Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

FLASSBECKdeutsch

2019. január 20. 10:20 - RózsaSá

kapitalintensiven Pro-duktionstechniken mit den Billiglöhnen der aufholenden Länder zu kombinieren. Die dadurch möglichen tempo-rären Monopolgewinne machen jede andere Lösung von vornherein unwirtschaftlich. Nur weil die ökonomischen Standardmodelle unterstellen, Monopolgewinne spielten in den Kalkülen der Unternehmen keine Rolle, hat die herrschende Lehre keinerlei Zugang zu einer realistischen Analyse des internationalen Handels und der Faktorwan-derüng. Tragisch ist dabei, dass sich fachfremde Intellek-

37

tuelle — freilich ohne zu wissen, was sie tun — die Annah-men der Standardmodelle zu eigen machen und auf dieser Basis die Globalisierung zu analysieren versuchen.

Handel bei Kapitalwanderung

Befürworter von Lohnkostensenkungen in den reichen Ländern führen als Argument dafür regelmäßig die Mög-lichkeit des Kapitals an, in Niedriglohnländer abzuwan-dern. Die hiesige Arbeitslosigkeit zeige, dass zu wenig im Inland investiert werde. Das läge daran, dass aufgrund der vergleichsweise zu hohen Löhne die Rentabilität des Kapitals zu gering sei. Böten sich außerhalb Deutschlands gewinnträchtigere Anlagemöglichkeiten, würden diese auch genutzt und das Kapital fließe ab. Dieser Mechanismus habe seit Ende des Ost-West-Konflikts und der damit einhergehenden intensiveren Teil-nahme ärmerer Volkswirtschaften am Welthandel eine neue Dynamik erreicht, an die man sich hierzulande anzu-passen habe. Die Knappheitsverhältnisse der Produktions-faktoren hätten sich grundlegend gewandelt: Es stünden eben sehr viel mehr Arbeitskräfte zur Verfügung, zugleich brächten diese aber keinen auch nur annähernd so hohen Kapitalstock mit in die Weltwirtschaft ein wie ihre Kolle-gen aus den Industrienationen, so dass der Faktor Kapital im Vergleich zu Arbeit viel knapper geworden sei. Diese gestiegene Knappheit mache es notwendig, das Kapital durch niedrigere Löhne zum Bleiben zu bewegen, da- die niedrigen Löhne in den aufholenden Volkswirtschaften eine enorme Sogwirkung auf das hiesige Kapital ausübten (vgl. Sinn 2003, S.91 ff.). Richtig ist an dieser Sichtweise, dass es für hiesige Un-ternehmer tatsächlich lohnend sein kann, ihre kapitalin-tensiven Produktionstechnologien mit den in den aufho-lenden Volkswirtschaften herrschenden Billiglöhnen zu kombinieren. Das war schon immer eine Möglichkeit, vorübergehende Monopolgewinne zu erzielen, und mag seit 1989 einfacher zu realisieren sein. Auch für Unterneh-mer in den Billiglohnländern selbst besteht ein großer An-reiz, die westlichen Technologien zu kopieren, das heißt, diese zu importieren, um dann in Kombination mit den niedrigen heimischen Löhnen überdurchschnittliche Ge-winne zu erwirtschaften. Denn sofern die Lohnentwick-lung im Niedriglohnland der durchschnittlichen Pro-duktivitätsentwicklung in der dortigen Gesamtwirtschaft folgt, können über Jahre und sogar Jahrzehnte hinweg beachtliche Monopolgewinne erzielt werden, da das Pro-duktivitätsniveau dort aufgrund des niedrigen Ausgangs-wertes des Kapitalstocks noch lange unterhalb dessen lie-gen wird, was in den reichen Ländern erreicht ist. Abwegig ist es jedoch, die Kapitalwanderung in Nied-riglohnländer für die hiesige Arbeitslosigkeit verantwort-lich zu machen. Denn wer die wirtschaftliche Entwick-lung der Bundesrepublik nach dem Zweiten Weltkrieg oder etwa die Polens seit dem Fall der Mauer betrachtet, stellt fest, dass Kapitalwanderungen nicht schlagartig und in großem Maßstab, sondern allmählich erfolgen. Sonst hätte der Aufbau des westdeutschen Kapitalstocks nach dem Krieg viel schneller geschehen müssen. Auch Polen müsste mit seinen Billiglöhnen nach dreißig Jahren längst hoch industrialisiert sein, wenn die Nettokapitalbewegung von Hoch- zu Niedriglohnländern so gewaltig wäre, wie dies die Globalisierungspessimisten behaupten.

39

Das überschaubare Ausmaß. von Kapitalverlagerungen erklärt sich einerseits dadurch, dass sie nicht risikolos zu bewerkstelligen sind. So muss etwa das erforderliche »Hu-mankapital« im Niedriglohnland vorhanden sein, also das Know-how auf allen Ebenen des Produktionsprozesses. Die wirtschaftlichen und politischen Rahmenbedingun-gen der aufholenden Volkswirtschaft müssen stabil genug sein, um Unternehmen dazu zu bringen, langfristig in die-sem Land zu investieren. Häufig wechselnde Regierun-gen mit unterschiedlichen wirtschaftspolitischen Konzep-ten können auf in- wie ausländische Investoren ebenso abschreckend wirken wie mangelnde innere Sicherheit. Gegen die Angst vor massiver Kapitalabwanderung in Niedriglohnländer und drohender Kapitalknappheit in Hochlohnländern spricht jedoch noch ein viel grundle-genderes Argument. Fasst man die wirtschaftliche Ent-wicklung als einen Prozess auf, in dessen Verlauf Gewin-ne und damit Kapital entstehen, geht es gar nicht in erster Linie um das gegenseitige Ausstechen der Unternehmer, Arbeitnehmer oder Länder beim angeblich nur sehr lang-sam (via Sparen) vermehrbaren Produktionsfaktor Kapi-tal. Wenn tatsächlich Gewinnchancen in Niedriglohn-ländern genutzt werden können, vermehrt sich das im Entwicklungsprozess der aufholenden Länder so drin-gend benötigte Kapital durch den Prozess selbst. Also auf eine Weise, welche die Kapitalbilanz des Niedriglohn-landes nicht belastet und es ihm erlaubt, mehr Güter als sonst möglich aus den Hochlohnländern zu importieren. Der Import von Kapital und Know-how ist aus der Perspektive des Entwicklungslandes und aus der Sicht der reichen Länder also langfristig vorteilhaft. Aus Sicht des Niedriglohnlandes ist zunächst entscheidend, dass das

40

Land wegen seines geringen Kapitalstocks nur mit ei-ner' sehr kleinen Palette vCin, Gütern am Weltmarkt kon-kurrenzfähig sein wird. Jeder ausländische Investor trägt zum Aufbau des Kapitalstocks und damit der Basis für mehr Einkommen und Wohlstand bei. Selbstverständlich findet auch hier ein Strukturwandel statt, und in der Re-gel ein viel gewaltigerer als in den Hochlohnländern. Denn das Nachahmen von Produktionsprozessen für weltmarkt-gängige Produkte funktioniert schneller als das Erfinden und Umsetzen neuer Technologien. Entwicklungsländer können beim Aufbau ihres Kapitalstocks Sprünge im technologischen Wandel realisieren, die den hoch entwi-ckelten Volkswirtschaften nicht möglich sind. In China müssen nicht erst die während der sechziger Jahre in den westlichen Industrieländern vorherrschenden Technolo-gien angewendet werden, sondern Investoren können so-fort die aktuelle Technik einsetzen. Dass mit dem internationalen Strukturwandel immen-se Veränderungen für die Bevölkerung des Niedriglohn-landes verbunden sind, denen meist kein mit unserem ver-gleichbares soziales Sicherungsnetz an die Seite gestellt wird, wird hierzulande oft übersehen. Dennoch stellt die Kombination der niedrigen Löhne mit der Technologie aus den Industrieländern die große Chance dar, wirt-schaftlich aufzuholen und das Wohlstandsgefälle zu den reichen Ländern zu verringern. Der Standortvorteil in Form von Niedriglöhnen ermöglicht es, technologisches Wissen zu importieren, die Palette weltmarktfähiger Pro-dukte nach und nach auszuweiten und so vom Welthandel zu profitieren. Durch die Forderung nach Lohnsenkungen in Hoch-lohnländern wird folglich implizit versucht, die Chancen der Entwicklungsländer zum Aufholen zu schmälern oder sie ihnen gar gänzlich vorzuenthalten. Diese Posi-tion wird üblicherweise von Leuten vertreten, die strikt gegen Protektionismus sind und den ärmeren Ländern alle Chancen dieser Welt versprechen, wenn sie nur ihre Märkte vollständig öffnen. Wenn aber zugleich die Wett-bewerbsfähigkeit der Industrieländer auf den Weltmärk-ten durch lohninduzierte Preissenkungen steigt, nimmt man den sich entwickelnden Volkswirtschaften zugleich die Märkte weg, da sie ihre wenigen Produkte noch schlech-ter international verkaufen können. Ginge man in die Richtung einer absoluten Angleichung der deutschen Löhne an die chinesischen oder indischen, wäre zudem eindeutig das Wechselkursventil gefordert, weil dann Deutschland gegen die zentrale Regel des inter-nationalen Handels- und Kapitalverkehrs verstieße. Bei Lohnkostensenkungen in Deutschland wäre eine weitere drastische Aufwertung des Euro unvermeidlich. Wechsel-kurse können und müssen systematisch Lohnstückkos-tendifferenzen ausgleichen, aber niemals die absoluten Lohnniveaus. Anders als viele Ökonomieprofessoren wis-sen Devisenhändler nämlich, worauf es im internationa-len Vergleich ankommt. Mindestens ebenso gravierend sind jedoch die Folgen der Lohnsenkungsstrategie im Hochlohnland Deutsch-land für all die Länder, die auf der Industrialisierungslei-ter zwischen den Weltmarktführern und den gering ent-wickelten Ländern stehen, noch dazu, wenn sie dieselbe Währung haben wie etwa Italien, Spanien, Portugal oder Griechenland. Versuchen deutsche Unternehmen durch Lohnsenkungen auf den Weltmärkten wettbewerbsfähi-ger zu werden, trifft das all diejenigen, die nur etwas nied-

42

rigere Löhne haben als wir und den bisherigen Abstand bei der Ausstattung mit Kapital durch ebendiese Lohn-differenz wettgemacht haben. Diese Länder müssen dann unserem Lohnsenkungspfad folgen, wenn sie nicht sämt-liche Marktanteile verlieren wollen. Dass dies auf mittlere Sicht unweigerlich zu einer Aufwertung des Euro führt und insofern die Bemühungen der Deutschen, sich dem chinesischen Lohnniveau anzunähern, zunichtemacht, ist ein Glück für die Entwicklungsländer, aber eine Katastro-phe für die ärmeren Mitglieder der Währungsunion. Das scheint der für die Währungsunion zuständigen Euro-päischen Zentralbank erst allmählich zu schwanen — von der auf diesem Wege heraufbeschworenen Deflations-gefahr ganz zu schweigen (vgl. Europäische Zentralbank' 2005)

Diese Argumente mögen jene Arbeitnehmer in einem Hochlohnland, die ihren Arbeitsplatz wegen der Verla-gerung eines Produktionsstandortes ihres bisherigen Ar-beitgebers in ein Niedriglohnland verloren haben, nicht wirklich überzeugen, und das ist zweifellos eine schwieri-ge Situation für die Betroffenen. Die Gesellschaft muss für diese Fälle über ein funktionsfähiges soziales Siche-rungsnetz verfügen und Möglichkeiten schaffen, damit die Betroffenen in anderen Wirtschaftszweigen wieder Fuß fassen können.

*Dort zwar wurden die relevanten Daten sorgfältig zusammen-gestellt (z.B. Table z, S. 64), die naheliegende Schlussfolgerung wird aber nicht gezogen. Die einmalige Chance, die Eurokrise • in einem frühen Stadium zu vermeiden, wurde hier vertan.

Trotz dieser sicherlich nicht zu vernachlässigenden Ein-zelschicksale sieht die Situation jedoch aus einer gesamtwirtschaftlichen Perspektive für Deutschland ganz an-ders aus: Deutschland exportiert wesentlich mehr Güter, als es importiert. Das bedeutet, dass der damit einherge-hende Mehr-Absatz von Waren im Ausland die deutsche Wirtschaft stützt und per Saldo Arbeitsplätze schafft. Das dürfte in der Regel zwar in anderen Branchen der Fall sein als in denen, die Arbeitsplätze ins Ausland verlagern. Aber in der Summe stellt sich Deutschland durch den in-ternationalen Handel in Sachen Arbeitsplätze besser und nicht schlechter. Der notwendige Anpassungsprozess an den interna-tionalen Strukturwandel muss zweifellos sozial abgefe-dert werden. Jedoch so zu tun, als ob eine Wirtschaft wie die deutsche insgesamt in Hinblick auf die Arbeits-plätze der Verlierer bei der Globalisierung sei, ist schlicht falsch. Wer bei der Analyse der Ursachen der gravieren-den Arbeitsmarktprobleme in Europa auf die Globali-sierung verweist, hat nicht gründlich nachgedacht oder verfolgt mit dem Schüren von Angst eine verborgene po-litische Agenda.

Handel bei Wanderung von Arbeit

Was geschieht, wenn einzelne oder auch ganze Gruppen von Arbeitnehmern aus den Niedriglohnländern nicht warten wollen, bis ihnen Kapital zur Verfügung steht, son-dern sich selbst auf den Weg zum Kapital machen, sprich, in die Hochlohnländer einwandern? Ob das wirklich ein Massenphänomen werden könnte oder aus demografi-schen Gründen gar sollte und welche rechtlichen Gren-zen eine solche Wanderungsbewegung einschränken, soll

44

hier nicht diskutiert werden. Doch welche ökonomischen Mechanismen laufen zwischen den betroffenen Ländern ab, und welche ökonomischen Spielregeln sollten gelten, um die Wanderung des Produktionsfaktors Arbeit für Herkunfts- (also Niedriglohn-) wie Einwanderungsland (also Hochlohnland) sinnvoll zu gestalten? Arbeitskräfte aus Niedriglohnländern wandern in Hoch-lohnländer, weil sie dort mehr Jobs oder einen höheren Lohn oder beides erwarten. Bei normaler Arbeitsmarkt-situation im Hochlohnland gilt de facto ein sogenanntes Bestimmungslandprinzip, das heißt, die Zuwanderer ver-dienen im Hochlohnland bei gleicher Qualifikation den gleichen Lohn wie die einheimischen Arbeitskräfte. Wel-che wirtschaftlichen Folgen hat das im Hochlohnland? Wenn die zuwandernden Arbeitskräfte reibungslos Jobs finden, ist die Zuwanderung kein Problem für das Hoch-lohnland, sie erhöht sogar das Wachstumspotenzial. Herrscht im Hochlohnland jedoch Arbeitslosigkeit, ist die Wahrscheinlichkeit gering, dass Zuwanderer zum herrschenden Lohn Arbeit finden. Denn warum sollte ein Zuwanderer unter sonst gleichen Bedingungen der inländischen Arbeitskraft, die in der Regel keine Sprach-schwierigkeiten oder sonstige Anpassungsprobleme hat, vorgezogen werden? Finden die Zuwanderer keine Ar-beit, beanspruchen sie Leistungen der sozialen Sicherungs-systeme. Das aber wird keine Gesellschaft in größerem Umfang tolerieren. Denn den Mindestlebensstandard, den eine reiche Gesellschaft durch soziale Sicherungssysteme für ihre Mitglieder zu garantieren versucht, um den sozia-len Frieden und den Zusammenhalt zu sichern, kann sie nicht für den Rest der Welt oder auch nur einen spürbaren Tgil davon zur Verfügung stellen. Wäre sie bereit dazu,

45

könnte sie jedenfalls ihre Solidarität viel effektiver über eine massive Erhöhung der Entwicklungshilfe unter Be-weis stellen. Was aber geschieht, wenn die Zuwanderer bei Arbeits-losigkeit im Hochlohnland bereit sind, dort zu einem we-sentlich geringeren Lohn als die heimischen Arbeitskräfte zu arbeiten, und das Gastland bereit ist, das zu tolerieren? Die Zuwanderer erhöhen ja durch diese Bereitschaft die Wahrscheinlichkeit, im Gastland Arbeit zu erhalten. Dass sie sich trotz des niedrigeren Lohnes oft besserstellen als in ihrem Herkunftsland, ist sicher ein zentrales Motiv für die Wanderung) Und welcher inländische Unternehmer wollte diese Gewinnchance (bei gleicher Qualifikation der Arbeitskräfte und unter Vernachlässigung sonstiger Anpassungsschwierigkeiten) nicht nutzen, um seinen hoch effizienten Kapitalstock mit nicht der Arbeitsproduktivi-tät entsprechenden niedrigen Löhnen (diesmal im Inland statt im Niedriglohnland) zu kombinieren? Durch die Außerkraftsetzung des Bestimmungsland-prinzips und die Einführung eines Herkunftslandprin-zips verdrängen die Zuwanderer einheimische Arbeits-kräfte. Diese werden entweder arbeitslos und müssen über die sozialen Sicherungssysteme finanziert werden —ein für die Gesellschaft kaum akzeptabler und auf Dauer nicht finanzierbarer Zustand —, oder sie passen ihre Löhne nach unten an. Gerät auf diesem Weg das Lohnniveau des Hochlohnlandes insgesamt ins Rutschen, treten alle oben

1Dass diese Rechnung nicht immer aufgehen muss, weil etwa die Lebenshaltungskosten unterschätzt werden, der Wohnraum knapp und entsprechend teuer ist oder die soziale Integration nicht funktionert, steht auf einem anderen Blatt.

46

bereits beschriebenen negativen Folgen ein: Nachfra-geausfall im Inland sowie sinkende Gewinne der Unter-nehmen und verschenkte Wachstums- und Wohlstands-möglichkeiten, verstärkter Verdrängungswettbewerb auf den Weltmärkten und/oder Aufwertung der heimischen Währung. Das heißt, dass auch die Herkunftsländer der Zuwande-rer durch die von ihnen ausgelöste Lohnsenkung geschä-digt werden. Zwar wird ihr Arbeitsmarkt möglicherwei-se unmittelbar entlastet,' aber durch die Wanderung wird kein zusätzlicher Kapitalstock im Niedriglohnland auf-gebaut, wie das im Fall der Kapitalwanderung geschieht. Die zurückbleibende Bevölkerung profitiert nicht von den Abwandernden, das durchschnittliche Produktivi-tätsniveau steigt nicht und damit auch nicht das durch-schnittliche Lohnniveau: Es findet kein Aufholprozess statt. Vielmehr sehen sich die Anbieter aus dem Niedrig-lohnland noch wettbewerbsfähigeren Anbietern auf dem Weltmarkt gegenüber; denn die Lohnsenkung im Hoch-lohnland schafft Raum für Weltmarktanteilsgewinne der dortigen Unternehmer mittels Preissenkung. Zwar wird eine Aufwertung der Währung des Hochlohnlandes am Ende diesen Gewinn wieder zunichtemachen, aber die Folgeschäden sind in der Regel enorm. Zudem reißt das. Lohndumping all die Länder mit in die Abwärtsspirale, die mit dem Hochlohnland zusammen Mitglied einer

1Wenn jedoch gerade die fähigsten und flexibelsten Arbeitskräfte die Wanderungswilligen sind, ist die Abwanderung eher als ein »brain drain« für das Niedriglohnland anzusehen und insofern ebenfalls ein Schaden.

47

Währungsunion sind oder aus sonstigen Gründen ihren WechIelkurs fixieren. Nur die konsequente Anwendung des Bestimmungs-landprinzips auch bei hoher Arbeitslosigkeit im Hoch-lohnland kann diesen alle Handelsteilnehmer schädi-genden Teufelskreis verhindern. Das bedeutet, dass in Deutschland kein ungebremster Strom von Zuwanderern verkraftet werden kann und — im ureigenen Interesse der uns umgebenden Niedriglohnländer — auch nicht ver-kraftet werden darf. Für jede einzelne Nation, jede sich kulturell zusammengehörig fühlende Gesellschaft oder jeden geografischen Raum der gleichen Entwicklungs-stufe, das heißt ähnlicher Kapitalausstattung, muss ganz strikt das »law of one price« gelten, der Grundsatz des gleichen Lohns für gleiche Arbeit also. Wird dieser Grundsatz durchlöchert, werden Mittel zur Behebung der Krise empfohlen, die eine Abwärts-spirale in Gang setzen: Lohnsenkungen schwächen die Binnennachfrage, lassen dadurch die Gewinne und mit ihnen die Investitionsbereitschaft im Inland sinken. Das stärkt zwar vorübergehend die Exporte, aber nie in dem Maße, wie es zur Kompensation des inländischen Nach-frageausfalls notwendig wäre. Zugleich ist der Staat über-fordert, die Funktion der Sicherungssysteme zu gewähr-leisten, die ja in der Tat nicht für dauerhaftes Versagen der Wirtschaftspolitik geschaffen wurden, sondern zur temporären Abfederung des intertemporalen wie des in-ternationalen Strukturwandels. Die falsche Analyse findet hier sofort den nächsten Schuldigen für die Misere: Der Staat insgesamt, sagt der Neoliberalismus, müsse radikal in seine Schranken gewie-sen werden, wolle man die Herausforderung der globali-

48

sierten Märkte meistern. Wen wundert es da noch, dass die Bevölkerung sich zunehmend vor der Globalisierung fürchtet und Fremdenfeindlichkeit auf dem Vormarsch ist? Wer die gesamte Gesellschaft in ihren Grundfesten in-frage stellt, sollte sich nicht nur über die wirtschaftlichen, sondern auch über die politischen Folgen seiner Ratschlä-ge im Klaren sein.

Digitalisierung als Bedrohung?

Der Roboter als Jobkiller?

Ein neues altes Thema macht rasend schnell die Runde. Automation, die Verdrängung des Menschen durch Robo-ter, wird als große Gefahr an die Wand gemalt und die uralte Konfusion »on machinery«, wie der englische Öko-nom David Ricardo es vor 200 Jahren genannt hatte, feiert fröhliche Urstände. Der Punkt, um den es geht, ist allerdings so einfach, dass man sich fragt, wie es sein kann, dass die Menschheit ihn nicht begreift. In dem Buch Das Ende der Massenar-beitslosigkeit haben Friederike Spiecker und Heiner Flass-beck den Zusammenhang so beschrieben:

Ist es nicht eindeutig? Arbeitslosigkeit ist ein unabwendbares Schick-sal: Was gestern noch mehrere Arbeiter am Fließband bewerkstellig-ten, erledigt heute ein Roboter. Wo gestern Arbeiterinnen die fer-tig produzierte Ware wenigstens noch verpacken und beschriften mussten, packt und adressiert heute eine von Computern gesteuerte Verpackungsmaschine. Immer mehr Menschen verlieren ihren Ar-beitsplatz und finden — möglicherweise trotz mehrfacher Umschu-lung — keine neue Verdienstmöglichkeit und werden zu (Langzeit-) Arbeitslosen. Machen wir uns nicht durch den zunehmenden Ein-

87 II. Der demokratische Staat und die Gesamtwirtschaft

Im vorangegangenen Teil haben wir argumentiert, dass der politische und der Wirtschaftsliberalismus sich wech-selseitig argumentativ stützen, ihre politischen Empfeh-lungen jedoch sowohl auf einem falschen Bild des autono-men Individuums als auch auf einem falschen Bild der Marktwirtschaft aufbauen. Deutlich ist geworden, dass das liberale Weltbild es nicht zulässt, die Rolle des Staates für die Funktionsfähigkeit der Gesamtwirtschaft im In-teresse des Gemeinwohls in angemessener Weise festzule-gen. Das Ausblenden der gesamtwirtschaftlichen Dimen-sion macht den Liberalismus von vorneherein blind für die absolut unvermeidbare Frage, wer die Rolle des Sys-temoperators der Marktwirtschaft wahrnehmen soll. Die-se Rolle genau zu bestimmen, ist von zentraler Bedeutung in einem System, in dem gesamtwirtschaftliche Zusam-menhänge wirksam sind, die von einzelwirtschaftlich aus-gerichteten Akteuren noch nicht einmal wahrgenommen werden. Offensichtlich ist das bei der Zurverfügungstellung von Geld, bei der es sich, wie zu zeigen sein wird, um eine ge-nuin staatliche Aufgabe handelt. Gleichermaßen gilt das für die Regelung der internationalen Währungsbeziehun-gen und der orientierungslosen Finanzmärkte. Aber es gilt auch für den Arbeitsmarkt, wo einzelwirtschaftlich rationale Handlungen zu gesamtwirtschaftlich negativen

88

Wir benötigen daher eine neue Ökonomik, die dem Staat auf der Basis einer vorurteilsfreien Diagnose die um-fassende Rolle zuweist, die der Liberalismus so vehement bekämpft. Moderne Politikkonzepte dürfen nicht auf ei-ner naiven Marktgläubigkeit aufgebaut sein, sondern müs-sen in den konkreten und empirisch bestätigten Abläufen einer vom Zusammenspiel von Markt und Staat geprägten Weltwirtschaft ihren Ursprung haben. Mit dem Begriff »Staat« sind dabei natürlich die heuti-gen Nationalstaaten gemeint. Es gibt einfach keine andere Ebene der Politik, von der man erwarten kann, dass sie die Voraussetzungen schafft für eine erfolgreiche und geord-nete internationale Kooperation, die an die Stelle der ge-scheiterten ungeordneten Globalisierung treten könnte. Und es ist genau diese Stelle, an der die Makroökonomik das Feld betritt und Regeln für das Denken und Handeln vorgibt, die sich fundamental von denen unterscheiden, die auf der Ebene des einzelnen privaten Haushalts, des einzelnen Unternehmens oder einer einzelnen Kommune angemessen sind. Viele den Doktrinen des politischen Liberalismus zu-geneigte Zeitgenossen träumen von einer totalen Dezent-ralisierung, in der es gerade keine verbindlichen staat-lichen Vorschriften mehr gibt. Sie verstehen leider meist nicht, dass komplexe Gesellschaften staatliche Institutio-nen brauchen, die sicherstellen, dass zumindest minimale Standards ökonomischer Effizienz und einer gerechten Verteilung materieller Güter erfüllt werden. Organisatio-nen, die diese Funktion übernehmen, müssen sich, wie wir an vielen Beispielen zeigen werden, aus logischen Grün

89

scheidungsebene angesiedelt werden. Das einzige System, das sich Menschen bislang ausgedacht haben, das diesen Anforderungen genügt und das weitgehende Akzeptanz findet, ist die Demokratie in einem abgegrenzten geogra-fischen Raum. Die Rede ist also vom demokratisch organisierten Na-tionalstaat. Welchen Namen man einem solchen System gibt, ist prinzipiell nur von geringer Bedeutung. Es ist jedoch leicht nachvollziehbar, dass sich angesichts der schlimmen historischen Erfahrungen mit der »Nation«, mit Xenophobie und Rassenwahn, die fast immer auf der Ebene des Nationalstaats ihren Ursprung hatten, viele Menschen scheuen, die Begriffe »Nationalstaat« oder »Na-tion« weiterhin zu benutzen. Schnell vermutet man bei de-nen, die ihn verwenden, sie könnten eine verdeckte, von einer nationalistischen Ideologie geleitete Agenda verfol-gen. Nichts liegt uns ferner. Solange aber kein Weltstaat exis-tiert — und der ist mindestens so weit von seiner Realisie-rung entfernt wie eine totale dezentralisierte Organisa-tion des Gemeinwesens —, muss es zwischen beiden eine Ebene geben, auf der die Entscheidungen getroffen wer-den, die nicht einem einzelwirtschaftlichen Interesse ent-springen, sondern der Einsicht, dass ein arbeitsteiliges Wirtschaftssystem nur dann funktionieren kann, wenn ge-samtwirtschaftliche, also nur für eine regionale Einheit existierende Zusammenhänge bei der Entscheidungsfin-dung angemessen berücksichtigt werden. Das ist nach derzeitigem Kenntnisstand die Ebene des Nationalstaates. Und das gilt auch für Europa, weil mit 90den Gründen nicht gut) selbst in der Europäischen Union die entscheidenden Weichen auf der Ebene des National-staates gestellt werden.

90 Geld, Kapital und Arbeit

Geld als staatliche Institution

Geld — und damit meinen wir Zeichengeld in Form von Giralguthaben, Banknoten und Münzen — ist unzweifel-haft eine staatliche Institution bzw. das Ergebnis der Ent-scheidung staatlicher Institutionen, die sich auf einen klar umgrenzten geografischen Raum beziehen. Das gilt auch für Zusammenschlüsse wie die Europäi-sche Währungsunion. Die Europäische Zentralbank ist die Zentralbank jedes einzelnen Mitgliedsstaates und hat sich, bei angemessener Interpretation ihrer Rolle in der Wirtschaftspolitik, auch genau so zu verhalten, als sei sie eine nationale Zentralbank, wenn eines der Mitglieder in Schwierigkeiten gerät. Dass die EZB in den Anfangsjah-ren der Eurokrise in eklatanter Weise ihren Verpflichtun-gen nicht nachgekommen ist, steht dabei auf einem ande-ren Blatt. Nationales oder supranationales Zeichengeld, das von einer dafür geschaffenen staatlichen Institution, der Zen-tralbank, ausgegeben wird, schafft einerseits einzigartig günstige Bedingungen für die wirtschaftliche Entwick-lung, andererseits aber auch die Verpflichtung der Zentral-bank, die Nutzbarkeit des von ihr geschaffenen Geldes zu verteidigen.

 

370

Eine neue internationale Finanzarchitektur

Nicht anders, als es innerhalb der Grenzen der bestehen-den Nationalstaaten nationale Regeln für den Tausch gibt, muss es globale Regeln für den globalen Tausch geben. Diese können nicht von den einzelnen Staaten gesetzt wer-den, sondern nur von der internationalen Staatengemein-schaft. Genau wie sie bei der Liberalisierung eine drängen-de und führende Rolle übernommen haben,

371

müssen die im Kern nur Bestand haben, wenn es allen beteiligten Na-tionen gelingt, die interne Kostenentwicklung und die In-flationsraten in Grenzen zu halten, die alle Mitglieder zu akzeptieren bereit sind. Sollen Güter und Kapital sich weltweit frei bewegen, müssen aber auch nachhaltige Lö-sungen für eine Währungsordnung zwischen Regionen gefunden werden, in denen es aus den verschiedensten Grün-den nicht gelingt, rasch zu einer Konvergenz der Kosten-und Inflationsentwicklung zu gelangen. Starke, über den Ausgleich der Inflationsdifferenzen hin-ausgehende Schwankungen der Wechselkurse bringen eben-solche Verzerrungen in der Allokation von Ressourcen und bei Investitionsentscheidungen mit sich wie Schwan-kungen des internen Wertes einer Währung, also ihrer Kauf-kraft. Wechselkursänderungen sollten nur noch notwendig sein, um Differenzen bei den Inflationsraten auszuglei-chen. Daraus ergibt sich als Leitlinie einer neuen Welt-währungsordnung, dass die Wechselkurse fest genug sein müssen, um rationale wirtschaftliche Entscheidungen zu erlauben, gleichzeitig aber auch flexibel genug um die in -ternationale Wettbewerbsfähigkeit aller ten. Um ein solches System

372

bauen zu können, muss die internationale Zusammenar-beit auf diesem Gebiet erheblich verstärkt werden. Das gilt zum einen für die großen Industrienationen. Das gilt aber auch für das Verhältnis der großen zu den kleineren Volkswirtschaften. Angesichts der fortschreitenden Glo-balisierung, der immer stärkeren Integration der Welt-wirtschaft, können kleinere Nationen - unabhängig vom Währungssystem - immer weniger eine eigenständige Wirtschaftspolitik betreiben. Wollen sie ihre Güter- und Kapitalmärkte offenhalten, müssen sie zur Vermeidung exzessiver Wechselkursschwankungen in ein globales Sys-tem der Überwachung und der Zusammenarbeit einbezo-gen werden.

Um ein neues Weltwährungssystem erfolgreich zu ma-chen, braucht die internationale Gemeinschaft effektiv ar-beitende Institutionen. Die beiden Bretton-Woods-In-stitutionen (der Internationale Währungsfonds und die' Weltbank) haben in den vergangenen Jahrzehnten ihre Aufgabenverteilung und ihre Rolle den sich wandelnden Bedingungen der Weltwirtschaft angepasst. Die Aufga-ben beider Institutionen müssen in einer neuen globalen Finanzarchitektur jedoch ebenfalls neu definiert werden.

Für den IWF bedeutete das eine Rückbesinnung auf sei-ne ursprüngliche Rolle im System von Bretton Woods. Er müsste dann erneut vor allem die kurzfristige Überwa-chung der Funktionsweise des Währungssystems und die makroökonomische Beratung der Teilnehmer überneh-men. Dazu gehört beispielsweise der Aufbau und die Handhabung eines Frühwarnsystems, das die Gefahr des Entstehens gravierender außenwirtschaftlicher Ungleich-gewichte erkennt, die betroffenen Länder warnt und die übrigen Teilnehmer informiert. Auch die Organisationen

373

und Durchführung kurzfristiger Stützungsmaßnahmen für Länder, die sich einer krisenhaften Zuspitzung ihrer finanziellen Situation gegenübersehen, fiele wie bisher in den Aufgabenbereich des IWF. Einer anderen Institution, etwa der Bank für Internatio-nalen Zahlungsausgleich in Basel, müsste in einem sol-chen Arrangement die Rolle zukommen, weit mehr als bisher Systemrisiken in der gesamten finanziellen Sphäre zu analysieren und frühzeitig Gegenmaßnahmen zu emp-fehlen. Nicht anders, als es im nationalen Rahmen selbst-verständlich ist, kommt man auf globalisierten Märkten nicht umhin, Regeln für die Übernahme von Risiken auf-zustellen und Informationspflichten einzuführen, also eine Kreditaufsicht im weitesten Sinne zu installieren. Da-zu bedarf es eines multilateralen Abkommens. Allerdings dürfen sich die Regulierungen in diesem Bereich nicht auf ein Abkommen der Staaten beschränken. Der Privatsek-tor, also alle, die die Chancen des weltweiten Finanzmark-tes nutzen wollen, muss in die Abdeckung von Risiken in einem spürbaren Ausmaß einbezogen werden, wie wir das oben geschildert haben. Häufig wird befürchtet, das Entstehen einer neuen Weltwährungsordnung und einer globalen Finanzarchi-tektur werde zu einem Verlust an nationaler Souveränität führen. Die weltweite Krise aber zeigt, dass es eine Souve-ränität im Sinne einer effektiven Abkoppelung von diesen Ereignissen nicht geben kann. Alle Nationen der Welt sind in der einen oder anderen Weise betroffen. Die Erfah-rungen mit den verschiedensten Währungssystemen nach dem Zweiten Weltkrieg haben zudem deutlich gemacht, dass keine der zur Anwendung gekommenen Währungs-ordnungen eine effektive Abkoppelung

374

erlaubt hat. Der teilweise Verlust an nationale'r Souveränität ist unmittelbar das Ergebnis der Öffnung kipr Güter- und Kapitalmärkte, nicht Folge einer ungeeigneten Währungsordnung. Zu in-ternationaler Kooperation bei der Wechselkurspolitik gibt es folglich keine Alternative, wenn effektiver Handel er-möglicht werden soll.

 

Klimawandel und Umweltschutz

Klima- und Umweltschutz sind die beiden großen Her-ausforderungen, die auch dann bestehen bleiben, wenn es gelingt, die wirtschaftlichen Probleme weitgehend zu lösen. Doch auch hier stehen der Menschheit viele ökono-mische Vorurteile im Weg. Ganz gleich, ob man den Kli-mawandel für das entscheidende Problem hält oder die Übernutzung der Ressourcen, immer kommt es darauf an, auf welche Weise man Verhaltensänderungen im glo-balen System der Marktwirtschaft erreichen will. Ohne eine realistische Theorie wirtschaftlicher Dyna-mik kommt man auch hier nicht weit, und genau daran scheitern bisher die Versuche, einen wirksamen Schutz der natürlichen Voraussetzungen für menschliches Leben auf dem Planeten Erde zu gewährleisten.

Klimawandel und die Dynamik der Marktwirtschaft

Beim Umwelt- und Klimaschutz entscheidet der jeweils nationale Stand der Lebensbedingungen über den konkret einzuschlagenden Weg der Politik. Auch hier gibt es eine ex-treme Pfadabhängigkeit, der sich kein Land entziehen kann.

375

Wer in der Vergangenheit (wie beispielsweise die Schweiz) zur Stromerzeugung auf Wasserkraft gesetzt hat, wird ganz anders mit der Klimaherausforderung umgehen als Deutschland, wo Braunkohle der wichtigste fossile Ener-gieträger war. Frankreich mit seinem Schwerpunkt auf Atomenergie hat noch einmal ganz andere Voraussetzun-gen. Unbestreitbar ist dennoch, dass die Verhinderung oder Eindämmung des Klimawandels eine globale Herausfor-derung darstellt. Deswegen kann es ganz unabhängig von den gerade genannten unterschiedlichen Voraussetzungen nur dann effiziente Strategien zur Verringerung der Nut-zung fossiler Energieträger geben, wenn zumindest die wichtigsten Länder sich auf eine solche Strategie einigen. Aus ökonomischer Sicht kann man entscheidende Hil-festellung bei der Antwort auf ökologische Herausforde-rungen geben, weil hier die zunehmende Knappheit na-rarlicher Ressourcen im Mittelpunkt steht. Die Analyse bvnnt mit klassischer Mikroökonomik: Im ersten Schritt geht es nämlich um die Frage, wie viel einer gegebenen Güterausstattung die Menschen zu opfern bereit wenn sie mehr Ressourcen einsetzen müssen, um gesunde Umwelt zu sorgen, um also beispielsweise Schäden zu beseitigen, die durch die Produktion von Konsumgütern entstanden sind, oder um Vorsorge zu treffen, dass bei der Produktion in der Zukunft weniger Schadstoffe eintweichen können. Man muss also Kosten (den Verzicht auf herkömmlicher Konsumgüter) abwägen gegen den Nutzen, den die Verhinderung von Umweltschäden schafft. Im zweiten Schritt muss man die Frage beantworten, was das auf gesamtwirtschaftlicher Ebene bedeutet.

376

Umweltschutz als Präferenz

Das wichtigste und von den Ökonomen heftig diskutierte Problem liegt bei dieser Ausgangskonstellation darin, dass das normale Wirtschaftssubjekt keinen unmittelba-ren Nutzen davon hat, wenn der Ausstoß schädlicher Stof-fe bei der Produktion verringert wird, weil er oder sie viel-leicht gar nicht in der Nähe einer entsprechenden Anlage wohnt. Dazu kommt, dass er oder sie nicht weiß, ob Wirt-schaftssubjekte in anderen Regionen oder Ländern ihr Verhalten ebenfalls ändern, so dass mit einem signifikan-ten Gesamteffekt der Umweltmaßnahme zu rechnen ist. Anders herum: Wenn bei der Produktion eines bestimm-ten Gutes negative Umwelteffekte auftreten, kann man nicht ohne Weiteres zurechnen, wer durch die Nachfrage nach diesem Gut diesen Effekt verursacht hat, so dass der Gesamteffekt in keiner individuellen Kosten-Nutzen-Über-legung auftaucht. Man hat, so nennen das die Ökonomen, externe Effekte produziert, die zwar der Gesellschaft scha-den, für die aber niemand individuell in Haftung zu neh-men ist.

Um ein einfaches Beispiel zu geben: Bei der Verbren-nung von Kraftstoffen in Automobilen entstehen schäd-liche Abgase, die nicht den Fahrer des Autos direkt schä-diger- sondern den. der hinter ihm fährt, und außerdem die Gesellschaft insgesamt. Also hat kein Fahrer ein Inte-resse daran, sein Auto sauberer zu machen, solange er nicht sicher sein kann, dass alle anderen das auch tun. Folglich muss der Staat eingreifen und alle zwingen, etwas gegen die schädlichen Abgase zu tun. Um den negativen exter-nen Effekt zu verhindern, kann der Staat zum Beispiel Vorschriften erlassen, die Autofahren generell teurer ma-

377

chen, oder er kann technische Vorgaben durchsetzen, um den Schadstoffausstoß zu verringern. Er kann aber auch versuchen, die externen Effekte un-mittelbar durch Vorschriften zu internalisieren, sie also für den Einzelnen spürbar zu machen, ohne dass der Staat eine andere Technik vorschreibt. Ein Beispiel dafür wäre die extrem einfache Vorschrift, alle Abgase, die ein Auto-mobil produziert, zunächst durch das Wageninnere zu lei-ten. Das klingt radikal, ist aber im Zeitablauf vermutlich die beste Lösung. Es besteht unseres Erachtens kein Zwei-fel, dass wir, wäre diese Vorschrift vor hundert Jahren von den Staaten der Welt durchgesetzt worden, heute genauso viel Autofahren würden, wie wir es derzeit tun. Allerdings würden wir dann vermutlich wasserstoffbetriebene Auto-mobile fahren, auf jeden Fall aber hätten wir einen großen Teil des Öls in der Erde gelassen und viel weniger Klima-gase produziert. Dieses Beispiel zeigt, dass die mikroökonomische Fra-gestellung prinzipiell nicht weit, ja zumeist sogar in die Ir-re führt. Denn die klassische Entscheidungssituation, die von ihr unterstellt wird, existiert in der Realität praktisch nicht. Das liegt daran, dass die Informationen, die man bräuchte, um die Mehrheit der Menschen vor eine einf a-che Entscheidungssituation der Art »Was wollt ihr? Mehr Umweltschutz oder mehr Güter ?« zu stellen, gar nicht verfügbar sind. Das beginnt damit, dass es keine »gegebe-ne Güterausstattung« gibt. Wir bewegen uns ja in einem dynamischen System, in dem die Güterausstattung durch den Erfindungsgeist der Menschen permanent vergrößert und in ihrer Struktur dramatisch verändert wird. Die Menschen kennen auch ihre Präferenzen nicht wirklich, weil sie für die Güter, die neu erfunden

378

werden, erst in der Zukunft Präferenzen entwickeln werden. Hinzu kommt, dass durch den technischen Fortschritt die Möglichkeit, Umweltschutz umzusetzen, ebenfalls dauernd verändert wird. Auf viele Jahre hinaus kann daher niemand vorhersagen, wie sich die Entscheidung zwischen normalen Gütern und Umweltgütern darstellen und ob sie überhaupt noch relevant sein wird. Nehmen wir noch einmal das obige Beispiel: Ist die Wasserstofftechnik für das Auto erst ein-mal eingeführt, weil sie am besten mit der genannten Vor-schrift, dass die Abgase durch die Kabine geleitet werden müssen, in Einklang zu bringen ist, ist es für die nächsten hundert Jahre vollkommen irrelevant, wie teuer die Ein-führung war und wie viele normale Güter deswegen nicht verbraucht wurden, wie viel entgangenen Nutzen die Menschheit also hat »erleiden« müssen, weil sie schon früh auf eine »teure« Technik gesetzt hat. Der Gedanke, dass Umweltschäden regelmäßig durch externe Effekte bei der Abarbeitung der »normalen« Prä-ferenzen der Menschen durch das Marktsystem auftreten und vom Staat auf die eine oder andere Art internalisiert werden müssen, wird aber dann vollends unscharf, wenn Umweltschutz zu einem Teil der Präferenzen der Men-schen wird. Wenn also, bei hoher Ausstattung mit her-kömmlichen Gütern, den Menschen bewusst wird, dass sie die natürliche Umwelt vernachlässigt, haben und hier ein großer Nachholbedarf bzw. ein Vorsorgebedarf be-steht, ist der Wunsch nach einer Beseitigung vier bereits angefallenen Schäden und/oder der Verhinderung neuer Schäden unmittelbar vorhanden und konkurriert auf der Mikroebene mit den normalen Präferenzen. In diesem Fall braucht man Unternehmer, die diese Prä-

379

ferenzen aufgreifen und umsetzen. Da sich diese Präferen-zen aber nicht unbedingt in einer konkreten Nachfrage nach besseren Produkten äußern, sondern eher in der ab-strakten Bereitschaft, für mehr Umweltschutz zu zahlen, muss der Staat der Unternehmer für den Umweltschutz sein und diese Präferenzen bedienen. Indem er es den Un-ternehmen in der ein oder anderen Weise generell auferlegt, bestimmte Vorkehrungen zu treffen (etwa Katalysatoren, Filter oder andere Abgasvorrichtungen in Automobile ein-zubauen), erfüllt er die Präferenzen der Bürger nach einer besseren Luftqualität und zwingt sie gleichzeitig, dafür zu zahlen. Dieser Zwang resultiert aber nur aus der Tatsache, dass es ohne ihn viele Trittbrettfahrer gäbe, die sich darauf verlassen würden, dass die »anderen« schon ausreichend viel tun werden, so dass sie selbst sich der Zahlung entzie-hen können. Ganz anders, als die Marktapologeten uns glauben machen wollen, bedeutet staatlicher Zwang näm-lich gerade nicht, dass man den Menschen etwas aufzwingt, das sie eigentlich partout nicht haben wollen, sondern dass der Staat wie ein Unternehmer Überzeugungsarbeit leistet, um seine Produkte absetzen zu können. Der Zwang bedeutet a priori nicht, dass der Staat den Menschen etwas aufzwingt, was sie partout nicht haben wollen und was wegen dieses Zwanges etwas dem Markt im weitesten Sin-ne Fremdes ist. Aber selbst wenn es so wäre, dass der Staat allein aus sei-ner besserer Einsicht heraus handelt und den Bürgern et-was aufzwingt (er schafft »meritorische Güter«, sagte man früher), was sie so nicht unmittelbar haben wollen, was aber doch, nach der Einschätzung einer demokratisch ge-wählten Staatsführung, ihrem Wohl dient, kann man als Ökonom nicht einfach sagen, das ist etwas dem Markt

380

Fremdes, das muss ich sozusagen abziehen bei der Berech-nung des Wohlstandes. Die Anweisung des Staates etwa, dafür zu sorgen, dass Kinder eine Schule besuchen und nicht arbeiten dürfen, mag der Einzelne als Zwang emp-finden, dennoch wird die weit überwiegende Mehrheit der Bürger das heutzutage als selbstverständlich betrach-ten und wissen, wie sehr das dazu beiträgt, dass auf lange Sicht die Gesellschaft materiell und immateriell reicher wird. Wenn wir auf der Basis dieser Überlegungen die Vorsor-ge für den Umwelt- oder Klimaschutz in die Bedürfnisse und Präferenzen der Bürger und der Gesellschaft einrei-hen, erledigt sich eine ganze Klasse von Problemen, die von der herrschenden Ökonomie mit dem Umweltschutz verbunden wird; das gilt insbesondere für das Problem, das man üblicherweise mit der Formel »die Kosten des Umweltschutzes« umschreibt.

