Globális megoldás és a piac

Ám úgy a német energiaváltás pártfogói, mint bírálói kételkednek, vajon a meglévő technológiák a megújulóknál föllépő erős teljesítményingadozások kisímítására gyorsan bevethetők-e? A szövetségi kormány, amely elvileg derűlátó kell, hogy legyen, a témával nagyon óvatos. Egyes energiaváltók nyíltan kimondják, ha az atomerőről lemondunk (ezt minden értékelés nélkül mondjuk!) akkor is még évekig, vagy évtizedekig áramtermelésre fossziliseket kell még elégetni.

Ez azonban olyan globális problémát vet föl, ami eddig a nyilvánosságban szóba sem került. Mindig is világos volt, pusztán gazdasági okokból, hogy egy ország energiaváltása a fosszilis anyagok elégetésének problémáját globálisan nem oldhatja meg. Egy működő piacon az egyik hely fogyasztás-visszafogása egy másik helyen fogyasztás-növekedést kényszerít ki. A piac ekkor a fossziliseket árcsökkenés útján a többi fogyasztó felé viszi. (Nem beszélve arról, hogy aki fázik és éhezik, annak mindegy, mivel fűt.RS).

391

Emiatt – ezt még sok takarék-prókátor is meg kell, hogy tanulja – nincs olyan, a globális energiaváltáshoz való hozzájárulás, amit egy ország (sem egy háztartás, sem egy magánszemély) megtehet, míg ez a piac fönnáll. Ezt a piacot, ahogy a közgazdászok mondják, olcsó árak útján, azonnal kisöprik. Aki ezt nem szeretné, ennek a piacnak az ellenőrzésére és irányítására egy globális rezsimet kell fölépítenie, minden ezzel járó konzekvenciával. Persze, ezt eddig senki sem tette meg, még 2015-ben sem, a párizsi nagy klíma-konferencián. Ellenkezőleg: ez szóba sem jött.

Itt kell kiemelnünk, milyen fontos, hogy egy állam, No., megmutatta, hogy egy energiaváltás igenis lehetséges. Ez erős érv, amit nem lehet szétbeszélni. Erre egy gazdag államban ilyen sok pénzt megéri befektetni.

Ha azonban No. évtizedekre ezt az energiaváltást csakis fosszilisek rásegítésével tudja biztosítani, ez az érv összeomlik. Az energiewende iszonyatosan drága lesz, mert gyakorlatilag semmit sem kapunk érte. Mert ha az egész világ No. példáját is követné és ugyanígy a megújulókat fosszilisekkel kísérné, az energiahordozók számára továbbra is egy működő piacra lesz szükség.

392

Ez a piac, a hozzátartozó globális struktúrával, nem teheti meg, hogy úgymond 8 hónapig a világot lenullázza és aztán totálpangás vagy más ok miatt ismét fölturbózza. Vagy van egy ilyen energiahordozó (olaj, szén, gáz) piacunk, hatalmas logisztikával, vagy nincs. Ha van, akkor a föltárt nyersanyagok gyorsan elfogynak, vagy a világ ezen piacának szüksége van a már fent említett globális és állami irányítására és biztosítására (kínálat- és kereslet-oldalon, vagyis a kereslet megadóztatására és a kínálat racionálására). Ám a nemzetközi politika máig erről nem hajlandó beszélni, sem komolyan tárgyalni.

Egy globális paradoxon

Itt is egy igen érdekes „fallacy of composition” adódik (egy következtetés, mely egy rendszer-részre, de nem az egész rendszerre igaz). Egy állam a megújulókra való átállásnál bízhat abban, hogy elegendő fosszilis áll rendelkezésre, hogy a megújulók ingadozásait kiegyenlítse – ám az egész világ ezt nem teheti. A technika mai állása szerint ekkor csak az atomerőművek maradnak, (ismét értékelés nélkül) és a remény, hogy ezek jóval a fosszilis energiaforrások kimerülése előtt is rendelkezésre fognak állni.

393

De ne ámítsuk magunkat: ha egy ilyen energiaforrás többé nincs, senki sem (kivéve egy „zöld diktátort”) lesz képes megakadályozni, hogy fossziliseket égessenek el nagy mértékben, fittyet hányva minden nemzetközi egyezménynek, amelyben egyes vagy szinte minden állam CO2-csökkentésre kötelezte el magát. A mai globális politika egyszerűen képtelen a klímakutatók által követelt CO2-emisszió-csökkentéseket elérni és a további fölmelegedést megfékezni.

Ezek a klímastabilizálására nem rózsás kilátások. Ám semmit sem használ illúziókkal vígasztalódni, ha nincsenek jó érvek. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) jelentése szerint a a világ CO2-kibocsátása az utóbbi 3 évben nem változott, tehát nem nőtt (Clark 2017). Hogy ez ok lenne az optimizmusra, senki sem tudja, mivel az IEA beszámítja, hogy Kína, ahol 1%-kal csökkent a széndioxid-kibocsátás, több atom- és vízerőművet kapcsol be.

