5.
Most már az Önök türelmét eléggé strapáltam és ismét kevésbe elvont gondolatokhoz térek vissza. Bizonyára sokan kérdezték magukban, a fizika eme finomságainak mi is a jelentősége. A legapróbbak világának eme kuriózumai milyen szerepet játszhatnak a hétköznapi életben? Ugyanis a kvantumfizika fölismerései nyomán magától értetődően az eddigi megszokott elképzeléseink az objektivizálható anyagról és mechanikus-determinisztikus magatartásáról nem váltak használhatatlanná.
Már eddig is utaltam rá, hogy ezek a determinisztikus szerkezetek bizonyos módon, mint egy váz vannak a valóságba beágyazva. A kvantummechanika ellenére autót vezetünk, repülőgépen repülünk, azzal a szilárd és - hála istennek - meggyőződéssel, hogy ezen szállító eszközök mozgási magatartása kielégítően determinált és a vezető vagy pilóta megfelelő manipulációjával biztonsággal vezethetők. Az anyag ilyen determinisztikus magatartása a hétköznapok legtöbb objektumánál kvantummechanikai alapszerkezetük ellenére úgy adódik, mint jó megközelítés. Az atomkiterjedésekhez viszonyítva ezek az óriásrendszerek, amelyekkel dolgunk van, ezt a bizonytalan magatartást az atomok óriási száma folytán teljesen kiszűri. Ez úgy van, mintha egyszerre 10 a 24-en érmét dobnánk az asztalra. Tehát egy egyes 24 nullával! A valószínűség elmélet szerint ebben az esetben az egzakt fej vagy írás bekövetkezésétől való eltérés csupán tízmilliárdod százalék lenne. A természeti törvényszerűség elvileg nyitott szerkezete tehát a makroszkopikus rendszerekre, megszokott környezetünk tárgyaira nézve, a statisztikai középarányos képzéssel teljesen elfedődnek és a hétköznapjainkra semmilyen jelentőséggel nem bírnak. Megállapítható, hogy szigorú determinisztikus esetben is, tehát a klasszikus mechanika esetében, ahol szigorú determinisztikus törvények érvényesek, alkalmas körülmények mellett többé nem lehetséges egy adott kezdő helyzetből a jövőbeni fejlődést előrelátni. A kiszámítható kiszámíthatatlanná válik a determinisztikus rendszerekben is. Ilyen viszonyok ott lépnek föl, ahol mechanikus rendszereket nemlineárisan visszacsatolnak, tehát egy rendszer végső konfigurációját, mint új kezdő konfigurációt adják be a rendszerbe, ami egy új végkonfigurációt dob ki, ezt ismét beadják és így a végtelenségig. Ilyen rendszerek - elvileg teljesen determinisztikus jellegük ellenére – egy teljesen előre láthatatlan kaotikus viselkedést mutatnak.
(A készülék apró hibája fölhalmozódik? RS)
Ilyen fajta dinamikus rendszereket manapság sok kutató nagyszámítógépeken szimulál és tanulmányoz. Ez a lehető kaotikus viselkedésük a dinamikus rendszer instabilitásából ered, ami ahhoz vezet, hogy a kiinduló helyzet apró eltérései egy teljesen más végkonfigurációhoz vezetnek. Ebben az esetben aztán nem érvényes a mi napi terveinkhez nélkülözhetetlen alaptapasztalat, mely szerint hasonló okok hasonló okozatokhoz vezetnek, hiszen az okokat sohasem tudjuk egzakt újból beállítani. Ilyen helyzetek a mindennapi életben sem ismeretlenek. Pl., ha egy autóval egy szűk utcán hajtunk, akkor tudjuk, hogy egy pár cm elhajlás életünk további lefolyását drámaian megváltoztatná.