Kosten und Arbeitsplätze

Was sind die berühmten Kosten, die regelmäßig von der Wirtschaft angeführt werden, wenn es um Umweltschutz geht? Würde zum Beispiel Volkswagen genau wie alle an-deren Hersteller zur Einhaltung der Abgasgrenzwerte eine Technologie einbauen, die teurer wäre als die derzeitige, wo wäre das Problem? Die zusätzlichen Kosten müssten von den Verbrauchern aufgebracht werden, falls dadurch das Fahrzeug insgesamt teurer würde, und die zusätz-lichen Kosten bedeuteten zusätzliche Erträge für die Her-steller der Teile, die nun zusätzlich eingebaut würden. Die Verbraucher würden vielleicht insgesamt mehr für das Auto

381

bezahlen und dafür, bei gegebenem Einkommen, wo-anders beim Konsum sparen.. Die Automobilhersteller könnten aber auch auf den Einbau irgendwelcher Zierteile verzichten und damit die nun höheren Umweltkosten aus-, gleichen. Gesamtwirtschaftlich geseh n. ist das Ergebnis immer gleich: Es entstehen zusätzliche Einkommen und Arbeits-plätze bei den Herstellein der Abgasvorrichtungen, und es wird weniger verdient (werden Arbeitsplätze abgebaut), wo die Kunden oder die die Einsparung vornehmen, also bei den Zierteilen zum Beispiel. Das ist kein Problem, sondern das sind ganz normale Impulse in Richtung Strukturwandel, wie sie jeden Tag millionen-fach durch rein private Dispositionen gegeben werden. Die Politik muss sich darüber überhaupt keine Gedanken machen. Wenn sich die Politik allerdings den einzelwirtschaft-lichen Schuh eines einzelnen Automobilproduzenten oder auch der Branche insgesamt anzieht, dann gerät sie in die Bredouille. Sobald sie auf deren Argumente eingeht, sitzt sie in der Falle, weil sie zugeben muss, die Situation der Branche oder des Produzenten verschlechtert zu haben, denn durch die staatlichen Auflagen ist die Produktion teurer geworden. Man kann sich leicht vorstellen, dass bei einer solchen Sichtweise die Politik große Schwierig-keiten hat, den Produzenten, die mit Arbeitsplatzverlus-ten drohen, zu erklären, dass Umweltschutz wichtiger ist als einzelne Jobs. Da beginnt der Kuhhandel, auf den sich ein kompetenter Staat (also ein Staat, der ausschließ-lich in gesamtwirtschaftlichen Kategorien denkt) von vorneherein überhaupt nicht einlassen muss. Man sieht hier überdies sofort, warum die ganze auf der

382

einzelwirtschaftlichen Ebene geführte Diskussion um den Konflikt zwischen Umweltschutz auf der einen Seite und Arbeitsplätzen oder Einkommen auf der anderen vollkom-men an der Sache vorbeigeht. Im alltäglichen Strukturwan-del, der uns von den privaten Produzenten aufgedrängt wird (über Werbung, unter anderem), fragen wir nie, ob die Ergebnisse auch für die Arbeitsplätze und das Ein-kommen positiv sind. Wenn ein neuer Tablet-Computer in großem Maße alte Desktops verdrängt, verschieben sich auch viele Arbeitsplätze und Einkommensmöglich-keiten. Niemand käme aber auf die Idee zu fragen, ob man diese Entwicklung nicht aufhalten oder wenigstens abschwächen sollte, damit nicht so viele einzelne Arbeits-plätze gefährdet werden. Nur wenn der Staat involviert ist, nimmt sich jeder einzelne Produzent (die großen zu-mal) heraus, genau diese Frage zu stellen. Natürlich wäre auch diese Konfusion nicht möglich, würden die Volkswirte wirklich Volkwirtschaft betreiben und nicht verkleidete Betriebswirtschaft. Tatsächlich muss man hier ein besonders trauriges Kapitel ökonomischer Konfusion aufgreifen. Die herrschende Ökonomie be-gann nämlich schon in den siebziger Jahren damit (Flass-beck & Maier-Rigaud 1982), aus dem »magischen Vier-eck«, also den normalen makroökonomischen Zielen (Preisstabilität, außenwirtschaftliches Gleichgewicht, ho-her Beschäftigungsstand, angemessenes Wachstum), ein Fünfeck zu formen, bei dem auch der Umweltschutz eine eigene Ecke erhielt.

Das war und ist grandioser Unsinn, weil der Wunsch der Menschen (oder die von ihnen verstandene Notwen-digkeit einzugreifen, um die Umwelt zu schützen) nach sauberer Umwelt in die Reihe der (mikroökonomischen)

383

Präferenzen gehört, aber nichts damit zu tun hat, wie das System makroökonomisch gesteuert wird und welche Er-gebnisse man mit der Makrosteuerung erzielt. Die Einordnung des Umweltschutzes in die Reihe der Präferenzen zeigt zugleich, dass die Euphorie viele An-hänger der grünen Bewegung, die davon sprechen, der Umweltschutz bringe »zwei Dividenden«, nämlich die Verbesserung der Umwelt und mehr Arbeitsplätze oder mehr Einkommen, genauso abwegig ist wie der oben an-gesprochene Konflikt. Umweltschutz ist bei dieser Betrach-tung ein ganz normales Gut, dessen Produktion aller-dings in der Regel vom Staat angeschoben werden muss. Die Produktion von mehr Umweltschutz in diesem Sinne steht weder im Konflikt mit den Arbeitsplätzen insgesamt, noch kann man sich davon besonders viele Arbeitsplätze erwarten. Eine angemessene Wirtschaftspolitik nimmt das zur Kenntnis und betreibt ihre Aufgabe ganz unab-hängig davon, wie viel (und auf welche Weise) Umwelt-schutz die anderen Bereiche der staatlichen Politik durch-setzen.

Der einzige Bereich, wo auch aufgeklärte Ökonomen oft glauben, eine Einschränkung von dieser Logik ma-chen zu müssen, ist die Frage der internationalen Wettbe-werbsfähigkeit. In der Tat, wenn ein Staat massive Um-weltauflagen macht und sein Handelspartner nicht, dann entsteht bei sonst gleichen Bedingungen ein einmaliges Kostengefälle, das den Staat begünstigen kann, der in Sa-chen Umweltschutz nichts unternimmt. Hier wirkt die Einreihung des Umweltschutzes in die normalen Präferenzen nicht mehr, weil es durchaus sein kann, dass die Wünsche der Menschen (oder die natürlichen Bedingungen) in dem anderen Land so sind, dass der Staat dort mit einer gewissen Berechtigung weniger Umweltschutz durchsetzt. Mit anderen Worten: Im Ver-hältnis dieser beiden Staaten kann man nicht einfach un-terstellen, dass die Produktion für den Umweltschutz überall so nachgefragt wird wie Produktion für ein nor-males Gut, denn die Präferenzen für mehr Umweltschutz gibt es ja nur in einem Land. Folglich sind das Kosten-(auch hier, wenn sonst alles gleich ist) und das Preisniveau der normalen (und vermutlich auch der meisten handelba-ren) Güter in dem Land mit hohen Auflagen höher. Ein einmaliges Gefälle, wenn es denn wirklich quantita-tiv bedeutend wäre, kann der Staat jedoch durch viele ver-schiedene Maßnahmen ausgleichen. Er kann durchaus auf Güter, die mit geringeren Auflagen produziert worden sind, permanent einen Zoll erheben, der den Kostenvor-teil wettmacht, er kann auch seinen eigenen Unternehmen einen Steuervorteil oder eine Subvention geben, die den Nachteil ausgleichen. Man muss aber generell bedenken, dass die absoluten Kostenniveaus in vielen Ländern ohne-hin durch staatliche Eingriffe massiv verzerrt sind. Die Steuersätze sind selbst in der Europäischen Union extrem unterschiedlich, ohne dass man vermutet, dass das zu sys-tematischen Verzerrungen des Wettbewerbs führt. Unter-schiedlichen Niveaus der Steuerbelastung steht ja häufig auch ein unterschiedliches Niveau der Ausstattung mit In-frastruktur durch den Staat gegenüber, die den Unterneh-men in dem Land mit höheren Steuern zugutekommt. Auch eine bessere Ausbildung der Arbeitskräfte gehört zu dieser Infrastruktur.

385

Steuerung über die Preise, wie denn auch sonst

Im Bereich begrenzter Rohstoffvorkommen ist es offen-sichtlich, dass die Umweltfrage eine Sache der Knappheit und damit der Preise ist. Hier geht es darum, auf der gan-zen Welt die Menschen anzuhalten, mit diesen auf der Er-de einmaligen Bodenschätzen sorgsam umzugehen. Preis-effekte schaffen zudem unmittelbar Anreize dafür, dass die Menschen ihre Intelligenz und ihre Kreativität dafür einsetzen, etwas zu schaffen, was hilft, weit über den heu-tigen Stand der Technik hinaus fossile Energieträger ein-zusparen. Wenn es folglich gelänge, eine globale Preissteuerung durchzusetzen, die dafür sorgt, dass die Preise von Öl und Kohle im Vergleich stetig und auch im Verhältnis zu unse-ren Einkommen zunehmen, könnte man damit rechnen, dass wesentlich mehr Anstrengungen unternommen wür-den, diese Stoffe einzusparen und damit zu schonen, als es sich je aus den Vorgaben eines Staates (oder aller Staaten) ergeben könnte. Ein großes Potenzial an erneuerbarer Ener-gie wird ja gerade deshalb nicht genutzt, weil die fossilen Brennstoffe auch vierzig Jahre nach der ersten Ölpreiskri-se immer noch so günstig zu haben sind wie damals. Das erste Argument, das dagegen ins Feld geführt wird, ist offensichtlich. »Das kimtet ja was! «, werden viele sa-gen. Natürlich kostet das was ! Wie sollte es solch riesige Investitionen umsonst geben? Ein gesamtwirtschaftliches Problem ist das jedoch nicht, weil davon ja wieder be-stimmte Produzenten profitieren, während andere in Schwierigkeiten kommen. Der damit entstehende Struk-turwandel ist gewollt, aber der kostet immer etwas in dem Sinne, dass die Kunden mit ihrem Geld nicht mehr

386

das Gleiche kaufen wie vorher. Folglich verlieren, wie unten gezeigt, zwar viele Produzenten von alten Produkten, aber viele neue Anbieter gewinnen. Dass die großen Ener-giekonzerne das nicht gut finden, ist klar, aber warum sollten sich Politiker darum scheren? Wer aus fossiler und atomarer Energie aussteigen will, muss also entweder die fossile und atomare Energie so stark verteuern, dass die erneuerbare Energie auf diese Wei-se wettbewerbsfähig wird (wiederum so, dass der relative Preis der fossilen Energie steigt), oder er muss die erneuer-bare Energie direkt subventionieren. Man kann auch die sogenannten neuen marktwirtschaftlichen Instrumente einsetzen und denjenigen belasten, der die Schadstoffe ausstößt, indem man ihn zwingt, Zertifikate zu kaufen, die ihm die Erlaubnis geben, eine bestimmte Menge an Schadstoffen auszustoßen. Wird dann die Menge der Zer-tifikate konsequent und stetig verringert, so dass der Preis der Zertifikate dauernd steigt, verändern sich ebenfalls die relativen Preise zugunsten erneuerbarer Energien. Weil sich die Politik bisher weder global an die Energiepreise noch an die neuen marktwirtschaftlichen Instrumente he-rantraute, hat man in Deutschland in den letzten zehn Jah-ren den Weg der Subvention gewählt. Die Bundesregierung hat die Attraktivität der fossilen Energie verringert (den relativen Preis fossiler Energie er, höht), indem sie den Aufbau erneuerbarer Energiequellen über garantierte Abnahmepreise subventioniert hat. Das kann man sehr gut rechtfertigen, denn ohne solche Sub ventionen gibt es die Energiewende nicht, weil ja nichts, dafür spricht, dass der Markt von sich aus das Öl früh ge-nug so teuer macht, dass die Wende rechtzeitig von allein käme. Solche Subventionen gibt es, nebenbei gemerkt, im-

387

mer noch für die Atomwirtschaft, nämlich in Form der nicht durch den Strompreis •bgedeckten Kosten für End-lagerstätten und die Schadensbeseitigung bei den Zwi-schenlagern (Stichwort Asse, Gorleben usw.). Die Finan-zierung der Entschärfung dieser Zeitbomben kommt auf den Steuerzahler noch zu, denn die großen Konzerne ha-ben sich bislang erfolgreich darum gedrückt. Mit der starken Veränderung der relativen Preise hat Deutschland immerhin eine Energiewende hinbekom-men. Schneller, als es sich jemand hätte vorstellen können, vollzog sich die Umstellung von fossiler Stromerzeugung auf Stromerzeugung durch erneuerbare Quellen. Dieses Beispiel demonstriert eines sehr deutlich: Um bei der Energiewende voranzukommen, hilft die Flexibilität der Unternehmen ganz ungeheuer, obwohl der Prozess mit Marktwirtschaft nichts zu tun hat. Weil der Staat all de-nen, die in erneuerbare Energien investieren konnten, einen bestimmten Abnahmepreis für Strom garantierte, also eine feste Einspeisevergütung versprach, ließen sich ent-sprechende Investitionen gut rechnen. Folglich begann fast jeder, der Geld zum Investieren hatte oder es sich lei-hen konnte, zu überlegen, ob er nicht irgendwo ein großes Dach habe, das er mit Sonnenkollektoren bedecken könn-te, oder eine Wiese auf einem Hügel, auf die ein Windrad passt. So wurden im Handumdrehen Landwirte, Eigen-heimbesitzer oder Restaurantbetreiber zu Stromproduzenten.

388

Verteilungswirkungen ausgleichen

Damit zeigt sich, wie ungeheuer flexibel die Unterneh-men sein können. Sie könnten auch solche globalen Her-ausforderungen wie den Klimawandel leicht bewältigen. Wir müssten nur beginnen zu begreifen, wie die Markt-wirtschaft funktioniert, und wir dürften nicht vor der Lobbymacht einzelner großer »Player« einknicken und uns nicht von den ideologischen Barrieren (»der Staat darf auf keinen Fall langfristig in die Preisbildung eingreifen«) irremachen lassen. Das deutsche Beispiel belegt die Wirkung eines Preises, der für ein zu förderndes Produkt für ausreichend lange Zeit ausreichend stabil ist. Gibt es zudem noch vernünfti-ge Finanzierungsbedingungen, investieren selbst solche Menschen in die Umwelt und die Zukunft, die bisher kei-ne Unternehmer waren und sich einen Teufel um die Um-welt und zukünftige Generationen geschert haben. Trotz-dem geht das nicht ohne den Staat oder die Staaten. Wer bei Gütern von allgemeinem Interesse (öffentlichen Gü-tern) wie dem Klimawandel auf den Markt wartet, wartet bis zum Sankt-Nimmerleins-Tag. »Aber der arme Stromkunde und insbesondere die Ar-men! «, stöhnten da in Deutschland ganz schnell einige, denen die Armen und die Einkommensverhältnisse der Menschen sonst vollkommen egal sind. In der Tat, man kann nicht bestreiten, dass solche marktwirtschaftlichen Instrumente diejenigen am unteren Ende der Einkommens-skala wesentlich stärker belasten als die am oberen Ende. Das gilt vor allem dann, wenn man in Rechnung stellt, dass am oberen Ende weit mehr Energie verbraucht wird.

Hier muss man sich jedoch fragen, was man wirklich will.

389

Von vielen anderen Beispielen weiß man: Subjektförderung ist effektiver als Objektförderung. Das heißt, es ist ,n der Regel besser, die weniger begüterten Menschen di-rekt materiell zu fördern, als die Preisbildung, die man hier braucht, zu unterlassen. Tut die Politik das, muss das System nicht darauf verzichten, den Entdeckergeist vieler Menschen zu wecken, was nur mit einer Preissteuerung möglich ist. Es ist vollkommen richtig, darauf zu behar-ren, dass die Ärmeren im Verhältnis zu ihrem Einkom-men nicht stärker belastet werden. Das gilt sowohl für är-mere Länder wie für ärmere Menschen. Folglich muss man sie finanziell so stellen, dass sie in der Lage sind, stei-gende Energiepreise zu bezahlen. Um es simpel auszudrü-cken: Jeder Hartz-IV-Empfänger soll selbst entscheiden können, ob er ein höheres Transfereinkommen für höhere Heizungskosten ausgeben oder sich lieber durch verän-derte Verhaltensweisen am Energiesparen aktiv beteiligen will, um das zusätzliche Geld für andere Konsumgüter zu verwenden.

Man muss folglich Hartz IV kräftig aufstocken, die Steuern für Geringverdiener senken, flächendeckende und steigende Mindestlöhne einführen oder die Beiträge zur Sozialversicherung für Geringverdiener systematisch ver-billigen, wenn man die energiepolitische Wende wirklich will. Wer das ablehnt, macht sich vollkommen unglaub-würdig. Selbst diejenigen, die glauben, dass man Anreize zur Arbeitsaufnahme durch Hartz IV — nämlich mittels eines gehörigen Abstands zu den Durchschnittseinkom-men — braucht, um die Arbeitslosigkeit zu senken (oder andere abstruse Argumente aufführt, die wir hier nicht wiederholen wollen), müssen zugestehen, dass es nicht gerechtfertig ist, wegen der Energiewende die Lebensver-

390

hältnisse der unteren Einkommensgruppen noch einmal zu verschlechtern. Die Politik muss freilich von vorneher-ein bereit sein, für einen Ausgleich der zusätzlichen Belas-tung bei den betroffenen Subjekten zu sorgen, um beide Klippen gleichzeitig zu umschiffen.

Globale Lösungen und der Markt

Allerdings gibt es bei Befürwortern wie Kritikern der deut-schen Energiewende durchaus Skepsis, ob die vorhande-nen Technologien zum Ausgleich starker Leistungsschwan-kungen bei den erneuerbaren Energieträgern schon bald zur Verfügung stehen. Auch die Bundesregierung, die aus Prinzip optimistisch sein muss, geht offenbar sehr vorsich-tig mit diesem Thema um. Einige Befürworter der Ener-giewende sagen ganz offen, dass dann, wenn man auf Atomkraft verzichtet (was wir ohne jede Wertung sagen!), fossile Energie noch viele Jahre oder gar Jahrzehnte auch im Bereich der Kraftwerke zur Stromerzeugung ge-braucht wird. Das wirft dann allerdings ein globales Problem auf, das bisher in der Öffentlichkeit überhaupt nicht zur Sprache gekommen ist. Aus rein ökonomischen Gründen war im-mer klar, dass eine Energiewende in einem Land der Welt das globale Problem der Verbrennung fossiler Stoffe nicht lösen kann. In einem funktionierenden Markt führt der Minderverbrauch an einer Stelle zwingend zu einem Mehr-verbrauch an einer anderen, weil der Markt bei einem ge-ringeren Verbrauch eines Konsumenten die aus der Erde gewonnenen Energieträger Öl, Kohle und Gas mithilfe von Preissenkungen an die übrigen Konsumenten bringt. Insofern, das müssen allerdings noch viele Einsparadvo-katen lernen, gibt es keinen »Beitrag«, den ein Land (oder gar irgendeine kleinere Einheit wie ein Haushalt oder eine Privatperson) zur globalen Energiewende leisten kann, s

Szólj hozzá!

KÖNYVGERILLA - MEGJELENT AZ ÖKOBETYÁR KÖNYVE 1 (EGY) PÉLDÁNYBAN

2019. január 18. 11:53 - RózsaSá

MEGJELENT AZ ÖKOBETYÁR KÖNYVE 1 (EGY) PÉLDÁNYBAN

A KÖNYVET BELOPJA A KÖNYVTÁRAKBA



Kedves Olvasó!

Megjelent az ÖKOBETYÁR KÖNYVE - 1 (egy) példányban.

Ez egy élő, végtelen könyv; készül egyenként, kézzel.

Az olvasók levelei bekerülnek a következő kiadásba.

A kiadás csak akkor megy tovább, ha valaki ír hozzá pár sort.

Aki ezt vállalja, annak a kezébe nyomok egy példányt!

RózsaS

Itt az első 4 oldal!

Ez olyan, mintha a boltban, ha citromot kérsz,

adnak egy citrom-magot.”

Rózsa Lili

2018. nov.28.

Szia. a könyv jól indul. A 100 éves életcél azonban tévedés. Ha belegondolsz, hogy hogy nézne ki egy olyan korfa, ahol sok a 100 éves ember, akkor hamar rájössz!

Antal Z. László

2018. dec. 5.

ÖKOBETYÁR

KÖNYVE

-Könyvet írni bűn – de ki bűntelen? -

 

1. ÉLETFILOZÓFIA

Nincs idő, szám, halál, boldogság - csak öröm és szenvedés

2. TUDOMÁNYKRITIKA

Nincs más tudás, amit a magyar paraszt ne tudott volna

3. TÁRSADALOMKRITIKA

Ökokapitalizmust vagy ökoszocializmust?

4. KÖLN 1972-1994: NÉMET HAZÁM

14 Bürgerzentrum, 22 természetvédelmi terület

5. KONYHA

100 Ft-ból egy kiló kenyér

6. LAKÁS, TECHNIKA

Mennyi ketyerét engedjünk be az életünkbe?

7. A TEST MEGGYÓGYÍTJA ÖNMAGÁT

Az ember 100 évig él – ha hagyják!

8. JÖVŐSZCENÁRIÓK

Termelj élelmet, tűzifát – szabad leszel!

9. ÖKOKISKÁTÉ, ÖKOCSKÁK

Ne múljék el nap ének és tánc nélkül!

10. HUMOR

Korán kelek és hülyeségeket csinálok

11. ZENTA

40 év után ismét itthon

 

Zentai Rózsa Sándor - Szemét Kiadó Budapest 2019

Szólj hozzá!

VADÁSZOK, egy utópia-PRECHT-I.

2019. január 18. 10:35 - RózsaSá

PRECHT: VADÁSZOK, PÁSZTOROK, KRITIKUSOK

-Egy digitális társadalom utópiája-

A német toplista Nr. 1-ja:

Richard David Precht: Jäger, Hirten, Kritiker -Eine Utopie für die digitale Gesellschaft, Goldmann 2018. Mai. Das ist ein online-Buch, alle zwei Wochen kommt ein neues Kapitel, in zwei Sprachen. Ez egy online-könyv, kéthetente jön egy új fejezet, két nyelven. (Vorher/Előzőek: Flassbeck: Gescheiterte Globalisierung, Adler/Sch.: Green New Deal /11 társadalommodell/, Hermann: Atomzeitalter, Nürnberger: Luther). www.okobetyar.blog.hu

 

TARTALOM

Az első kapcsolat 7

 

A FORRADALOM 13

Az általunk ismert teljesítménytársadalom vége 15

Átfordulások

A nyugágyakat festjük át a Titanic-on 40

A nagy túlterhelések

A palo-alto kaptalizmus kormányozza a világot 59

A disztópia

Az elmúlt sohasem halott 83

A retrópia

 

AZ UTÓPIA

A gépek dolgoznak – a munkások énekelnek 101

Egy világ bérmunka nélkül

Szabadon élni 125

Alapjövedelem és emberkép

A nap jó ötletei 150

Kíváncsiság, motiváció, értelem és boldogság

Gondoskodnak rólunk? 17

Az előre nemlátott ingere

Történetek tervek helyett 200

A politikai visszatérése

Az emberiesség szabályai 219

Rossz és jó üzletek

A másik társadalom 21

Búcsú a monetocéntől

 

ÉJI GONDOLATOK 263

Mi és a többiek 265

A digitalizálás az egész világra kihat

FÜGGELÉK Jegyzetek Ajánlott irodalom Köszönet

7

Az első kapcsolat

A jövő gazdasága kicsit másként funkcionál. Nézze, a XXIV. században nincs pénz. A gazdagság keresése már nem ösztönző erő az életünkben. Azért dolgozunk, hogy önmagunkat és a maradék emberiséget jobbítsuk.” (1)

Több, mint 20 éve, hogy Jean Luc Picard, az Enterprise kapitánya, a jövő 2373. évéből előrejelezte, ami ránk vár: egy pénz és bérmunka nélküli társadalom! Ui. a XXIV. században teljesen elképzelhetetlen, ami 1996 szokványos emberi hétköznap: anyagilag motiválni lenni, hogy magunkért és a társadalomért valamit tegyünk. Ami a Star Trek VIII „Első kapcsolat”-ában a jövő maszkjában megjelenik, több, mint egy sci-fi fantázia. Ez egy régi emberiség-álom, a XVI. és XVII. sz. beköszöntő kapitalizmusa és bérmunkája óta. Már az angol gentleman, Thomas Morus, a kalabriai dominikánus szerzetes, Tommaso Campanella és a technika-rajongó lordkancellár Francis Bacon nem ismerik sem a pénzt, sem az áhított munkabért.

8

A XIX sz. korai szocialistái olyan időkért rajonganak, amikor a gépek dolgoznak és a munkások énekelnek – az okos automatáknak köszönve.”A valódi cél, egy olyan alapon való társadalom fölépítése, amely a szegénységet lehetetlenné teszi.” (2) Ezt a föladatot Oscar Wilde adja meg a XX. századnak. A bérmunka vége az „automatizáció”-álommal jön el. Mert az emberek tökéletesedése csak szabad idejükben történhet. Csak akinek szabad a keze, az élheti ki igazán magát, azt, ami a legfontosabb: saját individualizmusát!

Ennél híresebb az az őskép, amit Karl Marx és Friedrich Engels vázoltak. Eszméiktől és jó sok bortól ittasan, a fiatalok brüsszeli száműzetésükben megfogalmazták, milyen legyen a kommunista társadalom: „Ma ezt, holnap azt tenni, reggel vadászni, du. halászni, evés után kritizálni, ahogy nekem tetszik, anélkül, hogy vadász, pásztor, vagy kritikus lennék.” (3). Az osztálynélküli társadalom – álmodta meg a két fiatalember – meg fogja teremteni a „totális embert”. És a társadalmi munkából szabad foglalkozás lesz.

Kommunizmus, mint individualizmusunk gondozása, szeretetteljes gondoskodás, és hamisítatlan felelősség? Ez a Marx-Engels-utópia mennyire távol esik a sztálinista államkapitalizmus torzképétől! Ezt a szót „kommunizmus” hányszor ejtették már túszul és a „totális embert” hányszor helyettesítették már egy totálitárius rendszerrel. És mennyire csillogóak és korfüggőek a színek, amilyenre az emberek egy tényleg szabad társadalom passzentos külalakját kifestették: a dominikánus Campanella napimádó szolarier-jei fehér köntösei, Oscar Wilde bársonykabátos dandy-jei, a letűnt feudalizmus pásztorromantikái Marx és Engels-nél, a füstölgő gyárkémények árnyékában megálmodva.

9

És néha ez egy steril űrhajó minden zöld nélkül, fantáziátlanul, mint Picard kapitányatombunkere.

18VI26 eddig fölrakva Ma, 2018-ban korszakváltás küszöbén állunk. A rég áhított „automatizálás”, először az emberiség történelmében, tényleg egy bérmunka nélküli betöltött élet lehetőségét kínálja: a régi munkavilág, gyakran monoton szolgáltató foglalkozásokkal, melyekre az iskola még dresszíroz, eltűnőben van; nem másképp mint a XX. sz. második felében a bányászok és a kohászok nehéz testi munkája. Ami vonz, egy elidegenedés, kondicionálás és egyhangúság nélküli, szabadon választott tevékenységű élet.

Ám hogy is fognak a jövő vadászai, pásztorai és kritikusai pontosan élni? Ki fog arról gondoskodni, hogy az automaták kigazdálkodott, szociálköltségmentes, fantasztikus nyereségei hozzájuk eljusson? Ki ösztönzi tehetségeiket és kiváncsiságukat az önrendelkező élet tekintetében? És az élhető jövő tereit milyen színekre fogjuk festeni? Sok európai, különösen a németek számára, egy ilyen élhető élet bizarrnak tűnhet. Vajon világunk, civilizációnk, kultúránk nincs-e a legnagyobb válságban? A klímaváltozás kiszárítja az afrikai sztyeppéket. Míg gyakran sajátunkért aggódunk, megfeledkezünk a tűző nap globális burn-out-járól. A tengerszint emelkedik, termékeny földeket áraszt el és egész atollokat nyel el. A lakosság rohamos növekedése megavárosokat hoz létre, óriási szeméthegyekkel. A menekültek áramlatai, mint egy delta ömlenek a Földközi tengerbe és a Európa, a szegénység ellen épített, düledező védőbástyáit mossa alá, míg nem ezek egyszer teljesen leomlanak.

10

Az állat- és növényvilág haldoklik, csak a hasznosak élik túl, vagy az állatkertben mutogatható állatok. A nyersanyagokért (olaj, lítium, kobalt, koltán, ritka földfémek, ivóvíz) kereskedelmi háborúk folynak - vallásháborúknak és humanitárius beavatkozásoknak álcázva. A fosszilis energiák korszakából, egy utolsó ízben, ágaskodnak a nagyhatalmak olyan végítélet jelenségekkel, mint Donald Trump és ripityommá zúzzák a Földet – ahelyett, hogy gyógyítanák. Ez az önrendelkező életű utópia ideális táptalaja? Egy korszakváltás? Vagy nem több egy végítéletnél? A helyzet zavarba hozó. Míg a technika és a forgalom rajongói arról zengedeznek, milyen „bámulatos” a közeledő forradalom, a Nyugat legtöbb emberében hiányzik a hit. „A jövő és a kapitalizmus, így együtt, idegenül hangzik, mintha nem tartoznának össze.” - írta az író Ingo Schulze már 10 éve. Már nem álmodunk többé kolóniákról a Marson és a Holdon (De bizony a NASA! RS18VI27), mint a 60-as és a 70-es években. A Nyugat társadalmai a jelen és a „csakígytovább” irányában kötelezték el magukat – nem egy sokatígérő jövő fejlesztésében. És míg a politikusok választóikat egy hálózsákban, széles Európában, ilyen szép szavakkal álmosítják: „közösen”, „bizakodóan”, „jól megy nekünk”, addig a technika fölborítja a Földet és összes életviszonyainkat megkeveri. A társadalom ideálmodott fölfordító „automatái” már dolgoznak: hálósított számítógépek és robotok. Ezekbe özönlenek az adatok, olyan mennyiségben, hogy az meghaladja az ember fölfogó képességét. És nyakunkon az egyre autonómabban eljáró mesterséges intelligencia. Ezek pontosan a „csakígytovább” ellenlábasai.

11

Ám ki rajzolja meg egy ilyen jövő képeit? Ki mutatja meg, mit és hogyan kell kialakítani? Engedjük át a jövőt a csak rövid távon gondolkodó nyereségoptimálóknak, mint a Google, Amazon, Facebook, Apple? A német liberálisok esetlen potyautazóinak: „Digitalizálás first – megfontolás second”? Higgyünk az apokaliptikusoknak, akik szerint a gépek diktatúrája jön; végítélet-prófétáknak, akik az USÁban már rég elorozták az optimistáktól a jövőképek előrejelzését? Vagy az öko-pesszimistáknak, akik a bolygóra már rég keresztet vetettek, mert már minden késő? Utópia és rezignálás, ígéretes és elbukó emberiség ismét olyan közelre került egymáshoz, mint a késői középkorban. Akkor egyesek Krisztus ezeréves birodalmát várták a Földön, mások a következő háború és pestis végítéletét. És – ma már tudjuk – épp ezen egyidejűség volt a kezdete egy újnak, az emberiesség újjászületésének, a reneszánsznak a kora. Ha ma magunkat madárperspektívából megnézzük, az emberiséget egy ugyanolyan elágazásnál látjuk. (Reneszánsz 2.0? Vagy harc a maradékért?RS18VI27). Ám a bajt csak az képes elhárítani, aki hisz az esélyben; ha a vélt ténykényszerek és alternatívák logikájából ki tud törni, a kishitűségből és a pusztító kívánságból, hogy csak a mindenki által szeretett dolgokat szabad tennünk. „Politika” és „utópia” ma annyira összeférhetetlen, mintha Schulze fogalompárja, a „kapitalizmus” és a „jövő” ne tartozna össze. Ám csak azt tudni, amit nem akarunk, nem visz az életben előre, a társadalmat pedig a pusztulásba engedi. Ez a könyv ahhoz próbál hozzájárulni, hogy az elkerülhetetlen jövő fatalizmusát az akarat és az alakítás optimizmusára cseréljük.

Egy jó jövőkép festéséhez szeretne segítséget adni.

12

Megmutatni, hogy az orvoslás soha nem a technikában magában keresendő, ahogy sok „geeks” hiszi a Silicon Valley-ben, hanem a mód, ahogy vele bánunk, lehetőségeit kihasználjuk, veszélyeit időben kivédjük. Egy szóval: nem a technika fog életünkről dönteni, - mit ér egy okostelefon vagy egy mesterséges intelligencia, amit senki sem használ? A kultúra kérdése a döntő. Meg kell kérdeznünk magunktól, a technikát milyen emberi elvárással fejlesztjük és használjuk? Segítsen vagy helyettesítsen? Van az embereknek tényleg egy optimáló igényük? Nem kellene az ember valódi igényeire koncentrálnunk és nem az embert a géphez idomítani? Kultúra nélküli ökonómia embertelen. És a kultúra nem mozi, színház, zene és jólkeresők díszes kísérője, hanem az értékes élet irányadója. Hold- és Mars-települések, vízalatti városok nyilván nem ilyenek. Egy adatfelhő mátrixába szőtt élet sem lesz az.

T.S. Eliot nyomán: Nem csak agyunkkal kell majd a digitalizálást olvasnunk, hanem belsőségeinkkel, idegvégződéseinkkel is (4). A digitalizált jövő nem algoritmizálható, csak a gépek. És áldásos nem akkor lesz, ha technikai próféciái beválnak, hanem ha a Föld ilyen sok embere életét tényleg értékessé teszi!

 

FORRADALOM

A technikusok még soha nem értették meg az embert, a spekulánsoknak pedig az ember mindegy. Tehát mért is bíznánk ezekre a jövőnket?

15

Az általunk ismert teljesítménytársadalom vége

Átfordulások

Egy kísértet járja be a digitális társadalmat, a digitalizálás kísértete. Látja az egész világ. Egyesek örömmel-reménységgel, mások aggódással, félelemmel. Hol az az ipar, az a szolgáltatás, amely nem érzi magát eltalálva? Vannak-e emberek, akiknek már most kijut ebből a kétélű boldogításból,vagy szórakoztatásból?

Ebből a tényből kettő következik: a digitalizálást ma már minden közgazdaság hatalomnak ismer el. Itt az idő, hogy irányítását kézbe vegyük, mert most dől el, áldás vagy átok lesz-e számunkra? Mert a jövő nem j ö n , a jövőt mi c s i n á l j u k – mondjanak bármit is a magabiztos „jövőkutatók”. (A tömegtársadalom sodródik, A sasadi tsz levele, 1998, RS18VI28). A kérdés nem az, hogyan fogunk élni, hanem: hogyan akarunk élni! A nagy barokkfilozófus, Gottfried Wilhelm Leibniz nem is sejthette, mit tett, amikor Ernst Augustus Hannover-nek, Braunschweig hercegének azt javasolta, kódolja az egész világot egy egyetemes nyelvben – az 1 és a 0 nyelvén. Nem gondolhatta, hogy ez a matematikai megjelenítésmód majdan egész élet- és munkavilágunkat forradalmasítja, azt, hogyan kommunikálunk és gondolkodunk,

16

azt, hogy önálló, közösen működő gépek lesznek, lesz egy dolgok internetje, robotok és mesterséges intelligencia, melynek programozói arról álmodoznak, hogy ezek az emberi agyat is túlszárnyalják.

Mindez úgy tűnik, mint régi emberiség-álmok megvalósítása. Mint az angyalok, siklunk, szörfölünk időn és téren át, megszabadítjuk magunkat a kemény és unalmas munkától, virtuális világokat barkácsolunk, betegségeket győzünk le, és egyszer matuzsálemi kort is megélünk vagy akár a halhatatlanságot. De mi történik, ha így valóságot nyerünk, de álmot veszítünk? Mi lesz mindama nem-technikai, hanem lelki életterekkel, melyek sok embernek nagyon fontosak; mi lesz az irracionalitással, a megokolhatatlansággal, a véletlennel, az élővel? Ez a technikai világkép vajon nem teszi-e tönkre mindazokat, „akiknek a lélekhez kell valamit érteni, mert mint lelkészek, történészek, és művészek megélhetésüket erre alapozzák?” És a matematika egy „gonosz értelem” forrása lesz, mely bár az embert a világ urává, de egyszersmint a gépek szolgájává teszi?

Egy mérnök az, aki ezeket a kérdéseket fölteszi, a matematika egy őszinte csodálója. Az osztrák író, Robert Musil, több ezer oldalon át írja le, mit csinál a technikai forradalom az ember lelki életével. Átalakít bennünket – ahogy regényének címe mondja – „tulajdonságnélküli” férfiakká és nőkké. Musil regényét olyan időben indítja, amit a második ipari forrdalomnak neveznénk, az ipari tömegtermelés, a Ford-művek futószalagjai által beharangozva. De Musil már a húszas években az emberiség megszabadítását látja, mely nem ismer határokat.

17

Ez ui. minden funkcionális differenciálása, „egy belső aszály felé”; „az egyes élessége és az egész közönye rettenetes keveréke felé”, „az egész elhagyatottsága felé, a részletek sivatagában”. „A logikai éles gondolkodás milyen lelki veszteségeket okoz?” kérdi Musil. (Az értelmiségi munka megvetendő, A sasadi tsz levele, 2008, RS18VI29). Az idők és a kérdések mennyire hasonlítanak! Ma is, a 4. ipari forradalom kezdetén, szinte minden emberi életterület fölforgatásra kerül. És ismét az innovatív technika az, ami ezt kiváltja. Mit fog, Musil-lal kérdve, lelki életünkkel tenni? És mit együttélésünkkel? Kapitalista gazdasági rendszerünket erősíteni fogja, vagy mással fogja helyettesíteni? A fölforgatások az 1. és a 2. ipari forradalmáéhoz lesznek hasonlók. Az első a XVIII.-XIX sz.-ban az agrárállamokat alakította át ipari államokká, a XX. sz. elején pedig megteremtette a fogyasztói társadalmat. Hosszú távon, mindkét forradalom nagyon sok emberre áldásos volt, a polgári társadalom és a későbbi szociális piacgazdaság alapjait fektette le. Ám menetközben, teljesen váratlanul és ellenőrizhetetlenül kollaterális károkat okoztak: gyerekek, akik Anglia szénbányáiban gyermekségüket és életüket vesztették el, a sötét londoni és berlini bérkaszárnyák hátsó udvaraiban a tüdőbeteg emberek, akik hullottak, mint a legyek a budin; a beteg-, baleset-, munkabiztosítás hiánya a városba özönlőknél, akiknek szülei vidéken még parasztok vagy kézművesek voltak. Az ipari forradalom következményei, kubista életmód-változtatásával, nem kevésbé voltak drámaiak. A modernnek a

18

magas házak, a liftek, a villamosítás és a motorizált közlekedés megadták az iszonyú tempót. Ám egyúttal mást is fölszítottak: túlterhelés, védő-mozgalmak, nacionalista gyűlölködés jött, amely a két világháborúban eszkalálódott. Egyedül a 3., a mikroelektronikai forradalom ment ma aránylag szerencsésen végbe. Ám a 4. - ennyi bizonyosra vehető – a Richter-skálán meglehetősen nagy kilengést fog okozni. Mert most nem a termelőgépek változnak, hanem az információs gépek. A jelen és a jövő információcseréje és hálósítása az emberiség történetében példa nélküli sebességgel zajlik. A számítógép chipjeinek tárolóképessége az utóbbi 10 évben ezerszeresére nőtt és tovább nől. Ma már gazdaságunk minden területe digitalizált, kezdve a nyersanyagok beszerzésétől, a marketing, a forgalmazás, a logisztika területein át, egészen a szolgáltatásokig. Az ún. platform-kommunikáció hagyja, hogy az ügyfelek teljesen önállóan, saját maguk intézzék üzleteiket, az eBay-jel, az Uber-rel, az Airbnb-vel, továbbá blokkláncok és FinTechs segítségével. Sok új üzleti modell dinamikája diszruptív – ez a digitális forradalom varázsszava. (Kiszorító?RS18VI30). Ahelyett, hogy a régi technológiákat és rég bevált szolgáltatás-teljesítéseket lépésről lépésre megújítanák, egyszerűen helyettesítik. A taxisofőrt kilöki az Uber, a hoteleket a Airbnb, a hagyományos autóipar nagy teljesítményű termékeit kiszorítja az önjáró autó. A jövőben a gyártás jelentős részét additíven a 3D nyomtatás veszi át.

