HOGYAN TETTÜK MAGUNKAT FÖLÖSLEGESSÉ – H. U. Gumbrecht, Stanford

Hans Ulrich Gumprecht, az irodalomtudományok professzora, friss könyve a Brüchige Gegenwart (Törékeny jelen): Reflexionen und Reaktionen”, 2019. Írása az entellektüelek és a viták zátonyra futásáról szól.

/Az értelmiségi munka megvetendő. RS, 2008, 121 levél/.

Kimagasló idő lehetett volna. A járvány szabadidő-fölöslege éhes piacot teremthetett volna véleményformáló hangoknak. És tényleg: az olvasók sóvárogtak reflexiókra és orientációkra. Ám 250 év után, amióta mindenki számára megnyílt egy fórum, mi, értelmiségiek, soha nem néztünk ki ilyen szánalmasnak, mint most 2020 nyarán. A publikum éhsége aztán agresszív unalomba csapott át – legalábbis a két klasszikus entellektüel-kontinensen, Európában és Amerikában. Ezen, a növekvő bizonytalanságok tavaszán, némelyek közülünk aztán utoljára, bevált reflexszel konteókat dobtak be, miszerint a vírus politikai termék.

Tautológia, erény és etika

Mikor az első fulladásos halálok hírei megjöttek, a publikum pánikkal reagált. Mi, entellektüelek, a szociális távolság és a maszk-kötelezettség erkölcsi támogatását választottuk. Ezt követte a korona-szenzitív kormányok tartós dicsérete (Európa, Kanada), vagy épp a korona-tagadók elítélése (USA, Brazília).

New York és Los Angeles között George Floyd meggyilkolása forró nyarat hozott. Ám az US egyetemi értelmiségi, részvétel helyett, egy véleményterror-rendszert rendezett be. Ahogy a jakobinusok 1792-1794 között, most is emlékműveket döntögetnek, épületeket neveznek át, kollégákat taszítanak és rúgnak ki. Azokat, akik nem csatlakoznak az uralkodó erényekhez, mint az az MIT-teológus, aki Floyd priuszait követelte halála körülményei vizsgálatába bevonni. Közben a barátságos-imperatív szlogen, a „Black Lives Matter” világszerte rezonanciára lelt, amit mi folyvást megújítunk és kiszolgálunk, mintha tényleg egy kirobbanó rasszizmus fenyegetné globális együttélésünket.

Az értelmiség vitái rég tautológikussá váltak. Merev komolysággal csupán azt ismételgetik, ami már rég amúgy is harmonikus többségvéleményként rögzült: A tömegek kormányokat emelnek vagy döntenek és az egyedüli erényigazságok a fizetett balos akadémiai gondolkodók tollaiból születnek. Továbbá, hogy mi, kemény antirasszisták, minden kisebbségnek minden jót kívánunk. Mindennek utánanézünk, rendben van-e, jó lelkiismerettel kommentelünk, ami az „etikus” jelző inflációjához vezet. Ezt az értelmiségi varázsszót eddig saját szilárd véleményünk ellenállhatatlan fölényének megerősítésére használtuk – ma már politikusainkat fényezzük vele. Ez stréberségként hat, vagy papi prédikációként, amikor önálló gondolkodás helyett a lelkész az egyház dogmáit visszhangozza.

Három értelmiségi típus

Ezt a száraz szöveget hadd fűszerezzem néhány híresség kritikus közhelyeivel:

-Előszeretettel túlbecsüljük magunkat (Bertrand Russel).

-Szívesen maradunk funkció nélkül (Roland Barthes).

-Az előkelő társaság bohócaivá váltunk (Ralf Dahrendorf).

De vajon ki szeretne – kivéve néhány értelmiségit – ilyen rendszerspecifikus köldöknézést megszívleltetni, teljesen eltekintve az állítólagos feladatunkról és szociális felelősségünkről szóló vitáktól? Végső ideje összegezni.

Mielőtt ezt tennénk, válaszoljuk meg az utolsó kérdést: Hogyan és miért épp most van történelmi vége a XVIII. században keletkezett értelmiség-intézménynek?

Három szereptípust láthatunk, három kései funkcióval és egyedi történettel.