Prigogine és mások legújabb kutatásai szorosan összekapcsolt kémiai és biológiai rendszerekben, amelyek külső behatásból kifolyólag messze a termodinamikai egyensúlyhelyzettől leledzenek, azt mutatják, hogy ilyen, ún. disszipatív rendszerek különbözőképpen fejlődhetnek, mely fejlődések észrevehetetlen apró ingadozások által vezéreltetnek. Ezért talán megengedett mondani, hogy a mikroszkopikus tartományban elvileg lefektetett új lehetőségek kibontakozásai ilyen különleges esetekben a szokványos statisztikai középértékképzés elől megszöknek és a makroszkopikus felületre föltörnek. Döntő ebben a nemlineáris visszacsatolás, tehát az, hogy a végkonfigurációk ismét a kezdetekhez visszatérnek. Bizonyos föltételek mellett ezeknek a rendszereknek bizonyos önszerveződése sikerül, aminek alapján az idő folyamán egyre magasabb fokú rendszerkezetek fejlődhetnek ki. Ez a magatartás ezért a megfelelő kulcsot adhatná az élet megértéséhez, egy utat adhatna az élet leírásához egy általános anyagelmélet keretein belül.
Talán ki kell hangsúlyoznom, hogy a jövőbeni történések nyitottsága, ahogy azt a kvantummechanika megengedi, még sok kérdést megválaszolatlanul hagy. Nyitott a kérdés, hogyan keletkezik a képesség, a sok lehető útból, amelyeket a kvantummechanika leszögez, egyeseket tudatosan kiválasztani és valószínűségüket a törvényi kényszer alól kiszabadítani? Az általunk közvetlenül így értékelt cselekvésszabadság, jövőbeni eseményeket tudatosan befolyásolni, azonban lelepleződhet, mint egy statisztikailag leszögezett kereten belüli statisztikai ingadozás. Ám az is lehet, hogy ez a kérdés az iszonyatosan nagyszámú opciók miatt elvileg megválaszolhatatlan.
Végezetül engedjenek meg egy pár általános megjegyzést. A tudományoknak, különösképpen a modern fizikának köszönhetően az utóbbi évtizedekben nemcsak, hogy egy óriási és alig áttekinthető tudáshalmaz gyűlt föl, hanem vele a tudomány paradigmái - és a tudományhoz való hozzáállásunk - is alapvetően megváltozott. Képességeink a mai napig tartó euforikus fölbecslése ellenére, hogy a tudomány és a technika minden problémánkat megold, ilyen értelmű elvárásainkban ma jóval szerényebbek lettünk. Mi ezt nem érezzük veszteségnek. Ellenkezőleg: ezzel a korlátozással a tudomány új és nagyszerű dimenziókat tárt föl előttünk. Ebbe az irányba a kvantummechanika tette az első lépéseket. A mikroszkopikus tartományban az időnek egy teljesen új minőséget adott, amely bizonyos föltételek mellett a makroszkopikus tartományokban is felszínre törhet. A kvantummechanika megmutatta, hogy egy állapot lebontása részállapotokra szigorúan véve nem lehetséges. Valójában csak az EGY van, ami bizonyos módon, mint részekből fölépülő egész fogható föl, de ami több, mint a részek összege.
A technika egy szigorúan determinált viselkedésen alapszik. Mi ezt a viselkedést ügyes konstrukciókkal kényszerítjük ki, amely a rendszereket egymástól elszigeteli és a szigetelt, lezárt alaprendszereket csupán egy pár, jól ellenőrzött kereszteződési pontokon hagyja érintkezni. Az ilyen szálas szerkezet miatt a technikai rendszerek kevéssé hasonlítanak a biológiai rendszerekre, melyek messzemenőleg összetettek és behálózottak. A társadalmi és gazdasági rendszerek inkább hasonlítanak a biológiai rendszerekre. Ezért ezek ódzkodnak egy technikai, determinisztikus mintába való strukturálástól. Ez közvetve mindig újból látható a társadalmi-gazdasági-politikai prognózisok teljes sikertelenségeiben.
Amit ma, mint a tudomány és a technika ellenségességet érzékelünk, az valójában nem maga a technika és tudomány ellen irányul, hanem csupán azt a tényt hangsúlyozza, hogy ez a mechanikai és statisztikai szemléletmód problémáink egy nagy sokaságára teljesen alkalmatlan.
A természettudományos gondolkodás ott a legsikeresebb, ahol a különböző összetevők hatásszövődése a leggyöngébb, ahol az Egész jó megközelítésben, mint elszigeteltnek gondolt részeinek összege fogható föl. Problematikus a természettudományos gondolkodás ott, ahol a hálózat nagymértékű és a komplexitás nagyon nagy. Hogy a sokrétűségben ne legyünk vakok, nem szabad a lehető ösztönös világnézetről lemondanunk, amelyen keresztül könnyebben esik alakokat fölismerni és értékeléseket megfogalmazni.