19

A bankok klasszikus ügyfélszolgálata hamarosan fölöslegessé válik, mert a digitalizált pénzforgalom közvetítő emberek és intézetek nélkül is megoldható. Az értékteremtés jelentős része ezzel decentralizálttá válik. Mindezen fejlesztéseket semmilyen természeti haladás-törvény nem kényszeríti ki, hanem a gondolkodás és a gazdálkodás egy bizonyos válfaja: a hatékonyságra törekvés! Hogy az emberek mindennél, amit előállítanak, csak egy célt, a pénz szaporítását követik, semmi esetre sem biológiai természetük része. Ha ez így lenne, az emberiség egészen a reneszánszig saját természete ellenében élt volna és élne ma is a világ egyes részein, pl. az Ituri-őserdőben, a masszaiaknál, vagy a Fülöp-szigeteken a mangyanoknál. A költség-haszon kalkuláció csak a XIV. és a XV. században az olasz kereskedőknél lesz kulturális vezető motiváció. (?? Nem Évánál?RS18.06.30). A középkor még a statikus céhi rend-szisztémát követte, a fix árakat és alkukat, irtózva minden dinamikától, változástól és haladástól. A rég bevált megváltoztatását gyűlölték, és az egyház hatalmas férfiai, mint Aquinói Tamás, eleget fáradoztak, hogy az újításokat kiátkozzák. A pénznek rossz volt a hírneve, a pénzsóvárság bűnnek számított, a kamatszedés be volt tiltva. Ha a pápák és a fejedelmek a szabályokat gyakran át is hágták, mégis ebben a korban az állandóság és nem a haladás volt a vezető ideológia.

20

Azóta a hatékonyság, a teljesítőképesség és az optimalizálás gazdaságunk fő ösztönzői. Fosszilis anyagokat, olajat és szenet használunk, tüzelünk el a pillanat kedvéért. És ez soha több, mint az új tegnap. (??). A kapitalizmus nem ismer végállapotot, hanem mindig új átlépendő határokat. Ám nem csak fizikai, hanem metafizikai határokat is használ forrásként. Az idő legkésőbb a 2. ipari forradalom óta számít pénznek. Amit a Ford-futószalagok látványosan bemutattak – a termelés kérlelhetetlen időritmusa – ma egész életünkre átterjedt. Az időt mérik, az idő drága jószág, amit ki kell használnunk és nem elherdálnunk. A hatékonyság-gondolkodás – vagy ahogy Max Horkheimer és Theodor W. Adorno óta a filozófia mond: az „eszközösített értelem” - egy kérlelhetetlen értékesítéslogikának engedelmeskedik. Egyre kegyetlenebb lesz és egyre gyorsabb.

Mégis van valami új a 4. ipari forradalom efficiencia-gondolkodásában: az optimalizálás-parancsot nemcsak a termelőviszonyokra alkalmazza. Magát az embert is optimalizálandónak tekinti! A Silicon Valley prófétái az ember és a gép egybeolvasztását hirdetik meg. A homo sapiens csak egy chippel az agyában tűnik nekik optimálisnak. A jelenlegit mindenesetre deficitesnek tartják. De ki definiálhatja egyáltalán, hogy az embert föltétlen optimalizálni kell? Az embernek valami hiányzik, amit meg kell (újra) találnia, ez Platon óta filozófiai hagyomány. Ám ott arról volt szó, hogy igazságosabbá és belátóbbá váljék. Fajunknak valamennyi figyelmesség, szerénység, békeszeretet, szeretetreméltóság valóban nem ártana. A pénz, a hírnév és a hatalom iránti sóvárgást zabolázni kéne – de mindezt a digitális forradalomnak eszében sincs optimalizálni! Nyereségeket akar optimalizálni. És az „optimalizálás” az embernél annyit jelent, hogy a géphez kell hasonlóvá tenni – tehát nem humánusabbá, hanem kevésbé emberivé.

21

Tehát számolatlanul megkérdőjelezik nemcsak a hatástalannak megbélyegzett gazdasági formákat, társadalmi modelleket és vállalkozásokat. Emberi önképünket is kétségbe vonják, „ineffektív” életmódunkat és együttélésünket, politizálásunkat. (Sakkoztam a téren, de odalépett egy rendőr hozzám, hogy mért nem emelem a dzsídípít? RS18VII1). Ám jobb, boldogabb lesz-e az ember, ha „smart”-tabb lesz és egymással optimáltabban fogunk bánni? Ki mondja meg tulajdonképpen, hogy az optimum az időtakarékosságban rejlik-e, rövid, egyenes utakon? És annál individuálisabbak leszünk, minél jobban kitesszük magunkat a technikának? Ki állít és milyen céllal ilyen egyenleteket föl? Egy átlátszó, mindenkor lehívható élet értékesebb-e, mint egy átláthatatlan, kiszámíthatatlan?

Eddig, úgy tűnik, nincs humánus ellenmodell a steril és csontig embertelen Silicon Valley világokkal szemben. Ezek technokrata szabadságígérete inkább kevesebb szabadsággal jár: személyes adataink ellopása, cégek és titkosszolgálatok általi észrevehetetlen megfigyelésünk, ellenőrizésünk, egyének optimalizálásra kényszerítése. Minél jobban fényezik életviláguk felhasználó felületeit, annál jobban fogják magukat hiányosnak érezni a user-ekre degradált emberek. Valamikor önmagukat is olyan diszfunkcionálisnak fogják látni, ahogyan már a géprajongók szerint amúgy is azok. Nemcsak olyan technikák, mint a diafilmek, autók és floppyk, CD-k halnak ki, nemcsak olyan cégek, mint a Nokia, Kodak, VW, Commerzbank és HUK-Coburg. És nemcsak cég- és közigazgatási épületek válnak a haladás látható romjaivá, mint egykor a szénbányák és acélművek – életemlékeink, életstílusaink és nagyon régimódi önéletrajzok a jövő technoszférájába nem fognak belepasszolni.

22

A nyilvános vita ma még mindenekelőtt a munka világára, a politprofikra, popsztárokra, poétákra, profétákra és professzorokra korlátozódik, akik a munka jövőjéről színpadokon, fórumokon, kongresszusokon és „summits” találkozókon vitatkoznak. Két tábor áll szemben - előrejelzései ellentmondóbbak nem is lehetnének. Egyesek a teljes foglalkoztatást vízionálják. Vajon nem a technikai haladás emelte-e mindig a termelékenységet, az pedig a dolgozók számát? Ebben az US Nobel-díjas Robert Solow-ra hivatkozhattak. „A Contribution to the Theory of Economic Growth”, 1956-os cikke szerint a technikai haladás tett mindig egy óriási termelékenység-növelést lehetővé. Nem a munka és a tőke, hanem a technika a döntő növekedési tényező. Mi szól tehát az ellen, hogy most is több produktivitásból, több növekedésből és több foglalkoztatásból indulhatunk ki?

Ez a magatartás csak egy tudós mosolygással támasztható alá. Nem jelezte-e a brit közgazdász, John Maynard már 1933-ban előre, hogy a haladás az ipari államokban tömeges munkanélküliséghez vezet? „Gyorsabban találunk több munkahatékonyság-növelésre lehetőségeket, mint amilyen gyorsan a fölöslegessé váló munkaerőknek új foglalkozási területeket?” És nem másképp jött? A SPIEGEL (1978. ápr.17.) címoldala kecsegtető képet vetít előre: „A haladás munkanélkülivé tesz. A computer-forradalom.”

23

Egy barátságtalan robot kampós kezével tart egy kónyadozó munkást. „Parányi elektronikus építőkockák milliók munkahelyét veszélyeztetik az iparban és a szolgáltatásban.” Ám a sötét jóslat ismét mellé ment. 1995-ben pedig az US-szociológus és ökonóm Jeremy Rifkin beharangozta a „munka végét”, amire azóta is várunk.

Gőzgép, szövőgép, villamosítás és elektronika – nemhogy a munkát csökkentette volna, hanem inkább növelte. A derűlátó jövőbarát mára kijózanodva kételkedik a proféciákban. A víziókat fölöslegesnek tartja, mert a jövő-témánál egyébként sem lehet időszerűnek lenni és senkinek nincsen üveggolyója. Így a világ változásainak hátterét nem kutatja, a honaputánt firtató gondolkodókat kigúnyolja és a sok apró tényeken, számokon és görbéken kívül, melyek a technikai haladást naponta produkálják, nem hisz semmiben.

A tegnap prófétái a ma bolondjai. Tehát semmi, csak téves riasztás, ha a Davos-i világgazdasági fórum 2016-ban bejelenti, hogy a digitális forradalom az ipari államokban a következő 5 évben 5 millió munkahelyet töröl el? Vagy a kisérteties számok, melyeket az Oxford professzor Carl Frey idéz, miszerint az összes US-munkahely fele radikálisan átalakul vagy eltűnik? Társával, Michael Osborne-nal készített terjedelmes tanulmánya a munka jövőjéről, hasonló eredményre jut. E szerint a világ legfejlettebb államai a következő 25 évben munkahelyei 47%-át elveszítik (6). Ezen számok egyike sem megbízható – ezt maguk a szerzők is tudják.

24

Ám várható, vagy akár valószínűsíthető, hogy könyvelők milliói, pénzhivatalnokok, közigazgatási szakemberek, jogászok, adótanácsadók; kamion-, busz-, és taxisofőrök, banki alkalmazottak, pénzügyelemzők, biztosítási ügynökök százezrei stb., nemsokára fölöslegessé válnak. Minden foglalkozás, melyek rutinjai algoritmizálhatók, elvileg lecserélhetők. Szemantikus keresőmotorok, mint az IBM „Watson”, filmelőzeteseket készítenek, vagy orvosi és jogi szakvéleményeket nyomtatnak. Önvezető autók már rég futnak és a hagyományos utcai közlekedésünk ember-sofőrjeit belátható időn belül helyettesítik. Autóvezetői vagy irodai foglalkozások közül Frey és Osborne több mint 700-at sorol föl, melyeket részben vagy teljesen számítógép vált le.

A korábbi szakiskolák munkáját robotok veszik át. Sok mindent, amit korábban szakemberek végeztek, elvégzik maguk az ügyfelek síkképernyő felületén. A „prozument”-té, a produkciós konzumentté való válás régebbi, mint a digitalizálás. Emlékezzünk csak a 60-as évek No.-ára, amikor az élelmiszer kisboltokat nagy szupermarketek váltották le. A diszkont nemcsak olcsóbb lett, mert nagyobb lett, hanem mert a vásárlók kiszolgálták magukat és a cég megspórolhatta a személyzetet. Ugyanez érvényes a kávé- és a vonatjegy-automatákra is, a 70-es és a 80-as években ahogyan az IKEA-vásárlók önépítő-művészetére szintúgy. A digitális korszak a „dolgozó ügyfele” nem más, mint ennek az „önkiszolgálásnak” a konzekvens folytatása: utazást venni, repülőtéren besorolni, ruhát vagy könyvet rendelni, átutalásokat intézni, stb.

Ám ha valaki a jövőben bárhol a síkképernyője hátlapjára pillant, melynek előlapján valaki valamit magyaráz, amit magunk is meg tudunk csinálni, annak a tanácsadónak a fogalkozási profilja eltűnik.

25

A síkképernyő-hátlap-tanácsadó-munkák („Flachbildschirmrückenseitenberatungsjobs”) a matematikus és volt IBM menedzser Gunter Dueck szerint, kihalnak. És a platformkapitalizmus mindennel tud kereskedni: tárgyakkal, szállásnapokkal, kommunikációval, közlekedéssel, energiával, pénzügyi tranzakciókkal, táplálkozással, életmód-tanácsadással, párkereséssel, szórakoztatással – és mindezt minden szakszemélyzet nélkül. Oscar Wilde megálmodott ”automatái” diadalútja föltartózhatatlannak tűnik.

E közben nem tárulhat-e föl új foglakoztatási lehetőségek egész sora? Az UPS-sofőrök legalább egy ideig drónokat kezelhetnének, csomagok szállítása helyett. De csak addig, amíg ezeket a munkákat is nem robotizálják. A digitális forradalom alacsony bér-korszaka talán még egy-két évtizedig tarthat, de aztán ennek is vége. A jövő foglakozásai ma az informatikus és a technikus. Ma ők a menők, a cégek vadásznak rájuk. Aki No.-ot derűlátásra akarja bírni, informatikusok tömegét vízionálja, mely a teljes foglalkoztatást hozza el. (Csakhogy versenyezni kell 1 mrd kínai, 1 mrd. indiai, stb. közül kikerülő szuper programozóval!RS18VII3). De itt is jól járunk, ha figyelmesebben odanézünk. Nem mindenki rendelkezik ilyen igényes és specializált foglalkozáshoz alkalmas képességgel, az informatikus képzésben óriási a leszakadás. Hosszabb távon és országosan nem minden informatikus kap munkát, hanem csak a legjobbak. Mert amit a mesterséges intelligencia egy napon biztosan tudni fog: programozni. Csak bizonyos magasan képzett specialisták kapnak az ún. MINT szakokban állást. (MINT: matek, informatika, term.tud. és technika). Ilyenek a virtuális és embervilágok webdesigner-jei, akik robotokat építenek és javítanak, új üzleti ötleteket fejlesztenek. A „normális” informatikus valószínűleg közép- és hosszútávon helyettesíthető lesz.

26

Ebben a helyzetben olyan szakvélemények sem segítenek, mint a MIT-technológia-szakemberek, Erik Brynjolfsson és Andrew McAfee vígasztaló megállapításai: „Az automata Google-autó m é g nem jár minden utcában és m é g mindig tömegével dolgoznak ember-pénztárosok, ügyfél-kiszolgálók, ügyvédek, sofőrök, rendőrök, mobilis ápolók, menedzserek és mások.” (7). Továbbá: „Nem mindenki van veszélyben, hogy lemossák a pályáról”(8). Röviden: Nem minden dolgozót fog érinteni (8). Egy kicsi munka marad az embernek is. De ez kit kellene, hogy megnyugtasson? Hogy a munka még nem mindenki elől tűnik el, a politikusokat nem biztos, hogy derűlátásra ingerli. Olyan államokban, mint No., elég, ha csak a pénzért dolgozók egytizede veszíti el munkáját és itt a szociális katasztrófa. A cool MIT-szakik azt tanácsolják: nyugodtan bízzunk a régi gazdasági modellben és továbbra is a legnagyobb növekedésre törekedjünk. Aki Erik Brynjolfsson és Andrew McAfee könyvét, a The Second Machine Age-et olvasta, ilyen ajánlásokokon csak csodálkozni tud. Fölvilágosít, hogy a digitálizálás az egész gazdasági modellünket kibillenti és egy újjal helyettesíti. A szerzők bezsongnak, mikor a mesterséges intelligencia korszaka új gépeiről mesélnek. Nincs fantázia, amely ezt a teljesen megváltozott világot elénk tárja. Ám amikor emberek kerülnek szóba, társadalom és politika, vége a fantáziának. Hát az 1. ipari forradalom nem borította föl teljesen az 27

emberek életét, nem hozta el a polgári demokrácia teljesen új társadalommodelljét oda, ahol előbb az egyház és a nemesség uralkodott? Ám a MIT-szakik szerint egy összehasonlíthatatlan óriási törés ellenére, a mi jelenlegi társadalmi modellünkkel vígan tovább élhetünk! A munkapiac kiegyenlítése több oktatásba fektetett pénzzel, magasabb tanári fizetésekkel, starts ups és gyorsabb hálósítás-impulzusokkal sikerülhet. Ilyeneket a vállalkozói szövetségek szívesen hallanak. Valójában azonban az ilyen javaslatok nyájassága a 60-as évek propaganda filmjeire emlékeztet, miszerint egy atomtámadás esetén barrikádozzuk el magunkat homokzsákokkal, feküdjünk a földre és tegyük a fejünkre az aktatáskánkat. Természetesen a jövőben is lesznek új foglalkozások. Kérdés, mennyi? És ezek kevésbé az alacsony-bér-szektorban, inkább a nagy teljesítményű IT- és hasonló területeken. Egyik ilyen a magas rangú szolgáltatás négyes szektora. Egy repülőteret időben megépíteni nyilván a digitális korszakban is izgalmas kihívás. Projektmenedzser és logisztika is a jövő foglalkozásai. Az élet túl tarka, a körülmények túl szeszélyesek, az emberek túl kiszámíthatatlanok ahhoz, hogy ezeket a föladatokat gépekre lehessen rábízni. A XXIV. sz. Enterprise sem jön ki személyzet nélkül...A második területhez minden olyan foglalkoztatás tartozik, ahol az embereknek a jövőben is fontos lesz, hogy hús-vér fajtársaikkal vegyék körül magukat. Nyilván itt is lehetséges óvónőket, tanítókat valamikor robotokkal és computerprogramokkal helyettesíteni. De ez nem is kívánatos, nem is valószínű. Autentikus megszólítás, részvétel és gondoskodás a jövőben is érték marad.

28

Ugyanez érvényes a szociális munkásokra, integrálás-segítőkre és terapeutákra. Egy szálloda igazi ember-recepciósa, szabadidő-animátor, kedves és kompetens eladó, táj- és belső építész, fodrász továbbra is nehezen nélkülözhető. Egészség terén ugyanígy. Nyilván egy intelligens mérőeszköz a csuklón, rákötve az egyetemi klinikára egy cukorbeteg életét védheti és meg is mentheti. Mindenki mérhet vérnyomást, megbízhatóbban, mint a háziorvos sebtiben. De egy emberre is szükségünk van, akivel testi és lelki hogylétünket megbeszélhetjük. Egy emberre, aki elpirulás nélkül tud ránk nézni, ha meztelenek vagyunk. Valaki kell, aki nem aszerint ítél meg, hogyan nézünk ki és akkor is ránk néz, ha csúnyák vagyunk. Amit a háziorvos technikai fölényéből elveszít, hozzáadódik az emberi felelősség oldalán. A life count a jövőben lehet, hogy ismét egy „háziorvos” lesz – egy ember, aki házunkba jön, ismeri biotópunkat, meghallgat és gondoskodk rólunk – fizikailag és lelkileg. (A pap újraföltalálása? RS18VII3). Szabad idő és egészség területén a jó emberi erők mindig keresettek maradnak.A jövő nyertesei a kézművesek is lehetnek. Minél kevesebb olyan szolgáltatás marad, amihez érettségi és diploma kell, annál jobban fölértékelődnek az akadémiai bizonyítványokat nélkülöző foglalkozások. A 3D-nyomtató sorozatban gyártja le a kért termékeket és olyan üzleti modelleket fenyeget, mint az IKEA. Jó kézműves munka, egy ember által ácsolt asztal, vagy egy egy jól lefektetett kőlap-padló a jövőben értékesebb és drágább lesz.

29

A 3D-shop-okban, ahol idegen és saját barkácsolt tárgyakat lehet kinyomtatni, ügyes kézművesek szükségeltetnek, akik mindent összeraknak vagy átépítenek. A háztartási robotok megjavításához is kell majd a jövőben valaki.

Ennek ellenére a tendencia világos. A jövőben sok foglalkozás fog eltűnni, kezdve az alacsonybérszektor „job”-jaitól az aránylag igényesebb szolgáltatásokig. Ha még nem is ismerjük az új munkapiac sok foglalkozását – azt hinni, a foglalkoztatás állandó marad, vagy még emelkedik is, felelőtlenség vagy őrültség. Mert a digitalizálás – a korábbi ipari forradalmaktól eltérően – nem új területeket hódít meg, hanem már meglevőket tesz hatékonyabbá. A Solow-modell, mint minden gazdasági bölcseleti tan, nem természeti törvény. Nagyon valószínű, hogy a digitalizálás a produktivitást nagyon megdobja. Solow személyesen itt szkeptikusabb volt, mint elméleti modellje. Ami a foglalkoztatást illeti, ennek nem kell kényszerűen növekedni, ha a termelés növekszik.

Ez ellen legalább két ok szól. A 3. ipari forradalom a globalizálással karöltve futott föl. Amikor James Hargreaves 1764-ben a szövőgépet föltalálta, az angol és a holland vitorlások már 150 éve Ny.-Indiába utaztak és fűszerekkel, rabszolgákkal és gyapottal kereskedtek. Ami az új technológiákat hatékonnyá tette - a gyapot szövése – a globális kereskedelmet bőven elárasztotta áruval. A távoli országok még nyersanyag-források voltak, de az imperializmus ezekből egyre többet fedezett föl.

30 Mi lett volna a járműépítéssel kaucsuk nélkül, a gumi nyersanyaga nélkül, amit a belgák barbár körülmények között Kongóból hoztak ki? A 3. ipari forradalom Délkelet-Ázsiát a textilipar meghosszabbított gyártópadjává tette, Brazíliát és Argentínát pedig állat-táp termelővé. Az olcsó előállítás és az értékesítési piacok az autók, gépek és szórakoztatóipari elektronika számára egyszerre fejlődtek.

Amint a gazdaság hatékonyabban termelt, olyan mértékben nőtt a föltárt nyersanyagok tömkelege és piaca. Ám mára pont ez a folyamat fékeződik le. Az utolsó természeti forrásért folyó harc ma az ún. Nyugat és Kína között folyik. Ahol korábban kevés ország egymás között volt, ma több, mint 2 mrd lakos népgazdaságai versenyeznek egymással. És azt, hogy a teljesen fejletlen országok, mint Kongó, Szomália, Dél-Szudán vagy Afganisztán a jövőben kis tigrisekké válnak, senki sem hinné. A torta – ellentétben a korábbi technikai forradalmakkal – ma már el van osztva. Semmi nem jön hozzá, ami a hatékonyabb termelésnél emelné a foglalkoztatást! Apropó produkció: sok digitális üzletmodell vonzereje abban rejlik, hogy eredeti értelemben nem is termelnek semmit! Ez a második ellenvetés. Régi cégek és bankok helyett, egy platformon át üzletelni nem teremt hozzáadott értéket. Ugyanez érvényes a fogyasztók célzott megnyerése személyes adatainak kiaknázásával. Gépek, autók, repülők, sínek, utak, épületek vállalkozási nyereségei és népgazdasági hasznai egymással egybe vethetők.

31

Nem így az eBay és a Google népgazdasági hozzájárulásai. Óriási adathalmazok gépi összekötése, automatikus algoritmusok alapján hozott döntések gigantikus üzleteket erdeményeznek – csak kérdés, kinek? Ebből nem lesz föltétlen „jólét mindenkinek”, munkahely is csak kevés. A német eBay 80 munkatársa 3 mrd euró forgalmat bonyolít le, a YouTube-nál még kevesebb alkalmazott. A következmények elég gyakrabban olvashatók: állami – még jobban – államokfeletti rendpolitika és okos politikai döntések nélkül a digitalizálás elsősorban szegénységet és gazdagságot generál! A társadalom szétfeszítése a szabályozatlanság hiánya miatt egyre erősödik. Ezt a szociológusok már évek óta jelzik és kritizálják: a középosztály egy felső és egy alsó középosztályra hasad szét – tőkenyereségek, örökségek, gyerekeik egyenlőtlen oktatási esélyeik finoman választják el őket egymástól. A fölsejlő rossz jövő már most sok barna-fekete lerakódást kavar föl.

Ám a fenyegető helyzetet ki veszi komolyan? Gazdasági fórumokon jövő- és trendkutatók tolongnak és gyors fordulatot követelnek. Jövőfoglalkozásokról prédikálnak: storyteller, networker és coach-ok – vagyis mesemondók, hálósítók és gondozók - mintha egy társadalom ebből valóban meg tudna élni! Nem alaptalanul bátorítják a fiatalokat, legyenek „entrepreneure-”k és ne bízzák magukat az óriásvállalatok biztosnak hitt jövőjére. Okkal panaszolják, hogy No.-ban hiányzik a „hibakultúra”, tilos hibázni.

32

Ugyanígy bírálandó, hogy sokat adunk a kitűnő jegyekre és a diplomákra, ahelyett, hogy azt kérdeznénk, mit is tud egyáltalán valaki? A német szokásleltárt átnézve, azt találjuk, hogy túl gyakran hiányzik a politikai gondolkodás. E nélkül minden jól hangzó lózunk olyan, mintha biciklipumpával próbálnánk a szélirányt megváltoztatni.

A bürokrácia lebontásán felül, a politikusok többet és mást tehetnének. Mit ér, ha sok német fiatal a start up-ba bele mer vágni, ha azon keveseket, akik sikeresek lesznek, az 5 óriás US szoftvercég azonnal fölvásárol? Ez tényleg mindenütt megtörténik. Ezzel vajon milyen népgazdasági probléma lesz megoldva, milyen munkahelyek létesülnek vagy szilárdulnak meg? Egy pillantással az USÁ-ba láthatjuk, hogy a leginnovatívabb digitális gazdaság sem ment meg semmilyen népgazdaságot. Míg Silicon Valley dübörög, a klasszikus ipar mindenütt halódik, munkanélkülieket, rezignációt és Trump-választókat produkálva. A legderűsebb optimista sem hiheti, hogy német vállalat (talán a SAP kivételével) a jelenlegi politikai föltételeknél, Silicon Valley szoftverfejlesztőivel, szociális hálózatépítőivel komolyan versenyezhet anlkül, hogy rögtön beolvasztanák. Majdnem egy évszázad kellett ahhoz, hogy a kizsákmányolt hátsóudvar proletárja biztosított munkássá váljon, szerény jóléttel. Ez nemcsak a vállalkozói szellemnek egyedül volt köszönhető, hanem javarészt a nyomásra bevezetett szociális törvénykezésnek. Ám aki a szövetségi kormány

33

politikáját, különösen a szociáldemokrata munkaügyi minisztériumét az utóbbi években követte, hiába keres jó ötleteket. A minimálbérnek biztosan sokan örülnek, az országos bérszerződések is sok munkásnak és alkalmazottnak jók. De ha a munkahelyek egy-két évtized alatt eltűnnek, a semmi marad. Mi zúdul majd a szakszervezetekre, ha egyre kevesebb embernek lesz munkahelye és munkaerejükre egymás ellen licitálnak? Ki áll melléjük és vállal régi jó szolidaritást ebben a teljesen új világban?

Ami ma és holnap gazdaságilag elolvad, milliók önérzetét sérti. Ma még teljesítőképességüket erénynek mondják, pontosabban „szorgosságnak”, stréber munkaetikus értelemben. Ám olyan idők felé tartunk, amikor nagyon sok embernek nem lesz munkája, legalábbis olyan, amiért bért kap pénz formájában. Ez lenne a jelenlegi szociális rendszerünk vége. Egyre kevesebb dolgozónak egyre többet kellene befizetni - az abszurditásig. Mi lesz akkor a munkatársadalomból?

Fordítsuk meg a kérdést. Miért létezzen továbbra is ez a mi ún. teljesítménytársadalmunk? Mi a rossz abban, ha az unalmas és elidegenítő munka eltűnik, míg ez alatt a termelékenység nő? Amióta a homo habilis és a homo erectus első kőbaltáját élesre pattintotta, az ember arról álmodik, hogy a technika minél több munkát le vegyen a válláról. Sajnálatos módon a 3. ipari forradalom ebben nem segített. A produktivitás megnőtt, de egyre több munkaerővel. A kevesebb és mértékletes munkának 34

nyoma sincs! Anglia, Franciao. és No. lakosságának 80%-a még a XIX. században sem élt jobban, mint a római rabszolgák. Politikailag és privát szinte teljesen jogfosztottak voltak és lassan vagy gyorsan munka és betegség miatt meghaltak. Hogy a gyári munkás élete a 2. ipari forradalom után milyen szép volt, mutatja Charlie Chaplin filmje, a Modern idők. A munkás csak egy fogaskerék egy óriási gépben. Ki sírja vissza ma a régi munkahelyeket? A XIX. századi bányákat és acélpoklokat vagy a kegyetlen paraszti munkákat? És ki fogja gyászolni, 100 év múlva, a számtalan unalmas irodai munkát, melyek most megszűnnek? Vagy a zajos, bűzlő és veszedelmes utcai közlekedést?

Kevesebbet, vagy a jövőben nem pénzért dolgozni, egy ígéret és nem átok – legalábbis egy ilyen irányba fejlődött kultúrában. Hogy az ember értéke pénzben kifejezett munkateljesítményétől függ, ez nem antropológai állandó. Ez egy XVII. századi angol fölfogás, William Petty, John Locke, Dudley North vagy Josiah Child nevéhez köthető. A társadalmak az emberiség történetében évtizedekig más erényeket és szociális distinkciókat ismertek. Miért nem kellene nekünk is – sokkal magasabb termelékenységi fokon – új erényfogalmakat találni?

A technika tehát nem egyszerűen az által lesz problémás, hogy bérfoglalkozásokat szorít ki. Hanem mindenekelőtt akkor, ha ellenőrizetlenül és etikátlan célokra fordítják. Félelmetes módon sajnos ez a hatalmas társadalommodelleknél gyakran megesik. Ám jelenleg informatikusok, programozók és hálódesigner-ek nem egy jobb jövőn dolgoznak, hanem kevesek profitjáért.

35

Életünket, együttélésünket minden demokratikus legitimáció nélkül változtatják. Százezerszer elhangzott ígéret: életünket egyszerűbbé, de nem demokratikusabbá tenni. Már az egyszerű élet ígérete sem teljesíthető. Minden kísérlet, az élet komplexitását csökkentsék, azzal járt, hogy inkább növelték.

Amit a digitális technikának és építőinek valóban köszönhetünk, az az egyre globálisabb egységcivilizáció. A digitális kód könnyedén átugrik ország- és kultúrahatárokon. Egy technikai egyesekből és nullákból álló univerzális nyelvvé fejlesztik, amely a Níluson éppen olyan jól érthető, mint a Rajnán vagy az Amazonas-on. Egy globális egységkultúra közeleg, nyereségeit ünneplik, veszteségeit gyászolják. Kulturálisan tekintve, minden haladás egyben egy visszalépés is. Az emberi kultúra biodiverziása egyre kisebb lesz. A folyamat a hatékonyság-gondolkodás győzedelmes vonulásával kezdődik, leghatalmasabb eszköze a pénz, egyetlen dolog, amelynek minőségét mennyiségével mérik. Ahol a pénz kormányoz, eltűnnek a határok, az átlátszó hetipiacokból átláthatatlan globális piacok lesznek, ahol nyersanyagok, késztermékek és spekulánsok bonyolítják a helyzetet. Kultúrát cserélnek jólétre. Életmódjaink egyre jobban hasonlítanak, először Európában és É.-Amerikában, aztán Ázsiában és a maradék világon. Szociális különbségek és hagyományok is a pénz áldozatává esnek. Nemes vagy polgári; katolikus, protestáns, vagy buddhista; arab, indiai vagy német, nő vagy férfi – a pénz nem tesz különbséget, csak szegénnyé vagy gazdaggá tesz. Ha ma a világ „lapos” lesz, ahogy a New York Times újságírója, Thomas Friedman írja 2005-ös sikerkönyvében („A világ lapos”) akkor kultúrálisan is laposodik (9).

36

Az egységesítés logikája a pénz logikája. Föltalálása óta, Kr.e. a VII. században a lídeknél, mindig megkísérli anyagi határait szétfeszíteni. A pénz először anyagi értékének felel meg, később egyre inkább tisztán jelképes lesz. Legkésőbb a XV. századtól, a váltók és bankjegyek bevezetésétől, át a XVIII. századig a pénz teljesen megszabadul reálértékétől és virtuális lesz. Nem csoda, hogy az ipari államokban tárgyi alakját is elveszíti és teljesen szférikus lesz: készpénzmentes fizetés, földi ellenérték nélkül, lélek néküli számítógépek által mozgatva, milliszekundumok alatt a magasfrekvencia-kereskedelemben.

Hajtva az efficiencia-gondolkodástól, mely Firenzétől Londonon át, a San Francisco-i öbölig az egész világot meghódította, a globális különbségek eltűnnek. A végén ott áll a rosszul öltözött tornacipős entrepreneure, akinek sem stílusa, sem tartása, sem hagyománya. Az emberiségnek azt ígéri, ha már nem élhet a saját kultúrájában, legalább a saját világában élhet. Ezt ő maga teremti a hálón való keresgéléssel, nyomokkal és ösvényekkel a virtuális homokban. Ami régen az élet ellenállásának volt kitéve, egy narcisztikus tükörkabinetté válik, gondosan karbantartva arctalan profitőrök által a háttérben.

Ha ez a világ sokakban borzongást vált ki, ez azért van, mert kétszeresen paradox. Láthatóan tovább hierarchiákat bont le – és ezzel csak az egyenlőtlenséget növeli!

37

És minél több szabadságot ígér nekünk a tükörben, annál többet vesz el tőlünk a másik oldalon. Nem kisebbről van szó, mint a felvilágosodás értékeiről, amelyre demokráciánkat és társadalmi rendünket alapozzuk. Marx időtlen fölismerése újból beigazolódik: minden fontos szociális folyamat az érintettek háta mögött dől el, egy politkailag öntudatlan térben.

A fölvilágosodás értékei veszélyben vannak! Minden jövőtársadalom-utópia rá kell, hogy kérdezzen, ezek hogyan menthetők meg? Ha a bérmunka sokaknak csak arra szolgál, hogy munkaereje helyett adatait érékesítsék, az egyedüli nagy ígéret elhalványul, amit a digitalizálás kínál. Oscar Wilde nyomán: A kultúrát a produktív individualizálás kell, hogy meghatározza, nem az elidegenített bérmunka.

Aki a XX. század második felében nőtt föl, nehezen esik elhinnie, hogy a nyugati kultúra története és gazdasági fejlődése nem kell, hogy egyenesen fölívelő vonal legyen. A jólét fejlődése túlságosan is csábító, főleg No.-ban ahhoz, hogy a gazdasági rendünk tartós áldásában kételkedjünk. Aki ezt teszi, könnyen értelmiségi nyafogónak számít és tipikusan „balosnak”. Ez történelmleg nézve egy ferde ítélet. A technika és a gazdaság föltartózhatatlan haladása hite nem mély baloldali gondolat! A technika a világot mindig jobbá kell, hogy tegye, miközben dolgozókat jogokhoz, biztosításhoz, oktatáshoz és jóléthez kell, hogy segítse. Ellenben jobbosnak ill. konzervatívnak lenni annyit tesz, a nyugati államok liberális és liberter fejlődését a hagyományok, az erkölcsök és értékek pusztulásaként látni. A digitális forradalom ma teljesen szembe megy ezzel a több, mint 200 éve

38

kialakult kedvelt barát - ellenség, haladó/bal - konzervatív/jobb közötti frontvonalaknak. Minden konzervatívot fenyeget a világon, anélkül, hogy az „balos” lenne. Épp ellenkezőleg: ez a kapitalista gazdaság legradikálisabb játékmódja, fölhasználók milliárdjai háta mögött láthatatlan és átláthatatlan üzleteit minden demokratikus ellenőrzés nélkül bonyolítani. A digitalizálás manipulálja fölhasználók magatartását, tarka és csinosan megrajzolt digitális világok által az emberek tudatalattiját eluralja, amiről a XX. sz. diktárorai csak álmodhattak. Behatol minden szociális térbe, autóba, lakásba, barátságokba és szerelmi kapcsolatokba.

Azzal, hogy ez egy ultimatív kiárusítása mindennek, ami csak az emberekből profitábilisan kiszedhető, ezzel nagyobbjára mindenki egyetért. Ám ezzel sok olyan gazdag ország, mint No., egy probléma elé kerül: egy gazdasági forma, melyre sikerei alapján mindenki rábólint, olyan kultúra- és értékveszteséggel jár, amit épp úgy érthetően mindenki sajnál. Mi lesz az individualizmussal – szó szerint „oszthatatlanság” - ha az embert millió adatra szedik szét, az így nyert profilt zacskózzák és a legtöbbet kínálónak eladják. Csak azért, hogy az embereket manipulálhassák, vásárolható dolgok iránti sóvárgását fölkeltsék? Látható és érezhető a lárma, a sebesség, az állandó reklám, a figyelemrablás, ahogyan ezek szociális tereinkbe betörnek, családi étkezésekbe gyerekekkel az asztalnál, ahogy kötődéseket és gondoskodásokat, csendet, visszavonulásokat és „magunknál levést” széttörnek.

39

Nem csoda, hogy a mi időnk, példátlan jólétünk ellenére (ami egyre inkább rosszabbul lesz elosztva) minden optimizmusa hiányzik. A cégvezető, aki tüzes szavakkal a digitális jövőt isteníti, a második pohár bor után már ő maga sem hisz abban, hogy minden jól vagy még jobban menni fog. A nagy kihívás szorongat bennünket. A felvilágosodás értékeit megvédeni, életvilágokat óvni senki sem teheti egyedül, sem ember, sem vállalat. Tehát a megbízás a probléma megoldására nyomatékosan és sürgősen a politikusokra hárul. Ők kell, hogy segítsenek nekünk a jövőt élhetővé tenni. Vajon elég erősek-e ehhez a föladathoz?

40
A TITANIC-ON FESTJÜK ÁT A SZÉKEKET
A nagy túlterhelés
A szörnyet nem láthatjuk, ha csak szűk körben a földet vizsgáljuk. A Godzilla-filmben öt tudós Panamában egy ijesztő gyík után kutat. Egy atombomba-teszt után mutálódhatott szörnnyé és ezen a helyen hagyhatott nyomokat. Ám a férfiak semmi jelet nem találnak. Amíg tanácstalanul álldogálnak, a kamera a magasba lendül és onnan mutatja, milyen gödörben kutatnak a tudósok: a szörny egyik mély lábnyomában (10).
Mért mondom ezt Önöknek? Mert a digitalizálásnál a német politikában pont ilyen emberekkel van dolgunk. Valamit keresünk, amit ilyennek vagy hasonlónak ismerünk, bevetjük rutinos értékmércéinket – és semmit sem észlelünk, semmi kézzelfoghatót! A digitalizálás nemcsak gazdaságunk egyszerű további hatékonyság-emelése az ismert ösvényen. Ez a legnagyobb változás gazdálkodásunk utóbbi 250 évében! Egy élet- és értékváltás világtörténeti léptékben. És egy fékezhetetlen, a legnagyobb kiterjedésű, minden kultúrára kiható támadás az individuum szabadságára a modernben. Privátszféránk jövője a tét. A kérdés a féktelen manipulálhatóság korszakában: fennmarad-e a demokráciánk?
41
Azok a kutatók, akik a szörny lábnyomában állva a szörnyet nem látják, az a három német miniszter is lehetne, akik 2014-ben „digitális agendájukat” bemutatták. Egy tétovázó papír tele általános kijelentésekkel, híján minden valódi döntésnek és alakító idéának. Belső biztonság, adatbiztonság, adatvédelem, szerzői jog védelme, vagy hálózat-semlegesség – határozott irányvonalat sehol sem adtak, csupán homályos megfogalmazásokat. A titkosszolgálatoknak több hozzáférési jogot adnának, a polgároknak több névtelenséget. Egyedül az üvegszálas kábelfektetésnél, gyorsítás céljából, látszik, valójában mit is akarnak.
Amit „vezérfonalnak” titulálnak, arról kiderül, hogy a bizonytalanság és az orientáció-hiány deklarálása. Hogy hogyan védenék hatékonyan a polgárokat, hogyan garantálnának „védelmet és bizalmat” a társadalomnak és a gazdaságnak, azt az agenda nem árulja el. Egy szó sincs arról, hogy a szélessávú hálóba fektetett milliárdokból végül is az adófizető hogyan profitálna és nem egészen másvalaki. Egy szó sincs a munkapiac jövőjéről, sem az adatkereskedők etikátlan üzleteiről. Egy szó sincs a német gazdaság védelméről, a Silicon Valley digitális szuperhatalmak nyomulásáról. Nem szólnak a rég esedékes oktatásforradalomról, az áttekinthetetlenné vált titkosszolgálati hatalmak ellenőrzéséről, a cyberháború rémálmairól, a szociális hálózatok manipulálhatóságáról. És mindenekelőtt: nincs szó emberképünkről és értékeinkről.
42
„Az internet számunkra egy új világ”, mondta Angela Merkel 2013-ban, miután az US-titkosszolgálat NSA lehallgatta mobiltelefonját. Ez pontosan illik a három miniszterhez a szörnyeteg gödrében. A német belügyminiszter még 2014-ben azt követelte, tiltsák meg a Google-nak személyiségprofilok készítését. A gazdasági miniszter a platformok működtetőit akarta átvilágítani. És az igazságügy-miniszter azt szorgalmazta, hogy a digitális konszernek hozzák nyilvánosságra algoritmusaikat. De mindez hiányzik a digitális agendából. Ezek közül egy célt sem követtek és 4 évvel később is hiányoznak az idevágó törvények.
Épp ellenkezőleg: 2017-ben a politikában alig beszéltek a digitalizálásról – legalábbis össztársadalmi dimenzióban nem. 2013-ban a legfontosabb kampánytéma az ún. kölföldi útdíj volt, az osztrákok számára a bajor utakon. Milyen ország ez, melynek ilyen gondjai vannak? Bíznak a politikusban, aki ezt mondja: „Önök ismernek engem.” De nem firtatják a terveket, idéákat, stratégiákat, mit tesz No., Európa, a világ a digitalizálás szökőára ellen! No. politikusai eltörlik a realitást? A Titanic székeit festjük át?
Csupán az FDP plakátolt ki először a német történelemben egy mondatot a digitalizálásról: „A digitalizálás mindent megváltoztat. Mikor változik a politika?” Ám abból, hogy a digitalizálás minden megváltoztatna, az FDP agendáján semmi sem volt látható. Start up-ot támogatni, gyors üvegszálas kábeleket fektetni egy társadalmi átformáláshoz édeskevés fölkészülés.
43
A sokkal fontosabb kérdés: A digitalizálás mindent megváltoztat. Mi változtatja meg a digitalizálást? Hogy a társadalmunkban egyre több és több digitális gépet használunk, munkákat számítógépekkel és robotokkal végeztünk el és engedjük ezeket egymással együtt hatni – ez embermű. És minden, amit az ember tesz, lehetne másképp is. Hogy a digitalizálás a társadalmat meg fogja változtatni, az holtbiztos. Ehhez

Szólj hozzá!

PRECHT-II.

