FÁRADÓ IDENTITÁSPOLITIKA N. Pollatschek, Berlin/RózsaS

Nele Pollatschek (33), berlini író szól az identitáspolitikáról, "A gender a diszkriminációt csak fokozza." Ha az identitáspolitika és kritikusai találkoznak, a vitának vége. Talán más kérdéseket kellene föltenni?

Ismerjük ezt: az egyik pizzát akar, a másik karfiolt. Lehet, hogy hangos lesz, talán meggyőzzük egymást, kompromisszumot találunk. Mindenesetre a konfliktus világos. Aki veszekszik, tudja, mit akar és azt is, hogy a másik mást akar - végül is innét a vita.

Sokkal nehezebb, ha mind egyetértenek és mégis civakodnak. Ekkor senki sem győzi meg a másikat - hisz egyetértenek - kompromisszum sem lesz. Ebből semmit sem okulunk, csak belefáradunk. Egy ilyen vita húzódik már egy idő óta "identitáspolitika" néven. Rasszizmusról, szexizmusról, diszkriminációról van szó és mindenki egyetért: a rasszizmust le kell küzdeni, ahogy a többit is. Mindenki az egyenjogúság mellett van, senki a marginalizálódás mellett és mindenki kedveli Martin Luther King-et. Alapjában véve tehát egyet akarunk, ismételjük ugyanazokat az érveket. (Mindig ugyanazok mondják el ugyanazt, ugyanazoknak. RS21IV24). Senki sem nyer, csak az elfáradás.

Ha vitázunk és ugyanazt akarjuk, sejthető, hogy egyikünk hazudik. Kifelé pl. pizzaigényt kommunikál, valójában azonban a karfiol lobbistája. Vannak fasiszták, akik makacsul állítják, ők nem azok. De ezek nem azok, akik a talkshow-okban és újságokban az identitáspolitikáról vitáznak, már csak azért sem, mert az identitáspolitika szószólói nem beszélnek a jobboldallal. Bár egyetértenek, mégis szekértáborokat építenek, különben a vita abszurddá válna.

Valamikor jön az anyagfáradás

Egyik oldalon az anti-rasszisták, kveruláns feministák és az anti-diszkriminalisták. Mivel itt már eleve tarkaság van, őket nehéz egy fogalom alá venni. Magukat balosoknak mondják, de ez nem olyan, mint Wolfgang Thierse vagy Sahra Wagenknecht balossága. A legjobb twitter-deutsch nyelven őket "Team IdPol"-nak lehetne titulálni.

A másik oldalon az identitáspolitika ellenzői. Tisztán politikailag tényleg sokfélébbek az előbbiektől. Itt találunk a marxistáktól a liberálisokig és konzervatívokig mindent. Jobb híján "univerzalistáknak" lehet őket nevezni.

Ha e kettő találkozik a Presseclub-ban, a WDR-Themenabend-ben ("Mért érint mindannyiunkat a rasszizmus?"), vagy a Maischberger Monitorá-ban, akkor az univerzalisták szorgalmasan bizonygatják, hogy ők természetesen diszkrimináció-ellenesek. Ha a Gretchenfrage "Hogy állsz a diszkriminációval?" elhangzana, ezen a ponton a vita tisztázva lenne és nemcsak egyszerűen anyagfáradás miatt halna el. De nem erről van szó. Jelentős eltérések és gyönge pontok vannak mindkét oldalon. Kérdések vannak, amiket föl kell tenni, hogy a vita konstruktív legyen, ha meggyőzni akarunk, ha az együttműködés reménye a jó ügy, az igazságosság érdekében még él, amit közismerten mindenki akar.

És itt kell - ha nem is direkt a hazugságokat leleplezni - de legalább a gyanús stratégiai véleménynyilvánításokat fölfedni. Az univerzalisták, akik anti-diszkriminalista álláspontjukat bizonygatják, (mintha magukat mentegetni kellene a Team IdPol-körök előtt) előszeretettel kérdőjelezik meg a másik oldal anti-diszkriminalista mibenlétét, főleg lapok feuilleton-jaiban, ahol nem ülnek velük szemben. Ui. azért kritizálják az identitáspolitikát, mert ők az egyenjogúság mellett vannak.