Első a progresszív fölvilágosító hagyománya. 1765-ben az „Encyclopédie” a kialakuló nyilvánosság szószólóit úgy jellemzi, mint elemző gondolkodók, akik önmagukat nem, mint a társadalom számkivetettjeit fogják föl, hanem az élen menetelő fáklyavivő kortársakként. Ebből nőtt aztán ki a marxista Lukács György és Antonio Gramsci által definiált ún. „szerves entellektüel”. Ezek utat akartak mutatni különböző szociális osztályoknak egy igazságosabb társadalomba.

A második szerep a forradalomra fölhívók szerepe, élükön Karl Marx-szal. Ő a Hegel-től átvett igazságigényt sajátosan kombinálta a mindenkori társadalmi-politikai uralom megdöntésével. Ez a konvergencia szolgált később a kibékíthetetlen „kritikus gondolkodó” gesztusának indoklására, akit Theodor W. Adorno testesített meg.

És végül harmadikként lépett föl a színpadra az értelmiségi ügyvéd, aki a gyöngék és szegények nevében beszélt. Először 1899-ben Emile Zola Dreyfus melletti nyilvános kiállásakor került az „entellektüel” mai értelmű használatba. A fogalom kezdetben csak az individuális, „Unterpriviligierte” rétegek védelmében történt akciókra vonatkozott. Ezt később, a XX. sz. közepén, Jean-Paul Sartre az elkötelezettséghez kötötte.

Hogy ez a három típus egyszerre vált elavulttá, a társadalmi szerkezetváltozás hullámaival függ össze. Ezt a komplex jelenséget eddig még a szociológusok sem merték leírni. Mindenesetre a jóléti állam, legalábbis Európában, egy olyan fokot ért el, ahol már az osztályok és csoportok nem igényelnek „organikus entellektüeleket”, mint érdekvédőket. Az elit intézmények egyetemei igazságkeresése ezer féle szakképzés normálszakaszaira oszlott. Ezeknek struktúrája minden diskurzusra hangtompítóként hat, profetikus felhanggal. A kritikus szcéna sztárjai már évtizedek óta kimaradnak. Nem cenzúra áldozatai, hanem régi pátoszukat tragikomikusan elnyomják a konkrét kihívások által beindított soronlévő munkák.

És az öröm hol marad?

Ebben az értelemben, a korábban az értelmiségek által istápolt kisebbségek tiltakozásaikat saját hangjuk erősítésére használják. Ők többé nem ügyvédekre, hanem közvetlen tapasztalatú, gyakorlatias gondolkodókra vannak rászorulva.

Ehhez jön a jogtanár, Richard Posner, már évekkel ezelőtti figyelmeztetése az elektronikus kommunikáció által végtelenül fölszaporított közbeszédek számáról - párhuzamosan a rohamos kutatásszakosodás növekedésével. E kettővel magyarázható az értelmiségi termékek jelentős minőségromlása, melyeket a találó megoldó-kompetenciájú jövőben amúgy is aligha fogják hiányolni.

És mi lesz a feuilleton-jainkkal, ha mi, értelmiségiek és türelmes megbízóink kapitulálnak? A nyilvánosság ezen életterületét is etikai igényeink becsvágyával tűzdeltük tele és hervasztottuk el.

Csak egy figyelemreméltó kivétel jut eszembe: 2009-ben Peter Sloterdijk ötlete a szociáldemokrata állam adóreformjához. A gazdagok mentesüljenek minden adótól, mert adományozó hajlamuk így ösztönözhető a legjobban és az államhoz való viszonyuk antagonizmusától is megszabadulnak. Több héten át politikusok és balos értelmiségiek úgy reagáltak a kezdeményezésre, mintha a törvény már alá is lett volna írva, holott eközben csupán az intellektuális kommunikáció pólusváltása játszódott le. A bejáródott etikus komolyság váltott a

jókedv és a szórakoztató imagináció hangjára, mely látóhatárokat nyit és nem zár. A „Mi lenne, ha” hangra, amely tiltásokat nem ismer.

A gondolkodás összetettsége ilyen fokozása a „kockázatos gondolkodás”, „liberter” vagy „contrarian” neveket kapta. Mindenesetre egy szellemi stílus, amely a derültség és a jókedv effektjei nélkül nem is működne. Aki ezt a stílust intellektuálisnak találja, sajnálhatja kimúlását. Vagy fogadjon egy új kezdetre, amely az etikai komolyságot a lelkészeknek és a politikusoknak engedi át.

Neue Zürcher Zeitung, 2020. augusztus 10.