2019. január 18. 10:27 - RózsaSá

56
Az apokaliptikus leletek tömkelege és a próféciák sokasága mutatja, hogy egy állam sem néz olyan rettegéssel a digitalizálással szembe, mint az USA. A Silicon Valley egy marsbéli enklávénak tűnik, egy olyan országban, ahol a végítélet-próféciákra több ok lehet, mint az összes többi ipari államban. Míg német földön az US-amerikai mentalitás átvételét ajánlják, a kritikus nyilvánosság qz USÁban már rég arról gondolkodik, hogy a mesterséges intelligencia uralmához vezető folyamatot megállítsa. Maga Bill Gates is az intők soraiban, mint vendég arról lamentál, hogy a fejlődés irama túl gyors és lassítására gépadót javasol (12). Ám van-e értelme fékfolyadékot cserélni egy olyan gépben, amely teljes gőzzel a kanyarból kirepül?
És No.-ban? A háló mély bugyraiban, a Chaos Computer Club-ban, az ún. jövőintézetekben, ritkán az egyetemeken, gyakrabban az alkoholgőzös és technikaittas estéken születnek jövőképek, pontosabban jövőkép-töredékek, eltúlzottak és elégtelenek. Magas gazdasági elvárások, társadalmi aggodalmak, kevés remény, valamennyi mérlegelés, kivágások, skiccek, mozaikelemek – de nem festmények. Társadalmunk digitális jövőjére nincs pozitív szcenárió. Bizonyára a nagyvárosok lehetnek zöldebbek, energiahatékonyabbak. Az orvoslás precízebb lesz, öregemberek smart-robotokat kaphatnak, amelyek gondozók és háziállatok is egyben. Intelligens világítás igazodik hozzánk és mindent szebben láttat, de mindez nem társadalmi, sem politikai, sem népgazdasági vízió. Még egy jövőkép kerete sincs, amit kívánnánk és emberi színekkel kifestenénk.
57
Amit ma követelünk, azt nem lehet mérni. És ezt nem lehet a politikára bízni, amely, mint utaltunk rá, kreativitáshiányban szenved. Még panaszkodni sem érdemes, a „politikának” nincsen címe, egy leveles ládája sem, ahová kritikánkat bedobhatnánk, ahogy a „gazdaságnak” és a „kapitalizmusnak” sincs. A politikusok csak akkor reagálnak, ha erre a nyilvánosság őket rákényszeríti. És a kritikus nyilvánosság csak tudatváltozással keletkezik. Ehhez azonban aggodalmak és félelmek nem elegendők. Meg kell mutatni, hogy egy társadalmi és gazdasági forma lehetséges, amely az embereket az egyhangú és emberalázó munkáktól megszabadítja. És még azt a néma tudást is elveszi, hogy az ember értéke pénzbeli bére által mérhető.
Meg kell tanulnunk a digitális technológia lehetőségeit nemcsak a gazdasági verseny szempontjából nézni, hanem mint egy jó társadalmi modell lehetőségét is. Már most csíráznak új életformák a régi középréteg jól megtrágyázott talaján. Digitális újítók, akik autójukat megosztják és tetőkertjüket urbánus farmerként használják. Folklór a tehetőseknek - vagy társadalmi jövő? A kérdés politikailag dől el. A jóra való átépítés nem fog magától megtörténni. Egy gazdasági logika sem termel ki magától egy emberhez méltó életet. Az életesélyek demokratizálása politikai föladat. Ha semmi sem történik, azok a szcenáriók valósulnak meg, melyeket csak az adatmonopolisták és az

58

önkizsákmányoló aukcionaristák ismernek, mögöttük a sovány lerázottak hada. Először fessük magunknak a falra ezt a szörnyképet – disztópiát -, hogy megtudjuk, mi áll egy humánus utópiával szemben. Utána nézzük meg, hány ember reagál az új életbizonytalanságokra a digitális forradalom kezdetén és ezt mért teszik.

 

59

A PALO ALTO KAPITALIZMUS KORMÁNYOZZA A VILÁGOT

A disztópia

 

No. a 2040-es évben. A gyerekek, akik 2018-ban születtek, most fiatal fölnőttek. (Ha nem sodorta el őket háború, járvány vagy éhínség.RS18VIII12). Ők már nem egy kísérlet-tévedés, vakmerőség-tapasztalat világában élnek. Ők egy adatmátrixban élnek, ami megmondja , mi a jó nekik. Ha reggel fölébrednek, egy élőnek tűnő varázslatos nő vagy férfi hologramja jelenik meg nekik. Közli velük, hogy aludtak, mit álmodtak és miért. Ismerik vércukorszintjüket, szív-keringési adataikat, hormonállapotukat. Ajánlanak egy napi programot, hozzá beszerzik azokat az eszközöket, melyekre vágyakoznak. Életük többé nem mehet félre. A Goggle, Facebook és co. megszabadított a szabadság diktatúrájától.

Ebben a balesetmentes életben nagy az esélyünk, hogy 100 évesek legyünk. Minden sejtünk egy Petri-csészében klónozható, a 3D-nyomtató szükség esetén új vesét, májat, saját szívet nyomtat ki. Mymuesli-ből Mayorgan lett és ezúttal tényleg az enyém. A városon átsétálva látható, hogy minden hálózatba van kötve, szenzorok és kamerák figyelik minden lépésünket, bűnözés kizárva, eltérő viselkedés rögtön lelepleződik. A megvilágosítás igény szerint változik,

60

az árak a boltokban le-föl mennek, aszerint, ki lép be és milyen vásárló hangulatban. Önjáró autókat ide sem kell rendelnünk, ismernek bennünket és tudják, mikor kell jönniük. A legtöbb üzlet körülöttünk valójában csak kulissza, az áruszállítás főleg online és drónokkal történik. Társunkat keresőprogrammal találjuk meg, ezek „véletlenszerűen” hozzák nekünk, hogy a régimódi romantikus igényeinket kielégítsék.

Pénz még van, még hozzá több, mint régen, de nem érme és bankjegy formájában. A valósággá vált Truman Show színfalai mögött fantasztrilliárdok áramlanak. A pénz, amit sok ember állami alapjövedelemként kap kézhez, finom módon azokhoz jut, akik még dolgoznak. Kétosztály-társadalom lett: a jól keresők osztálya elkülönül a lerázottak tömegétől a jólétmátrixban. Az előzőek gyerekei privátiskolákba és elitegyetemekre járnak, majd a Big Data cégek pszichotopiáiba kerülnek be. A többiek mind rosszul fizetett óvónők, fodrászok vagy idős-ápolók tengődnek, robotok támogatásával, vagy egyáltalán nem dolgoznak. Gyerekeik a munkaelitbe egyáltalán nem kerülnek be. Aki állami iskolába jár, lent marad. A nagy nyerő így a a globális befektető cégekből, spekulánsokból, geek-ekből (kockafejűekből) álló szövetség. Üzletelőknek egyszerűen csak az adatkereskedelem a nagy biznisz, sokkal nagyobb és mindenkinek sokkal biztosabb, mint a pénzspekuláció. Benne vannak „because that's where the money is”. Őket etikus kérdések sohsem foglalkoztatták, legalábbis a munkahelyükön nem. És üzleteiket nem veszik személyesen. Az efficiens gondolkodás hajtja Silicon Valley-t tovább.

61

Sokkal jobban, mint Mark Zuckerberg vagy Larry Page fantáziája. Partnereik és beszállítóik többnyire férfiak, akik már 14 évesen algoritmusokat gyártottak, amikkel a nőket ellenállhatatlanul meggyőzték. A Second Machine Age fiatal gárdája a befektetők segítségével megvalósította álmait. A megfigyelő államtól nem tartanak. Egyébként sem élnek át olyat, amit el kellene rejteni. Ha a Google és a többiek beültetnek a mátrix-hintába, semmit sem veszíthetsz. Akinek egyébként sincs szociális fantáziája, csak technikai, azt nem zavarja, hogy a reptéren, a vonaton vagy az étteremben amúgy is mindenki az okostelefonjában van elmerülve. Nem tűnik nekik ellentmondásosnak, hogy a digitális orvoslásról álmodnak, mely halhatatlanságot hoz, míg olyan sok energiát és forrást elhasználnak, hogy az emberiséget végleg kiirtják. Az elképzelés, hogy öregkorukban egy R2-D2 robotra lesznek bízva, nem riasztja őket, inkább örülnek neki. Végre otthon! És mások iránti együttérzésük egyébként sem volt. Így végbevihették a nagy átépítést és megteremtettek egy 2040-es világot, olyan emberek győzelmét, akik az unalmast a kockázatos elé helyezték; a virtuális élet diadalát az élet fölött!

A Silicon Valley fölemelkedése sok minden. De főképp az élettől való félelem győzelme. App-ok és algoritmusok egyre inkább kiiktatták a véletlent, a sorsot és az élet kalandját és mindebből egy óriási bizniszt csináltak. A GAFA-k (Google, Apple, Facebook, Amazon) pénztőkéje, mely 2018-ban még pár billió US-dollár volt, 2040-ben már 50 billió dollárra rúg. A 2020-as években az olyan óriásokat, mint az Exxon Mobil, Petro China vagy General Electric, leszorították a legértékesebb vállalatok listájáról. A régi ipar bajnokai 2040-re teljesen eltűntek. Ami bennük értékesíthető volt, azt a GAFA-k bekebelezték. Mark Zuckerberg már több éve az USA elnöke és Donald Trump, a régi ipar állambarbárja már rég halott.

Sem az EU, sem az USA nem fékezte meg az óriás monopolistákat, amíg megtehették volna. Elmulasztották a polgárok integritását és szabadságát védeni, amíg ehhez meg volt a hatalmuk. A blokád akkor nem utolsó sorban a német gazdasági szövetségektől jött. Bármennyire is idegenkedtek a GAFA-k üzleti praktikáiktól és az adatkereskedelemtől, mégis sóvárogtak profitjaikból részesedni. Ezért ellenezték az emberi szféra üzleti kiárusítása és az üzleti gyakorlatok megtiltását. Hogy ebben a játékban egyáltalán nyerni nem fognak, inkább csak veszíteni, 2018-ban sokakban ez egyáltalán föl sem merült. Holott minden realista számára előrelátható volt. Hisz csak a Google 2018-ban nagyobb értékű volt, mint az egész európai kommunikációs ipar. Hogy ezt majd versennyel behozzuk, felelőtlen fantáziálás volt. A magánszemélyek kémlelését a német titkosszolgálatok is, a BND, az alkotmányvédő hivatal és a MAD is megakadályozhatta volna, ehelyett örvendeztek az adatgyűjtésnek és minden kísérletet, ezt megkurtítani, a személyes adatokat anomimmá tenni, csírájában fojtották el. A belügyminiszter a terrormerényletek miatt nyomás alá került és jóváhagyta az adatgyűjtést.

63

Hol másutt mutathatott volna kemény föllépést, ha nem a terrorizmusnál? Minden évben eseteket prezentálnak a médiumoknak, ahol az adatellenőrzésnek köszönve merényleteket időben megakadályoztak. A megvadult iszlamisták merényletei a 2010-es években, a legkedvezőtlenebb időkben történtek meg. Így a kérdés a titkosszolgálatok számára föl sem merült, hogy a merényletek nélkül is a megfigyelési lehetőségeket kihasználták volna. Mért is lett a titkosszolgálati központ Berlinben a Chausse Str.-én sokszorta nagyobb, mint volt előtte Pullach-ban és Kölnben, 30 évvel a hidegháború után? És ez akkor, amikor már semmilyen aktaszekrényre és tárolóhelységre nem volt szükség, csupán parányi adathordozókra. Kézenfekvő volt, hogy minden kisebb lesz.

Ám hatalom visszaélések nélkül sohasem volt vonzó. 2018-ban sem volt másképp, mint 2040-ben. A szabad internetes kommunikáció ígéretére nem a szabadság tavasza jött, hanem a totális megfigyelés hosszú tele. A nyugati demokráciák ezt elképesztően gyorsan tudomásul vették. És aki egyik oldalon az alkotmányt idézte, az másrészt szívesen részt vett az új megfigyelési és ellenőrzési lehetőségekben. Így az játszódott le, amit a szociálpszichológia shifting baselines néven ismer: egy dolog lassú áttolása egy teljesen új dimenzióba, ezer apró és észrevehetetlen lépésekben. Így lettek a németek nácik, vagy így szoktak rá egy fényvédő faktor 3-ról az 50-re.

64

Így fogadták el szabadságkorlátozásukat minden nagyobb ellenállás nélkül és a digitális világ minden kis apró áldásának örültek: a GPS-től az önvezető autókig, a bűnmegelőző kameráktól a smart city-ig ezer szenzorral és kamerával, melyek minden rezgést jelentenek. Így vezetett az út a kockázatmentes háborúig, ahol a katona arctalan marad, bíróság előtt nem felel, köszönve a szisztematikus drónbevetéseknek.

De mért nem védekezett legalább a német nyilvánosság? Egy-kettő mégis. De aki a bizonyos üzleti és megfigyelési praktikák ellen föllázadt, az rögvest spinnernek és pánikkeltőnek számított. (Szegény Precht!RS18VIII12). Vagy még rosszabb: a technika és a haladás ellenségének. Holott sem a technika, sem a haladás ellen nem voltak, hanem egy bizonyos technikát nem akartak és másmilyen haladást kívántak. Ám a haladás szívesen az alternatíva-nélküliség maszkjában lép föl. És a lobbisták retorikája egy olyan kosztümöt szabott neki, amelyben olyan világosan állt előttünk, hogy másképp már nem is tudtuk elképzelni.

Emlékeznünk kellett volna akkor 2018-ban az Új Világ meghódítására, Hernán Cortés-re és Francisco Pizarro-ra. A konkvisztádorok csak azért hódíthatták meg 600 emberrel az azték birodalmat és 160 hazardőrrel az inka államot, mert a veszélyt senki sem vette komolyan. E helyett az indián kultúrák a behatolókat tengerentúli isteneknek tartották, holott kezdetben még könnyen visszaverhették volna őket. A 65

konkvisztádorok békétlenséget szítottak, az őslakosságot új ideákkal, vágyakkal és járványokkal árasztották el. 2018-ban a német gazdaságot és politikát hasonló helyzetben láttuk. Ők magukat azonban nem így látták. Egészséges középrétegüket látták, No. gazdaság-gerincét. És látták, hogy országunk lakosra kivetítve több világpiacvezető szabadalommal bír, mint az USA. Sokban világpiac-vezetőnek látták magukat, úgy vélték, ez egy rendkívül védhető magas kultúra, mígnem jöttek a halálos találatok. Papjaik és augurjaik is rossz tanácsadók voltak, clever korszellem-szörfölők, készséges potyautasok, örök Commis Voyageurs. A színpadon ültek tarka sneaker-jeikben, tar fejükhöz illő levélzöld szemüvegeikkel, hanyag sweatshirt-tel puha pocakjaikon és a digitális diszrupcióról, a Silicon Valley future lab-jairól áradoztak. Tálcáikról breaks of tomorrow recepteket adtak el, mint a régi vigécek varrócérnát. Úgy beszéltek a jövőről, mintha maguk csinálták volna. Némelyek még azt is hitték, csak ellenségeik öltözékét kell magukra ölteni, nyakkendőiket megoldani, szakállt növeszteni és a mágia máris átáramlik rájuk és a régi cégeikre.

Az optimizmus nemcsak motiválhat, de el is ringathat. Ha arra szólít föl, üdvözöljünk egy olyan fejlődést, amely nyilvánvaló okokból eltaszít, ideológiává válik Mert a népgazdaságot fenyegeti, vagy mert egy olyan életminőséget ígér, melyet nem jobbnak, hanem rosszabbnak érzünk. Ám Silicon Valley a change és invent varázsszavakat idejekorán természeti törvénynek kiáltotta ki. És az úttörést gyerekes ártatlansággal párosította: „Főleg olyan dolgokat építettem, melyeket magam is kedveltem.” - mesélte Mark Zuckenberg,

66

mely úgy hangzott, mintha gyerekszobáját rendezte volna át. Vagy: „Mi nem azzal a gondolattal ébredünk reggel, hogy pénzt kell keresni.” (13). Milyen szép, hogy Silicon Valley-ben senki erre nem gondolt. Így terjedhetett el a szép új világ egyre jobban és életünket így tudta a saját szabályai szerint újra föltalálni és átrendezni. A Silicon Valley világcégei 2040-ben szívesen emlékeznek föltartózhatatlan fölemelkedésükre. Először gyerekkorukra a 90-es években, a vadnyugat korára, mikor még az internet közös mező volt, sok szétszórt telepessel. Nagy szabadságígéret mindenkinek, aki több demokráciát és részvételt akart. És akkor, 2000 táján, jöttek a clever-ek, profik és smart-ok. Spekulánsok hátszelével tették a földet termékennyé és hatékonyan megművelhetővé. Eközben zárt protokollokat használtak, vagyis tulajdonaikat szögesdróttal vették körül, amelyen kívülről nem lehetett áthatolni. Telkeiknek szép neveket adtak, mint Twitter, Instagram, Facebook, LinkedIn vagy WhatsApp és fölvásárolták egymást. Termékeiket kikapkodták a kezeikből, ahogy ez van, mikor Zuckerberg az interneten olyan dolgokat épít, melyeket szeret és ezeket jól védett tulajdonná teszi. És így egyszer aztán az internet nem mindenkié volt, hanem keveseké: a GAFA-ké, kínaiaké (BAT: Baidu, Alibaba és Tencent) és az orosz enklávéé (Mail.Ru Group és Yandex).

 

/INTERNET – ÉRTÉK VAGY SZEMÉT? „Ami nincs a Google-on, azt nem érdemes tudni!” (Prezi). „Ami a maroktelefonból megtudható, értéktelen kacat.” (Tüntetés a MtudE ellen, 2004). Az internet új korszakot hozott. Embereket köt össze, akik sose beszéltek volna egymással, egyívásúak megtalálják egymást. Mindenki lát mindenkit: ötletek, találmányok, új gyógymódok, építő eszmék terjednek. A gazdaság növekszik, munkát ad az embereknek. Nem kell távoli helyekre utazni; könyvtárba, képtárba, színházba, moziba, koncertre menni – az internet mindezt behozza a szobánkba. Demokratikus: mindenki szóhoz juthat, kommentelők levezethetik dühüket. És a „fekete” oldala? Először is kell hozzá egy (száz?) gép. Itt már egy milliárd ember lemarad. Villany, vezeték, szerver is szükséges és ezekhez energia – jó néhány erőmű. Ha egyike is kiesik, csak v o l t interneted. (A könyvet csak leemelem a polcról). 30 év után hol a világmegváltó fölfedezés? Ami a belátást, együttérzést, szolidaritást fejleszti? Ám a legrosszabb - mint minden erős gyógyszernek, ennek is - a mellékhatása lehet: halál. Az arab tavasz – milliók nyomorba döntése – nem kis részben az internet számlájára írható. A globalizáció az internet hullámain világszerte pusztít. Gyarmatosítás szgéppel. A technokrata szörny fölfalja a maradék szubszisztencia-önellátó életmódokat. A menekültáradat a globalizáció ára, mondja Slavoj Zizek. Látják a képernyőn, milyen jól élünk mi és megindulnak. L. Lessig: Az internet végzetes a demokráciára. „Fiatal, nem állta ki a próbát” (P. Kafka, 1989). „Ami találmány most jön: vagy fölösleges, vagy káros,” (tudománykritika). A kiberháború elkezdődött. Internet-manipulációval először dőlt el egy USA-elnökválasztás, de a Brexit is így jött. A világ internetfüggősége halálos csapda. Szoktasd rá a világot egy tolvajnyelvre és kaszálj! Nincs rendjén, hogy huszonévesek milliárdok fölött diszponálnak. Nem lehet magánvállalatok kezében a világ. A magántulajdon – veszély esetén – legyen fölülírható! (Hát mégis ökoszocializmus?) Egyre többen élnek virtuális világban, csak azt hallják, amit hallani akarnak. 33. kockázat: a csendes meghülyülés. Félő, hogy az egyesült jóságos világszellem helyett maga az antikrisztus ölt testet és az internetkorszak lesz a legrövidebb az emberiség történelmében! SZEDJÜK ELŐ MARADÉK JÓZAN ESZÜNKET! (ökobetyár 2015, lásd még: Youtube, Hálózatkutatás-bírálat, A meztelen szomszédgyerek).

 

Mivel senki sem élhet hatalmas barátok és szövetségesek nélkül, az adatok új urai szívesen cserélték fantasztikus kincseiket anyaországuk titkosszolgálataikkal.

67

Egy bizonyos Snowden úr borította először ki a bilit. Kínában arra sem vették a fáradságot, hogy úgy tegyenek, mintha másképp lett volna. Így született ott a 2010-es években a „terv a jobb emberek számára”. „Ilyen még sosem volt az emberiség történelmében, ilyen nincs az egész földkerekségen!” lelkendezett a pekingi professzor Zhang Zheng. Milyen „izgalmas” egy „becsület-hivatalt” fölállítani, a jó embereket a rosszaktól megkülönböztetni (14). 2020-tól Kínában az embert folyvást jobbá teszik, hogy kifogástalanul működjék. A „szociális bizalom méltósági rendszer”, egyszerűen minden polgár adatait begyűjti, figyeli, hogy zebrán kel-e át, tiszteli-e apját-anyját? Vagy egy gyerekkel többet nemz-e, az internetről feketén filmeket tölt-e le, vagy a kutyapiszkot nem gyűjti össze. Egyeseket az állam előnyben részesít, másokat büntet. Ha valakinek a pontszáma a becsülethivatalnál Rongcheng-ben 1050-ről 600-ra zuhan, annak, úgymond, annyi. De ez, mindenki tudja, csak a legritkább esetben fordul elő. Kína bűnkatalógusa 2040-ben már 20 éve kifogástalanul működik. A kormány hivatalos célja példásan teljesült: a bizalomra méltók szabadon mozoghatnak az ég alatt, a bizalomtörők egy lépést sem tehetnek.

A világ más rászein ez természetesen kifinultabban működik. Az emberek Európában és az USÁ-ban szeretik szabadságillúziójukat. Ám valójában ez sem más. „Mi tudjuk, hol vagy. Mi tudjuk, hol voltál. Mi tudjuk, többé-kevésbé, miről gondolkodsz” - a Google topmenedzsere, Eric Schmidt szavai 2011-ben még valamennyire zavart keltettek (15). És a következő mondat is eléggé kínaiul hangzott: „Ha van valami, amiről nem szeretné, hogy bárki tudomást szerezzen, legjobb, ha azt meg sem teszi.” (16).

68

Azóta azonban ezek a mondatok sem hangzottak el ismét és a dolog valamikor feledésbe merült. Ez azonban ne tévesszen meg senki, hogy már a 2010-es években algoritmusok döntöttek arról, hogy egy bűnöző visszaesett és mekkora lett a büntetés. A múltról való tudás, matematikailag tárolva, meghatározza a jövő alakítását. Az egyént többé nem tartották szabad akaratúnak, nem készült pszichológiai véleményezés, hanem kiszámolták és megbélyegezték. Aki egyszer hibázott, többé nem vették föl sehová. A betegbiztosítók elkezdték tarifáikat egyénileg a megfigyelt táplálkozási és egészségi adatok alapján kiszámítani. Cégek részletes adatokat kértek vérnyomásról, glukózról, koleszterinről, trigliceridekről, derékméretről és e szerint számolták ki a betegbiztosítási költségeket. Ami a 2010-es években Európában még adatvédelmi okokból tilos volt, azt a 2020-as években ügyesen megkerülték. Végül úgy lett, mint az USÁ-ban. Egy olyan társadalom alakult ki, mint az 1993-as filmben, a Demolition Man-ben. Erőszakos cselekmény és bűnözés megszűnt, legalábbis a banális bűnözés az utcákon. Az emberek ügyelnek arra, hogy nyilvánosan ne káromkodjanak, ne hangoztassanak eltérő nézeteket és szexuális vágyaikat ne mutassák ki nyilvánosan. Az internetkonszernek és a titkosszolgálatok közötti termékeny cimboraság a viselkedést egységesítette. A két óriás kapcsolata egyre szorosabb lett, még személyzetet is cseréltek, ami már a 2010-es években bevált. És az információ-nyereség ellenszolgáltatásáért az állam az üzletmodellt jóváhagyta, ahol szolgáltatások pénzelését kémkedésből, adatkereskedelemből és reklámokból biztosították.

69

Ezek után éveken át egyaránt változott a filozófia és változtak a társadalom alapértékei. A XX. században Európa és az USA még a fölvilágosodás vívmányaihoz tartották magukat. Locke, Rousseau, Montesquieu és Kant szellemére esküdtek. Minden ember szabadságát és egyenlőségét hangsúlyozták és az emberi jogok alapokmányára hivatkoztak. És a szabadság mértékletes használatát, Kant-i értelemben, ítéleterejük bevetésében látták. Erről a haladó XXI. sz.-ban már nem lehetett szó – vagy csak a vasárnapi beszédekben. Az autonómiát lecserélték a kényelmességre, a szabadságot a komfortra és a mérlegelést a boldogságra. A fölvilágosodás emberképének a szép új digitális világban, megfigyelő szenzorokkal és digitális felhőkkel, már helye nincs többé. Mire föl az ítéleterő, ha az algoritmusok és akik ezeket birtokolják, engem jobban ismernek, mint én saját magamat? Az élet egy időtöltés. Önjogú nem az értelmem, az ún. akaratom, sem tudásom magamról. Sokkal önjogúbb, mert értőbb, viselkedéseim összessége, algoritmusok által regisztrálva. Nem csak azt mondja meg nekem, mit tettem, ki vagyok, hanem azt is, mit fogok tenni. Ebben a világban a régi értelemben vett szabadságnak helye nincs. Legfeljebb a szabadságillúziónak, amit az emberek ugyanúgy igényelnek, mint egy pillantást a zöldbe, elegendő sportot és egészen sok elismerést.

A XXI. sz. varázsszava nem az „ítéleterő”, hanem a „viselkedés”. A fölvilágosodás filozófusainak az emberi cselekvés még akaratdöntéseik kifejezése volt. Ám a XIX. sz. elején fordult a kocka.

70

A behaviorizmus jött divatba és vele a szervezet új fölfogása. Állat vagy ember, John B. Watson US-pszicológus számára minden szervezet egy inger- és reflexgép volt. Egy élőlény letapogatja a környezetét és eközben ingerhatásokat kap. Reflexszerűen kerüli, ami kedvetlenséget okoz és követi, ami jó kedvet okoz. Explicit cselekedet vagy implicit gondolkodás, mindkettő ugyanolyan séma szerint funkcionál. Az élőlények az inger-reflex-mechanizmus szerint döntenek, viselkedésük változtatásával. Ha elég hosszan figyeljük ezt a folyamatot, valamikor minden viselkedést biztosan előre láthatunk.

Szervezetek viselkedését technikai rendszerekkel egyenlővé tenni nem volt semmi más, csak egy kis. Megtette ezt az US-matematikus Norbert Wiener. Amikor 1943-ban vadászrepülő pilóták viselkedését elemezte, megalapozta a kibernetikát: gépek, élő és szociális szervezetek vezérlése és szabályzása tudományát. Miután a viselkedés elemzése megtörtént, céltudatos irányítása a környezet változtatásával lehetségessé vált. Wiener olyan ártalmatlan dolgokra gondolt, mint a protéziskészítés, melyet jól lehet irányítani. Arra nem gondolt, hogy a kibernetika meglátásaiból egy üzleti modellt is lehet csinálni, és embereket céltudatosan manipulálni, környezetük változtatásával. Később egy „automációról” álmodott, mely, mint Oscar Wilde-nél, unalmas emberi munkát kivált, és az embereknek segít művelődni, magukat kipróbálni, művészeti képességeiket fejleszteni. 1950-ben megjelent könyvének címe is már egy egész program volt: The Human Use of Human Beings Cybernetics and Society (németül: Mensch und Menschmaschine – Kybernetik und Gesellschaft).

71

Intelligens gépek föladata:”Hogy az emberek szolgálatába álljanak, sok szabadidőt eredményezve és szellemi horizontját emelve, de kevésbé profitszerzésre vagy a gépet, mint egy új „aranyborjút” istenítve (17).

A következő évtizedekben a kibernetika számos szakágra bomlott a mesterséges intelligencia kutatástól a viselkedésökonómiáig. Utolsó sikolya, a nudging – célzott csalogatás, egy kívánt viselkedést erősíteni – az US-közgazdásznak, Richard Thaler-nek 2017-ben a Nobel-díjat hozta meg. Kollegája, Cass Sunstein át is ült a Fehér Ház információs és propaganda osztályára.

Gépeket programozni vagy embereket kondícionálni – a viselkedést ugyanaz a mechanizmus határozza meg és irányítja. Ám egy taburól, a kibernetikus vezérlésből profitot csinálni, a XXI. sz.-ban már szó sincs. A Google és Facebook & Co. óta ez a legjövedelmezőbb üzleti modell a világon! Első lépésben emberek adatait adják el, amit keresőgép vagy szociális hálómű használ. Profilokba rendezik őket, tasakolják és eladják a legtöbbet kínálónak. A következő lépésben úgy elemzik az adatokat, hogy látható legyen, a felhasználó milyen viselkedést fog tanúsítani. Információ-kiválasztással vagy vásárlási ajánlatokkal ezt a magatartást erősíteni lehet. Végül a magatartást oly módon manipulálják, hogy azt a vállalat, a reklámügyfél vagy kétséges esetben a titkos szolgálat kívánalmainak megfeleljen. Hogy orosz hekkerek 2016-ban nagy valószínűséggel az USA-választásokat manipulálták, akkor még nagy föltűnést keltett.

72

Időközben már mindenki tudja, hogy minden elképzelhető kormány, cég, szolgálat és szervezet a választásokat befolyásolja, egyszerűen azért, mert ez ilyen könnyen megy. Ez mennyire irreleváns, összehasonlítva az emberek mindennapi milliárd manipulációival! A szociális hálózatok folyton változtatják a környezetet, ahol auser-ek inger és reakció-mechanizmusai játszódnak le és ezzel döntéseket, előszeretetet, szándékokat manipulálnak. Nem, a fölvilágosodás értékeit és „saját ítélőképessége urának” patetikus emberképét a 2040-es év már nem ismeri. Egyes embert boldogítani nem szükséges, ez a posztdemokráciához nem is kell – ahhoz az államformához, ahol a demokráciát a megtévesztésig eredetiként szimulálják, bár ebben a választott politikusoknak már semmi hatalmuk sincs.

A politika sosem bízná magát rá, a XXI. sz. kibernetikája szintjén, az emberekre, bárhogy is lettek azok képviselők. Mért engednék a társadalom jövőjét a demokrácia rémképeinek átengedni, hogy ha hatékonyabban is alakíthatják? Mért egy népre bízni, ha ezt kormányozni és előállítani is lehet? Ranciéres posztdemokráciája 2040-ben már régen realitás. A politikát modellezik és szimulálják, médiumoknak eladják és a háttérben vagy előtérben technokraták döntik el. Választási harcok placeboként szolgálnak, nosztalgikus érzelmeket szolgálnak ki. És a reális hatalmi viszonyokat elfedik. Már a 2010-es években úgy voltak megrendezve, hogy bennük igazi élet nem játszódott le. „Kancellárpárbajok” egyaránt koncepciónélküli jelöltek között sportshow-ok voltak, yellow-press-szinten. És amit a brit szociológus már 2004-ben megfigyelt – az állam és a közintézmények egyre negatívabb megítélése – végül a teljes hatalom-megvonáshoz vezetett. Ami a gazdaságra érvényes, érvényes a politikára is. A valódi hatalmasok láthatatlanok lettek a tükör hátoldalán. (Félő, hogy ez a manipulált világ nem fog bekövetkezni: a maradék nyersanyagokért világháború tör ki, vagy/és klíma, járvány, gazdasági krach, szegénylázadás végez a civilizációval. RS18VIII13). Most nézzük meg a 2040-es évet még pontosabban. Akik 2018-ban egy jobb világot ígértek, szinte minden hatalmat átvettek. Eric Schmidt lózungja, „to connect the world is to free the world” tiszta cinizmusnak tűnik. Kevés ember mondja meg a számítógépeknek, mit tegyenek. Sokan teszik, amit a számítógépek mondanak nekik. És még több már egyáltalán nem dolgozik. Nagyon sok foglalkozás, melyekhez korábban készségek kellettek, többé saját teljesítményt nem igénylenek. A következmény: a kézműves és a tájékozódási készség, valamint a művelődés történelmileg példátlan visszaesést szenved el. Az emberek elfelejtenek autót vezetni, térképet olvasni, egyedül a világban elboldogulni. (Az ember fékezze meg az eszét és fedezze föl a kezét. A sasadi tsz levele, 2008, RS18VIII13). Semmit sem kell megjegyezni, mert elektronikus készülékek mindenre emlékeznek. A világról semmit sem kell tárolnunk, ezt megteszik helyettünk a gépek. A legtöbb ember ismét kisgyerekké válik, oly keveset tud a világról, függővé válik a (technikai) gondoskodástól, életbátorsága annyira elveszik, hogy technikai segédeszközök nélkül el sem meri hagyni a házát (vagy csak chip-pel a fejében). Kommunkálni kőkorszaki piktogramokkal tud, világot infantilis módon like-okra és dislike-okra osztja.

Ily módon döntési képességétől megszabadítva pénzéz könnyen kicsalják. A 2010-es évek végén senki sem mond le többé a digitális pricing-ről.

74

Minden ár, online vagy a boltokban, többé már nem állandó, hanem aszerint változik, ki vásárol és hányan, mit vesznek. Így lehet az ügyfelet optimálisan lenyúlni. Intelligens gépek ezer faktorral dolgoznak, hogy az árakat úgy illesszék, hogy a vásárló mindig rosszul járjon. Kivéve azokat, akik egész életen át, minden nap az árakkal foglalkoznak, hogy át neverjék őket – mindenki más károsítva lesz. Hosszúlejáratú biztosítottak, okostelefon-előfizetők, vagy a fizetendő médiumdíjak címzettei büntetve lesznek. Ügyfélhűségből árulás lett. Ám itt is a shifting baselines-elv egyengeti az utat. Mindez olyan gyakran és naponta oly kis lépésekben történik, hogy valamikor ez már senkit sem riadóztat. A tegnap amoralitása a holnap normalitása.

2040-ben ez már senkit sem izgat föl. Ruhadarabokban chip-ek vannak, melyek a gyártóknak jelentik az aktuális helyet. Bárki, bárhol valamit vásárol, szem elé kerül. Az algoritmusok határoznak meg mindent. És van áru és boldogságígéret, minden életterületre. Nyomainkról a hálóban fölismernek bennünket. Hálóidentitásunk ebben a világban objektívebbnek és ezzel reálisabbnak számít, mint az, mi kinek tarjuk magunkat. Életünk nem Sein (lét), hanem Design, egy a mi kiszámított igényeinkhez illesztett felhasználófelület. Ellenállásba sehol sem ütközünk. Környezetünk olyan intelligens, mint az eldorádóban. A dolgok szóra engedelmeskednek és hozzánk jönnek földön, vízen és levegőben - mielőtt egyáltalán hívtuk volna őket. Nemcsak városunk smart, lakásunk is, minden csettintésre működik. A bűnözés és a veszély hiánya annyira szabaddá tesz bennünket, hogy még az ajtónkat is leakaszthatjuk, mint Thomas Morus utópia-szigete lakói.

75

Milyen szép is a szabadság a nem-szabadságban! A helyes mátrixban nincs téves élet.

Ettől csak az öregek szenvednek, akik még más időket ismertek, és a szuper- ill. gigamarkt-okban attól szenvednek, hogy senki sem beszél velük, mert nincs ott senki, csak porszívókra hasonlító, kiguvadt szemű robotok.Vagy akik a több ezer számot, hozzáférés-kódot és jelszavakat már nem képesek megjegyezni, az alkalmazásokkal sem, amelyek segítenének. A 2018-ban született gyermekeknek ezzel nincs gondjuk. Hozzászoktak, hogy jelszavakat és kódokat jegyezzenek meg, minden más helyett.

A tudomány közmegegyezés. a paradigmákat a multik határozzák meg. Ez a tudomány már nem az embert szolgálja. Felkent papjai, a megélhetési kutatók elektronikus ketyeréket reklámoznak tudományos előadás címen. Azon, amit a tudóstársadalom egyik fele kiagyal, a másik fele kotlik és fordítva. Ismereteinket elektronikus jelekből szerezzük, tele a fejünk technikai adatokkal, de nem tudunk enni, nem tudunk közlekedni, levelet írni, táncolni, élelmet termelni, önmagunkat szórakoztatni - mindezt megrendeljük a beszállítóinktól és tátogunk, mint a hal, ha egyszer megszakad az ellátás. A régi tudások hordozói, akik az élethez értenek, kihalnak és nemsokára csupa számítógépes szaladgál itt. Nem szabad, hogy az unoka többet tudjon, mint a nagyapa. Nem is tud: az ő tudása nem esszenciális. Régen a falu öregjeit kérdezték, ma a számítógépeseket. Vesztünkre: ha majd minden számítógépet az utcára dobnak, mert azt nem lehet megenni, akkor derül majd ki, mihez kell érteni: élelmet és meleget termelni. A világot nem új találmányokkal, hanem szociális szövetségekkel, belátással és mértéktartással lehet megtartani. Hol az a találmány, ami a belátást és a szolidaritást fejleszti? (Tüntetés a MtudE ellen, 2004)

Mindazonáltal öreg korukra nem egy világra tekintenek vissza, hanem foglalatosságokra és játékokra. Bár szüleik 2018-ban fölismerhették volna, miben rejlik egy „világ”, egy élet értéke, amit kísérlet-tévedés, jó és rossz tapasztalatok útján alakíthattak ki. És minél jobban öregszünk, annál jobban tudatosodik gyermekkorunk, ennek emocionális, kreatív és morális alapállománya. Ám épp ezek a szülők már a 2010-es években gyerekeiket megóvták szinte minden rossz tapasztalattól és engedték őket a technikai szupervilágokba elmerülni, amiket saját tapasztalataik kockázatai nélkül bejárhattak és amiket nem is ők alakítottak ki. Így minden megfújt jó fuvolahangnál nagy tehetségeket véltek látni, de egyúttal annak is csak nézői lehettek, amint kicsinyeik finom érzékei csupán klikkelésre és törlésre redukálódtak. Hogy az az idő, amit gyerekeik okostelefonokkal és tablettekkel töltenek el, az is idő, melyet másképp használnak föl - nekik teljesen világos volt. Az élet semmit nem épít, amelyhez a köveket máshonnan ne hoznák be.

76

De a magasztos nevelésideáloknál fontosabb volt végül is a családi béke és az olyan gyerekek, akik nem hancúroztak és idegesítettek, mert egy síkképernyő szórakoztatta őket. A 2040-es évek huszonévesek generációja többnyire az lett, amit a piackutatók már születésükkor, mint célcsoportjuk karaktereként, definiált. Ők nem emberek, vagy polgárok, hanem ügyfelek, user-ek, vagy fogyasztók és mint ilyenek, önzők, türelmetlenek és lusták. Ebben a tekintetben, a mindenütt jelen levő reklám milliárdos ráfordításokkal, őket születésüktől fogva körülhízelegte és arra ösztökélte őket, hogy mások előtt előnyöket szerezzenek, iríggyé tegyék őket, mindent rögtön megkapjanak és semmiért se fáradozzanak.

Mivel ezeknek a gyerekeknek a szülei végtelen adag szeretetet ajándékoztak, később fölnőttként tartós partnert nem találnak, ezért boldogságukat kereső nomádok lesznek, mert a kéjteli események közötti szüneteket egyre rosszabbul viselik el. A mindennapi hétköznapon kívüli élmények iránti igényeik óriásiak. Életfilmüket gyorsan kell összevágni, szünet nélkül, meglepetésekkel és csúcspontokkal, de egyben kockázat nélkül is. És mindenhez az optimális használatot keresik, az ultimatív élményt, kedvező áron, ami a ráfordítást és a pénzt illeti. Életüket az „ahhoz, hogy” diktátuma alá vetik. Minden, amit tesznek, többnyire szórakozás kell, hogy legyen. Vágyakozásuk tárgya az Elysium, mint az azonos nevű, 2013-as USA-játékfilmben, ahol a privilegizáltak szép tarka életüket ünneplik, míg a Föld lerabolva és túlnépesedve a végét járja. Ám, míg a valódi Elysium továbbra is csak keveseknek van fönntartva, és ezeket a helyeket a profitőrök öröklik, az uralkodók az összes többit az értelem- és értelmetlenség-ipar termékeivel szórakoztatják.

77

A realitás és a fikció között a hétköznapokban annyira elmosódnak a határok, hogy a valóság utáni kérdés már föl sem merül. Így a megacity-ik horrorvilága épp úgy kibírható volt a fejlődő országokban, mint a bolygó földúlt állapota, amely az uralkodók számára 2040-ben épp úgy közömbös volt, mint 2018-ban. Ezt a problémát egy digitális szuperhatalom sem vállalta föl, ehelyett a világ rothadását és penészesedését folyton új festékrétegekkel kente át. Az átfikcionált társadalom a nyomort, a szegénységet és a környezeti katasztrófákat engedi, többek között, mint információkat megjeleníteni, egy törlőmozdulat ismét tarka lesz és vidám. Az agyonlőtt százezrek, akik minden évben a kedvezményezettek határain fölhalmozódnak, mert ők is az alapellátottak digitális nirvánájába tartanának, ismertek, de a morális tudatba épp úgy nem szivárogtak be, mint pl. 2018-ban az ipari állattartás szörnyűségei; nem szép, de hát másképp nem megy.

Az életkor is kiszorul a tudatból. Az esély 2040-ben, testileg érintetlenül 100 évet megélni, igen nagy. Az embereket egészségileg szünet nélkül megfigyelik, az adatokat begyűjtik és másodpercenként kiértékelik. Ezt nem utolsósorban a betegbiztosítók követelik. A géntechnika és a reprodukciós orvoslás csodákat tesz. Csak a demencia marad, talán, mert 2040-ben ennek kutatása kisebb értékű, mint a millió standard szépségműtét. Aki bejut az Elysium-ba – ill. még jobb, ha oda születik – idős korában emberek gondozzák. Ezek smart csinos ápolók és ápolónők, mint egy fogkrém reklámban.

78

Aki ezt nem engedheti meg magának, az kap egy édes robotot, erős karokkal és puha szőrmével. Minden jó, mert a belső iránytű, ami a szerves és a szervetlen között különbséget tesz, már rég ki van iktatva, ugyan úgy, mint a saját testi közérzet. Hogy hogy vagyok, azt már csak a gép tudja, ő az én meghosszabbított énem, uram és fölvigyázóm. Minden bajból kisegít, ami csak ér.

Ahogy az emberek testük iránti érzéküket elveszítették vagy meg sem nyerték, úgy elhagyta őket az általános biológiai jelenségek iránti ösztönük is. A jövő emberei inkább a számítógépekkel éreznek közelebbi rokonságot, semmint az állatokkal. A természeti összefüggésük iránti érzékük elveszett. A 2040-es világokban az emberek már nem szereznek közvetlen természeti tapasztalatokat. Ami szembe jön, az mind ember vagy gépalkotta dolog, a kultúra és a technika világából jön és ezek is egymás között megkülönbözhetetlenül össze vannak keverve. Minden, amit látunk, az embert tükrözi vissza. Egy transzcendencia nélküli világ. Minél jobban uralja az ember a világot a technika révén, annál inkább tűnik neki lélek nélkülinek.