Szociális igazságosság a szociális igazságosság ellen

Helen Pluckroses és James Lindsays könyvében (Anti-IdPol-Manifest Cynical Theories, amit vélhetőleg minden univerzalista olvasott), ez áll: "We find ourselves against capitalized Social Justice because we are generally for lower case social justice." Tehát a "capitalized Social Justice", a nagybetűs Szociális Igazságosság, mely az USÁ-ban a Team IdPol-nak felel meg, így érthető: Mi a nagybetűs SzI (Team IdPol) ellen vagyunk, mert a kisbetűs szociális igazságosság mellett vagyunk. Vagyis : a szociális igazságosság melletti önjelölt harcolók valójában a szociális igazságosság ellen ügyködnek - a szociális igazságosság nevében! Ezek a fogalmak a német nyelvben nincsenek, de lehet egy tézis: A Team IdPol a szociális igazságosság ellen dolgozik. (No, itt akartam kirohanni a kertbe ásni, de ha már belekezdtem... RS21IV24).

Így érvelt legutóbb Sahra Wagenknecht áprilisi könyvében (Die Selbstgerechten - Az önigazságosok), ahogy Wolfgang Thierse az F.A.Z.-ben, továbbá Gesine Schwan és Joachim Gauck.

Ha az univerzalisták azt mondják, a diszkrimináció ellen vannak, akkor ezt úgy értik, hogy egy olyan világot akarnak, ahol az embereket nem a bőrszínük, hanem szívük tartalma szerint ítélik meg (Martin Luther King). Azt akarják, hogy a bőrszín vagy az "Ethnie/race", a szexuális orientáltság, a nem, a vallás, etc. alárendelt kategóriák legyenek és nem ismételten csak a régi kategóriákat szedjék elő. Az univerzalisták univerzális emberi méltóságot akarnak, és attól félnek, hogy az IdPol szétszakítja a társadalmat, szigetekre osztja és egyre távolabb viszi az emberi nemek univerzális egyenlőségétől és a fölvilágosodás értékeitől.

Ennyi őszinteség legyen

Itt azonban az IdPol kritikája jogos, mert mindegy, mit szeretnének az univerzalisták, a világ nem ilyen. A nők átlagban még mindig 19-21%-kal kevesebbet keresnek, a migráns kinézetűek más bánásmódot kapnak, mint a bio-németek - ha a lakosság sokrétű is. A német konszernek vezetőségeiben sincsenek arányosan nem-németek. Tehát az embereket nem a szívük szerint értékelik, Martin Luther King álma álom maradt. És ne tegyetek úgy, mintha ő nem explicit a feketékért küzdött volna, pontosan azért, mert őket diszkrimináltak. Hogyan akarjuk a diszkriminációt legyőzni, ha nem nevezzük meg, vagy ahogy a IdPol-körökben mondják: "If you don’t see race, you don’t see racism." Aki nem vizsgálja meg explicit, hogy bánnak a nőkkel, a melegekkel, vagy a BiPocs-emberekkel, (tehát a nem-fehérekkel), először észre sem veszi, hogy ők diszkrimináltak. És aki ezt nem mondja ki, akaratlanul tovább viszi a status quo-t. Ez logikus is, az ember szokás-állat, ha önmagát ismételten nem kényszeríti, folytatja, amire szocializálták az elődök, akik legkésőbb a 3. generációnál vélhetőleg nem voltak lelkes univerzalisták.

Arra, hogy a fehér vezetők több fizetést, díjat kapnak, az univerzalisták ezt mondják: A fehérek valahogyan egy kicsit jobbak, vagy mások (nem értékként értve). Ezt lehet állítani, csak akkor nem lehet bizonygatni, hogy nem vagyunk sem diszkriminalisták, sem rasszisták. Másik reakció: minimális őszinteséggel be kell vallani, hogy valahol nyilván meglehetős diszkriminalizációs mechanizmusok működnek. Ekkor át lehet gondolni, mit lehet tenni ellene.