Itt figyelembe kell vennünk, hogy a globális gazdasági (főként ipari) fejlődés igen gyönge volt. A becsült globális +3% GDP kérdéses, mert a világ dinamikáját nem pontosan tükrözi. Európában is, ahol egy csekély CO2-kibocsátás-csökkenést mértek, a helyzetet árnyékolja, hogy az utóbbi 5-6 évben gyenge volt a gazdasági (ipari) fejlődés. Ennek azonban, mint ahogy sokszor történt, gazdasági és szociális okokból folytatódnia nem szabad.

Egy abszolút CO2-emisszió-csökkentés fossziliseknél 2050-ig teljesen kizárt. Sokan még nulla-emisszióról is beszélnek. Ehhez igen gyorsan egy energiafordulat kell, hogy beinduljon – ennek azonban semmi jele. Ehhez is először a fosszilisek piacán egy globális és radikális menedzsment fölállítására volna szükség, ezt pedig máig senki, még csak intellektuális szinten, sem merte előkészíteni.

Árak és mennyiségek

Az egész energiavitában nagy a konfúzió abban, mennyire szabad az energiahordozók helyes beárazását a „piacnak” átengedni. Ez nemcsak a fossziliseket érinti, hanem az áramtermelést is. Némelyek úgy vélik, miután az állam a megújulókat beindította, a további árképzést át lehet engedni a piacnak.

Semmi más nincs olyan távol a realitástól, mint ez az elképzelés. Ma azt látjuk, hogy egy „szabad” áramár teljesen összezavaró és irracionális jeleket ad le. Az áramtőzsde negatív árai, mely az energiewende óta ismételten előfordulnak, a hagyományos áramtermelőknek azt jelzi, hogy termékük a semminél is kevesebbet ér, és azt sugalmazzák, rögtön álljanak le a termeléssel. Ezt azonban a politika nem akarja, mert a megújulók illékonysága rögvest átütne. Ezért az árampiac jeleire nem hagyatkozhatunk, hovatovább ezeket meg kell akadályozni.

Ez egy egyszerű és verhetetlen elvet mutat: aki politikailag vagy más okból bizonyos mennyiségi célokat tűz ki, nem engedheti át az árakat a piacnak. A piac csak azt osztja el, ami jelenleg mint kínálat bejön, arról nem gondoskodik, hogy egy bizonyos termék bizonyos mennyiségben a jövőben is rendelkezésre álljon. Erre a legjobb példa az összgazdasági fejlődés és a kamat (már szóltunk róla). Mivel minden nyugati társadalom nemcsak azon van, hogy a már egyszer megtermeltet elossza, hanem a gazdasági fejlődést is ösztönözze, a piacgazdaság egyik fontos ára, a kamat ára, szinte teljesen az állam ( a jegybank) által kerül szabályozásra.

Aki az energiaellátásban és a klímaváltozásban bizonyos mennyiségi célokat követ, nem riadhat vissza a piaci beavatkozástól, hanem aktívan kell intervenálnia és az árakat lehetőleg állandóan kézben tartania, ahogy az a politikai terveknek megfelel. Ez is az informált és hatékonyan működő állam kötelessége, hogy polgárait értesítse és megmutassa, hogy a kitűzött célokat komolyan követi.

396

Trump fenyegetése, hogy kiszáll a párizsi egyezményből, kevésbé drámai, mint sokan gondolják. A maradék világ szép szándéknyilatkozatai sem képezik a klímaváltozás megakadályozásának politikáját. Itt tehát az erkölcsi szentbeszédeket megspórolhatjuk.

Sok kritikusan gondolkodó elégedetlen a világ megmentéséért megtett politikai lépésekkel. Sokan a nehézkes és kiszámíthatatlan demokratikus államformát cserélnék le egy jóságos ökodiktatúrára, amelyben a jószándékú ökodiktátor azt teszi, ami az emberiségnek javára lesz. Mások az államtól és bénázásaitól búcsúznának, és az egyedüli utat a decentralizálásban látják, az ember és környezete kibékítésére.

Mindkét idea rendkívül veszélyes. Hogy az összgazdaság szabályozásának föladatát elvégezhessük – a gazdaságpolitikától a környezetpolitikai célokig – ehhez egy tökéletesen kompetens államra van szükségünk. Minden az ellen szól, hogy ezt a föladatot egy diktatúra a kellő hatékonysággal vállalni tudná – eltekintve a további problémák tömkelegétől. (Ezt megkaptuk, Saral! Es lebe der Ökosozialismus!RS). A decentralizáció államnélküli egységei működőképessége is illúzió. A környezetproblémák csakis globálisan és politikailag oldhatók meg, a decentralizált egységek ehhez való hozzájárulása nevetségesen csekély lenne. Az egyes ember vígasztalhatja magát és lelkiismeretét nyugtathatja, ha környezettudatosan él. Azt hinni azonban, hogy kevesek példája a tömegek életmódját megváltoztathatja, egészen életidegen. (Épp úgy, mint továbbra is tékozolni és egy világkormányra várni! De kösz a könyvért, Tanár úr! 50€,RS)