Már csak a technikai kütyük váltanak ki csodálatot, a fogyasztók templomcsarnokaiban megrendezve, ékszereknek álcázva, mint kultusztárgyak celebrálva. Wiener félelme az aranyborjútól már a XXI. sz. elejei Apple-store-okban beigazolódott. Az ember technikai teljesítményei ünneplésével egy kollektív nárcizmus áldozata lesz. Nincs semmi érték, amit nem mi magunk teremtettünk volna. A természet leértékelve, túl látványtalan, gyerekeinknek lassúsága és átlátható dimenziói miatt csupa csalódás. A valóság a szimulációval nem képes lépést tartani.

79

Olyan érzésdimenziók, mint „haza”, „természet”, „ősiség”, „autenticitás” , stb., kihalnak. Valamikor senki sem fogja tudni, mik voltak ezek és hogy ezek hiányoznának. A 2040-es év embere egy digitális hajléktalanságban él. Aki a bit-jeivel és byte-jaival mindenütt otthon van, az sehol sincs otthon! Ezt a pszichotopok sem tudják palástolni, melyek a Silicon Valley hierarchiamentes nagyterem-irodáiban, kerek kreatív asztalaival, fitnesz-stúdióival és üvegházaival, geek-immerzió-karámaival a munkát kellemessé hivatottak tenni. Ez egy világ, olyan természetes, mint Mallorca, Nílus vagy Hawaii – annyira vonzó, hogy a világ óriásvállalatai rögvest lemásolták. Lakói életvilága tapasztalatszegény, csak mediálisan közvetített képeket kapnak. Hogyan másképp lehetne megmagyarázni, hogy itt senki az éhségre, a világ igazságtalanságaira, a migrációra, a planéta kirablására választ nem keres? Mindezeket ez a geek-világ nem ismeri, hanem a világ problémáit hidegvérűen csak sokasítja, míg olyan problémák megoldásain dolgoznak, melyek soha nem is voltak. Gondoljunk a 3D-szemüvegre, melyet a 2010-es évek végén fejlesztettek ki, amely minden Lufthansa-utasnak olyan ideálképet mutatott nyaralási céljáról, hogy a valódi hely inkább már csak egy csalódás volt. A fejmozi ígéretét a valóság nem váltja be. Vagy ugyanezen cég Darth-Vader-maszkjaira, mellyel az utasok a repülő padlózatán keresztül nézhettek, míg a talpuk alatt megjelenő szegénységtől a gyomruk is fölfordult – így inkább hagyták. Aki ilyesmit kitalál, még jóval 2040 előtt elárulja: a realitás-ösztön kioltva! A világ gondjai és vészhelyzetei megoldásai helyett arról álmodoztak, hogy az embert a géppel tökéletesen egybeolvasszák. Vagy még jobb: megalkossák a szuperembert.

80

A superman-nek nincs szüksége tiszta ivóvízre, őserdőkre, életre az óceánokban? A Föld minden klímáját kibírja? Milyen különös, hogy a Google-elnökhelyettes, Sebastian Thrun, 2016-ban egy cseppet sem aggódott, mikor a „superman-ről” áradozott? „A mesterséges intelligenciával lehetséges lesz még jobban érzékszerveink és képességeink természetes biológiai határait meghaladni. Mindenre fogunk emlékezni, mindenkit ismerni. Olyan dolgokat fogunk megteremteni, amik ma teljesen lehetetlennek vagy elképzelhetetlennek tűnnek.” (18). Furcsa, hogy akkor senki sem mosolygott, pedig a cél, mindenre emlékezni és mindenkit ismerni meglehetősen idiotisztikus volt. És az is csoda, hogy a riporter nem tört ki röhögésben, mikor a kérdésre, mit csinál valójában fájront után, lekapcsol-e, Thrun azt válaszolta: „Nincs kapcsoló. Családommal arra törekszünk, hogy a világot egy jobb hellyé tegyük.” Thrun boldogabbá tesz bennümket, vagy bolonddá? Tényleg ezt kell tennünk, amit ő és barátai, a halált legyőzni, míg a Föld lakossága robbanásszerűen szaporodik és a planéta életforrásai rohamosan fogyatkoznak? Az ember elveszítette ösztönét, hogy mint emlős, természetében föltalálja magát és alkalmazkodjon.

81

A kapitalista gazdálkodás óta az ember úgy kezeli környzetét, mint egy vírus, amely gazdaállatát megtámadja, kiszipolyozza, szétzúzza és tovább áll, míg végül nem talál magának megfelelő környezetet.

A 2040-es év is ettől a pusztító életmódtól szenved. És az emberek gyerekes fantáziája egy technoid szupermenről még mindig él. Sőt, az inhumánus kultusza még erősödött is! A technika vallás és már 2060-ra – így ígérik a digitalizáció főpapjai 2040-ben - a meghaltak magukat digitálisan tárolhatják egy mátrixban. Az agy – digitálisan konzerválva! Az ígéret: reinkarnáció a technoszférában. Mindezt már a 2010-es években a Google technikai fejlesztő osztályának vezetője, a szellemes nevű Raymond Kurzweil megjósolta. Amit nem látott, az, hogy a Földön a halhatatlanságnak már nincs hely. Míg 2040-ben az emberi halhatatlanságon dolgoztak, ezzel párhuzamosan nyakára hágtunk az összes maradék energiának és nyersanyagnak.

Az emberek soha meg ne tudják, hogy egy nap, mint egy természeti törvény, ahogy a technikaguruk megjósolták, a „szingularitás” korszaka köszönt ránk. A mesterséges intelligencia leváltja az antropocén korszakát. Mert sokkal előbb, mielőtt az emberfeletti intelligencia az emberiség végét becsengeti, a planéta lakhatatlanná vált. Legalább ez a gond, a félelem az 5. ipari forradalomtól, teljesen hiábavaló volt. (Micsoda naivitás azt hinni, hogy újabb 70 békeév hullik az ölünkbe!RS18VIII14). Az ember gép elleni harca, előrelátva Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia c. filmjében, nem következett be. Ahogy az sem, hogy a mesterséges intelligenciát jó emberi morállal szereljék föl, ami a „transzhumanista” Nick Bostrom-ot egy életen át foglalkoztatta. Jobban tette

82

volna, hogy kérdését az emberek társadalmáról teszi föl! Ezek ui. 2070-ben minden gonosz robot közreműködése nélkül, önmagukat semmisítették meg – azáltal, hogy továbbra is a mesterséges intelligencián barkácsoltak, ahelyett, hogy egzisztenciális problémáikat kísérelték volna megoldani. A szuperszámítógépek, óriásszerverek és a szinte mindenható robotok ott maradtak befejezetlenül a Földön, mint a holdutazók zászlaja, járműve, szenzorai és kamerái a Hold örökös csendjében. Ám alattuk a Földön a gépeket évmilliókon át csak a rozsda eszi. Mi marad belőlük? Csak ami fölöttük lengedez: a szél.

83

A MÚLT SOHA SEM HALOTT – A retrópia

A társadalmaknak szükségük van történelmükre. Ez adja meg életünk domborművének mélységét, rezonanciaterét. A lett csak azt tudja magának fölismerni, amiről tudja, miből lett. Az emberek három időtér lakói: a múlté, a jelené és a jövőé. Így a múlt soha sem halott, nem is igazán elmúlt – legalábbis addig, míg az emberek fejében tovább él. A jövő pedig sosem egy ígéret önmagában, hanem mindig egy jelen horizontján, melynek gondjait enyhíti. Az emberi élet ínségei és alapszükségletei nem követik a probléma/megoldás sémáját. Majdnem minden, ami életünkben értékes és fontos, nem egy probléma, sem annak megoldása. Ellentmondásaink és sajátosságaink, földolgozatlan tapasztalataink, csillogó emlékeink, szenvedélyeink, sikereink és vereségeink nem tűnnek el azáltal, hogy valaki megoldásokat kínál rájuk. És nem tör ránk olyan jövő, mely ne lenne átitatva kedvenc és átszenvedett, lerázott és magunkkal hurcolt múlttal. Az emberek azt, amik, gyakran jobban szeretik, semmint gondolják. Becsülik tapsztalataikat, mert ezek az ő tapasztalataik. Mert öregségünkben már mi más lehetünk, mint saját történelmünk.

84

Nem csoda tehát, ha az emberek megrázkódtatásaikat és áttöréseiket – diszrupcióikat – csak ritkán, vagycsak akkor becsülik, ha ezekből közvetlen előnyöket remélnek. Ellenben rendszerint nagyon szeretik térben és időben a hagyományok, átörökítések, szokások, folytatások szilárd talaját maguk alatt érezni. A dimenziók ma száguldva eltolódnak. Emberek milliói tülekednek Európa vagy az USA felé, az idő rendkívüli fölgyorsulásával, mely mindent megsemmisít, ami még tegnap érvényes volt. Ez olyan félelmet kelt, ami nemcsak egyszerűen irracionális. Sok emberi félelem lehet szó szerint nem racionális, hanem éppen érzelmi - ennek ellenére teljesen ésszerű. A félelmek kezdettől fogva biztosították az emberi faj túlélését. Tető a fejem fölött, áttekinthető területek és életfolyamatok, melyeket értelmezni és érteni vagyok képes. Biológiailag és ezzel pszichológiailag is fontosak számomra. Egy gazdasági forma, amely bolygónk minden terét határtalanítja, kultúrákat őrült iramban kitép, hagyományost újjal pótol, lapos társadalmakat szegényre és gazdagra osztja és mindenütt szükségleteket és igényeket kelt – ilyen lélekhaza jelentéktelen. Időérzékünk hasonló fordulatot szenved el. Gazdaságunk átalakulása a gyorsulást és a változást vallássá emeli. A lesz-t kultusszá nyilvánítja, a lét terhére. Így minden önmagát fenyegeti saját múltjával. A régről hozott bűzlik, mert régi. Az idő és a tér koordinátái melyek a XX. században még éltek, most föloldódnak. A tapasztalatok és az együttességek, melyeket az emberek még egymás között megosztottak, szélsebességgel lerázottá és értéktelenné válnak.

85

A digitalizálás propagandistái, ahogy eddig őket megismertük, nem kérdezik, hogy az, amit megkapunk, jó-e, helyes-e, értékeinkkel harmonizálnak-e? A kérdés, ezt időben tesszük-e, nehogy lemaradjunk. Egy erkölcsi kérdésből egy időbeni kérdés lett. A társadalom jövőjéről nem ítéleterő, érzékelés vagy jóváhagyás dönt, hanem a ténykényszerek. Így szelektálja ki a gyorsulás az erkölcsiséget: digitalizálás first – megfontolás second. De aki azt közvetíti, hogy a múlt és a jelen többé nem folytatható, legalábbis folytonosan nem, ne csodálkozzon a kétkedések áradatán. No. lakosai 2018-ban még nem élnek a 2040-es év disztopikus tűrésmerevségében. Elképzelhető, hogy 2018-ban a gazdasági fórumok látogatói között vén rókák ülnek, akik már sok havat láttak, és a technikaguruk foglalkozási optimizmusát többé meghallgatni nem akarják? Mikor a gondolatok visszaszállnak a régi szép évekre, amikor az igazgatók még tudtak németül, és a dolgok jók voltak, mert tartósak voltak? Mikor a szülők és gyerekeik ugyanazt a rossz tévét nézték és az asztalnál még beszélgettek? Amikor a férfiak még férfiak voltak és nem simlisapkás sihederek? Érzik, hogy a technikusok az embereket még soha sem értették meg és az ember a spekulánsoknak smafu. A jövőt miért kellene épp ezekre bízni?

Ezt érzik, de erre ritkán találják meg a megfelelő szavakat. Bírálatuk halk és óvatos. Nem akarják magukat öreg csatalóként kiselejtezni, vaskalaposként megbélyegeztetni. Az emberek mindig is féltek a fölfordulástól.

86

A géprombolók a XIX. sz. elején nem ismerték föl az idők szavát, meg amit Vilmos császár a lovakról mesélt. És a végén nem tették őket mind szabadabbá, egészségesebbé és gazdagabbá? Ha a haladás neked túl erős, akkor te vagy a gyönge. A Fisherman-barát-logika nem némít el minden lélekűzött jövőszkeptikust a gazdaságban. Így gondjaival magára marad. Ami korábban értelmes volt, ma már nem az. A munkája azt követeli tőle, hogy olyasvalamiben működjön közre, amit többé nem tekinthet át, nem láthat elő és amiben érzelmei is útjában állnak. (Hovatovább a mérnököt arra kényszerítik, hogy öngyilkos géppel átverje a fogyasztót, lásd Obszolencia kislexikon,RS). Tudása és képessége a digitális korszakban már semmit sem ér. Mit adjon át gyerekeinek? Életbölcsessége, gondolkodási szokásai, tradíciók és értékei úgy öregednek, mint a bútorok. Ami nagyszüleinek még élethosszig egy otthon volt, ma évtizedenként változik. Kellenek valakinek az ő könyvei? Gyerekeinek még könyvespolcuk sincs. És soha sem mondhatja majd nekik: „Csináljátok úgy, ahogy én tettem!”. Az emberek gondolatai, érzései és érdeklődései többé nem számítanak. Az ír világbölcs, konzervatív író és politikus, Edmund Burke számára a könyv volt az egyetlen megfogható autoritás. Hogy egy társadalom összetart, virágzik és fejlődik, erről nem törvények, papírra írt mondatok döntenek aláírással, hanem „együttességeik, kölcsönös rokonszenveik és hasonlóságaik.” Erkölcsök, viselkedési formák és életszokásaik alapozzák meg a szociális gittet. „Elkötelezettségek, melyek a szívben voltak lepecsételve.” (19). Ám az óriás digitális konszernek új világuralmuk gyakorlása közben ilyen normákkal nem törődnek, sem azzal, hogy hatalmukat erkölcsre és szokásokra alapozzák.

87

A digitális revolúció nemcsak a piacra és az együttélésre való rátámadás, hanem a népek esztétikájára is. Divat és nyelv egyenlőképp szabványosodik. Németből „némang” lesz. Maga a kreativitás is egységesítésre kerül, ha már egyszer befészkelte magát az óriásirodákba és future lab-okba. Viselkedés-, distinkció- és stílusnyereség, sem regionális sajátság, sem új tradíció nincs a láthatáron. Ahol csak a digitális civilizáció megvetette a lábát, a digitális konszernek nem alkalmazkodnak a kultúrához. Ellenkezőleg: az egységcivilizáció, hoody-k és sneaker-ek képében, mindent lerohan. És a Burke -féle „erkölcsök, társasági érintkezési formák és életszokások” vonatkozásában az okostelefon használata a németnek, kirgíznek, massainak, IS-harcosnak nem elegendő. Ha a világnak ezzel a hozzáállással kell egy jobb hellyé változnia, úgy az emberi élet és együttélés átláthatatlan és megokolhatatlan sajátosságai félre lesznek tolva. Az ember változásra való képességét és igényét itt fölülbecsüljük – ahogy a francia forradalom erényterroristáinál és a sztálinizmus, maoizmus „új ember” föltalálásánál. Béke helyett békétlenséget, gyökértelenséget, írígységet és gyűlöletet szítottak. Az uralom egyetértésre kell, hogy alapuljon, nem kultikusan torzított ideálokra, legyen az erény, abszolút igazságosság, teljes egyenjogúság vagy megváltó giccs-technika. Aki a Google keresőgépét használja, vagy a FaceBook-on vagy Instagram-on tekereg, WhatsApp-híreket gyárt, csak egy szolgálathoz adta beleegyezését, nem az átláthatatlan digitális konszernek globális uralmához.

88

Ami a nyugati országokban jelenleg lejátszódik, sok ember úgy érzi – a szabad választások ellenére – nem az egyetértésen alapszik. A globalizálásról és az egységesítésről sehol sem történt szavazás. Következményei azonban most napirendre kerülnek, különösen ha a tőkeáramlatokat emberáramlatok kísérik, amint erre lehetőség adódik.

Európában mindenütt erről, főleg erről a látható következményről vitáznak. A tarka legények, akiket a vihar elsodort; nylonzacskós, fejkendős és műbőrdzsekis boldogságkeresők nem okai valaminek, hanem a mi gazdálkodásunk, valamint az egyenlőtlen életesélyek és források következményei. A kedélyek épp ezeken korbácsolódnak ma föl, a társadalmi feszültség itt találja meg szelepét. No.-ban, de a többi európai államban is, vagy a Trump-választóknál, sokan egy elkülönülésről álmodnak, arról, hogy meleg mátrixüket ne kelljen másokkal megosztani. Tényleg azt hiszik, hogy egy globális de luxe-t kaphatnak? Csak a napos és semmi árnyoldalt? Európa, mint digitális eldorádó? Egy kultúra- és műemlék-oázis túlöregedett, szépségműtött user-eknek és fogyasztóknak? Egy világ-szabadidő-park a tehetőseknek, természetvédelmileg konzerválva és az új klíma által virágoskertté varázsolva? Kína és Banglades futószalag termékeivel elárasztva, az értelmes és értelmetlen árukat végtelen játékként eladva? A nosztalgia a jobb tegnapért, a múlt gyógyítása után, mindenütt dívik.

88

No.-ban több ember csüng egy ilyen retrópián, mint amennyi a valószínű digitális disztópia miatt lázadozik. Menekült emberek az utakon láthatóbbak, hangosabbak és sokaknak zavaróbbak, mint az algoritmusok. Ám a disztópia másképp, mint retrópia, nem mutatható be. Aggodalmuk, túlterhelésük, bizonytalanságuk, agressziójuk és gyűlöletük miatt az emberek a német piacokon és sörözőkben így kiáltanak föl: „Deutschland!”. De mi No. és melyik No.-ba akarnak visszahátrálni? Hol kezdődik kiárusítása? A pizzériák olyan nem-németek, mint a szusi- és dönnerbódék? A föl-és letöltések ősi germán szokások? Mi volt No. egykor? A korai boltzárások országa, a kötelességből templombajárók országa, ahol még az egyetemisták is magázták egymást? Egy ország, melynek gasztronómiája a Strammer Max-ból és a cigánypecsenyéből állt, melynek énekkincse megtűrt külföldiek, mint Vico Torriani és Caterina Valente hangján tolmácsolódtak, mielőtt a 70-es években az olyan énekmigránsok, mint Roberto Blanco, Vicky Leanders, Demis Roussos és Bata Illic minden gátat áttörtek. Mi maradt ma német? A savanyú káposzta? Az Alternative für Deutschland (AfD) az ezeréves germán történelmet idézi föl. Ez, némi sötét foltokkal, nem téves. Ám ha a XXI. század a kollapszus felé tart, ez nemcsak a menekülteken múlik. No. szédületes iramban az áruk és szolgáltatások globalizációjával tünteti el magát. Az átlagnémet naponta több időt tölt el a „global village”-ban, mint egy olyan képződményben, melynek arcát az időjárás-térkép adja meg, érzését pedig a futball. X-mas-okat ünnepel, ehhez a léleknélküli globális boltláncoknál vásárol be, vagy a sétáló utcák Disneyland-jeiban vagy az interneten.

90

No. a jobbosoknak egy sörfantázia, egy ország, amit elképzelni sem lehet és nincs is. Valójában már régen egy univerzális kultúrában élünk, amelyben nem számít, hogy egy német vagy egy szír nyomogatja digitális játékszerét, amit az USÁ-ban találtak föl, Koreában dobták piacra, kínai gyerekek csavarozták össze és olyan ritka földfémekkel van tele, amiket Kongóban éhező

Szólj hozzá!

PRECHT-III.

2019. január 18. 10:21 - RózsaSá

A GÉPEK DOLGOZNAK, A MUNKÁSOK ÉNEKELNEK

- Egy világ bérmunka nélkül -

101

A világmindenség egy messzi, csendes zugában volt egyszer egy csillag, amelyen okos állatok egész nap dolgoztak, de mindent megpróbáltak, hogy ebből a kényszerből kiszabaduljanak. Föltalálták a hasítóéket, később a kereket és az ekét, és valamikor tüzet okádó, gőzt lehelő gépeket, de a gürcöléstől semmi sem szabadította meg őket. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy önmaguknak dolgoznának, pénzért kezdtek el dolgozni. Ez azonban ahhoz, hogy igazán jól éljenek, rendszerint kevés volt. És ahelyett, hogy magukról gondoskodtak volna, egész nap ugyanazt a monoton munkát végezték. Az okos állatok a gépek rabszolgáivá váltak, melyek valójában őket kellett volna, hogy fölszabadítsák. Ez annál inkább érthetetlen volt, mert röviddel azelőtt kijelentették, ők természetből adódóan egyenlők és szabadok volnának. Ám igazán szabadok a legkevesebbek voltak. A legtöbbjük 16 órát dolgozott naponta, nem tudtak művelődni és kibontakozni, hiszen csak a kenyérkeresés kemény igája alatt aszalódtak. Ezen a villamosság termelésre fogása sem változtatott. Az áram a gyárakban töménytelen izomerőt helyettesített, de ez sem szabadította meg az állatokat szomorú sorsuktól. Hisz csak akkor lett jobb, mikor szén és acél helyett munkanapjaikat papírakták között töltötték.

102

Az egykori 80 órás munkahét helyett lassan 37 óra lett. Az okos állatok megtanulták, hogy joguk van munkaszüneti időre. Életüket „munka- és szabadidőre” osztották föl. De azt nem tanulták meg, hogy értékük és életük értelme nem a munkától függ, habár ezt a módosabbak feleségei életén már rég láthatták. Ehelyett még sokáig annak a nézetnek a maradékát hordozták magukban, miszerint a munka „nemesít”. Mert a nemesség sohasem a munkából ered, hanem épp az ellenkezőjéből, a Müßiggang-jából, a kedvelt időtöltésből. Ez lehetőség a napot saját ízlésünk szerint alakítani, nem a „muszáj”, hanem az „akar” szerint. És akkor egy napon az okos állatok olyan gépeket találtak föl, melyek sokszorosan intelligensebbek voltak náluk, ha nem is bölcsebbek. Ekkor változott meg valójában a munkás állatok bolygója. Minden unalmas és monoton munkát a gépekre bíztak, és az okos állatoknak végre idejük maradt igazi küldetésükre: jellemük szabad alakítására, saját filmjük független rendezésére, cselekvő gondoskodással magukról és másokról.

Amit egy csinos meseként olvashatunk, vélhetőleg egy igazi történet. Mindenesetre nem kevésbé igaz, mint sok más történet, melyek a haladást az új technikában láttatják, és melyeknél sajnálatos módon a döntő poén kimarad: hogy ez bolygónkon egyre több embernek azt a fölbecsülhetetlen előnyt adja meg, hogy többé nem kell munkabérért dolgozni! Erről már a régi görögök is álmodtak. Bár a szabad görög férfinak nem kellett dolgoznia, továbbá az egyiptomiak, trákok, szittya törzsvezetők vezető rétegének sem – ám a nőknek, külföldieknek és rabszolgáknak igen.

103

Az okos Arisztotelész sokat bajlódott azzal, hogy a rabszolgaságot sovány és erőltetett érvekkel mentegesse. Végül is az egész nép gazdasága a rabszolgáktól fügött. De ő is egy olyan társadalmat óhajtott, amely rabszolgák nélkül is boldogul. „Ha minden szerszám parancsra vagy már előrelátva, az elvégzendő föladatot végbevinné, önmaguktól mozognának, mint Dedalusz szerkentyűje, vagy Hefesztusz háromlábúja, saját meghajtással; a szent munkát elvégeznék, a szövőszékek maguktól szőnének - akkor sem a segédek mesterére, sem a rabszolgák uraira nem volna szükség” (20).

A XIX. századi automatizáció, amiről Arisztotelész csak álmodhatott, részben megvalósult. Bár Dedalusz gépeinek és Hefesztusz háromlábúinak még hiányzott a meghajtás és az intelligencia, de már sok mindent elvégeztek. Nem csoda hát, hogy Karl Marx veje, az orvos és szociálforradalmár Paul Lafargue, a 2. ipari forradalom előestéjén a lustasághoz való jogot követelte. Ha már a gazdag polgárság szebbet nem is tudott elképzelni, mint életművészként a művészetekkel és az élvezetekkel foglalkozni – akkor mért legyen a munkások étosza, hogy embertelen körülményeknél, lelkük és testük károsításával, reggeltől estig robotoljanak? A jövőben napi 3 óra munka mindenkinek elegendő kellene, hogy legyen. A 21 munkaórás hét követelmény. Mert: „Gépeink tüzes lehelettel, acélos, fáradhatatlan tagokkal, kimeríthetetlen nemzőerővel, tanítólag és önmaguktól végzik munkájukat.”. Lafargue számára: „A gép az emberiség megváltója, isten, aki az embereket a bérmunkától megszabadítja; isten, aki nekik 'Muße-t' (aktív időtöltést) és szabadságot hoz.”(21). Azt nem lehet mondani, hogy Marx nagyon örült volna vejének: egész gondolkodása központjában a munka állt. Másrészt fiatal éveiben Engels-szel arról álmodoztak, hogy a gép megszabadítja az embereket a buta bérmunkától, úgy, hogy azok pásztorok, vadászok, kritikusok lehetnek, anélkül, hogy erre hivatalból rákényszerülnének. Ettől az ellentmondástól Marx sosem tudott megszabadulni. Egyrészt bírálja az elidegenítő munkát, másrészt a „munka” fogalmat nem képes elengedni. Marx és Engels számára az ember definíciója egyenlő a dolgozó ember fogalmával. Engels, akit ez az ellentmondás nem hagyott nyugodni, 1896-ban, rég Marx halála után, ezt adja dolgozata címéül: „A munka szerepe a majom emberré válásában”. Hogy minden, ami kultúrát teremtett az ember, az a „munka” eredménye, ehhez csökönyösen ragaszkodott. Ám itt nem a másoknak való munkáról és különösen nem az elidegenítő munkáról van szó.

Amikor Barmer gyáros fia már megőszülve azért harcol, hogy a választott tevékenységet továbbra is „munkának” nevezzék, egy másik szocialista már lekörözte. Oscar Wilde sem mint a munkásmozgalom hőse, sem mint a XIX. sz. prófétája lett híres. Mégis az ír dandy 1891-ben egy figyelemre méltó dolgozatot tett közzé: „A szocializmus és az ember lelke”. Az ő poénja hasonlít Lafargue-éhez: Az ember individualitását csak akkor valósíthatja meg, ha megszabadul az alantas bérmunkától. „Minden tisztán mechanikus, minden egyhangú és tompa munkát, mely undorító és visszataszító dologhoz kötődik, és az embert megalázó helyzetbe kényszeríti - gép kell, hogy végezze. (22).

105

Még messze a mesterséges intelligencia előtt, Wilde a jövőbe pillantva, követeli: „Most a gép szorítja ki az embert, ahelyett, hogy neki szolgálna.” Semmi kétség, a jövő a gépé és éppúgy, ahogy a fák nőnek, amíg a gazda alszik, az emberiség örömöket halmoz. A nemes „Muße”-nak engedi át magát – a lazításnak, ami az ember célja és nem a munka. Szép dolgokat teremt, vagy olvas, vagy csak a világot csodáló és élvező pillantásokkal pásztázza – addig a szükséges és kellemetlen munkákat elvégzik a gépek. (23). A GÉPEK DOLGOZNAK – A MUNKÁSOK ÉNEKELNEK!

Hogy az emberek a rabságukkal magántulajdon utáni sóvárgásukat is le kell, hogy vetkőzzék, Wilde számára ez a következő logikus lépés. Sok évtizeddel Erich Fromm előtt leírja: „Az ember legfőbb hibája: birtokolni és nem tudja, hogy a lenni a legfontosabb”. Az ember igazi tökéletessége nem abból áll, amije van, hanem abban, amilyen ő maga.” (24). Egy ilyen országnak, külsőleg és belsőleg is szabad emberek által belakottan, nincs is szüksége erős államra. És a végén Wilde is oda jut, ahová Marx az „osztálynélküli” társadalommal : Marx-szal ellentétben, úgy Wilde, mint Lafargue is, a döntő dolgot tisztábban látja. Ez a szabad társadalom önálló egyéneivel, munkateljesítményével, egyre inkább gépeket épít, és nem a munkásosztály nyakába varrja a piszkos munkát.

106

A „nemes proletár” - a korai XIX. sz. egy romantikus fantáziája - legalábbis, mint tömegjelenség olyan giccsesnek bizonyult, mint a „nemes vadember” a fölvilágosodás filozófusainak fantáziájában. Máig érthetetlen, hogy gondolhatta Marx, hogy a hatalomra jutott proletáriátus nemesebben viselkedik, mint az ókor rabszolgatartós nemessége és polgársága. Ezzel szemben Lafargue és Wilde a proletár józanság bírálatát vázolják föl. Számukra nincs szükség proletár diktatúrára, hogy az embereket fölszabadítsák. Ellenkezőleg. Mintha már saját szemeivel látta volna előre a sztálinizmus iszonyatait, Wilde még a XX. sz. beköszönése előtt óva int a szocialista teljhatalmú államtól. „Ha a szocializmus autoriter, ha kormányai gazdasági erőszakkal lesznek fölfegyverkezve, mint most politikaival, ha mi az ipari zsarnokság állapotát kapjuk, akkor az emberi fejlődés utolsó fokozata szörnyűbb lesz, mint az első. (25). A gép, mondja Wilde, ne legyen az állam tulajdona, hanem mindenkié. Még ha a magántulajdon eltörlésének gondolata túlságosan is radikális volt, és az államról alkotott fogalma eléggé anarchisztikus, abban, hogy fölismerte, a gépek valóban fölszabadíthatják az embert, ha köztulajdonná válnak, Wilde próféta volt és minden balos utópistát megelőzött. George Orwell 1948-ban még alábecsülte az ír utópistát. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy minden alantas munkát gépek fognak elvégezni. Pedig semmi sem készíthette jobban elő a női emancipációt, mint a mosógép. És azóta hány villamos segítő gép jött még hozzá? Mennyi kemény testi munka, egyhangú folyamat került át a gépekhez a XX. században? (Van egy kis probléma: ezek a gépek perpetuum mobilék? 8 mrd ember önként takarékos „zöld” lesz? Az öko-államokat lerohanják a haramia-államok, kitör a harc a maradékért - ez a harc lesz az utolsó! A 60-as évekhez képest a háztartási gépek nem csökkentették a munkát, több ruha = több munka. RS18IX10).

107

No.-ban ma már egyharmaddal kevesebbet dolgoznak az emberek, mint Wilde idejében. Heti átlagos 37 munkaórával olyan szabadidő-mértéket kaptak, ami Lafargue ideálját már rég megközelítette. És Wilde áhított individualizmusa is virágzik. Fiatal emberek magas százaléka egyetemre jár és csak húszas éveinek közepén vagy végén áll munkába. Onnan átlag 63 évesen távozik, hogy még két évtizedig bérmunkamentesen éljen. (Most emelik 67-re!RS). Ha Lafargue és Wilde a mába láthatnának, az általuk vázolt út felét már megvalósítva látnák – legalábbis a gazdag nyugati államokban.

*

Maradt még a második fele. Bár a helyzet ijesztő. A technika barátai, a nagy diszrupciók beharangozói, a digitális jövő rajongói, a korszakváltást nagy hangon ígérgetik, ám társadalmi-politikai ideáik annál fantáziátlanabbak. Eddig az ember történetében a hatalmas gazdasági-technikai forradalmak mindig óriási fordulatokhoz és a társadalom újra-föltalálásához vezettek. Ám e helyett jelenleg derék növekedés-tippek és a vállakozó szellem serkentése uralja a színpadot. Különösen a közgazdászok tehetséges céhe az, mely már régóta elvesztette jövőépítő fantáziáját. (Célpont Flassbeck, aki szerint Precht egy álmodozó!RS18IX11). Akik még az együttélésről a XXI. században képeket vázolnak, azok Hollywood filmrendezői és a science fiction-szerzők.

A társadalomutópia olyan műfaj, amit sem a gazdaságban, sem a politikában alig vesz valaki komolyan. Föltűnően konzervatívak – ne csodálkozzunk – a Silicon Valley szuperhatalmai.

108

Az ő reményei épp abban vannak, hogy – minden diszrupció és smart találmány dacára – az üzleti modelljük a régi maradjon és semmi se változzon! Semmi mástól nem félnek jobban a GAFA-k, mint a Palo Alto-kapitalizmus diszrupciójától. Ha ebből az aggodalomból utópiák nőnek ki, akkor valójában csak olyanok, melyek a demokráciát kisiklatják. Egy csinos példa erre az US-repülőmérnök és vállalkozó, Peter Diamandis. Mint egykor Oscar Wilde, arról álmodik, hogy a politikát fölöslegessé tegye és emberek milliárdjainak egy jobb életet ígér – kizárólag technikai megoldásokkal. Emberképe azonban az ír esztétát és humanistát elborzasztaná. Míg Wilde az embert, mint művészt látja, aki szabadon kibontakozik ott, ahol elnyomás nélkül másokkal békésen együtt élhet, Diamandis darwinista szólamokat zengedez: „Az emberek genetikailag versenyre vannak kódolva – társválasztásban, sportban, munkában. A versenyzés ösztönzi az embert, adott keretföltételek mellett világos célra kell törni, mely a probléma megoldása.”(26). Csak kár, hogy Diamandis 6 éve bejelentett „áttörése 7 mrd ember számára” még mindig várat magára. Az emberiség „problémái”, úgy tűnik, más törvényszerűségek alá esnek, mint a technika. És a „megoldások”, a vízhiány, nyersanyag-szűkösség, polgárháborúk és kizsákmányolás fölszámolására, nem akkor meggyőzőek, ha smart-ok, hanem, ha politikailag megvalósíthatók.

109

Lényegesen kendőzetlenebbnek mutatkozik a konzervatív Silicon Valley nagybefektető Peter Thiel, a PayPal alapítótársa és a FaceBook egyik legnagyobb résztulajdonosa. 2009-ben egy tengeri projektet jelentett be. Messze Kalifornia partjától, nemzetközi vizeken építené meg a Seasteading Institute-ot, egy kutató labort, ahogy azt Francis Bacon Nova Atlantis utópiájában, a korai XVII században megálmodta. Az US-törvényektől távol, ellenőrizetlenül és függetlenül, itt kerülne sor az emberiség boldogítására. Thiel saját szavai: „Másként, mint a politikában, a technológiában az egyes ember döntésjoga még mindig abszolút elsőbbséget élvez. A világ sorsa talán egyetlen ember kezébe van helyezve, aki azt a szabadság-gépet megalkotja és elterjeszti, amelyre szükségünk van, hogy a világ a kapitalizmus számára biztonságos legyen.” (27).

Egy gátlástalan nagy befektető egy sci-fi-filmben nem tudná ezt kerek-perec jobban kimondani. Kell egy a technikai mátrix, amely minden demokratikus ellenőrzéstől távol, a kapitalizmust biztosítja és a demokráciát eltörli. Ám alapjában Thiel is tudja, hogy ehhez nem szükséges egy offshore-közösség az óceánban. Ahogy a dolgok most fejlődnek, céljához minden szárnyaló fantázia nélkül is közelebb jut.

Ahol ilyen álmok virágoznak és ilyen nem-demokratikus észjárás-módok uralkodnak, egy ellenutópia, éppenséggel kényszerűen, szükséges. Mégis a nyugati világban a politikai vitákból a demokratikus utópiák szőrén-szárán eltűntek. Már Marx és Engels is védekezett az ellen, hogy történelmi próféciájuk csak egy utópia volna – a szót törölték szótárukból. És még ma is az utópiák bugyutáknak és világ-idegennek számítanak, legalábbis akkor, ha nem a technikára, hanem a társadalomra vonatkoznak – mintha a kettőnek semmi köze sem volna egymáshoz.

Tévelygő jelenségek, mint a kalózpártok, hozzáadták a magukét: csordultig tele ellentmondásokkal és gyerekes mindenható fantáziálgatással. Gyorsabban eltűntek, mint ahogy jöttek.

110

Fölszívódtak, ahogy a trapper, outlow és cowboy figurák a vadnyugaton, amikor az igazán hatalmasok a vasparipáikat építették és az országot maguk között fölosztották. A vadnyugat nem a free spirit-eké volt és ugyanúgy nem az övéké ma az internet. A hatalom a hálóban – ezt kellett 2014-ben a kalózoknak fájdalmasan megtapasztalniuk – nem egy pár tucat fiatal ember kezében van, akik ott demokráciát játszhattak, hanem az óriás digitális konszernek és az NSA kezében. „Csak semmi kísérletezés!” – úgy tűnik, ezen az Adenauer-lózungon kívül, az 50-es évekből, ma a demokrácia védelmezőinek semmi sem jut az eszükbe. Jól emlékszem, amikor 1997-ben az akkori CDU-politikus, Friedbert Pflüger, egy „víziótlanság vízióját” magasztalta, mint a XXI sz. adekvát politikáját. Valljuk be, ez a prófécia eddig jól bevált. „Egy utópia senkinek sem segít.” - fújja ugyanezt a DIE ZEIT-szerkesztő Kolja Rudzio és a föltétel nélküli alapjövedelmet csípőből elveti. (28).

Ez már kissé kísérteties. Mert utópia nélkül, valószínű, senkin sem segíthetünk, kivéve néhány status quo-profitőrön. Mert csupán a középtávú jövőn elgondolkodni és a csak-így-tovább-tól eltérni manapság jelentős kockázatot jelent. A helyzet az olasz rendező Sergio Leone egy mondatára emlékeztet. A kérdésre, mi a különbség egy amerikai és egy olasz western között, így válaszolt: „Ha valaki John Ford-nál kinéz az ablakon, ragyogó jövőbe lát. Ha nálam néz ki valaki az ablakon, mindenki tudja: agyon fogják lőni.”

111

Demokráciánk jövő-ablakával ugyanígy állunk. Amikor Ludwig Erhardt és Willy Brandt a régi NSzK-ban egy víziót festett No. jövőjéről, ünnepelték és dícsérték. Ha valaki ma egy jobb No. konkrét vízióját vázolja föl, mindenki tudja: a tömegmédiumok agyon fogják lőni! (Precht, mint ZDF-celeb, csak tudja!RS18IX10) Úgy tűnik, mintha a politika és a gazdaság az utópia azon jogát védték volna, hogy az utópia mindig utópia maradjon és életünkhöz semmi köze ne legyen. Ám a folyamatok és változások elindultak, ha látjuk, ha nem. Ha a politikusoknak és a közgazdászoknak Lafargue és Wilde korában elmondták volna, hogy a munkások és az alkalmazottak olyan országokban, mint Anglia és No., 2018-ban ennyire kevesebbet dolgoznak, és ennyivel több fizetést kapnak – akkoriban ennek a „mesének” és hízelgő „utópiának” senki sem hitt volna. Így a mai ökonómusoktól nem különböznének, kiknek lehetőséghorizontját szinte mindig a status quo határozza meg. Tanulmányaik során mást nem is tanultak. Számtalan publikációik mellett a vízióknak helye nem maradt. Sokan közülük még azt is elhiszik, hogy a munka, a foglalkoztatás és a társadalomszerkezet a következő évtizedekben változatlan marad.

A gazdasági kihívások gyakran láthatatlanok maradnak, ameddig ezeket csak ilyeneknek tekintjük. Valójában minden lényeges gazdasági kérdés nem tisztán gazdasági, hanem pszichikai, etikai, politikai és kulturális kérdés is. És nem kacifántos gazdasági értekezések, megspékelve számokkal és táblázatokkal, döntenek a történelem lefolyásáról, inkább ideák, képek és víziók, legyenek azok technikaiak vagy társadalmiak. Ilyen értelemben írhatta Wilde: „Egy világtérkép, amelyen az utópia nincs elhelyezve, egy pillantást sem érdemel, mert hiányzik rajta az az ország, mely felé az emberiség mindig is törekedett.”

Milyen utópiáról van szó? A digitalizálás nagy ígéretét sokféleképp lehet érteni. Egyik lehetőség: kevés embernek mérhetetlen nagy gazdaságot juttatni. Ezzel valószínűleg semmi értelmeset nem tudnának kezdeni, azon kívül, hogy szabadság-gépeket és egyéb világboldogító ketyeréket terveznének. Alapítványaik (Talán Bill Gates kivételével) közhasznúságot mímelnek, szándékaikat ezzel aligha mentik föl. (Találj ki egy tolvajnyelvet, szoktasd rá a világot és kaszálj. Nem helyes, hogy huszonévesek milliárdok fölött diszponálnak. Tüntetés a MtudE ellen, 2004RS18IX11) A másik ígéret: lehetőleg sok embernek egy értelmes, választott élet esélyeit adni meg. És ha Silicon Valley szuperhatalmai nekünk megígérik, akkor őket ebben a tekintetben komolyan kell vennünk – még pedig komolyabban, ahogy eddig ők magukat vették. Még nem dőlt el, hogy a Zuckerberger-ek, Bezo-k, Brin-ek és Page-k hosszú távú szerepüket a világban, mint vállalkozások egocentrikus birtokosai vagy a világszellem akaratlan kivitelező-segédei lesznek. Követelhetik az első szerepet, de heroikusok valójában csak a második alapján lehetnek: vihetik tovább az „automatizálást”, ezzel egyre több ember kibontakozási esélyét megadva – ha ők maguk sem tudják igazán, mi az. Jelenleg mindenesetre függő, pénz-sóvár embereknek tűnnek, akiket semmi mást nem érdeklő részvényesek ösztökélnek.

112

És mindez idáig minden boldogságígérettel csak a user-jeik és ügyfeleik gátlástalan kizsákmányolását erősítik, akiknek profiljait a legtöbbet kínálóknak eladják. A haladás hajtói még egy régi gazdasági modell önhajtói, mely csak egy „többet” ismer és semmi elégségest. Az elismerés semmi másban nem fejeződik ki, csak pénzben. Akkor is, ha ebből egy több az életükben már semmi jót nem hoz.

És ez miért van így? Nos, a Silicon Valley világmegváltói egy olyan gondolkodás gyerekei, mely a XVI. sz. olasz reneszánszban és később az erzsébeti Angliában keletkezett. Ideológiává – egy rögzített, egyoldalú emberkép világnézetévé – a XVII-XVIII. sz. Angliájában vált. A kereskedőrend nyereség-törekvése, mely a régi görögöknél és a középkorban inkább megvetendő volt, kulturális vezérképpé lett. (Nem Évánál kezdődött a telhetetlenség?RS18IX12). Eközben az újgazdag kereskedőréteg propagandistái a kereskedő állampolgári nézeteit nem tették mérlegre. Minden kereskedő eleve erkölcsös, igazságos és erényes – egyszerűen azért, mert kereskedő. Az ókori polgári erényekből kereskedőerények lesznek. Meg sem kell erőltetnie magát, hogy jó ember legyen. Nyereségvágya természetes, mert minden más angolnak automatikusan jólétet hoz. Nem a fölfogás, hanem egyedül a közhasznúság lesz tettei egyedüli mértéke.

De hogyan különböztethető meg a hasznos ember, a kevésbé hasznostól? A brit Kelet-Indiai Vállalat lobbyistái és olyan filozófusok, mint John Locke egy világos kritériumot adtak meg: a munkával! Az élet egy piac és csereüzlet, és az ember minden élethelyzetében egy kufár, egy homo mercatorius. Ahogy John Wheeler, a Merchant Adventures főtitkára már 1691-ben megfogalmazta.