Tehát a Team IdPol nyugodtan gyakran az univerzalistáknak szegezheti a kérdést: Mi az út? Megértjük, hogy univerzalismust akartok, de, mint fölvilágosítók, tudjátok, hogy a k e l l nem a v a n . Hogyan juttok el a jelen egyenlőtlenségétől, a van-tól, oda, ami kell? (A reálisan létező univerzalizmushoz).

Így lenne a vitának ismét értelme

Aki tehát ezeket a kérdéseket nem képes megválaszolni, meggyanúsítható, nem azért civakodik az IdPol-lal, mert neki az univerzalizmus olyan fontos lenne, hanem mert neki ez az egész anti-diszkriminálás-cucc eléggé fárasztó.

A Team IdPol ezeket a kérdéseket kihagyhatja, mert náluk az út világos: láthatóvá tevés, megnevezés, kvóták, identitáspolitika. Ebből azonban adódik az ellen-kérdés, amit az univerzalisták tehetnek föl: Mi a cél? Ha a legkisebb identitások is ismertek, ha mindenki kapott egy kitűzőt (nő, meleg, fekete, fogyatékos vagyok), ha sikerül mindenkit finoman, tisztán kvótálni, ami még igazságos is lehet, akkor mi legyen ezután? Maradjon így?

Itt is két út lehetséges. Lehet mondani, hogy a gay pride és a black beautiful, a future is femal és minden ilyen esszenciálisnak tűnő jelmondat legyen mindig érvényes. Állíthatjuk, hogy némely csoport egyszerűen inherensen jobb vagy legalább is más (erkölcsösebb, igazságosabb, békésebb, együttérzőbb). Ezt lehet, de akkor nem lehet egyben azt is állítani, hogy a diszkrimináció és a szexizmus ellen harcolunk.

Ha ez a csoportosítás nemcsak stratégiailag esszenciális, nemcsak a büszkeségen, összetartozáson, elismerésen alapszik, mert a csoportok diszkriminálva voltak és lesznek, hanem valóban esszenciálisak, mert az esszenciájukban valamilyen nem-fehér, nem-férfias, nem-hetero emberek vannak, ami följogosít különleges büszkeségre, akkor ez éppen az, amitől az univerzalisták rettegnek: diszkrimináció.

Mégis csak provokáció?

Ha pedig ez nincs így, akkor a Team IdPol-nak magyarázkodnia kellene, hogyan mászik ki ebből a láthatóvá-tevés után. Hogyan lehet a partikuláris érdekeket egybefogni, hogy a végén pont azt érjék el, amit az univerzalisták szívesen bebeszélnek, ti. ami már rég bekövetkezett.

Aki ezt nem tudja megválaszolni, meggyanúsítható, hogy egyáltalán nem az egyenlőségért küzd, hanem azért, hogy igaza legyen. Azért, hogy önigazságos legyen, mert szeret provokálni, bosszúálló, revansista, egyszóval, mert végre másokat is diszkrimináljanak.

Ha ezeket a kérdéseket nyíltan föltesszük, a vita ismét értelmet nyerne. Akkor a diskurzus határai kitolódnának, akkor mindkét oldal látná azokat, akik a nem-diszkriminálást nem is gondolják komolyan, de azokat is, akik komolyan gondolják, és valóban akarják. Akkor tényleg lehetne konkrétan arról vitázni, melyik út vezet pontosan a célba. És akkor eljönne a pillanat, amikor a talkshow-okban, az előadókban, a vacsoraasztalnál ezt mondhatnánk:

Én identitáspolitikailag univerzalista vagyok, ki tart velem? Ma pizza lesz vacsorára.

zeit.de, 23. 4. .

Ok, soll das jetzt so bleiben?