A PÉNZ POLITIKUMA – S. Eich – ZEIT/RózsaS

A pénz nemcsak a közgazdászok témája, hanem az igazságosság médiuma is. A pénznemek és értékeik mindig hatalmi kérdések is. Stefan Eich (38) történész a pénz politikai elméletét kutatja. Könyve, a »The Currency of Politics« a Princeton University Press-nél jelenik meg.

DIE ZEIT: Ön ideatörténész és elméleti politológus, aki a pénz fogalmát kutatja. Mért nem hagyja ezt a közgazdászokra?

Stefan Eich: A pénz ökonómiai megközelítése kézenfekvő és fontos, de nem az egyetlen. A pénz mindig egy politikai intézmény is, engem ezen két dimenzió kölcsönhatása érdekel. Amikor pl. az Európai Központi Bank (EKB) kamatemelést tervez, ez nemcsak a részvények és a kötvények árfolyamára hat, hanem a jövedelmek és vagyonok elosztására is. A központi bankárok tehát hatalmukkal hatalmat osztanak.

Z: A pénzrendnek mi köze a hatalomhoz?

E: A hatalommal a pénzrend alapvető kérdése merül föl: Kinek van joga pénzt csinálni? Egy politikai közösségnek, hogy jobban kormányozhasson? Milyen jövőtervek és ideák vezetik ebben?

Z: Mint az orosz szankcióknál látjuk, maga a pénzrendszer is fegyver lehet.

E: A szankciók az orosz központi bankot lebénítják és az így külföldi valutattartalékait nem képes mozgósítani, pl., hogy a rubelt védje. Még az állami aranytartalékok sem segítenek, ha nincs bank, amely az eladást lebonyolítaná. A dollárra támaszkodó US jegybank messzeható hatalmi eszközzel rendelkezik, amely az egész globális bankrendszerre kiterjed. A pénz több, mint semleges csereeszköz, hatalmi kérdésekkel függ össze.

Z: Nem úgy volt eddig, hogy a pénz csak a magánszférához tartozik és a politika hatalmi területétől távol tartandó?

E: A múlt képei egyoldalúak és félrevezetők. Már Arisztotelész vallotta: Aki a pénzt a pénz kedvéért halmozza, nem lehet erényes polgár. A pénz - a nyelv és a jog mellett - egy olyan médium, amellyel a polgárok egyenlőséget nyerhetnek. A város egy mércét állít föl, amellyel társadalmi értéket lehet mérni, tehát az igazságosság egy médiumát. Aki a pénznemet csak csere- és halmozó eszköznek tekinti, veszélyezteti a polisz egyetértését.

Z: Arisztotelész azonban még egy városállam kontextusában írt, ahol kistérségi agrárium működött. Az EKB azonban 340 millió lakos pénzneméről dönt, több billió € árut hajóztat.

E: Így van. Ám mai helyzetünkre is találunk analógiát, pl. a britek múltjában. 1797-ben a háborúterhek miatt a kormány elvágta a font sterlinget az aranytól. A papír bankjegyet nem lehetett többé éremre váltani. A pénz hirtelen nem volt önmagában érték, hanem a politikai közösség ígéretéhez volt kötve, hogy árura lehet becserélni. Számunkra ez hétköznapi gyakorlat. A filozófus, Johann Gottlieb Fichte, nem rettent meg ettől. Ebben a fiat-pénzben (szervetlen, bizalom-pénz) történelmi lehetőséget látott meg, hogy Európa monarchiáit a köztársaság váltsa le.

Z: Miért segítené épp ez a fiat-pénz az állam demokratikus fejlődését?

E: Miután a pénz nem kötődött egy fém-ekvivalenshez, Fichte számára megnyílt az út a gazdasági szociális szerződések felé. A fiat-pénz nincs kitéve többé a nemzetközi aranypiac ingadozásainak. Az állam maga stabilizálhatja a pénz értékét – ahogy ezt a központi bankok ma is teszik. A fiat-állam pénzpolitikai játéktere bővül. Fichte köztársasági ideálja kiköveteli, hogy a biztos jövedelmű polgárok politikai hatalmukat gyakorolják. A tulajdonjogot köti a munkához való általános joghoz. A fiat-pénznem ellenőrzése és az új közhitel eszköze lehetővé teszi az államnak, hogy a munkához való jogot forszírozza. Az állam eladósodásával jövőjét aktívan alakíthatja.

Z: Egy ilyen állam hogyan védi ki az inflációt? A liberálisok mindig azt követelik, hogy az állam kezeit „intrinzikus értékű”, aranykötelekkel kössük meg.

E: Fichte elismeri ennek az érvnek az erejét. Ám ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy politikai érv és nem gazdasági szükségesség. Az aranykötelek elveszik az állam köztársasági jellegét, ehelyett a pénzstabilitáshoz vannak jobb alkotmányjogi megoldások. Az persze igaz, hogy történelmileg más, protoliberális fenntartások uralták a törekvéseket. Egy példa erre John Locke. Ő ma főleg a hatalommegosztásról ismert. Ám kortársai számára ő volt a „kemény pénz” szószólója. A XVII. sz. végén Anglia krónikus pénzhiányban szenvedett. Elterjedt a „clipping”. Sokan az ezüstérmék széleit lereszelték, az összegyűjtött ezüstöt eladták, a megreszelt érméket pedig ismét forgalomba hozták. 1695-ben a kormány begyűjtötte az érméket és újból kiadta.

Z: Egy orv inflációadó.