114

Számára – modern nyelven – minden szociálnorma = piacnorma – nem másképp, mint ma ismét némely közgazdász és szociálbiológus nézeteiben. A munka- és a teljesítménytársadalom, mely ma nekünk olyan magától értetődőnek tűnik, mintha ez lenne a társadalom egyetlen értelmes formája, egy angol találmány a polgári korszak kezdetéről. Az összes erényből többé nem a phónesis - a világ-okosság – számít az elsőnek, hanem a szorgalom – a munkatársadalom erénye. A „munka” panaszolja Friedrich Nietzsche 1882-ben, egyre inkább minden jó lelkiismeretet áthúz a maga oldalára, az örömvágy már a 'pihenés-igény' nevet kapja és elkezdi magát szégyellni. „Adósak vagyunk egészségünknek!” - mondják, ha rajta kapják egy kerti partin. Igen, nemsokára az is jöhet, hogy életünket egy vita contemplative nélkül nem is engedhetjük meg magunknak.” (30). (Gondolatokkal és barátokkal sétálni). Az elképzelés, hogy a munka nemesít, olyan hatalommal bír, hogy még ma is, mint vezérfikció egész társadalmunkat határozza meg. Mert a „teljesítmény” fogalom egy rendkívül ködös szó. Ha valaki csalárd biztosítási modellekkel milliárdos lesz, ügyfelei hátrányára, ez egy meredek tézis. Tevékenységek az alvilágban, a sportban, egy vállalat forgalmának emelésében, a költészetben, a gyereknevelésben vagy az ápolásban a „teljesítmény” fogalom alkalmazásával megfelelően aligha mérhető össze. És ha azon múlik, a legtöbb ember nem a (a köz által nem méltányolt) teljesítményt, hanem mindenekelőtt a sikert díjazza. Ám épp sok ember önbizalmára az NSzK-ban a teljesítménymítosz hatott a legjobban. Aki munkás, paraszt vagy szerelő gyerekként a XX. sz. második felében szorgalommal és kitartással mint elektrotechnikus, kisvállalkozó, menedzser vagy iparkamarai elnök diplomázott, magát tekinti a teljesítménytársadalom élő bizonyítékának. És mégis a régi Bundesrepublik-ban a kollektív fölemelkedés inkább egy kivétel-ablak volt, semmint egy szabály. Hogy a karrier belső hozzáállás és erkölcs kérdése volna, dédelgetett mese, aminek a saját életsiker ad csillogást. Valójában akkoriban a kulturális környezet volt más, mint ma; a fölemelkedés esélyei és az ösztönzők jobbak voltak. És ha No.-ban évi 400 mrd euró örökség hull a fiatalok ölébe, akkor a teljesítménytársadalom alig több, mint eufemizmus (31). A teljesítménytársadalom egy fikció, mégis mindenkinek egy hasznos motiváció. Társadalmi klímát és tartást szül – legyen az egyedül fiktív normatív ereje útján. Ne becsüljük alá a teljesítménytársadalom jelentőségét, de ne is túlozzuk el!

Mert képzeljük csak el, ha a teljesítmény puszta elvét egy terhelési tesztnek vetnénk alá! Mennyi teljesítmény-igazságosságot bír el társadalmunk? Az angol szociológus, Michael Dunlop Young 1958-ban, kissé kacsingatva, föltalálta a „meritokráciát” - egyfajta „érdemek uralmát”: minden ember teljesítménye szerint ítéltessék és jutalmaztassék meg. Minden más kritérium – származás, kapcsolatok, protekció és szerencse – legyen eliminálva.

116

Ez természetesen teljesen irrealisztikus. Amit teljesítek, nemcsak saját érdemeim kérdése, hanem ugyanúgy mások érdeme is. Pl. szüleimé, akik tehetséget örökítettek rám, nevelésemmel bevésődéseket rögzítettek bennem. Továbbá tanáraim talán és szociális környezetem. Teljesítményének senki sem egyedüli szerzője. Mégis, újból kérdezve, kívánatos-e egy teljesítménytársadalom? Vélhetőleg nem. Mert mi történne? A jövedelmi viszonyok teljesen újjá szerveződnének. Egyesek alulra kerülnének, mások a csúcsra. Ezzel bízvást állíthatnák, hogy ők a legjobbak – a jogosan elit. És valószínű elviselhetetlenül arrogánsok lennének. Ám a nagyobb probléma a lenti maradék tömeg. Aki ott találja magát, az onnan többé föl nem jöhet. Azzal kell, hogy feküdjön-keljen, hogy objektíve nem teljesít semmit és ő a legrosszabb. Senki sem tudná magát azzal kibeszélni, hogy a társadalom nem eléggé fair hozzá. Magáról ilyen igazságot senki sem akar megtudni. Ám ez mégis felszínre törne és milliók önérzetét provokálná. Egy ilyen kilátástalan, fogát csikorgató tömeget egy társadalom sem lenne képes elviselni. Lázadások, talán még polgárháborúk is törnének ki. Tehát a mi teljesítménytársadalmunk No.-ban azért képes működni, mert szigorúen véve nem is az, és sok illúziót enged meg. Az illuzórikus teljesítménytársadalomnak még módszere is van. Tehetne mindenki max erőfeszítéseket, akkor sem lehetne mindenkit megjutalmazni. A kapitalizmusban, mondja a stand up-os Volker Pispers, bárki gazdag lehet, de nem mindenki! A „dolgozó középosztályról” szóló retorika, mellyel minden párt udvarol, szintén telis-teli illúziókkal. A mondat föltételezi, hogy egy „nemdolgozó középosztály” is létezik. Ki tartozik ide? Gyerek nélküli háziasszonyok vagy tehetős nyugdíjasok, akiket a néppártok akarnak megnyerni? És ki a dolgozó és ki a nem dolgozó szélcsoport, akikkel nem szeretnének sokat foglalkozni? Kiskeresetűek, napszámosok, szegény nyugdíjasok, szociálisan hátrányos gyerekek és nagyrészvényesek? No.-ban a közép és a „munka” szent házasságban van. Az oltár árnyékában áll aztán az emberek több, mint fele. Akik bár köztársaságunkban dolgoznak, nem számítanak a „dolgozó középhez”. Pl. a nyugdíjas, aki vasárnap focibíró két ificsapat mérkőzésén; felesége, aki szír menekülteknek segít, az ország összes háziasszonya és -embere, egyetemista gyakornokok és az alacsony bérszektor milliói, akik gyakran 2-3 állást is el kell, hogy vállaljanak. Ezek mind megérdemlik, hogy a munkaethosz rájuk ne, hanem csak a „dolgozó középre” vonatkozzon? A régi NSzK fölemelkedő társadalma 2018-ban is annyira érzékelhető, hogy a szociológus Oliver Nachtwey által diagnosztizált lecsúszó társadalom sokaknak csak balos túlzásnak számít. Még hihetetlenebb, hogy No.-ban már hamarosan a klasszikus gyártásban és a titkárságokon is számos foglalkozást levált a számítógép, olyan ágakat is kiritkítva, mint a gépgyártás és a logisztika. Nem föltűnően alacsony az 5-6% munkanélküliség? Közben a nagy fordulat előhírnökei már az ajtónkon kopogtatnak.

118

Nürnbergben megy egy vezető nélküli metró. Hamburgban autonóm kisbuszok járnak, a posta pedig drónokkal szállít a hegyekbe. Callcenterek egyre inkább számítógépekkel dolgoztatnak és egyre kevesebb emberrel. Ám ha ez a dolgozó közép foglalkozásait el is fogja érni, a németek tudatába ma még alig érkezett meg (33). A helyzet, amiben ma élünk, tényleg kísérteties. Egyrészt úgy néz ki, a polgári teljesítmény-társadalom lassan a végéhez közelegne. Másrészt a kapitalizmus radikalizálódik, az a gazdasági és társadalmi forma, mely épp ezen a vezérfikción, a teljesítményen, alapszik. Ez a mi korunk idő-egyenlőtlensége.

Hogy a jelenlegi munkavilág így nem folytatható, a Millenium Projects Delphi stúdiumának is a következtetése. A szerző egy think-tank, amelyhez tartoznak: Bertelsmann Alapítvány, VW AG, VDI Technológia Központ, Fraunhofer Institut rendszer és innovációs osztálya, továbbá a Freie Universität Berlin. A 289 szakvélemény kiértékelése után minden kiesik, amely közép és hosszútávon technikával helyettesíthető. Bent maradtak főleg olyan foglalkozások, melyeknél „empátia” igényeltetik: gondoskodás valakiről, ellátása és ápolása, szórakoztatása, coach-olása, műveltetése, személyes gondjainak és ínségeinek csillapítása, segítség problémái megoldásában. Mit fognak csinálni az emberek a jövőben? Delphi: „Mindenki tesz valamit, de sokat ebből nem a bérmunka keretein belül. Mindenki produkál valamit: legyen az öröm vagy lárma” (34).

119

Lafargue és Wilde társadalma az egyre kevesebb bér- és keresőmunkával nagy léptekkel közeledik. És a mi munkáltatási, gazdálkodási és szociális biztosítási rendszerünk nem maradhat így, hanem alapos átépítésre szorul. Ezzel egy időben egyre többen a képzést is sürgetik. Aki legjobban képzett és kiképzett, az állja ki a legjobban az új munkavilág rohamait. Valahol, mint ember, nélkülözhetetlenné teheti magát. Aki túl keveset tanul és azután semmit, labdába sem rúghat. Csak a kreatívak, az alkalmazkodók és az empatikusok lesznek sikeresek. Aki (mérhető) hozzáadott értéket nem produkál, az a jövő társadalmában elveszti értékét.

Képzést követelni mindig helyes. Ám ahogy ez most kinéz, nem felel meg a társadalmi változások követelményeinek. Aki ebben a képzésben látja a jövő munkanélkülisége mindenható ellenszerét, nem értette meg teljesen, mi is a képzés: képesség egy gondolatgazdag és remélhetőleg egy teljes élet betöltéséhez – nem pontosan a mai piac követelményeihez való igazodás. Először is minden további nélkül lehetséges, hogy a legteljesebb képzés sem akadályozhatja meg, hogy valakit technikával helyettesítsenek, vagy hogy ne passzoljon a jövő technika világához. Másodsorban épp azoknak van magas képzésre és kreativitásra szükségük, akik időszakosan vagy hosszabban nincsenek kereső munkában. Egész napokat szabadon alakítani, önkéntesen egy dologra törekedni, terveket-célokat kitalálni, melyeket nem fölülről kényszerítenek ránk – mindezek a boldogabb, bérmunka nélküli embert különböztetik meg az amortizálódó, hasznos célt hiányoló boldogabbaktól.

120

Sokan, akik ma képzésre szólítanak föl, a lassan eltűnő munka- és teljesítménytársadalom merev sémáira gondolnak, amiket eddig ismertek. Azt, hogy a jövőben nem kell majd kereső munkára menni, nem jut eszükbe. De ha az emberek nem végeznek többé fizetett munkát, hogyan fogják megőrizni önérzetüket és önértékelésüket? Hogyan tapasztalják meg, hogy hasznosak és számítanak rájuk? Minden képzés célja mi más lehet, mint saját hatásunk megtapasztalása? („Selbstwirksamkeitserfahrung”). Az, hogy értelmesen és hatékonyan cselekedjünk? A homo mercatorius ideológiájával szemben a természetes ember nem föltétlen akkor érzi magát boldognak, ha pénzbeli nyereséget könyvelhet el. Ebben az esetben a gazdagok lennének a legboldogabbak. Ez nem föltétlen van így, egy gyors pillantással az életbe ennek az ellenkezőjét láthatjuk. Férfiak számára, mint Platón vagy Arisztotelész, még a vita activa sem, hanem a vita contemplativa a legboldogítóbb életforma – a filozófus élet. Tehát amit az emberek boldog vagy elégedett életnek tartanak, ez attól a kultúrától függ, amelyben élnek. És az a kultúra, amely a reflexiót és az ismeretnyerést önmagáért becsüli, más embereket szül, mint az olyan, ahol a legfőbb erény a szorgalom - pénzen és sikeren mérve.

Ugyanígy társadalmak, melyek a vitézséget és a harcművészetet becsülték legtöbbre, nagy számú harcost neveltek ki. Vita activa és vita contemplativa, a közjó iránti felelősség, barátságok ápolása, a helyes életmódról való gondolkodás – mindez a régi görög működő állam alapja volt. És a polgári kultúra vívmányaihoz nem föltétlen tartozik mindkettőt egyaránt kevésbé becsülni, mint a minden áron való gazdasági sikert. Mindenesetre a szabad görög férfiak, önértelmezésük folytán, nem éltek egy „természetellenes életet”, amikor nőket, rabszolgákat, külföldieket dolgoztattak. Ezek után „természetellenesnek” kellene találnunk, ha „görög” föltételeknél, egyre több számítógép és robot dolgozik helyettünk? De hogy lehet egy ilyen társadalmat csinálni? Oscar Wilde nem a hosszú úton töri a fejét, amikor koldusszegény, képzetlen bérrabszolgákból individuumok és saját életük szabad művészei lesznek. Már ezért is önti nyakon esszéjét egy jó adag iróniával és jókedvű provokációval. Mert Wilde is tudhatta, a mennyországot nem hozhatja le a földre, hanem, ahogy a filozófus Odo Marquard vélte, a földet a földön kell valamivel jobbá tenni. Az utópia mértékmérője nem a perfekció, hanem az emberség. A világ komplex és nem smart. Végső „megoldásokat” és „szabadság-gépeket”, továbbá egy jobb világot csak néhány sarlatán ígér Kaliforniában. Kaparj meg egy altruistát a Silicon Valley-ben és egy kóklert fogsz látni vérezni...

Ha az emberek 2025-ben vagy 2030-ban, mint busz- vagy taxisofőrök állásukat elvesztik, nem lesznek föltétlen kreatívak. Némelyek inkább agresszívak, destruktívak vagy depressziósok. Az elbocsájtások óriási hullámát bizonyára az értékváltások hulláma n e m fogja megelőzni. Az emberek ragaszkodnak kedvelt vezérideáikhoz, a jutalmazást pénzzel dokumentálják, hogy valamit teljesítettünk és értékesek vagyunk. Egy ilyen helyzetben agresszívakká, destruktívakká vagy depressziósokká nem válni nagy művészet.

A problémát már a 2000-res évek elején diagnosztizálta pl. az US-szociológus Richard Senett és a lengyel-brit Zygmunt Bauman (35).

122

Senett a mindenütt fenyegető veszélyről beszélt, belehullani a semmibe; Bauman „a modern elszigetelődéséről”. Míg régen háborúk és katasztrófák kényszerítették az embereket az új rugalmas elfogadására, ma a permanens flexibilitás a modern kapitalizmusban „mindennapi gyakorlat”. Egy ilyen életbizonytalanság azonban sokakat irritál és millió áldozatot szed. Ahol korábban a protestáns munkaetika az emberi életnek egy tartást adott, ma hire és fire uralkodik (Senett). A végén ott áll majd egyre több vesztes, egyre kevesebb nyertessel szemben – egy folyamat, melyet a számítógép iszonyúan fölgyorsít. Hány ősi és hagyományos kézművesképesség, kérdi Senett, nem lesz a jövőben hasznosítva?

Amikor 2012-ben a berlini irodalmi fesztiválon Senett-tel erről vitáztunk, fölpanaszolta, amit a könyvében, Az új kapitalizmus kultúrájában is sérelmez: a kapitalizmus elvesztette lojalitását és felelősségét. Ha a valamikori kulturjószág, az „együttműködés” eltűnne, fölheccelt magányos harcosok maradnának, a legnagyobb létbizonytalanságban. Ellenvetettem, hogy fölfogását a veszélyeztetett és szétzúzott munkaidentitásról csak részben osztom. Mert a munka = identitás, a protestáns munkaetika fénykorában is csak igen ritkán fordult elő. Mi Lafargue koráról beszélünk, amikor a drasztikus kizsákmányolást, a félig éhezők állapotát, a gyerekmunkát kellett eltörölni. Amennyiben Senett diagnózisa az identitást adó, gondtalan és jobb munkavilág a múltban lehetséges lett volna, akkor is csak egy parányi időablak tartamáig lett volna érvényes, a XX. sz. második felében és nem a fiatalabb embertörténetben. Az „elismerés”, a „jutalmazás”, a „lojalitás” és a „biografikus biztonság” csak 1950 és 1990 között volt érvényben, akkor sem mindenki számára. És ez a történelmi időablak – itt egyezek Senett-tel – most bezárul. De ennek mért kell szükségszerűen egy katasztrófának lennie? Vagy épp nem ebben rejlik, legalábbis potenciálisan, a továbbfejlődés esélye? A bérmunka-identitás vesztesége csak akkor gyászolható alapvetően, ha, mint Senett, túlságosan romantikus szemmel nézzük az elmúlt munkavilágot. Ez egy mérgezett nosztalgia, ami No.-ban sok balost lebénít és az előre haladó gondolkodásban akadályoz. Senett látja a veszteséget, amit ez az „MP3-kapitalizmus” az életvilágnak okoz. Helyteleníti a fiatalság-őrületet és a hideg ideológiát, mikor az újat vizsgálat nélkül a régi helyébe teszik. Fölháborodik, hogy rátámadnak a tradícionálisra és a tapasztalatra, azok a tapasztalatlan geek-ek, akik a Silicon Valley-ben ötletelnek. Sajnálja a gyorsuláskultuszt, mivel az követhetetlenséggel jár. Amíg Senett kitart romantikus ideája mellett, miszerint a bérmunka alapvetően identitást ad, a marxista tradíció munkafogalmát magyarázza félre.

Hogy a kereső munka életbetöltő vagy identitást adó, sok tényezőtől függ: magától a ténykedéstől - szalagmunka aligha lehet valakinek életcél, a callcenter is ritkán – valamint a társadalom kultúrájától. A munka, úgy tűnik, akkor betöltő, ha én a munkám teljesen független ura vagyok, a legbizonytalanabb körülmények között is. (Nagyapám, ha elfáradt, ledőlt a diófa alá pihenni.RS18IX17). De itt is rákérdezünk: az ilyen munka mért legyen föltétlen kereső munka? Az első feltétel, a digitális korszak új világát egy emberalázó disztópiába süllyedni nem engedni, az anyagi alapjövedelemmel már megvalósulna. Nézzük ezt meg még egyszer pontosan. Egy humánus utópia megszabja, hogy az ember, ne egy homo mercatorius, egy kereskedő legyen, aki teljesítményét pénzre cseréli. Inkább a „munkát” tekinti sok ember igényének, azt, hogy tegyen valamit, ami életét betölti és értelmet ad. Ezért a „munkát”, mint szabad tevékenységet elválasztja a bér- és a keresőmunka fogalmától. Már az ókor, de az 1.+2. ipari forradalom óta gyakrabban költők és gondolkodók álmodnak arról, hogy az embert megszabadítsák a munka kényszerétől. A XXI. sz. technikai fejlettsége ezt az álmot nagyon sok ember számára megvalósíthatná, mert intelligens gépek egyre több és több munkát vesznek át. Az ember, mint saját élete szabad alakítója – ez a vízió áll a humánus digitális utópia központjában. (Mennyit is vehetnek át a gépek? Minél többet gépesítünk, annál több energia és levegő fogy. És élelem. Egy drasztikus fogyasztás-fogyasztás nélkül nem megy.RS18IX17).

 

Szabadon élni:

ALAPJÖVEDELEM ÉS EMBERKÉP

(Magyar dolgozók százezreinek adatai váltak szabad prédává, HVG 2018. jún.22; új foglalkozás: „adatvadász”,RS18IX28)

125

Berlin, kormányzati negyed, 2017 nyárutó. A Reichstag előtt a füvön migránsgyerekek futballoznak. Újságírók nyugágyakban lustiznak, a Spree-kanyarban hátizsákos turisták a kancellária hivatal árnyékában pihengetnek, kíváncsi gyalogosok a Bellevue kastély kertjében sétálgatnak. A nyugalom és a béke allegóriája: egy virágzó kor ideális képe, az olasz korai reneszánszból a jelenbe ide varázsolva. Egy freskó, derűs és bizakodó, mint Ambrogio Lorenzetti műve, az Egy jó uralkodás jelenetei (látható a Palazzo Publico-ban, Siena). A 2010-es évek végén No. még mindig a világ egyik leggazdagabb országainak egyike. Alacsony munkanélküliség, „szakemberhiány”. A sok turista, aki a nyugati világ legoldottabb metropoliszát látogatja meg, smartphon-jaival fotózgat. Szeretik a falusit, az álmatagot. Itt nem olyan, mint Londonban, Párizsban vagy New York-ban, vagy Ázsia fölajzott megacity-jeiben. A munkanélküliség meg 9%, jóval több, mint az országos átlag. Szinte azt lehetne gondolni, Berlinben dolgoznak a legkevesebben, minden olyan lazának tűnik. És mert aki itt kattintgat, nem igényel sem fotólaboránst, sem stúdiót; az Airbnb kiad neki egy szobát és ha önvezető autókat is hívhat, itt még kevesebben fognak dolgozni.

Akkor miből fognak az emberek Berlinben megélni? A közigazgatásban, a kórházakban ezrével szűnnek meg a munkahelyek. Biztosítók és bankok tömegesen bocsájtják el alkalmazottaikat. Ki vagy mi fogja őket elhelyezni? Ezen törik a fejüket köz- és privát kutatóintézetek, a világgazdasági fórumon forró téma, a CEO gyakori napirendje: hogyan készítsenek föl az elbocsátásokra? Csak a nagypolitikába, úgy tűnik, ebből semmi sem érkezett meg. „Teljes foglalkoztatás” - tűzte ki Merkel a célt 2025-ig (36). Ez Vilmos császár „lovas” mondataira emlékeztet. Még az NSzK-ban sem volt ettől nagyobb valóságtévesztés!

Davos-ban, a napilapok rovataiban, a nyugati világ think-tank-jaiban viszont ezzel ellentétes szcenáriumokkal foglalkoznak. Lehetséges lesz-e ennyi embert a munkában megtartani úgy, hogy ezek egyszerűen kevesebbet dolgozzanak? Lafargue, akit itt senki sem ismer, gyorsan ráismerne gondolataira, melyek a XXI. században sem veszítettek charme-jukból. Elvégre azt a kormányok megakadályozzák, hogy tömegeket zárjanak ki. A német fémipari munkáltatók és szindikátusok 2017 februárjában 27 órás munkahétben egyeztek meg – egy kedvező lépés, akkor is, ha nem a tömeg-munkanélküliség elkerülése volt a kitűzött cél. A kérdés ui. az, mely ágazatokra érvényes a Lafargue-féle modell? A közszolgálatban valószínűleg az óvónők, tanítók ezt megtehetik. Az igazgatóságoknál a munkaidő csökkentése csupán egy átmeneti intézkedés lenne, míg a legtöbbjükre később egyáltalán nem lesz szükség. Nyilván egy topmenedzsernél, külügyminiszternél, Bundesliga-profinál, projektigazgatónál vagy főorvosnál a félnapos munkaidő a jövőben sem jöhet számításba.

127

Tehát a nagyobb falat: mikor és hogyan jön el a „föltétel nélküli alapjövedelem”? Egy fix minimáljövedelem, mely elég az élethez? Ezen ideáért olyan különböző kedélyek lelkesednek, mint az egykori US-munkaminiszter Robert Reich, a ciprusi gazdasági Nobel-díjas Christopher Pissarides (London Scool of Economics), a mesterséges intelligencia-kutató Dileep George, a Silicon Valley nagybefektető Joe Schoendorf, Marc Andreessen és Tim Draper, a német vállalkozó Götz Werner és Chris Boos; a topmenedzser Joe Kaeser és Timotheus Höttges, valamint a volt görög pénzügyminiszter Yanis Varoufakis.

Ám a motiváció nem mindig ugyanaz. Silicon Valley számára világos, hogy a szegények adatai semmit sem érnek. (Legyünk szegények!RS18IX24). Kinek lehetne eladni, ha nekik a kínált árukra nincs pénzük? Az adatökonómiának nem érdeke a kollektív elszegényedés: ez üzleti modelljüket fenyegeti. Mások az öregszegénységtől tartanak, növekvő tiltakozásoktól, szociális zavargásoktól, polgárháborús viszonyoktól – ha milliók zuhannak le a szociális segély szintjére. És megint másik, mint Varoufakis, az alapjövedelmet az alapvető részvétel és újraelosztás eszközének látja, talán még egy rendszerváltás kulcsának is, amit már a francia szociálfilozófus, André Gorz is megelőlegezett.

Az alapjövedelem gondolatához ilyen különböző motívumok fűződnek, amióta Thomas Morus az Utopia-ban először leírta. Amikor Morus barátja, a spanyol humanista Juan Luis Vives az ötletet fölkarolta, a keresztény ember kötelességével érvelt, miszerint a legszegényebbeket nem szabad oltalom nélkül hagyni.

128

A fölvilágosodás harcosai, Montesquieu, James Harrington, Thomas Paine és Thomas Spence az ideát tovább fejlesztették, mint mindenkiről való állami gondoskodást, nem pénz, hanem földhöz való jog formájában. Az ipari forradalom kezdetekor számos francia és angol gondolkodó csatlakozott a koncepcióhoz, miszerint egy állami alapjövedelem mindenkinek jár. A közgazdász John Stuart Mill a garantált minimumban a szocializmus összes formájának legravaszabb kombinációját vélte látni. A XX. században egy pszichoanalitikus, Erich Fromm és egy polgárjogi harcos, Martin Luther King állt ki az alapjövedelemért.

Azt azért látni kell, mi volt ennek a követelésnek a szociális háttere. Amikor a jobb-konzervatív közgazdász Milton Friedmann a 60-as évek elején egy negatív jövedelmi adóról beszélt, mely a csekély-jövedelműeknek egy minimumot szavatolt, a tervezett összeg igen csak kicsinyre sikeredett. Ahogy az US-közgazdász James Tobin-nál is. Ha egy állam polgárainak nem garantál nyugat-európai szintű alapjövedelmet, az USÁ-ban a föltételek teljesen különböznek a jóléti EU-államokétól. Így a Silicon Valley-től származó alapjövedelem-elképzelések Nyugat-Európában nem lehetnek mérvadók.

Hogy a veszélyesen fogyó kereső munka korszakában az alapjövedelem egy új formája szükségeltetik, ebben gyorsan meg lehet egyezni. (Kivéve, ha a fenyegető problémát egyszerűen elvitatják).

129

A globalizálás és a digitalizálás munka- és életvilágunkat olyan alapvetően forgatják föl, hogy kényszerűen egy új társadalomhoz vezetnek. Csak az a kérdés, milyenhez? Egy olyan világhoz, ahol bár a produktivitás és a nyereségek emelkednek, a középosztály ebből semmit sem kap, ellenkezőleg: munkanélküli lesz és elszegényedik? Vagy ez út egy új társadalmi szerződéshez, mely a megváltozott körülményekhez alkalmazkodik, hogy a jót megőrizze, netán gyarapítsa is? Egy eddigi munka és teljesítménytársadalom világában, mely a szorgalom ideáját a kereső munkához köti, nem lesz semmilyen új társadalmi szerződés.

Ha No.-ban a föltétel nélküli alapjövedelmet, az FNA-t propagáljuk, először reflexszerűen megkapjuk a kérdést: És ki fogja ezt fizetni? A kérdés, ami annyira csípőből jön, hogy abban a pillanatban senki sem vitatja el jogosságát – eléggé érthetetlen. Miért ne lehetne az FNA pénzelhető? Végül is a leggazdagabb Németországban élünk, ami volt valaha. És a produktivitás a digitalizálással még egyszer ugrásszerűen megnövekszik. Szgépek és robotok nem fizetnek szociális hozzájárulást, nem vesznek föl nyugdíjat, sem szabadságpénzt vagy anyasági segélyt. Nem alszanak, hanem éjjel-nappal, fáradhatatlanul dolgoznak. Az FNA tehát föltétlen megfizethető – ám nem a régi megszokott módon, a munka megadóztatásával. Így minden kritika, mely az összes dolgozó adóemelésével riogat, alaptalan. Az FNA poénja: a kereső munka adói épp nem nőnek, sőt, az is lehetséges, hogy csökkennek. Amikor a DIE ZEIT-szerkesztő Kolja Rudzio ezt írja: „Minél több embert ment föl az alapjövedelem a sivár kereső munkától, annál inkább saját pénzelését ássa alá” (37), a döntő pontban téved.

130

A folyton kevesebbet keresők korában ugyan hogyan finanszírozzák a szociális államot? Ez a mostani rendszernél sem működik! Ez is összeomlik, ha adómentes szgépek és robotok műveletek millióit végzik el, melyeket korábban emberek csináltak. Furcsamód ez a balos politika-kutatónak, Christoph Butterwegge-nek sem szúrt szemet, amikor a fönnálló szociális rendszert a jövőben is fönn szeretné tartani, de az FNA-t me

Szólj hozzá!

PRECHT-IV.

2019. január 18. 10:11 - RózsaSá

- Ötletek a napunk megtervezéséhez -

KÍVÁNCSISÁG, MOTIVÁCIÓ, CÉL ÉS BOLDOGSÁG

150

A világ legboldogabb emberei nem Silicon Valley-ben élnek, hanem Norvégiában, Dániában, Izlandon, Svájcban. Az USA, ahol a „Do it right thing” mottó szerint a jövőt csinálják, a 14. helyre szorul és a trend: 10 éve csak lefelé! Az ENSz világboldogság-jelentése (World Happiness Report 2017) ráadásul az USA zsákutcáját is tanúsítja. Aki csak a gazdasági mutatókat nézi, a társadalmat önzővé, gyanakvóvá teszi; a korrupciót, a szociális feszültségeket, az etnikai konfliktusokat gerjeszti (50). Kétségtelen, hogy a technika az emberi civilizáció története folyamán sokat segített. Ám azt állítani, hogy a technika és a boldogság kéz a kézben járnak, merő ámítás. Szingapúr, a legjobban digitalizált államok első helyezettje (51) a boldogságlistán csak 26., Argentína és Mexikó mögött. A technika azonosítása a boldogsággal tiszta ideológia: az emberkép egyoldalú eltúlzása és a történelem egyoldalú értelmezése. A World Happiness Report kritériumai szerint a boldogság a szociális gondoskodás, az egészség, a szabadság, a jövedelem és a jó kormányzás függvénye.

151

Nyilvánvaló, hogy a technika és a jövedelem hozzájárul a boldogsághoz. Önmagában azonban nem szavatolja sem a szabadságot, sem a szociális gondoskodást, sem a jó kormányzást. Az is előfordulhat - erről majd szólunk – hogy mindezeknek útjába is állhat, hibás alkalmazásnál. A report szerint a boldogságot, többek között, a legjobban a „munkanélküliség” akadályozza. Ez nem csoda, ha a kapitalista etika régi iskolája munka- és teljesítménytársadalma játékszabályait nézzük meg. A „rossz munkakörülmények” szintén boldogtalanítanak. Az alapjövedelemmel legalább ezek a gyötrelmek megszüntethetők, egy olyan produktivitású országban, mint No. Ki tudja, ezen a boldogságlistán országunk megtartja-e 16. helyét a jövőben? Egy magasabb GDP önmagában nem fogja a németeket boldogabbá tenni. Az ENSz boldogságmérői óva intenek Kína példájától. Ott a GDP 1990 után máig az ötszörösére emelkedett. Már szinte minden városi háztartásban van mosógép, tv és hűtőszekrény. Ennek ellenére Kína a 97. helyéről 25 év alatt nem tudott följebb kapaszkodni! A boldogságnyereséget, amit a technika és a komfort hozott, fölfalta a szociális magányosodás és a bizonytalanság érzése. Igaz, az ilyen boldogságlistákon lehet mosolyogni. Nem épp a boldogság az, amit nem lehet mérni? Ki mondhatja el magáról, mennyire boldog? És nem ugrál a boldogság napról-napra, percről-percre, le-föl? Az ún. boldogságökonómia egy gyanús tudomány, mert egzaktan akarja mérni, amit egzaktan nem lehet mérni. Aki a boldogságot mérni akarja, nem értette meg!

152

Hogy a boldogsághoz mi segít, már a görögök óta ismert: figyelmesség, tisztelet, bizalomkultúra, önmegerősítés, önhatékonyság; a művészet, saját igényeinkkel bánni, létfélelem távol tartása, jó környezet, barátok, stb. És a boldogságot szaporítani vagy megőrizni egy olyan országnak, mint No., nincs szüksége további anyagi növekedésre. A GDP növekedési százalékai nem adódnak hozzá a boldogsághoz. Nem kell növekedés ahhoz, hogy az emberek boldogabbak legyenek. A növekedés ahhoz szükséges, hogy a régi típusú szociálállamot pénzelhessük. Továbbá, hogy a gazdasági dinamikát tovább hajtsa, mely több jólétet ígér - ha nem is mindenkinek. Ami biztos: több energiafogyasztás, forrás-kifosztás, klímaváltozás és több szemét.

Minden technikai haladás károkat is okoz, élet-dimenziókat rövidít meg. A XIX. és a XX. sz. gépkorszaka dinamizálta a fejlett társadalmakat; hangosabbá, kirívóbbá, hektikusabbá, tarkábbá tette. Csend és üldögélés már nem számítanak értéknek, ahogy az önelégültség, megelégedettség sem erény többé. A természet sem az, ami volt. Egyszerre olyan forrássá vált, melyet hatékonyan és optimálisan ki kell használni és szipolyozni. A természettel való bánásmód annyit jelent, megváltoztatni, amennyire csak lehet. Az élet ütemezésre került. A lesz fontosabb lett, mint a lét. Mindenütt egy jövő leselkedett, mely jobb kell, hogy legyen, mint a jelen. A modern a status quo-val való megrögzött elégedetlenség korává vált. Valami jobbat, mint a jelent, mindenütt kaphatsz.

153

Röviddel a századforduló után született nagyszüleim nemzedéke többnyire nem kockázatot, hanem bizonyságot keresett. Két világháború által meggyötörve, hiperinflációt és rendszerváltásokat átélve (császárságból a Weimar-i Köztársaságba, onnét a Hitler-diktatúrába, majd az NszK-ba) nyugalmat, megszokottságot, rutint és szerény jólétet kerestek. Az elvárások azonban 1960 és 1990 között egyre növekedtek. Több utazás, több fogyasztás, több státusz. Ám a punkokon, rocksztárokon és formula-1-pilótákon kívül ki vágyott egy diszruptív életre? Ha a fogyasztási vágyat reklámözönnel naponta gerjesztik – a digitalizálás új ígéretei, az állandóan változó élet, a gazdasági átfordulások és sok eddig érvényes gazdasági szabály félrelökése ellenére máig sok ember igényei kielégítetlen maradnak. Ember és gép egybeolvadásáról, valóság és fikció keveredéséről nem is szólva.Ezt a pergő életet talán néhány rajongó élvezi, de ezek a kevesek. Amit a Silicon Valley befektetői ebben nyerni vagy veszíteni hisznek, korántsem érvényes Limburg-ra, Wuppertal-ra. Szemmel láthatólag errefelé több olyan ember van, akiknek az autentikus élmény valamivel nagyobb értéket jelent, mint egyszerűen Itt és Most lenni. Nekik fontos, hogy a reális és a virtuális között különbséget tudjanak tenni és a valós életet részesítsék előnyben. A boldogság mércéje, mint a Happiness Report mutatja, nem a technikai haladás, hanem ősidőktől fogva a humanitás.

154

Ha ez így van, minden utópia célja lenne, annyi humanitást megőrizni, amennyit csak lehet, visszanyerni vagy hatáskörét megváltozott előjellel kiterjeszteni. És ahogy az 1. ipari forradalom a munkásmozgalmat javító eszközként vetette be, hogy embereket deklarált emberi jogok ellenére tovább ne tekintsék hasznos szerszámoknak, úgy ma is egy erős mozgalomra van szükség, a 4. ipari forradalom hátrányainak kiküszöbölésére. Ismét a munkavilág emberibbé való átalakításáról van szó. Arról ,hogy a bérmunka túl az autenticitáson és a humánumon, az emberkép egy technoid beszűkítése ellen játékteret nyerjünk. Az ember, mint egy kerekecske a nagy gépezetben, mint adatok manipulálható halmaza – mindkettő emberkép mögött ugyanaz az ismérvek lealacsonyítása érhető tetten, ami az embert kiteszi.

Ezzel adott a feladat: egy radikális hatékonyság-mentalitás korában az efficiencia alternatíváját kell újra fölfedeznünk! Mert a technikai fejlődés, ahogy azt a Silicon Valley megálmodja és prédikálja, nem varázsol bennünket „szupermenekké”, hanem olyan gyámoltalan lényekké, akik segédeszközök nélkül nem tudnak élni. Kézügyességünk elveszik, nyelvi kifejező készségünk elkorcsosul, agyi élő memóriánk gyöngül (hisz ott a gépé), kreativitásunk kizárólag technikai sémákat követ, fantáziánk előregyártott klisékből áll, kíváncsiságunkat kiszorítja a kényelem, türelmünket az állandó türelmetlenség - a szórakoztatlan állapotot már nem bírjuk ki. Ha egy „szupermen” így néz ki, ki akarna az lenni?

155

Az emberiség történetében a kultúra az életnek szolgált, a technika a túlélésnek. Ma a technika határozza meg életünket, de melyik kultúra biztosítja túlélésünket? Erre válaszolni az utópia feladata. Hogyan érjük el, hogy a mi jó okokból megszeretett értékeink túléljenek és ne haljon ki az emberi faj?

Egy fontos területről már beszéltünk. A fizetetlen foglalatosság és a kereső munka közötti határ nem maradhat többé merev. Ha nem változik, két osztályra szakad a társadalom. Az elsőben az alapjövedelmesek, fogyasztás és szórakoztatás által jóllakatott „haszontalanok”, akik legfeljebb mint adathordozók értékesek némelyeknek. És lesz a kisebb csoport, melynek tagjai egyre több vagyonra tesznek szert, foglalkozásukat átörökítik és az „Elysium”-ban laknak. E helyett olyan modellre van szükségünk, mely minden FNA-címzettnek megkönnyíti a foglalkoztatásba való visszatérést (rész- vagy teljes munkaidőben), vagy vállalkozáshoz ad segítséget. Két évig kiesni a kereső munkából, ilyen változó munkavilágban, nem tragédia. Az is bizonyos, hogy a jövőben is szükség lesz jól képzett specialistákra, akik reggel nem vadásznak, sem pásztorkodnak, mielőtt a műtőbe lépnek. Ám a vadászok, pásztorok és kritikusok elől minden akadályt el kell hárítani, hogy egyik státuszból a másikba átcsúszhassanak – mivel joguk lesz az alapjövedelemhez ráadás-keresethez. A jövő varázsszavai „önszervezés”, „önfelelősség”, „önfölhatalmazás” - elegendő anyagi jövedelmek alapján. Ám terveket kovácsolni, ténykedéseket értelmesnek látni, különböző képességeket föltételez. Csak az veheti kezébe az életét, aki ezt már megtanulta vagy ezt rossz vagy hiányos nevelés által 156

meg sem ismerte. Csak így képzelhető el, hogy tényleg keletkezik egy öntudatos polgárság, amely a digitális eszközöket informálódásra és önszervezésre használja föl. Persze a jövő humánus társadalmának kérdése nem kizárólag „alulról” lesz eldöntve. Mint minden társadalmi változásnál, itt is az önszervező polgárok az állami politika támogatására szorulnak rá, mely a tudatváltozást erősíti. Nem zárt rendszerű szociális hálózatok lényegesebben többet segítenek, mint a FaceBook, Twitter vagy Instagram. Bár ezek is óriási infocsere-platformok – főleg az adatkémek szolgálatában – de a kulisszák mögött nem a szabadság, hanem az üzlet rejtezik. A platform érdeke nem egyezik használói érdekeivel. Hogy mit csinálnak az emberek adataival, abba nincs beleszólás. Az üzleti modell titkos. Ezen szolgáltatók hatalma olyan nagy, hogy már rég nem, mint a társadalom passzív szereplőinek tekinthetők, hanem saját érdekeik aktorainak. Aki a FaceBook-on csereberél, részt vesz a politikai szféra hatalomeltolódásában, a technikai konszernek felé. Tehát a fölhatalmazást már akkor megadom, ha egy ilyen digitális térbe belépek. Ez még mindig sok embernek nehezére esik, mert a következmények kísértetiesen láthatatlanok. (Sokaknak? Egyet mondj!RS18X14). A törvényhozó beavatkozásán fölül, mely bizonyos etikátlan üzletmodelleket megtilt, mást nem igen lehet tenni. Egy másik pont az ún. „tudatkultúra”, Cicerót idézve „cultura animi” - a dolgok és viszonyok értékét, 157

melyekkel élünk, ismét jobban megbecsülni.; pontosabban odanézni, több időt rászánni, valamit önmagának lenni meghagyni, semmint valahol mindig megnyomni, hogy sípoljon vagy új képet köpjön ki. Amikor a Google alelnök, Sebastian Thrun ezt mondja: „Mi, emberek, nem kellene hogy repetitív dolgokat tegyünk. Ezért kár értünk”, akkor úgy tűnik, nem tudja, mi az ember. Az ember élete telis-tele van repetitív dolgokkal: enni, inni, aludni, napunkat elmesélni, ölelkezni, főzni, együtt ágyba bújni. Egy betöltött élet a legtöbb embernek egy jó adag egyformaság és kedvenc rituálé. A különös ezekben: nem minden foglalatosság történik külső célból. Nem kell megtennünk, hogy túléljünk és pénzt sem keresünk ezzel. Kártyázni, futballozni, kertészkedni, akváriumot gondozni, kutyát tartani vagy közösen kvaterkázni nem jelent túlélő-cselekvést, sem pénzügyi gazdagodást. (Kivéve a hivatásos betörőket vagy a kutyatenyésztőket.) /Sakkoztam a téren és odalépett egy rendőr, hogy mért nem emelem a GDP-t?RS18X14/. Mindez a társadalomban sem számít teljesítménynek, ellentétben egy biztosítóbirodalom fölépítésével vagy veszélyes növényvédő szerek terjesztésével világszerte. Egy foglalatosság nem lesz azáltal értékes, hogy társadalmilag fontos célt követ. Sok minden értelmét önmagában hordozza: teszem, mert szívesen teszem. Egy ilyen „céltudatos cselekvés 158

cél nélkül” („Zweckmäßigkeit ohne Zweck”) már 200 éve, Immanuel Kant szerint, a művészet lényege. Oscar Wilde sem gondolta másképp, amikor a jövő emberét művészként írta le. És a XXI. században az életművészethez is nagyban hozzájárul, dolgokat tenni, melyek értelmüket magukban hordozzák. Humor, alkohol, sport és a szex legtöbbike, összesen gyakorlati érték nélküli, de gyakran hozzájárul a boldogsághoz. (Alkoholistának lenni soha sem késő!RS18X15). Ezt minden utópistának figyelembe kell vennie, az intrinzikus motiváció – az önmeghatározó érdek - minden utópia középpontja kell, hogy legyen. Csillogó bősége teszi ki az ember mivoltát. Folyton hasznosat tenni az alacsonyabb fejlettségű állatok ismérve. Hangyák és termitek naponta hasznosat tesznek. Épp a biológiailag nélkülözhetetlen tarka sokrétűsége teszi az embert emberré. Boldog és jó ember megszabadult a „tenni valamiért”-diktatúrájától. Barátságokat sem szabad költség-haszon kalkuláció alá vonni, gyerekeinket sem szabad így nevelni. Persze, beléjük lehet verni, hogy csak azt tegyék, amiből kézzelfogható és pénzelő előny származik. Dresszírozhatjuk őket, legyenek mindenben a legjobbak, szerezzenek hírnevet és sok pénzt. Kétes esetben ehhez Oscar Wilde idézete illik: „Valaminek csak az árát, de nem az értékét fogják ismerni.” Ami másoknak egy szimfónia vagy egy irodalmi mű örömet okoz, számukra eladható „content” lesz. (Ezt a szót használják, akik igazi műveltség és jó érzés híján vannak). Ám miért legyen cél a hírnév és a siker – egy boldog gyerekkor helyett – erre, ahogy az angol filozófus Terry Eagleton mondja: „nincs egyértelmű világos válasz. A magyarázkodásoknak egyszer a végére kell érnünk.” (14). A kultúra több, mint a hasznosság. A haladás nem lehet öncélú, ez csak akkor jó, ha több emberséghez vezet. Épp ezért fáradoznak a Silicon Valley főideológusai, hogy üzleti modelljüket, az átláthatóságot, a határtalan kommunikációt, és az emberi tudat teljes kognitív határtalanítását, mint emberséghaladást adják el. 159

Vagy nem akarta-e az ember mindig is az időt és a teret legyőzni? Nem akart-e folyton tudata szűk dobozából kitörni? Igen, nyilván ilyenek is akadtak mindig. És olyanok is, akik ezt nem akarták, hanem békében embereket és dolgokat pátyolgatni és ápolgatni, melyek nekik kedvesek és szeretettek voltak. Ám itt is óvakodjunk az ideológiailag megkurtított ítéletektől arról, hogy az „ember” mit is akar és hová is akar jutni! Ezek a kérdések nem az emberi természet tetszőleges taksálásával dőlnek el, hanem az élet hosszú megfigyelésével, az élő emberek igényeinek alapos ismeretével - politikai vitafórumokon, vélemények ütköztetésével. Nyilván a bevált gondozása és őrizése ugyanúgy az ember igényeihez tartozik, mint az elmúltat eldobni, lerakni, öregedni hagyni, lerázni, értékteleníteni. A fiatalok éppúgy szeretik öregapjuk fotelét, mint tabletjüket. A lesz nem minden esetben értékesebb a lenni-nél, a diszrupció nem föltétlen ér többet a folytonosságnál. Hogy az emberek a XIX. században egyre inkább a haladásban, mint az istenben hittek, nem jelenti azt, hogy a haladás isten.

160

A jövőnek nincs lényegi előnye a jelennel szemben. Ám legkésőbb a francia Auguste Comte-tal a haladás a XIX. században egy civilvallássá válik. „Ordem e Progressio” - ez a brazil zászló- fölirat a pozitivista filozófiából ered. Az ember hajtóereje a magasztosabb felé, az ösztönzője, célja pedig a haladás. Ezzel az előjellel azonban az alapállapottal való elégedettségnek vége. A jelen egy jellegtelen állapottá lesz, csak a jövő számít. Íly módon a status quo-val való elégedetlenség a haladás motorjává vált, a viktoriánus kortól, a XXI. század társadalmáig. Egy kuncsaft elégedettsége sem tartson soká, különben nem lesz kész újat venni. Az igénykielégítő társadalomból az igénykeltő társadalommá lettünk. És a boldogság mindig a jövőben van. Balgaság volna állítani, hogy ez a bevésődés egy fajta magasabb logika vagy észjárás eredménye. Minden nép életbölcsessége, főleg a kelet-ázsiai filozófiáé, ennek homlokegyenest ellent mond. A napot méltányolni, megőrizni és kiélvezni, ugyanúgy az ókori bölcsességtanokban megtalálható, mint a kereszténységben. Ám egy társadalomban, ahol sok agyafúrt gép mindent mér – lépéseket, lépcsőfokokat, vérnyomást, pulzust, alvásidőt, kalóriát, kedélyt, napi programot, menzeszt, vitaminokat és májparamétereket – nehéz a napot adatok nélkül megőrizni. Aki minduntalan mér, önmagához képest, egy szélsőséges helyzetbe lép. Önmagát tárgyként kezeli, ahelyett, hogy csak létezni hagyná. Gondoljunk Martin Seel-re: „A világ mérhető oldala nem a világ, csak a világ mérhető oldala.” Önmagunk mérhető oldala is csak önmagunk mérhető oldala – és nem mi magunk.Mi lenne unalmasabb az emlékezetünkben, mint ezek az adatok. Kivéve talán a millió

161

szelfit, melyeket gyerekeinknek mint személyes örökséget hagyunk hátra: a mama és a papa mindig csak önmagukkal voltak elfoglalva! Ám minél több ember az ún. „self-tracking”-gel önmagát figyeli, az annál hétköznapibb lesz. Az, ami engem kitesz, az nem többé az én élettörténetem és öninterpretációm; nem „narratíva” többé, hanem addíció. Ahelyett, hogy identitásunk elbeszélői legyünk, beszállítói leszünk mindazoknak, akik ezeket a szolgáltatásokat rendelkezésünkre bocsátják, hogy aztán bezacskózzanak bennünket és eladjanak. (Jön a krampusz és elvisz a zsákjában? Kezd agyára menni!RS18X17). Egészségesen élni egy teljesen érthető kívánság. Ám, hogy egészségünk mindig a leghatásosabb megoldástól függjön – ez már ideológia. Efficiencia-törekvés nem az ember természetes tulajdonsága. A természet nem hatékony – lényege a pazarlás. A viktoriánus egy-dimenziós emberkép, amit Darwin is átvett, egyoldalúan beszűkítette pillantásunkat a biológiai természetre. Még Darwin kortársa, Karl Marx is megjegyezte, jót szórakozva: „Nem különös, hogy Darwin bestiái és növényei között mennyire fölismeri ismét az angol társadalmat, munkamegosztásával, konkurenciájával, új piacok föltárásával, 'találmányaival' és Malthus létharcával.” (55) Ennek ellenére biológusok és evolúció-pszichológusok még ma is természet-adta „stratégiákat”, „előnyöket”, „számításokat” vélnek látni ott, ahol semmi ilyen nincs. Ha így lenne, az állatok „állatian” sok energiát takarítanának meg – holott az egész természet egy nagy energiapazarlás! Így tekintve az ember optimalizáló megbízatása is másnak tűnik. Mért lenne az egyes ember, vagy akár az egész emberi faj célja, az optimalizálás? Mért szabaduljon meg az ember teljesen az állatiságától, míg olyan polírozott és 162

szagsemleges nem lesz, mint egy gép? Úgy tűnik, néhány kockafej a Silicon Valley-ben elvesztette természetes viszonyát a testéhez. Sehol a világon nincs olyan higiéné és sterilizálás-őrület, mint ezeknél. Bár a görög filozófusok tanácsa szerint az ember dolgozzon magán, belátását és erényeit fejlessze és csiszolja, de hogy ez az emberi mivoltát meghaladja, az is legfeljebb az ezotérikus Plotin-nál fordul elő, de ott sem a géppé válás a cél, hanem az egyesülés a kozmikus eggyel. Aki az embert túl akarja szárnyalni és szuperment akar belőle csinálni, annál hiányzik az ember szeretete vagy morális érettsége – vagy mindkettő. Annak a pszichológus kanapéjára kellene feküdnie. De ezt ki mondja meg neki, mikor ezzel a gondolkodással és törekvéssel legálisan egy halom pénzt keres? Így engedik a mítoszt szálldogálni, miszerint az ember története már evolúciójában eleve le van fektetve. És a végén lesz egy technocén, az ember és a gép összeolvadása, vagy rosszabb esetben az autonóm gépek diktatúrája. A középkor keresztényei hasonlóképp jövendölték meg az isten ezeréves birodalmát a földön, és a nácik „előrelátása” szerint egy hasonló nekik is megvalósul – egy természeti törvény alapján. De megnyugodhatunk, egy igazi perfekt szuperment a Valley-ben sem terveznek. Csak tökéletlen emberek szavatolják, hogy a jövőben is minden vásárlási reklámra ugranak, minden manipulációnak fölülnek. Egy perfekt ember, aki ösztöneinek ura és a környező világ átlátója, a Silicon Valley halála lenne. Az emberek történelmét emberek csinálják és nem természeti erők - geológiai katasztrófákat kivéve. Az előre fölrajzolt világmenet egy fikció. Nem más, mint egy marketingtrükk, amivel 163

Silicon Valley saját jövőfantáziáit a jövőként adja el. Egy humánus utópia ezeket félretolja, mert a haladás eszméje olyan digitális technika, mely jobb jövőt hoz és nem az ember fejlődésének a célja. Igaz, hogy az emberek mindig is testi hiányosságaikat intelligenciájukkal igyekeztek kiküszöbölni, hogy életüket kevésbé fáradtságossá tegyék. Ám ennyi kényelem és komfort nem lehet az emberiség célja. Mindig több komfort mindig kevesebb boldogságot is jelenhet, különösen, ha már semmit sem kell majd csinálni. Egy ultimatív komfort egy leállás állapota. Az ember egy mozgó állat – nem kőhal, pók, vagy polip – aki akkor lesz a legboldogabb, ha gombnyomogatás és törlő mozdulatokon kívül semmi mást sem kell már tennie? Agyrém! Tehát egy humánus utópia nem ír elő egy rögzített világmenetet, hanem a valódi igényekhez igazodik. Ezt semmi mással nem lehet olyan szépen illusztrálni, mint az időhöz való viszonyunkkal. „Az időnk száguld”, „A Föld egyre gyorsabban forog”. Mindkét mondat azt fejezi ki, amit ma az emberek éreznek, holott pontosan tudják, hogy ez nincs így.

164

És mégis hogy van az, hogy a mi kultúrkörünkben majd mindenki olyasvalamit érez, ami egyáltalán nem is lehetséges? Ennek fő oka, hogy azt hisszük, időnket a leghatékonyabban muszáj kihasználnunk. Holott egyre több lehetőségünk van választani, mit is akarunk tenni. Amilyen hajszoltak vagyunk, mindig azzal fenyegetjük magunkat, amit a rendelkezésünkre álló időben nem intéztünk el. Hogy ugyanannyi idő alatt minél többet tegyünk, egy időrezsim alá vetjük magunkat és időablakot szabunk magunknak bizonyos dolgok elvégzésére. Így lesz a rossz idő-lelkiismeretünk állandó kísérőnk. Az 1. ipari forradalom óta az európai kultúra az időt forrásnak tekinti és a pénzzel teszi egyenlővé: „Az idő pénz.” Aki gyorsabban termel, versenyelőnyre tesz szert. Gyorsabban dobhat valamit a piacra és emelheti a darabszámot. A munka ütemével a mobilitás is megnövekedett a forgalom új formáival: vonat, autó, repülő. A gyorsabb szállítás vezetett a Goethe által ún. „velocifer korszakhoz”. És ahol korábban a részvényárakat telefonon továbbították, ma valósidejű kommunikáció uralkodik a világ tőzsdéin. Minél jobban magunk alá gyűrjük az időt, annál kisebb lesz a világ. Az emberek ma nem egy „időben” élnek, hanem „van” idejük – vagy éppen nincs. A munkaidő a szabadidővel áll szemben ugyanolyan szabályokkal: a legjobban ki kell „használni”, mert ez a forrás is véges. Minden idő ma a „tenni valamit” diktatúrája alatt áll. Ezen semmit sem segít, ha a digitális kütyük föltalálói folyton azt ígérik, ezekkel időt nyerünk. Eddig minden technikai haladás csak az ember idejét rabolta.

165

Ahogy azt a szociológus Hartmut Rosa kimutatta, a lehetőségekkel nő az igény is. Aki régen 6 levelet válaszolt meg, ma 60 email-re kell, hogy reagáljon (56). (A mosógép, a mosogatógép, a fölszaporodott mosnivaló miatt, nem rövidítette le a háztartási munkaidőt.RS18X17). „Az idő pénz”-lózung igencsak félrevezető, de ezt alig firtatja valaki. Pénzzel igen gyakran az emberi élet sem hosszabbítható meg. Egyébként is az idő és a pénz igen eltérő tulajdonságúak. A pénz, ha elosztják, megfeleződik - az idő nem. Nem lesz gyorsabb, mint egyébként. Esetleg, mint „kitöltött idő” marad emlékezetünkben, mindenesetre inkább, mint az az idő, amit lépések és lépcsőfokok számolgatásával töltöttünk el. A legfontosabb: pénzt megtakaríthatunk, időt nem. Egy „idő-spórkassza” csak Michael Ende Momo-jában van. Sem a fast food, speed dating, power napping vagy multitasking számunkra időt nem takarít meg. Ezek csupán más viselkedésmódok, ugyanannyi életidőben. És egyre több gyakran egyre kevesebbet jelent. Másfelől, egy élethosszú teljes foglalatosság egész sor akaratlan mellékhatást produkál. A jelen zsugorodni látszik. Már Goethe regényhőse, Eduard, 1809-ben (Vonzások és választások), ezt mondja: „Eléggé elszomorító...hogy most már nem tanulhatunk egész életünkre. Elődeink ahhoz a tanításhoz tartották magukat, melyet ifjú korukban kaptak. Nekünk azonban minden öt évben újakra kell cserélnünk a régen tanultakat, ha lépést akarunk tartani a divattal.”(57) Semmi sem tűnik tartósan érvényesnek. Így mihez tartsuk magunkat? Ez legjobban a politikát sújtja. Nem csoda, hogy a politikából a hosszú távú gondolkodás kimaradt, a taktika lépett a stratégia helyébe. Ha a lépéstartás nem hagy időt a gondolkodásra, az idővel együtt az utópia is elveszik. És a retrópia - az idő, amiben az órák lassabban járnak – lép a jövőgondolatok helyébe. Ebből a digitális korszak utópiája sokat tanulhat.

166

Életvilágunk további gyorsítása nem ígéret, hanem fenyegetés. A jövő társadalmának nyugalmi zónákra és szigetekre van szüksége, hogy le tudjon lassulni. Minden növelése helyett egy ügyelés-kultúrára van szükségünk, mely minden olyan kapcsolat értékét érzékeli, amit az emberek környezetükkel fölépítenek. Egy ilyen „rezonanciát” (Hartmut Rosa) érzékelni és gondozni ebben a nagy ingerözönben éles koncentrálást igényel. Ezt gyerekeink fejébe bejuttatni és trenírozni, a XXI. sz. művelődése legfontosabb föladata. Intelligens gépek intelligens használatot követelnek. És virtuóz kezelésük a kikapcsoló gombját is magába kell, hogy foglalja... A XXI. sz. kultúrája egy „azonnaliság” kultúrája. „Az ügyfél mindent akar és azt azonnal. Lusta és türelmetlen” - ezt tanulhattam meg számtalan rendezvényen. Boldog lenne az előttem szóló, ha gyerekei „lusták és türelmetlenek” lennének? Mint pl. Donald Trump? Hogy lehet ezt a gazdaságban kétely nélkül föltételezni, ami pedagógusoknak egy rémálom? Hibás fejlesztéseket kiszolgálni tényleg szükséges gazdasági okokból? Melyeket pedagógiai, szociális, politikai és etikai okokból elvetünk? Aki mindent akar és rögtön, nincs fölkészülve korunk nagy töréseire.

167

Ami számít, az a hosszú távú gondolkodás, döntéserősség, erély komplikált folyamatoknál és etikai hozzáállásokban. Mindezt megtanítani, oktatási rendszerünk fontos feladata. Hogy gyerekeink a jövő élet kihívásaira az iskolákban nem kellőképp lesznek fölkészítve – ebben a kérdésben mindenki egyetért. (Kivéve a rendszer néhány vaskalapos képviselőjét, némely tanárt és kultuszbürokratát.) „No. többet tehetne az oktatásért.” De ez alatt mit is értenek? Leegyszerűsítve, itt két olyan álláspont ütközik, mely ellenmondóbb nem is lehetne. Sok gazdasági szereplő (csak nem Flassbeck?RS18X19) és egyetemi oktatási szakember számára a dolog roppant egyszerű: egy digitális társadalomnak több digitális know-how-ra van szüksége. Minél több digitális technikát vetnek be a tanításban, és minél erősebben nyomatják a MINT-tárgyakat, annál jobban lesznek a gyerekek a jövő munkapiacára fölkészítve? Nem feledve a vállalkozói szellem korai ösztönzését. Minél több gyerek gründol később egy start up-ot, annál jobb híre lesz az iskolának. Sokaknak ez kézenfekvő - legalább is az első pillantásra. De aki a témával hosszabban foglalkozik, annak föltűnik, egy ilyen oktatási célnak milyenek is a föltételei. Először is azt képzeli, hogy oktatási rendszerünk föladata, a munkapiac számára a kívánt kiszabott munkaerőt tálcán szervírozni. Másodszor, azt hiszi, a jövő munkapiaca ugyanígy fog kinézni, mint most, megtetézve egy jóval magasabb informatikus és entrepreneure kereslettel. Ebben a modellben nagyobb társadalmi törések, a digitális forradalom következtében, nem fordulnak elő. És oktatás mindenekelőtt csak egyet jelenthet: kiképzést! A második pozíció egy másik oktatáscélt fogalmaz meg. Az oktatás, ahány fiatal embernek csak lehet, adjon egy betöltött élethez való képességet. A mostani munka- és teljesítménytársadalom jelenlevő és

168

sejthető igénye nem a legmagasabb mérce. Ki tudja, 10 év múlva valóban több informatikusra lesz-e szükség? Lehet, hogy ún. „empátiafoglalkozásokra” lesz kereslet, ahogy az a Millenium-projektben áll. Ilyen helyzetben, az oktatást a munkapiac rövid távú spekulációkhoz igazítani, felelőtlenség és veszélyes. Az oktatás legmagasabb célja az nem lehet, hogy lehető sok gyereket arra instruáljunk, hogy magas vállalkozási nyereségeket akarjanak elérni. Társadalmunk láthatólag csak így működhet, ha a hidegvérű költség-haszon maximálók financiális előnyükkel kisebbségben vannak. Ki lenne ilyen feltételeknél óvónő vagy idős-gondozó? Minden oktatáscél, mely a munkapiac a személyiség-alakításra vonatkozik, rövidlátó. Nemcsak olyan emberekre van szüksége, akik a digitális gazdaságban eredményesek. Olyanok is kellenek, akik értékeinket, kézműves művészeteinket tovább viszik, másokért is fáradoznak, hagyományokat ápolnak, gondoskodnak és alternatív társadalmi modelleket dolgoznak ki. Egy csupán geek-ekből, spekulánsokból, YouTube-sztárokból és influencerekből álló világ nemcsak nem lehetséges, de nem is kívánatos. Nem hátrány, ha holnap valaki szakács, ökogazda, szociális munkás, asztalos vagy komolyzenész akar lenni.

169

Egy új oktatási rendszer mértéke nem lehet egy vélt munkapiac, hanem olyan célú, mely gyerekeinket képessé teszi a jövő világában a helytállásra. Ehhez nemcsak technikai tudásra van szükség. (Azt már sokszor maguktól is tudják.) Azt kell megtanulniuk, hogyan tájékozódjanak egy olyan társadalomban, ahol a technika egyre nagyobb szerepet játszik. Kultiválni kell nekik azt, ami őket emberré és individuummá teszi. Aki minden külső ingernek enged, aki nem képes hosszabb ideig egy dologra koncentrálni, aki nem ápolja anyanyelvét, aki nem képes igény kielégítését elhalasztani – az ezt nem lesz képes megtenni. Önmagát és vágyait megismerni és reflektálni, döntőerejét önmagával és másokkal szemben gyakorolni, visszalépni megtanulni, önuralmát megőrizni, elgondolkodni, a stresszt jól kezelni – mindez a jövőben sokkal jelentősebb lesz, mint eddig. Ebben az ingerözön világban ugyanúgy fontos a kíváncsiságot el nem veszíteni. Aki mindenütt (technikai) válaszokat kap, egyszer nem kérdez többet. Semmilyen második kihívás nem fogja annyira iskoláinkat és egyetemeinket gondolkodás-megváltoztatásra kényszeríteni, mint gyerekeink intrinzikus motivációja a megőrzésre és gondoskodásra. Eddig iskolarendszerünk ennek ellenkezőjére – az extrinzikus motivációra alapul – gyerekeink az iskolában jegyekért tanulnak. (Mondjon bárki bármit). Ameddig ez a munkaéletre való fölkészülést szolgálta, a bírálók nem találhattak kifogást. A klasszikus munkavilágban végül is ugyanígy extrinzikus jutalomért dolgozunk – pénzért. Ám olyan mértékben, ahogy a kereső munka a digitalizált világból kiszorul, ez a kondicionálás értelmét veszti. Gyerekeink később készek kellenek, hogy legyenek magasabb képzettségű foglalkozásokban rendkívüli teljesítményekre – intrinzikus motivációból. És nekik akkor lesz szükségük még több intrinzikus motivációra, ha időközönként vagy hosszabb ideig nem állnak kereső munkában.

170

Életüknek ők maguk kell, hogy kereteket és a nap lefolyására jó terveket építsenek – ez a jövő kihívása! Minél több az intrinzikus motiváció, annál jobb az egész társdalomnak. Hogy iskoláinkra, ezek szerkezetére, a tanárképzésre, a tanításra, a tantervekre milyen hatással bír, ezt egy másik helyen már részletesen leírtam (58). Sajnos, az oktatásvita továbbra is főleg egy formai kérdés körül forog: „Milyen a jó iskolatípus? G8 vagy G9?” És: „Mekkora legyen az érettségizők száma?”. Ugyanez az iskolák digitalizálásánál: „Mely kortól kell a diákoknak tabletet használni?” „Az iskolákban legyen több digitális készülék, vagy inkább kevés?” „Hogyan építsünk föl gyorsan egy WLAN-kapcsolatot?” „Ki fizesse a digitalizálás infrastruktúráját?” Hogy a digitalizálás az eddigi extrinzikus tanrendszert megingatja, arról alig esik szó. Pedig a munka- és teljesítménytársadalommal való párhuzam rikító. A helyzet komolysága drámaian alábecsült. (Vagy „fölé”?RS18X20). Mindkét esetben az a hit uralkodik, hogy egy félholt lovat tovább lehet a célig hajszolni: itt a kereső munka által pénzelt szociális rendszer, amott az extrinzikus jutalmazásra épült oktatási rendszer.

Az oktatáskritikusok körében legalább két pontban van egyetértés. Aki most iskolába jár, szakmát tanul, vagy egyetemista, kész kell lennie arra, hogy egész életében tovább kell tanulnia. Hogy ez nem megy sok intrinzikus motiváció nélkül, szintén világos. És abban is megegyezés történt, hogy ez kreativitás nélkül nem fog menni. A „kreativitás” viszont egy igen csalóka fogalom. Nemcsak zeneszerzők, írók, szakácsok és szoftver-fejlesztők kreatívak, hanem leleményes seftelők, trükkös csalók és maffiózók is.

171

Morál nélküli kreativitás társadalmilag nem kívánatos. (Pl.Orbánovics!RS18X20). Száraz tanulás, „szívből”-nélkül sem. Döntéseinkben a jövőben az erkölcsnek egyre nagyobb lesz a jelentősége. Ugyanez vonatkozik a technikai készülékekkel való bánásmódra. A „mérni” és a „mérhetőség” helyes megítélése szintén oktatáskérdés. Aki önmagát meg akarja ismerni, nem számolgathatja egyszerűen csak a lépéseit, hanem rákérdez, miért lépked egyáltalán? „Digitális önkontroll” és „digitális kockázatkompetencia” két fogalom, melyet a pszichológus Gerd Gigerenzer leír, az, amin múlik: „képesség digitális technológiákkal informáltan bánni, azzal a céllal, hogy hasznosságukat növeljük, lehető károkozásukat csökkentsük.” (59). A jövő iskoláiban a tanulóknak meg kell tanulniuk, a digitális kockázatokat fölbecsülni (pl. telefonálás autóvezetés közben) és a pszichológiai összefüggéseket megérteni. Aki sok dolgot egyszerre intéz el, nem multitasking-ol, hanem memóriáját tartósan károsítja. És aki emlékezetét kirakja egy gépre, alig fog valamit is fejben tartani tudni. Ezért lesznek egyre fontosabbak olyan mára feledésbe merült gyakorlatok, mint verset kívülről megtanulni és az emlékezőképességet edzeni. Iskola után is lesznek olyan helyzetek a jövőben, ahol készülék nélkül is valamit jól meg kell jegyezni. És minél kevesebbet tárolunk az emlékezetünkben, annál kevesebb áll majd gyerekeink rendelkezésére saját gondolataik szabad társításához. Ezektől a pontoktól No. pedagógiája 2018-ban messze áll. Bár szeretnék az oktatási minisztérium 2016-ban meghozott „Digitalpakt” csomagját a digitális korszak fölkészítésére az iskolákban bevetni, de hogy ezzel hogy nézzen ki a megfelelő tanítás a jövőben, olyan sötétben maradt, mint a hold árnyékos oldala.

172

Az utópia ellenben követeli, hogy a gyerekeknek egészen konkrétan segítsünk abban, hogy megvédjék magukat a figyelemeltereléstől és a függővé válástól. Született kíváncsiságukat megőrizni és óvni akarja. A jövő iskolái legyenek olyan helyek, ahol minden egyes gyerek döntéserejét kifejlesztik – mert ez óriási merényletnek van kitéve.Egy humánus utópia azzal foglalkozik, ami az embert általában boldoggá teszi és életének értelmet ad. Minden modern technikát ebben az összefüggésben kell látni és értékelni. Eközben nem szabad megkísérelni az embert a technikához idomítani, hanem igényei szerint kell eljárni. Hogy a kevesebb kereső munka világában az emberek boldogok legyenek, sok időt és energiát kell arra szánni, hogy önmagukat kultiválják! Különösképp azért, mert a digitális technika tőlük mértékletes bánásmódot követel. Az oktatásrendszer fő feladata, a kíváncsiságot és az intrinzikus motivációt a pedagógia fókuszába helyezze, hogy a tanulókat képessé tegye egy betöltött életre a jövőben – akkor is, ha a kereső munka nem áll hosszabban az életük középpontjában. (Köv.: Gondozott élet? A váratlan ingere, 173-199, +70 maradt)

 

GYÁMOLÍTOTT ÉLET? - A nemvárt ingere -

173

A német-finn Vándormadarak...egyszer Inari felé (1996) filmben van egy megkapó jelenet. A kamionsofőr-kísérő Hannes (Joachim Król) igen magányos életet él. Csúnya, gátlásos és barátok nélküli lévén, teljesen visszaszorult privát világába. Vasutak menetrendjeit tanulmányozza és tanulja meg kívülről. Célja, hogy a menetrend-versenyt Inari-ban, Lappföld egy kis falujában, mindenképp megnyerje. A vonaton megismerkedik egy szép nővel, a finn Sirpa-val, aki azon csodálkozik, hogy Hannes épp erre utazik vonattal Inari-ba. Ez bár a legrövidebb út, de nem a legszebb. A másik ugyanis, ahogy Sirpa neki elmeséli, É.-Svédországon, Haparanda-n át visz és tovább a tengeren. Hannes fülig szerelmes lesz a vonzó Sirpa-ba. Amikor végül a menetrend-szakértők versenyén nagy előnnyel vezet, megkapja a legutolsó kérdést: „Melyik a legrövidebb út Inari-ba?” Hannes tétovázik. Ahelyett, hogy a legrövidebb utat adná meg, megnevezi a legszebb utat Haparanda-n át, amiről Sirpa mesélt neki. A válasz miatt ugrik a győzelem, bár Hannes tudja, a versenybíráknak a legjobb út a legrövidebb. Ám mivel Sirpa ott ül a nézők között,

174

Hannes nem tarthatja többé a legrövidebb utat a legjobbnak. Így a versenyt, amire olyan hosszan készült, elveszíti – de meghódítja Sirpa szívét!

Az ember élete nem a lerövidítésekre programozott. Aki kerülő utakon jár, többet lát a tájból. És „a sors átláthatatlanságáról ismerszik meg”, mondja Radik Knapp osztrák költő. Meglehet, sok ember a legkényelmesebb utat keresi. Mások szabad idejükben hegyeket másznak, esőerdőkön küzdik át magukat, vagy maratont futnak. Nyilván gyakran keressük a könnyed szórakozást és kerüljük azt, ami megerőltető és fáradtságos. Mégis azokat a foglalatosságokat és tapasztalatokat értékeljük, tartjuk értelmesnek, melyek elérése nem volt épp könnyű.

Hogy a legjobb út nem kötelezően a legrövidebb és a leghatékonyabb, egy fontos maxima, amely megvéd bennünket a digitális korszakban a fatális tévedésektől. Társadalmunkat és gazdaságunkat egyaránt ilyen lerövidítésekkel bombázzák az új technikai lehetőségek. A hatékonyság maximalizálásával ígérik a legjobb önellenőrzést és a legokosabb megoldást, minden problémára. Így pl. az online-kereskedés óriási előnyöket kínál. Interneten megspórolhatjuk az időt, amit boltokba való járásra szánnánk. Termékeket, árakat tudunk a neten összehasonlítani. Nem kell cipekednünk. Tehát a jövőben mindent online rendeljünk meg?

Jómagam példáját veszem: antikvár-könyveket gyűjtök, főleg a XVIII. és XIX. századból. Nemcsak a régi könyvek szagát, kinézésüket, tapintásukat szeretem, hanem mindazt, ami gyűjtésükkel együtt jár: idegen városokban, antikváriumokban keresgélni, fura antikváriusokat megismerni. Tetszik a rendetlenség ezekben a régi könyvesboltokban, felfedező és kutatási vágyaimat itt kielégíthetem, ebben a lezárt világban. Szeretem ezt a légkört és büszke vagyok, ha egy-egy „ínyenc” darabra akadok és megszerezhetem. (Ne vegyünk könyveket, vegye meg a könyvtár! Ökokiskáté,RS18X26). Az online-kereskedelem mindettől megfoszt és a városokban kihalnak az antikváriumok. Az interneten csak azt találom, amit keresek, jól rendezetten, állapot és ár szerint. Soha sem veszek meg egy könyvet túl drágán. Ám ha mindaz hiányzik, amiért egyáltalán elkezdtem régi könyveket gyűjteni, akkor miért tenném ezt továbbra is? Ha a legrövidebb út fölöslegessé teszi az egész utazást, vele együtt elvész az egész készülődési izgalom! És nem ugyanez érvényes a ruhákra is? A cipő, amit Rómában vettem, elveszíti különlegességét, ha online rendelem. (Ne utazzunk sehová! Ne vásároljunk semmit!Ökokiskáté,RS18X27) Semmi sincsen többé sehol, ami eddig csak ott volt. Nem nehéz ezt a világra kiterjeszteni. Minek a boltok a belvárosban, ha minden megrendelhető a neten? És hogy nézne ki egy belváros boltok nélkül? Talán úgy nézne ki, mint a nem olyan híres Marl, É-Ruhr-Vidéken. A városatyák bölcs gondolatnak tartották a 70-es években, hogy megépítik a Marler Stern shoppingcenter-t, É-Rajna-Vesztfália legnagyobb belvárosi plazáját. Miután 1974-ben a Stern megnyílt, a Marl-i belváros egy csapásra üressé vált. Még a 90-es években is láthatók voltak bedeszkázott kirakatok. A belváros pillanatok alatt kihalt. Hogy a „Stern” a kontinens legnagyobb légpárnás tetőjével időközben ugyanúgy kihalt, a szomorú történetet cseppet sem vidámítja.

A Silicon Valley lakóinak az urbánus kultúra elvesztése semmit sem jelent – ilyen nem is volt nekik. A kockafejűek egyébként sem olyan emberek, akik a belvárosokat tarka élettel gazdagítanák. A Silicon Valley többnyire urbánus ugar, valamikori gyümölcsültetvény helyén. Lakói számára a város - mint fórum, találkozások, bevásárlás és nézelődés helye - a digitális korszakban már nem szükséges. Hisz személyesen már semmit sem intéznek: az ételt hozatják, sofőrjeik vannak, senki sem mos maga. Flörtre és szexre pedig van elég portál, app és film. Hogy urbánus kultúrájú metropoliszok, San Francisco és San José közötti tájain túl, még fiatal emberek körében is igen vonzóak, nagyon örvendetes. Berlin ebből a jövőben is profitálhat. Itt sokkal több US-fiatal akar élni, mint Palo Alto-ban! Mannheim, Halle és Wuppertal ezzel szemben kevesebbet nyerhet. Egyébként a grasszáló online-kereskedelem semmi újat sem teremt, csak a 80-as és 90-es évek tendenciáit erősíti. A régi minőségi kiskereskedelem eltűnik a városokból és helyébe nemzetközi láncok lépnek.

Aki 20 év múlva is élhető kisvárost akar No.-ban, annak okos kommunál-politikusokra van szüksége. Nem árt idejében rákérdezni, városukba tényleg totál digitalizált szupermarketeket akarnak-e? Hasonlítsunk össze egy provance-i heti piacot egy eladó nélküli szupermarkettel, ahol az árak csak úgy ugrálnak! Ekkor láthatjuk, minek örülnek igazán az emberek és mi foglalkoztatja őket. Egy műtő teljes sterilitása létfontosságú, de ugyanez bevásárlásnál nem. Az átláthatatlanság fölkelti a fölfedező kedvet. Egy embertől valamit megvenni definitíve nem ugyanaz, mint egy robottól.

2018-ban ezekre a kérdésekre még válaszokat keresünk. Hol gazdagítja az életet digitalizáció és hol vezet zsákutcába? Mozgáskorlátozottaknak és időseknek nyilván jó, ha a hűtő alap-élelmiszereket magától után-rendel és ezeket fölveszi. De ez ne vezessen a hozzátartozók gondoskodási kötelességének fölmentéséhez! Másrészt sokaknak szíve-joga ilyen „okos” konyhákon csak mosolyogni. Egy lakás, mely lakói orvosi adatainak állandó értékelésével a világítást folyton beállítja, mint egy filmet a moziban, némelyeknek lehet ugyan vonzó. De hogy szexi-e a candle-fényt már beállítva találni, ha valaki partnerével a kádba indul, és nem romantikusabb, ha saját kezűleg gyújtanak gyertyát és végzik az előkészületeket, döntse el mindenki maga. Nem mindenki álmodik olyan szobafalakról, melyek depresszió esetén a borút optikailag visszatükrözi és rögvest füstölő pálcikákat vagy antidepresszánsokat reklámoz a tapétán. Nem kell mindent tökéletesíteni, ami tökéletesíthető. Nem lesz minden technikailag jobbítható egyben életminőségben is jobb, hanem esetleg rosszabb. Néhány dolog, pl. a futball, kifejezetten a sikertelenség artisztikájából él. A legtöbb támadást visszaverik, így azok sikertelenek lesznek.

178

Ha minden lövés gólt eredményezne, a játék igen unalmas lenne. Épp ez teszi a labdarúgást az élet szép metafórájává, ahol a sikerek, a csúcspontok, a látványosságok, a rendkívüliek a kivétel és nem a szabály. Nyilván az ember már sok százezer év óta egy ilyen normálállapotra van beállítva. Aki ezen alapvetően változtatni akar, nemcsak az életkörülményeket kell megváltoztatnia, de magát az embert is - beláthatatlan kimenetellel. A drogokkal és gyógyszerekkel végzett kísérletek, melyek az ember biokémiai „gyártási” állapotát összekuszálják, eléggé egyértelműek. Semmi ezekből nem teremt egy új belső egyensúlyt, hanem csak egy pillanatnyi eltolódást, ellenreakciókkal és függőséggel.

Nem minden dolog, ami azt ígéri, hogy digitális módszerekkel majd megold egy problémát, tényleg képes is erre. Ezért lehet érdekes az igazi problémákat a látszatproblémáktól elkülöníteni. A hatékonyság-növelés különösen legkevésbé alkalmas területe a művészet. A művészet definíciója szerint épp ellentéte a hatékonyság növelésének. Gondoljunk a svájci művész, Ursus Wehrli szép könyvecskéjére: Rendet teremteni a művészetben (60). A festészet műveit gondosan részeire szedve - emberek, vonások, színek – szép rendben, stószokba rakhatók. Hasonlóképp szortírozzák az újságok cikkeiket az online-kínálatukban – az olvasók egyéni érdeklődése szerint. Csak azt kapjuk, szépen külön tálalva, ami iránt egyébként is érdeklődünk vagy korábban rákattintottunk. Így a túlságosan eltérő szépen kiesik látókörünkből. Ez akkor tűnik igazán hatékonynak, ha a cél az, hogy a már meglévő érdeklődésünket erősítsék és újakat ne keltsenek.

179

A drága filmeket Hollywood-ban már most tesztközönség előtt szűrik át és az érzelmi és dramaturgiai hatásokat előre belövik. Ha a tesztközönség hangulatát digitálisan mérik, ez a jövőben még pontosabban elvégezhető lesz. A sikeres filmek dramaturgiája egyébként is már algoritmizált, ahogy Rembrandt művei is és a könyvekkel megy a legkönnyebben. Hogy a jövőben egyáltalán szükség lesz-e forgatókönyv- és regényírókra, egyes geek-ek már most tagadják. Minden perfekt és többé már semmi sem meglepő. Ha tényleg így lesz, senkinek sem kell többé több művészet. Nem föladata-e a tapasztalat képletét szétrobbantani és fölkelni a kulturális norma ellen? Ezt állítják legalábbis a művészet-teoretikusok már évtizedek óta. De talán ez a formája a művészetnek a tökéletes világban már nem is szükséges? A sztálinizmus művészetének sem volt szabad tapasztalatokat fölborítani, hanem föladata volt egy megváltozhatatlan rendrendszert dramaturgiailag elsöprően megerősíteni. Ma már egy van Gogh-kiállítás vagy egy Mozart-koncert aligha töri föl valaki tapasztalatát. A koncertrendezők, operák és színházak főleg azt játszák, ami a tömegnek kedves. Digitális technikával a közönség közérzete még pontosabban leolvasható és előrelátható. Kultúra és művészet mindig ugyanazt erősíti meg – egy tendencia, amely a 90-es évektől fönnáll és intendánsokat, kiállítás-szervezőket, rendezőket ejt már rég kétségbe. Nem beszélve a tv-kínálat monokultúrájáról, amit ma a digitalizálás megenged. Nézettség és célcsoportok mérése évről-évre pontosabb. A programok függése ilyen mérésektől már annyira erős, hogy valószínű, a programfelelősök egész csapata sem lenne képes, fölmérések nélkül, egy napi programot összeállítani.

180 Az adatgyűjtés itt tényleg a művészet és a kultúra szolgálatában áll? Vagy fordítva: azt tartjuk látni, hallgatni, olvasni érdemesnek, ami „megérkezik”? (was „ankommt”?) A digitális adatgyűjtés sok területen vezethet haladáshoz, de a kultúránál és a művészetnél ennek ellenkezője rajzolódik ki – innovációellenesség és stagnálás. Ezzel az a tendencia erősödik, amely az önkormányzatok vélt takarékossági kényszere által, a neoliberális kultúrpoltika miatt, amúgy is jelen van. Előresietett szolgálatkészség a publikum és a tömegízlés a művészetet és a kultúrát még soha sem vitte előrébb.

Aki nem akar „rendet teremteni” a művészetben és a kultúrában, a jövő társadalmában sokkal többet kell ezért tennie, mint eddig. Minél erősebben a hatékonyság-mentalitás határozza meg életünket, annál inkább küzdenünk kell ennek távoltartására a fontos területeken. A nem-konvencionálist támogatni, a minőséget nem a mennyiség szerint megítélni, fontos föladat a művészet és a kultúra felelőseinek. Épp ezek a területek nem illeszkednek a „probléma-megoldás” sémájába. Egy pozitív utópiában No.-nak más kultúrpolitikára van szüksége, mely nem a régit, a meglevőt, a rögzültet támogatja, hanem a kicsit, a nem-szokványost, a ferdét. Ha a jövőben sokan nem fognak a kereső munkából élni, fontos, hogy a legtöbben közülük „életművészként” legyenek képesek kibontakozni. Milyen szép lenne, ha a jövő No.-a a költők és gondolkodók országa lenne! És nem a „Gammler-ek” és „Gamer-ek” országa! A hasznosság és a gazdasági siker sötét árnya, melyet a neoliberalizmus vetett, még mindig nyomasztóan nehezedik a kultúrára. Visszaemlékszem egy rendezvényre 2016-ban, Essen-ben, melynek témája a gazdaság, kultúra és kreativitás volt. Az egyik előadó a Hamburgi Kreativitás Társaságnál arról döntött, mely újító fiatalok kapjanak támogatást és kik nem. Ezt mondta: Első kérdésem mindig: Milyen problémát akar megoldani? Nem hittem a füleimnek. Ezt kérdezi egy kreativitásért-felelős szakember? Milyen problémát oldott meg Velázquez? És Mozart? Milyet Franz Kafka? A példa mutatja, a kreativitás matematikai-technikai fogalma mennyire elfojtotta a többi definícióját – még azoknál is, akik foglalkozásukból kifolyólag ezt jobban tudhatnák. Kreativitás az élet legtöbb eseteiben az, amit akkor vetünk be, ha nem tudjuk pontosan, minek is kell kijönnie. A „probléma-megoldás” az emberi kreativitás sok kérdésében nem visz bennünket előbbre. Másként mondva: Mindenki a megoldásokról beszél – a filozófusok nem!

Egy másik példa, amely a „probléma-megoldás” keretét szétfeszíti, a főzés. Egy nagy bank rendezvényén Bonn-ban, alkalmam volt a Samwer testvérek (a Rocket Internet cég tulajdonosai) elképzeléseit hallgatni. A smart fiatal entrepreneure a jövő házairól mesélt. A leggyönyörűbb: nem lesz szükség többé konyhára! Elég egy okoshűtő, a többit elintézik a drónok, hoznak élelmet a szupermarketekből vagy az ötcsillagos-étterem konyhájáról. Mit nyernénk ezzel? - kérdeztem. „Időt!” És mit kezdenénk az így nyert idővel? Erre már a „jövőépítő” nem tudott megnyugtató választ adni. Hogy vannak emberek, akiknek a közös főzőcskézés jobban eltöltött időnek számít, mint a díványon ülve szgépen játszani vagy online megrendeléseket föladni, ez már láthatólag meghaladta fantáziáját. Szociobiológusok szerint a kooperáció és a társaságigény úgy keletkezett, hogy egyedül nem lehetett mamutra vadászni. Ebben lehet valami. De legalább annyira fontos, hogy senki sem volt képes egyedül egy egész mamutot megenni! És nyilván a legtöbben ezért szeretnek társaságban főzni és étkezni – eltekintve néhány „nerd”-től és „geek”-től.

Tehát amit a digitális technika hoz, lehet egy haladás, de lehet egy visszalépés is. Kezdjük először a kulturális visszalépés veszélyeivel. Silicon Valley sok víziója közelebbi pillantásra nem az. Nem kevésnél hiányzik az emberismeret. Azt istenítik, amit a technika kiad és nem azt, amire az embereknek és a társadalomnak sürgősen szüksége van. Sok mindent, ami tökéletesíthető, nem kellene tökéletesíteni. Különösen akkor nem, amikor a következményeket és a felelősséget senki sem akarja vállalni.

Képzeljünk el egy társadalmat, ahol minden perfekt és a leghatékonyabb – mi jöhet ezután? Semmit sem lehet többé megváltoztatni vagy variálni anélkül, hogy a dolgokat kevésbé hatékonnyá ne tennénk. És mit jelent egyáltalán az efficienciát, mint a legmagasabb mércét kitűzni? Az ember leghatékonyabb állapota, minden életprobléma tökéletes megoldása – a halál: olyan állapot, amelyben nem kell többé mozogni, energiát fogyasztani, valamiért fáradozni és megszabadulunk az élet minden zavarosságától és rémképétől.