E: Igen és Locke erélyesen tiltakozott. Ha az állam ezt teszi, akkor ő is egy „clipper” és megsérti a belé fektetett politikai bizalmat – épp ebben a forradalom utáni labilis helyzetben. Javasolta a pénzt ismét teljes ezüstértékével kiadni, akkor is, ha ez a pénzszűkét tovább növeli. Így is lett.

Z: Tehát a Locke-féle liberálisok nem is a pénz „intrinzikus” értéke miatt aggódnak, hanem az államintézmény megbízhatóságáért?

E: A ragaszkodás az intrinzikus értékhez egy politikai érv. A stabil pénz „önmagában” egy puszta fikció, amit Locke be akart vetni, hogy a polgárok bizalmát elnyerje. Ám paradox módon, mikor ez sikeres lesz, elfedi a pénz politikai karakterét. El is kell, hogy fedje, mert csak egy olyan pénznem mentes a másra való bevetéstől (pl. gazdasági egyenlőségre), amely a legtöbbek számára politikamentesnek tűnik. A politikai depolitizálás, amit Locke-nál láthatunk, nem véletlen önellentmondás. A pénzelmélet ezen protoliberális játékmódja csak ezen az úton sikeres. (Ki halt meg? RS).

Z: Ma sokaknak a pénzpolitika főleg technikai-gazdasági kérdés és nem a demokrácia eszköze.

E: Ez a 80-as évektől működő politikai pénzrendszer egy hatása. Gyengesége csak 2008-ban, a globális pénzválságban mutatkozott meg. A dollár aranykötését csak 1971-ben oldották föl. A 70-es évekre a magas infláció volt a jellemző. Heves vita tört ki arról, hogy az új fiat-rendszer átvezethető-e egy demokratikus struktúrába, vagy ellenkezőleg, az árdrágulást fékezendő, az állam kezeiből kik kell ragadni. A 80-as években jött a meglepő megoldás: a politikamentes pénz politikai őrzői léptek föl. Ezek a központi bankok. A kamatokat akkor is emelik, ha nagy munkanélküliség várható.

Z: A központi bankok tehát politikát csinálnak, miközben politikai karakterüket elrejtik.

E: Ez a valutarendszer igényli azt az elképzelést, hogy a pénzpolitikánál szó sincs politikai döntésekről. Ez a politika végzetes módon olyan sikeres volt, hogy a köz átvette. Szociológusok és értelmiségiek (Jürgen Habermas) is részben elfogadták és elméleteikből a pénzkérdés politikai lehetőségeit kizárták. E miatt is hiányzik a nyelv, amelyen a pénz alternatív politikai elméletét megfogalmazhatnánk.

Z: Még 14 éve a világ pénzválsága után is?

E: A repedések nagyobbak, mint valaha. Ismerjük a szabályozatlan pénzpiacok veszélyét, halljuk az erősebb fiskális politika követelését. A központi bankok aggódnak az ingatlanárak és a klímaváltozás hatása miatt. Ám minél nyilvánvalóbb lesz politikai játékterük, annál inkább esküdöznek politikamentességükre. A digitális térben a pénz jövőjéért való harc dúl a privát kriptovaluták és a központi bankok digitális pénzneme között. Egy monetáris interregnumban élünk.

Z: Mit tehet eközben egy olyan könyv, amit Ön írt?

E: Remélem, valamennyire hozzájárul ahhoz, hogy ezeket a vitákat nagyobb átláthatósággal, élesebb fogalmakkal és nagyobb önbizalommal folytassuk. A pénzpolitika alapvető kérdéseihez jobb demokratikus diskurzusok kellenek. Az EKB-t mekkora hatalommal akarjuk fölruházni, hogy segítsen társadalmi problémáink megoldásában? Milyen pénzalkotmányra van szükségünk, hogy ezt a szélsőséges vagyonelosztást megfékezzük? Hogyan tudnánk megakadályozni, hogy indirekt pénzeljük a CO2-emissziókat, melyek létünket veszélyeztetik?

Z: A pénzpolitika demokratizálása megoldaná ezeket a problémákat?

E: A hatalommegosztásból következik, hogy a központi bankokat elválasszuk a végrehajtástól. Most függetlenek a demokratikus folyamatoktól, de egyidejűleg a bankszektor érdekeihez szorosan kötődnek. Hosszú távon a pénzpolitika a közjót elveszíti szem elől. Miért vannak az ingatlan-áremelkedések az árstabilitással szinkronban, míg az emelkedő jövedelmeket a központi bankok letörik? Ám még súlyosabb pénzpolitikánk demokrácia-deficitje - magára a demokráciára nézve. Társadalmi cselekvésterünk egyre inkább a technokraták kezére kerül, akiket nem válthatunk le. A központi bankárok hatalma saját tehetetlenségüket leplezi le. Ez az önellentmondás belülről bontja a demokráciánkat.

Z: Christine Lagarde utódját tehát legjobb volna demokratikusan választani?

E: Miért is ne? Ám a probléma mélyebben gyökerezik. Úgy vélem, Lagarde sok mindent helyesen tesz, de az EKB mandátuma a 90-es évek elavult politikamentes pénzfogalmát tükrözi. Ezen a közvetlen választás sem változtatna. Fontosabb volna ezt a mandátumot újra definiálni és ellenőrzésére az Európai Parlamentet fölhatalmazni. Az EKB-vel ellentétben az US-jegybank kötelezve van, hogy úgy az árstabilitást, mint a teljes foglalkoztatást tűzze ki célul. Ez nálunk hiányzik. A demokráciát át kell vezetnünk a XXI. századba. Ahelyett, hogy a jó pénzpolitika problémájának tekintsük, legyenek a központi bankok a demokrácia újraformálásának laborjai.

ZEIT, 12. 5. 2022

Warum ist Geld politisch?