183

Egy jobb megoldás a halálnál nincs, ez az ember „legsmartabb” állapota. Az élet azonban nem smart, hanem ellenálló, kiszámíthatatlan, kiforratlan és nem egyértelmű – és épp ez teszi vonzóvá, értékessé és izgalmassá!

A digitális korszak emberbarát utópiája pont ebből kell, hogy kiinduljon. Élesítse meg látásunkat, hogy eldönthessük, mely technikai haladás kívánatos és melyik nem. Hogy ma már menő személyzeti vezetőt szoftverrel helyettesíteni, mint egy bolond ötlet fog bekerülni a történelembe. Ha ez félremegy, jöhetnek az új foglalkozások: „exnovateure” és „reanalogizáló referens”, melyek az első melléfogást vissza csinálhatják. Mert akit a szgép, mint optimális munkaerőt kiszámít, nem biztos, hogy illeni fog leendő munkatársaihoz. Itt sok alkoholmentes sört adnak el, amelytől nem lehet berúgni.

Rosszabbak a rövidítések és betűszavak, melyek később veszélyessé válhatnak. Az USÁ-ban, 1997-2007 között, minden 3. gyerek CD-ről és DVD-ről tanulta az anyanyelvét. A „Brainy Baby” és a „Baby Einstein” programokkal próbálták a kicsiket a legjobb szintre hozni – katasztrófális eredménnyel! A tudományos teszteken ezek a gyerekek rendre elbuktak (61). Anyanyelv-tanuláskor egy gyerek nemcsak szavakra reagál, hanem szemkontaktusra, mimikára, gesztikulációra és odafordulásra. A nonverbális kommunikáció az embernél épp oly fontos, mint a verbális. Ez így van az összes legtöbb emlősnél is.

184

Konszernek, mint a Disney, ilyen tanprogramokkal 400 millió dollárt vágtak zsebre - félrenevelt gyerekek tömegét hagyva maguk után. Csinos példa arra, hogy egy új technológiába vetett hit, mely könnyebb utat vagy lerövidítést ígér, gyorsan az objektivitás sérüléséhez vezet. Azt is mutatja, hogy ha az emberek egy terméket megvesznek, befogadnak vagy helyeselnek, nem lehet mérce arra, hogy az valóban üdvözlendő. (Egyetek ...t, száz millió légy nem tévedhet!RS18XI2) Mindenütt, ahol tipikusan emberi, vagy pszichológiail

Szólj hozzá!

PRECHT-V.

2019. január 18. 10:05 - RózsaSá

Tervek helyett történetek

A POLITIKUSSÁG VISSZATÉRÉSE

200

A „Robert Taylor Homes Chicago” egy ragyogó ötlet volt. A várostervezők nemes gesztusokkal és szép szavakkal arra biztatták a szegényeket és leszakadtakat, elsősorban feketéket, hogy hagyják ott kulipintyóikat és költözzenek át a modern emeletes házakba. Egymás után húztak föl 28 silót a gazdag déli városrészben, az egyetem és a sztárépítész Frank Lloyd Wright szép Prairie House közelében. Ám az első beköltözők közül, akiket 1961-ben virággal fogadtak, nemsokára senki sem maradt a tömbökben. Amikor 1997-ben a Chicago Tribun rendőrriportere kíséretében az épületeket meglátogattam, a legszörnyűbb gettóban találtam magam. A bejáratok és leveles ládák ürülékkel voltak bekenve, gyerekek éjszaka fürdőkádban aludtak, a bandák veréseitől tartva, a letaposott füves részek tarka patronhűvelyekkel voltak teleszórva, mint egy szilveszter éjszaka után. Már 1993-ban megkezdődtek az első kiköltözések. A lebontás 2005-ben kezdődött és két év múlva az utolsó tömb is eltűnt.

Valami itt félrement. Átkozottul félrement, pedig milyen jó ötlet volt! Az új házak átláthatóak és higiénikusak voltak, lifttel, központi fűtéssel és meleg vízzel.

201

Miért nem javultak itt a szociális viszonyok? Szemben a szegény és piszkos bádogkalyibákkal, ahonnét a lakosok jöttek? A fantázia nélküli tömbök senkit sem ösztönöztek erényes életre. A 27 000 ember szűkös szociális helyzetben egymást sem biztatta tisztességre és becsületre. A várostervezők álma, rajzasztalon egy smart megoldást találni egy súlyos szociális problémára, kudarcba torkollott. Ezeket az óriásprojekteket, egy fikarcnyi emberi pszichológia nélkül, mint a csikágói, a „szolúcionizmus” gúnynévvel illették. A modernkor építészete nyüzsög az ilyen példáktól. Mindig egy egyszerű, világos és átlátszó megoldást ígérnek egy rendkívül összetett problémára. Gondoljunk a francia-svájci építész, Le Corbusier tervére, miszerint Párizsban, a Szajna jobb partján, szinte minden régi épületet le kell bontani és helyükre négyzetesen 18 monumentális toronyházat kell építeni. A diszrupció szellemétől megrészegülve, nem vették figyelembe a veszteségeket, ami különösen a történelmileg összeforrott óvárost érte, összetéveszthetetlen hangulatával.

2013-ban a fehérorosz újságíró, Evgeny Morozov a „solutionismus” fogalmát az építészetből kiterjesztette a Silicon Valley számos ötletére, jövőterveire és üzleti modelljeire. Itt is egy rövidlátó tökéletesítési terv tör előre, mely egyszer iszonyúan megbosszulja magát. Ez az akarat „csak mellékesen érdeklődik megjavítandó tettek iránt. Arra törekszik, hogy minden szociális összefüggést úgy értelmezzen át, hogy vagy pontosan körvonalazott probléma egészen meghatározott, kiszámítható megoldásokkal legyen kezelhető, vagy transzparens, nyilvánvaló folyamatoknak tűnjenek, melyek a helyes algoritmusokkal könnyen optimalizálhatók. Ám ezek váratlan következményekkel fognak járni.” (66) Sok társadalmi kérdést nem lehet technikai eszközökkel megválaszolni anélkül, hogy akaratlanul is erőszakot alkalmazzunk. „Az építészrajzokon minden csendes. A való életben nem.”- vélte a holland író, Cees Nooteboom. Ma már sok US-várost kamerákkal és mozgásérzékelőkkel raktak tele, hogy már senki sem érezze magát nem megfigyelve. Ezzel csökkent a bűnözés. Ám ekkor már nem egy szabad országban élünk, hanem egy rendőrállamban. Ezt eric Schmidt híres mondata fejezte ki a legtömörebben: „Ha nem akarja, hogy valamit más is megtudjon, legjobb, ha nem is teszi meg.”. A fölvilágosodás filozófusai az emberi ítéleterőt akarták fejleszteni, hogy az emberek erényesebben viselkedjenek. A kibernetikusok elveszik a lehetőséget nem-erényesen viselkedni. „A bizalom jó, az ellenőrzés jobb.” Ez a Lenin-lózung száz évig szolgált a sztálinizmus cinikus emberképének – ma a Szilikonvölgy szociáltechnikájának a jelszava. A megfigyelő és az ellenőrző megoldások keresése nem korlátozódik Kaliforniára vagy az USÁra. Titkos szolgálatok és a rendőrség No.-ban is fölszáll a vonatra és a „terrorizmus elleni harc” mellékvizén „optimalizálja” lehetőségeit. És ismét a shifting baselines módszerével állunk szemben. Míg a 80-as években sok ember No.-ban a népszámlálás és a géppel olvasható igazolvány ellen lázadt, ma szelíden eltűrik a megfigyelő technikákat hétköznapjaikban. A biztonság és a szabadság viszony sok kicsi lépésben óriási mértékben eltolódik.

203

Nem azért, mert No.-ban a fenyegetettség az utóbbi években kiéleződött volna, hanem egyszerűen azért, mert olyan technikai lehetőségek nyíltak meg, melyek korábban nem voltak. Bevetésükről az eszközök léte dönt és nem a cél. No.-ban a bűnözési statisztika tényleg csökkenést mutat. Ezzel szemben nőtt a kiberbűnözés.

A helyzet becsapós. A megfigyelő technika minden új bevetésére vannak érvek. Hogy ez az egész fejlődés közben értékeket rombol szét, nem ver föl nagy port. Hisz az egyes lépések nem olyan szörnyűek. Az átláthatóság fontosabb lesz, mint a privátszférához való jog helyettesíti a szabadságot, A végén nem egy szabad országban, hanem egy kiberországban találjuk magunkat, számtalan apró lépések után. És ezen az úton valahol volt egy pont, ahol föltétlen meg kellett volna állni. Az intranszparencia a társadalomban nagy érték. Tekintettel a mutyizásra, sumákolásra, korrupcióra - ez a kijelentés meghökkentőnek tűnik. A szolúcionisták sem az intranszparenciát írják zászlóikra, hanem a transzparenciát. A kételkedők olvassák el az angol író William Makepeace Thackeray glosszáját „On Being Found Out”, 1861-ből, egy teljesen transzparens társadalomról. „Képzeljék csak el, hogy mindenki, aki törvénysértést követ el, azonnal lelepleződik és megkapja büntetését. Képzeljék el az összes srácot az iskolában, akit sarokba kéne állítani, utána a tanítókat és az igazgatókat.

204

Képzeljék el a legfelsőbb parancsnokot vasra verve, aki előzőleg az egész hadsereg büntetését fölügyelte. Képzeljék el, amint a lelkipásztor fogdmeget kiált, rögvest elkapnánk a püspököt és deresre húznánk. A püspök után mi legyen a méltóságokkal, akit őt kinevezték? ...A verés szörnyű. A kéz lankad, az ember belefárad a sok vesszővágásba, lengetésbe. Mennyire örülök, hogy nem mindet leplezzük le. Kedves testvéreim, tiltakozom az ellen, hogy mind megkapjuk, amire rászolgáltunk.” (67) Természetesen Thackeray társadalma még messze van, de mi úton vagyunk feléje. Még nem tud mindenki mindent a másikról – csak a GAFA-k. Együttélésünkre nézve mérhetetlen nagy értékű, hogy nem tudunk mindent azokról az emberekről, akikkel dolgunk akad. A viselkedésszámlák, melyeket másokról vezetünk, épp oly hiányosak, mint a másokéi a miénkről. És ez jó így. Mert ha mindenkinek lehetősége volna mindent a másikról tudni, társadalmunk összeomlana. Már Thackrerey sejtette, hogy a legnagyobb transzparencia nem a szociális békéhez vezet, hanem a háborúsághoz! „Milyen szép csodálatos gondoskodása a természetnek, hogy a női nem nincs fölruházva azzal a képességgel, hogy leleplezzen bennünket. Szeretné, ha felesége és gyermeke Önt úgy ismerné, amilyen valójában és precízen az Ön értéke szerint méltányolná Önt? Ha igen, akkor Ön, kedves barátom, egy sivár házban lakna, meghitt otthona igen fagyossá válna...csak nem képzeled, hogy olyan vagy , amilyennek nekik tűnsz?” (68)

205

Egy teljesen átlátszó társadalom nem volna kívánatos. Ugyanez áll arra a társadalomra is, amely normától eltérő viselkedést egyáltalán nem enged meg. „Egy szociális normák rendszere sem teheti magát ki egy perfekt viselkedés-transzparenciának, anélkül, hogy halálosan lejáratná magát.” -írja a szociológus Heinrich Popitz. „Egy társadalom, amely minden viselkedés-elhajlást leleplezne, egyszersmint normái érvényességét döntené romba”. (69) Ha minden nyilvános lenne, ezáltal az emberek nem lennének tisztességesebbek. Ekkor minden szabály előbb vagy utóbb elveszítené érvényességét, mivel amúgy sem lehetne száz százalékosan betartani.

A normák kényszerűen valami merevséget, rögzítettséget, „nyakasságot” tartalmaznak és ezzel valami túl-követelést, illuzórikusat. (70) A szociális viselkedés és a morál a szürke zónákból él, egy viselkedésből, melyet nem ismerünk olyan pontosan. Ezt nem lehet szabványosítani, mint a szögeket vagy a csavarokat. Ahol hús-vér emberek élnek, a szociális viselkedéshez hozzátartozik a szabályok megsértése. Hogy mi is egy ilyen szabálysértés, a mindenkori kultúrától függ. Aki Beirut-ban átgyalogol a piroson, a rendőrség nem bünteti. Bayreuth-ban a kockázat nagyobb. Az ok világos: Ha Beirut-ban a rendőrség a gyalogosokkal foglalkozna, mással sem tudna törődni. A normák is a shifting baselines alá esnek. Ha mindenki vét a norma ellen, a normasértés jelentéktelenebbé válik, mintha mindenki tartaná magát a szabályhoz. Minél többet tudunk mások szabálytalanságairól, annál jobban érezzük saját téves viselkedésünket megengedőbbnek. Ha ismert lenne, hányan trükköznek az adóbevallásaikkal, ez biztosan nem vezetne egy jobb adómorálhoz. A hasonlító logikánkat követve, ez egy lefelé induló spirál kezdete lenne.

206

Ebből a szempontból mit gondoljunk a bevásárló kosárról, mely automatikusan befékez, ha elhagyjuk a szupermarket parkolóját? Vagy a New York-i metró-rendszerről, mely megakadályozza, hogy bárki blicceljen? Nemcsak azt akadályozza meg, hogy valaki tévesen viselkedjen, de egyben a választást is elveszi, valamit megtenni vagy nem tenni meg. Minél több biztonsági intézkedés határozza meg életünket, annál kevésbé vagyunk rásszorulva, hogy ítélőképességünket iskolázzuk, és erkölcsös viselkedésünket magunk határozzuk meg. Bizonyos dolgokhoz azért tartjuk magunkat, mert mást nem is tehetünk. A szociális normák ezzel szemben választást hagynak követni őket vagy megszegni. Épp az, hogy nem kényszerülünk őket követni, ez teszi ezeket jelentőssé. Érvényességüket nem a kényszer, hanem az önkéntesség adja. És ezek maguk addig fontosak, míg nem mindenki tartja magát hozzájuk. Ui. mi jól és szívesen élünk egyfajta „szociális élet bizonytalansági elvével, mely végső soron ugyan úgy azt a jó véleményt szolgálja, amivel mi egymásról vagyunk, amit mi a szabályrendszerünktől kapunk. A normák nem viselik el a reflektorokat, valamennyi árnyékolásra van szükségünk.” (72) Reális életünk ismételten különböző normák közötti választást követel. Egyik követelése egy másiknak ellent mondhat. Ezt a helyzetet ki kell bírnunk. „Önmagukkal csak a balgák vannak tisztában.” Martin Seel mondata ugyanúgy érvényes a társadalomra is. És ami az igazságra érvényes, ugyan úgy érvényes minden más erkölcsi erényre is! Önmagunkat komolyan kell vennünk, de nem túl komolyan. A normák szabályok, melyek együttélésünket hivatottak megkönnyebbíteni. Minden egyes ilyen szabály egy konfliktust kell, hogy megelőzzön. Csak kérdés, ha minden konfliktust megelőzünk, mennyire marad élvezetes az életünk? És ki az, aki még önmaga gondolkodik?

207

Az etika célja nem a legnagyobb életbiztonság. Ez egy esély egy betöltött életre, lehető legtöbb ember számára. Ebben kell, hogy a normák segítsenek. Semmiképp nem céljuk, hogy mi szolgáljuk őket. És ha a norma-áthágások miatt fölháborodunk, jó, hogy ezek vannak. Ki szeretne egy olyan országban élni, ahol minden kihágást regisztrálnak és szankcionálnak? (És ahol mindent kétszer mondanak el?RS18XII4). Minden erkölcsi alaptétel iszonyattá válik, ha korlátlanul egy merev szabállyá teszik. Mindig becsületesnek lenni, mindig igazságosnak, mindig fair-nek, mindig együttérzőnek, mindig nagyvonalúnak, mindig hálásnak, stb. - ki szeretne ilyen lenni? Ez lenne egy tényleg betöltött élet?

Ha a jövő technikája azt ígéri, hogy analóg kérdéseket digitálisan válaszol meg, úgy, hogy egy biztonsági mátrixba szövi bele, meg kell őrizni kételkedésünket. A bűnözést a szabadság beáldozása árán legyőzni egy pürrhoszi győzelem: ha ebből sok lesz, már nem élünk egy önmeghatározó társadalomban. És azok, akik szüntelenül „jót” tesznek, mert magukat állandóan „trackenolni” és „nudgenolni” engedik, erkölcsileg nem autonómok, hanem függő junkie-k. Nem beszélve azok hátborzongató hatalmáról, akik minden adatunk birtokában vannak, és többet tudnak rólunk, motivációinkról, igényeinkről, és esetleges cselekvéseinkről, mint mi magunk.

Aki a digitális korszak humánus utópiáját föl akarja vázolni, ezt a veszélyt komolyan kell, hogy vegye. A szolúcionisták csendes építészrajzai nem szabad, hogy egy leszedált élethez vezessenek. Gondoljunk csak a Bauhaus-építészre, Walter Gropius-ra, aki lakóházai lakóinak megtiltotta, hogy virágcserepeket tegyenek ablakukba, mert ezzel rontják az uniformizált összképet. Ilyen „virágcserepek” állnak ma mindenütt szanaszéjjel, ahol emberek élnek és dolgoznak. De meddig tűrik még a hatékonyság és az optimalizálás főpapjai az életvilágunk és jellemeink rendetlenségét és összevisszaságát: a munkában nem százalékosan terhelhetőknél; a bogaras, magányos farkasoknál, a faragatlanoknál, az otrombáknál, a nehezen megközelíthetőknél, a krakélereknél, a kirobbanóknál, a lassúknál, a gúnyosoknál, a csélcsapoknál, stb., stb.? Mindezek a való, tarka, nehézkes élet részei. Fárasztó, de izgalmas. És történeteket szül, melyek nem tervek. „Egy történet az, ami akkor játszódik le, ha valami közbejön.” - fogalmazta meg egykor a filozófus Odo Marquard. Egy terv viszont akkor valósul meg, ha semmi sem jön közbe. Aki az okostelefonjáról szedi le a navigációt, az nem kell, hogy többé valakitől az utat tudakolja és megismerjen valakit. De ha semmi sem jön közbe, akkor mi még az élet? A humánus utópia felé vezető úton ezzel a veszéllyel szembe kell néznünk. Ha nem vigyázunk, a választott út a perfekció kristályos fagyhalálába vezet. Miközben kényszerűen, csupa jó szándékból megszűntetjük a politikát.

209

Ha „ nem leszünk elég erősek és bátrak, hogy a szilikonvölgyi mentalitást visszautasítsuk, amely ma a technikai perfekciót tovább szítja, akkor egy nap olyan politikával kell élnünk, mely egyáltalán nem kívánatos; olyan embertársakkal, akik elveszítették alapvető képességüket az erkölcsi cselekvéshez; olyan színtelen (vagy élettelen) kulturális intézményekkel, melyek semmilyen kockázatot nem vállalnak és csak a mérlegükre figyelnek; végül egy perfekt ellenőrzött társadalomban, ahol ellenzék nemcsak lehetetlen lesz, de talán még elképzelhető sem.” (Morozov).

Aki mindent az efficiencia szempontjából néz, a demokratikus EU-államok és az USA politikájával már nem tud mit kezdeni. A Szilikonvölgy vezérei nem palástolják, hogy a politikai rendszert optimalizálni kellene és ezt legjobb, ha őrájuk bízzuk. Eközben nem látják, hogy a demokráciák pl. szándékosan lassúak. A kétkamarás rendszerek és az erőszakmegosztás nemcsak a hatalom kiegyensúlyozását szolgálják, de a politikai döntések lefékezését is. Az antik Athénban a görögök a bevádoltat még aznap elítélték, egyszerű többséggel. Ez számos drámai téves ítélethez vezetett. A demokratikus és jogállami rendszerek, melyek a XVII.-XX. században fejlődtek ki, ilyen akcionizmusokat képesek megakadályozni. A legrövidebb út ugyan a leghatásosabbnak tűnik – ám a jó demokráciákban hatékonyabb, ha meghosszabbítják . Ami időt, ráfordítást és pénzt takarít meg, nem biztos, hogy mindig kétségkívül jó, hanem elég sokszor alapvetően téves. A gazdaság törvényei, miszerint az idő pénz lenne, és mindig a jutalom a leggyorsabbaké, nem érvényesek a politikára. Sok idéa hosszadalmas, komplikált, igényes és nehéz elfogadtatni. Aki a politikai szférát hatékonyabbá akarja tenni, a végén inkább eltűnteti és szociális technikával pótolja. És minél átláthatóbbá teszik a polgárok önmagukat a kétes üzleti szerződések jóváhagyásával, annál könnyebb lesz ez az eltolódás.

210

Ez egy, mint ahogy a régi alkotmányvédő-bíró, Udo Di Fabio mondja, „nehezen kijavítható átváltozási folyamatot indít be. Az akaratos, kritikus személyiségből, amitől a nyugati demokráciák léte függ, egy ingyenes teljesítmények által befogott személy lesz, aki szó szerint a mindenkori hálóközösséghez technikai öncenzúra és trendek által hozzáidomul és más, eltérő viselkedéseket keres.” (74)

Konformitásnyomás, konkurencia és acsarkodás mások iránt, nem épp a nyílt társadalom erős pillére. Ám a tanítás, csak magunkra gondolni és másokat kicselezni, már ősidők óta dívik és öregebb a digitalizálásnál. Akit naponta arra dresszíroznak, hogy mások kárára magának előnyt szerezzen, kétes állampolgári nevelést kap. Értékeink ingatag házát sok milliárd reklámpénzzel bombázzák: a gyerekkor erkölcsét, a vallás parányi morzsáját és az iskolai idők maradék demokráciafölfogását. Ez egy egyenlőtlen harc. Ma már senki sem kérdezi, prémiumtarifája másokkal szemben tisztességes-e? A piacgazdaság elemi magja, az ún. egyénelv, egy jól átgondolt szociális és humánus elvvel kell, hogy egyensúlyban legyen. Ezt prédikálta egykor Ludwig Erhard tanító mestere, Wilhelm Röpke. Ám hová lett mára ez a szociális és humánus elv? Ki harcol érte? A liberális gazdaság és a működő demokrácia Ny.-Európában elválaszthatatlanul összefonódott. Olyannyira, hogy egyiket a másik nélkül el sem tudjuk képzelni. De a sokat igért harmonikus egységet semmiképp nem mutatják. A korlátlan kapitalizmust semmi sem fékezi. Nemcsak ruháinkba szövi bele márkajelzéseit, hanem tudatunk legfinomabb alsóneműibe bejutva kioltja állampogárságunkat és tökéletes fogyasztóvá tesz. Egyre több életidőnket pazaroljuk el arra, hogy árakat és tarifákat hasonlítgatunk, hogy mások hátrányára nyerészkedjünk.

Mindeközben lelkünk szűntelen ingerlésnek van kitéve, túltelítve és egyben fölborzolva is. És épp ez gazdaságunk célja: Nem az elégedett fogyasztó, hanem ismételten az új elégedetlen. Nem csoda hát, hogy sokan megcsömörlenek a politikától vagy ingerülve reagálnak rá. Társadalmi kívánságaik, reményeik, céljaik csaponganak, mint a hálóvilág kísértet-identitásai; határtalanul megrendezve, csereszabatosan és érdektelenül, mint az okostelefonok milliárd szelfijei. Ez nem építi az állampolgári tudatot. A hiperfogyasztói társadalom és a demokrácia nem természetes szövetségesek, hanem, úgy tűnik, csak időszakos partnerek.

Erre a legkézenfekvőbb magyarázat már 180 éves és az US Alexis Tocqueville könyvében található. Ez az okos fiatal francia nemes a példás demokráciájú USÁban, 1835-ben, közönyös kereskedő néppel találta magát szemben, akik nem a közjóval, hanem önmagukkal foglalkoztak. Minél jobban dívik a liberalizmus, annál jobban halványul a polgárok politikai tudata. A végén, figyelmeztet Tocquville, a demokrácia teljesen kiüresedik. A polgárok lemondanak a részvételről és az állam egy mindent átfogó bódító diktatúrába megy át, esztétikailag egalitéer, politikailag totalitárius és élesen smart. Tocqueville-nek igaza lesz? Ma ez a kérdés sürgetőbb, mint valaha. A Richard Sennett-féle „fogyasztó-néző polgár” demokratikus hatalmát át fogja adni az óriás digitális konszerneknek, hogy cserébe a kényelmesség szabadságát megkaphassa? (75) És igaz, amit a volt US munkaügyi miniszter és politikaprofesszor, Robert Reich mond: Mint fogyasztók és befektetők egyre több hatalmat kapunk, mint munkavállalók és polgárok egyre kevesebbet? (76) Ennek a folyamatnak nincs alternatívája? Vagy ezt meg lehet változtatni?

Hogy államokat erősen gazdasági érdekek uralnak, régi jelenség. A XVIII.-XIX. sz. Angliájában sem volt ez másképp. A brit K.-Indiai Társaságnak épp oly mindegy volt, ki a király, mint ma az óriáscégeknek, ki a kancellár. Új viszont, hogy ezek a vállalatok már nem nemzetiek. A GAFA-k töbnyire nemzetek fölött és államtalanul ügyködnek. Ilyen helyzetben az állam és polgárai új szerepre kényszerülnek. Hogyan fognak a jövőben összetartani? Hogyan védi meg az állam a polgárait? Megszavazzuk-e neki a bizalmat, hogy minket a szükséges államvédelmen felül nem fog megfigyelni? Csak ha az államban megbízunk, akkor fogjuk igazán tisztelni. A utóbbi évtizedekben az államhoz való kötődés, különösen a pártokhoz, melyek az állampolgári akarat érvényesítéséért felelnek, meglehetősen meggyengült. E helyett az állammal szemben a polgárok ugyanúgy viselkednek, mint a fogyasztók. Ilyeneket kérdeznek: „Ez nekem mért éri meg?”, „Milyen előnyt szerzek ezzel?”. És ami a kor nagy kérdéseit illeti, minden választ a technika szellemében várnak el. Az állam oldja meg a menekült-problémát. Legjobban úgy, hogy definiáljon egy számot, mint legfelsőbb határt. És ezzel a probléma el van tűntetve. Ugyanez a környezet-problémánál, az egyenlőség-problémánál.

Aki a politikától elsősorban komfortot és megoldásokat vár, az a politikai gondolkodástól messzemenőleg elbúcsúzott. És pont itt lépnek színre a szociáltechnikai megoldások. Azt megakadályozni, hogy emberek bűnözőkké váljanak, nehéz és hosszadalmas tortúra. Egy várost bekamerázni, szenzorokkal telerakni, teljes ellenőrzés alá vonni – ellenben mi sem egyszerűbb. Már ez okból is a „smart city” sokaknak kedvelt víziója. A szenzortechnika egy város befogott adatait összegyűjtheti és egy felhőben tovább adhatja. A város lakosai és a technológia így állandó interakcióban vannak. Nézőpont szerint lesznek a dolgok körülöttünk „emberiek”, vagy az emberek tűnnek egy technikai infrastruktúra részeinek. A smart város idéája sokakat álmodozásba visz. Minden dolog és ember összekötése a gazdaságot hivatott hatékonyabbá tenni és új üzletmodellek ezreit a világra segíteni.

214

Minden amit teszek, amit tudok, adatokat generál, melyek segítik városomat „optimalizálni”. Az egész város így egy állandóan tanuló rendszerré válik, amelyben egy szemetes autó sem tesz meg szükségtelen utat, egy könyvtár sem tárol olyan könyvet, amit nem kölcsönöznek; egyetlen áruház sem téved vásárlói számában, semennyi energia sem kerül pazarlásra. Globális cégek számára ez a jövőben egy óriási biznisz. Ha a városok okosvárossá változnak, az IBM, a Cisco Systems, a Siemens, a Vattenfall évekig kap megrendelést. Egy másik út: EU-támogatással egyetemek működhetnek együtt, pl. Berlin, Bécs, Barcelona unijai. A központi kérdés ezeknél a projekteknél mindig: Ki dönti el, hogy egy város okosváros legyen-e és milyen területeken? A technikafilozófus, Armin Grunwald, ebben a fejlődés egy különlegesen érzékeny területét látja. Nem a politikusok és a technikai cégek, hanem maguk a városnegyedek lakói kell, hogy eldöntsék, milyen technikai infrastruktúrát akarnak lakóhelyükön. (77) A technológia meghatározza cselekvésrutinunkat, senki sem kényszeríthető semmilyen technikához való alkalmazásra. Aki az okosvárosokat alternatíva nélküli, természetadta evolúciónak tekinti, az egy „technikadeterminizmus” rabja, ami nem létezik. (78) Tehát itt is az ember álljon a központban és ne a technika. Hogy egy városrész vagy polgár energiatakarékos legyen, gyorsan többséget nyerhet. Az viszont valószínű nem, hogy minden polgár minden nyilvános helyen megfigyelés alá kerüljön.A német városok tehát jól eszik, ha nem vásárolnak ilyen szolúcionista mega-infrastruktúrális összcsomagot és még csak nem is ácsingóznak ilyenekre. Mert aki a polgárokat nem vonja be döntéseibe, bizalomvesztést és ellenállást szenved el. (Lásd Párizs! RS18XII10). Ma még a többség el sem tudja képzelni, milyen élet vár rá egy smart city-ben. Édenkert vagy rémálom? Teljesen leszabályozott körülmények között csak a robotok érzik jól magukat, a jövő vadászai, pásztorai, kritikusai nem föltétlen. Az urbanitás véletlenek, váratlanságok, közterek és spontaneitások pezsgő városélete. Komplett eltervezett csak a temető. A döntési folyamatok fölvilágosítás, információk és átláthatóság, valamint legnagyobb polgár-részvétel nélkül nem lehetnek a digitális korszak pillérei. Ám eddig állam és önkormányzat az e-government és az e-smart government minimális követelményeit sem elégítették ki. Adózás és építésengedély tekintetében a hatóságok még igen messze állnak a gyors és átlátható igazgatástól. Az e-democracy ilyen formái nélkül egy városképviselő vagy polgármester sem álmodhat okosvárosról. És aki igazi polgárokat akar és nem egyszerű, türelmetlen és lusta politikafogyasztókat, az be kell, hogy vonja őket a politikai döntésfolyamatokba, elkezdve már az iskolában.

Ami a városok kis tereire érvényes, a mesterséges intelligencia régiófölötti „megoldásaira” különösen az. Míg a polgárt egyre botrányosabb módon átvilágíthatóbbá tesszük, a dolgok internet-fejlődése és a mesterséges intelligencia üzleti modelljei egyre inkább elrejtve maradnak.

216

Aki ezen az érzékeny területen kutat, felelőssége tudatában kell, hogy legyen, valójában mit is tervez? Ez főleg a neurotechnikára vonatkozik, az agy-szgép összekötésére, mely belső képzeletvilágunkat teszi láthatóvá. Ha siketnémák és mozgásképtelen emberekről an szó, ezek a kutatások nagy segítséget jelenthetnek. De arról ki beszél, hogy ezen felül mit terveznek még ezekkel a technológiákkal? Érdekelt fölhasználók állnak sorba, különösen a titkos szolgálatok. Mit várhatunk el a „digitális ikrektől”, melyek valós termelő egységeket virtuálisan megkettőznek? Ilyen szimulációs modellek alkalmazása megmarad-e csupán a gépeknél?

Különösen kényes lesz, ha mesterséges intelligenciák etikailag kerülnek programzásra. Ez a probléma már az önvezető autóknál fölmerült, ahol valószínű legjobb az az ötlet, hogy a fiziognómia-fölismerő szenzorokat ne csinálják túlságosan intelligensre, hanem arc-vakra. Ám technikusok és technikafilozófusok arról álmodnak, hogy gépeket etikailag programozzanak. A következmények beláthatatlanok. Ha a gépek erkölcsileg programozottan cselekednek, vitatott esetekben, baleseteknél vagy katasztrófáknál, a programozó a felelelős – teljesen jogosan. Sokkal jobb lenne itt meghúzni annak a határát, ami megengedhető. Amit etikailag programozni kell, és ezzel emberek erkölcsi döntéseit helyettesíteni, azt egyszerűen nem szabad engedélyeztetni. Aki a mesterséges intelligencia határait keresi, itt megtalálta. Ugyanaz a határ, mint az ápolórobotoknál. Ami az embereknek segít, elvileg nem megvetendő (kivéve, ha bűnözés céljából fejlesztik ki). Ami az embert szociális érzékeny területeken ki akarja szorítani és helyettesíteni, az erkölcsileg elítélendő. Ezel szemben még nem dőlt el, hogy kívánatos-e a mesterséges intelligencia bevetése. Hogy a túl sok intelligencia az embereket több szempontból butítja és érzéketlenné teszi, már részletesen tárgyaltuk. Talán itt egy jó példát hozhatunk föl, a holland forgalomtervezőt, Hans Mondermann-t. Különösen a közlekedésnél szerepel a biztonság az első helyen. Ám Mondermann a 80-as és a 90-es években leszedetett egy rakás közlekedési táblát. Indoklása: Túl sok szabály akadályozza a gondolkodást! „Ha az embereket állandóan csak vezetik és úgy kezelik, mint az idiótákat, úgy is fognak viselkedni, mint az idióták”. (79) Ehelyett Mondermann az utcákat leszűkítette és falusiassá alakította. Az autóvezetők ösztönösen reagáltak, levették lábukat a gázpedálról – előbb, mintha a táblák erre kötelezték volna őket. Ilyen Mondelmann-ok jót tennének a társadalmunknak – akkor is, ha a robocar-ok idejében a közlekedésben szűkül az önálló gondolkodás játéktere. Annál fontosabb, hogy más terek megmaradjanak, továbbá, hogy az állam védjen meg bennünket a digitális korszak olyan fejlődéseitől, melyek alapjogainkat veszélyeztetik.

218

A jövő humánus társadalmában a digitális technika sok területen előnyös, főleg az energia és más, természeti erőforrások fogyasztásánál. Az államok és a városok is „okosabbá” kell, hogy váljanak, és jobban alkalmazkodjanak a polgárok igényeihez. A polgári részvétel és a kommunikáció lehetővé teszik, hogy az emberek életkörnyezetükben aktívak legyenek és azt másokkal együtt alakítsák. Ám itt óvakodjunka szolúcionista totáltervektől, melyek azt igérik, hogy a szociális problémákat technikával oldják meg. Az emberi viselkedés intranszparenciája, a szürke zónák és a lehetőség, szabályokat és normákat megszegni, az ember szabadságának elemi alkotórésze. A humánus utópia ezt a szabadságot akarja megőrizni. Ahol a technika ezt a szabadságot beszűkíti, vagy az ember helyett akar „etikai” döntéseket hozni, annak a technikának határokat kell szabni.Az emberségesség szabályai

 

A ROSSZ ÉS A JÓ ÜZLETEKRŐL

219

A jövőből nézve az 2010-es évek igen különösek voltak. Úgy éreztük, a digitális forradalom magával sodor és legyűr. Iránytű nélkül, orientációt veszítve, a szuperhatalmak minden szavát elhittük, amikkel egy jobb jövőt igértek és megmondták, hogy a történelem milyen úton fog kényszerűen tovább menni. Minden előre programozottnak tűnt és élt a hit, ha a Nyugat nem száll föl erre a vonatra, gazdasági csőddel fizet. Hittük, hogy van „internet” is, egy olyan virtuális tér, ahol más törvények érvényesek, mint a földiek és az államiak. Mindenki úgy hitte, a földi törvények itt nem érvényesek. A végén még azt is hittük, hogy létezik a „haladás” és nincs más lehetséges út, valahogy úgy, ahogy az emberek a 70-es években azt hitték, az atomenergia az egyetlen haladás és jövő, nemcsak egy opció több, más jobb közül. Ezek a hiedelmek a 2010-es években széles körben voltak elterjedve. Aki ezekben kételkedett, az maradinak számított, világidegennek, a technika és a haladás ellenségének; hasonlóan a 70-es évek atomvitáihoz. (Szegény Precht!RS18XII12)

220

Aki a többséget meg akarta tartani, még 2018-ban is jól tette, ha ettől a hittől nem vált meg, nehogy bolondnak tartsák. Legföljebb mértékletességre szólíthatott föl, az ítélőerő és az oktatás fontosságát hangsúlyozva, több átláthatóságot követelve a digitális konszerneknél. Hogy nincs a digitális gazdaság, hogy nem minden digitális üzletmodell közhasznú, hogy az internet egy hatalmi kérdés és nem adottság – ezt csupán ritkán volt alkalom differenciáltan kimutatni. (Ha nekem ennyi tv-szereplésem lenne, mint Precht-nek...RS18XII12).

A történelem milyen szépen ismétli magát! Gondoljunk csak az 1. ipari forradalomra. Ugyanaz a kavarodás, ugyanaz a túlterhelés, ugyanaz a hit a gazdasági logikában, mely később lepleződött le, mint végzetes tévedés: Ne tekintsük a munkást teljes értékű embernek, hanem tekintet nélkül a veszteségekre, fizessük a legrosszabbul. Mert aki a legolcsóbban termel – vagyis aki a legkisebb béreket fizeti – az állja meg a helyét a népgazdaságban. Ma már tudjuk, hogy az általános jólét attól a perctől kezdődött, amikor a szakszervezetek és a munkásmozgalmak rákényszerítették a kormányokat, hogy a munkásokat jobban fizessék. Az állam rákényszerült szociális törvényeket hozni, melyek korábban fölöslegesnek és gazdaság-károsítónak számítottak. A belső piacok föllendülnek, a demokrácia érvényesül, az oktatás kiterjed és sok más jó is bekövetkezik. És 2018-ban? Ma azt mesélik a digitális nagyhatalmak és kisebb utánzóik, hogy a user nem tekinthető teljes értékű embernek, személyeségi jogokkal. A privátszféra nyugodtan kiaknázható adatgyűjtésre, amiből aranyat csinálnak. Ez az üzleti modell alternatíva nélkülinek és megkerülhetetlennek tűnik – a jövő már csak ilyen. Új idők, új üzletek, új törvények.

221

És a régimódi német adatvédelemnek tessék alkalmazkodni! A személyes adatokkal való visszaélés a reálvilágban politikum, a digitális világban nem kell, hogy az legyen. Lehet, hogy a mi pozitív jogról való fölfogásunk a digitális korszakban már elavult, tehát fogadjuk el, ami elkerülhetetlen.

Utópia perspektívából visszanézve a 2010-es évekre, elképesztően sok ember vesztette el bizalmát az államban és a bíráskodásban. Ez időben lett az innováció és a hatékonyság abszolút bálvánnyá és ekkor legitimalizáltak olyan üzleti modelleket, melyeket később kellett keservesen jogilag ismét eltávolítani. Ebben az időben top-menedzserek olyan fejlesztéseket tettek szalonképessé, melyek tulajdonképpen saját emberképüknek is ellentmondtak. Ügyfeleiket türelmetlen és lusta user-ekként kezelték, fütyülve azok adatvédelmi jogaikra. Közben saját gyerekeiket a legjobb iskolákba járatták, hogy azok ne váljanak lustává és türelmetlenné. Őket bizony érinthetetlen magánszférájú emberként tisztelték.

Micsoda egy szkizofrén korszak! Képzeljük csak el, a digitális konszernek szokványos praxisát, amint legtöbb ember életadatait gátlástalanul kilesik és ebből nagy üzleteket csinálnak – ha ezt máról holnapra megtették volna! Menjünk vissza 1998-ba és vetítsük oda a politikusok és az alkotmányvédők elé 2018 realitását! Mindenki, aki a privátszféra védelmi alapjogát tiszteli, kiborult volna ekkora arcátlanság láttán és mindent megtett volna ellene! Ám minden apránként, lábujjhegyen jött. Először ingyenes keresőgép, aztán szociális hálózatok, végül beszédasszisztensek.

222

Először az adatvédelem elleni merénylet nem volt egészen világos, aztán támogatást nyert. Míg végül, 2018-ban, a legtöbben úgy hitték, ez már annyira rögzült, hogy már semmit sem lehet ellene tenni. Míg azokat, akik tovább berzenkedtek, mások győzködni próbálták, hogy a digitális jövő több biztonságot, kényelmet és hihetetlen gazdasági növekedést hoz. És ki akart a biztonság és a kényelem ellen lenni? Ki akarta azokat fölrázni, akik nap mint nap készek voltak eladni szabadságukat? És ki akart egy olyan üzleti modellben kételkedni, mely égig növő haladást és növekedést ígért? De nézzük meg közelebbről ezeket a 2018-as üzleti modelleket. Ahogy sokféle adatforma is van, úgy az ezekkel való bánásmód is sokféke. Sok adatnak semmi köze valóban létező emberekhez. Egy ipari berendezést teljesen automatikusan üzemeltetni, gépeket karban tartani, vagy hűtőrendszereket, szellőzést, ablakokat vagy szervereket energiatakarékosan működtetni, egy csomó műszaki adatra van szükség – de nem személyes adatokra. Az ilyen innovációk jogilag és filozófiailag teljesen ártalmatlanok. Az adatok egy teljesen más osztálya készül úgy, hogy viselkedésem, pl. internet-szörfölésem, online -rendeléseim, vagy okostelefonnal utcákon járásaim rögzítik. Vagy amikor testi adataim egy orvos vagy egy kórház tárolja. Ezek az adatok alapból érzékenyek és mint látni fogjuk, jogilag jól védettek. Egy harmadik adatkategória akkor keletkezik, ha a személyi adatainkat anonimizálják úgy, hogy aki ezeket használja, nem tudja, kitől erednek. Ebben az esetben annak a privátszférája, aki az adatait szabaddá tette, nem sérül. Anonimizált adatok nem annyira érzékenyek, mint a normál személyes adatok. Ám az ezekkel való kereskedelem – legalábbis népgazdasági szempontból – nem mindig kívánatos és támogatandó. Kezdjük a személyes adatokkal. Aki okostelefont használ, pénzt vesz föl, vagy a hálón barangol, mindenütt nyomokat hagy: személyhez köthető adatokat, melyek szokásairól, érdeklődési területeiről, hajlamairól, napi programairól, anyagi viszonyairól árulkodnak. Mindezt megakadályozni nem lehet. Jó, ha a bankom szolgáltatásait szokásaimhoz tudja igazítani, vagy online kereskedők kínalataikat e szerint alakíthatják. Eddig semmi probléma. Bosszantó akkor lesz, ha személyes adataim reklámokkal való bombázásra használják föl, vagy eladják egy harmadiknak. Vagyis engem a szakma szabályai szerint szépen kiaknáznak. Eközben egy különlegesen csalóka üzletmodellbe csalogatnak bele: ingyenesen beléphetek egy keresőgépbe, egy szociális hálózatba, vagy jutányosan kaphatok egy virtuális asszisztenst, mint az „Alexa”. A reálvilágban ilyen üzletmodellek ritkán fordulnak elő. Hogy közben az ügyfél adataival fizet, tudhatja, de rendesen itt képzelőereje véget is ér. Hogy valójában mi is történik és mekkorák a nyereségek az ilyen kémműveleteknél, soha nem kerül a szeme elé, vagy csak bizonyos vállalatok gyorsan emelkedő részvényárai láttán. Fogalma sincs, kinek adják el az adatait. Gyűjteni, sűríteni, összeállítani, osztályozni – ezekből profilokat készíteni, óriási üzlet. Erre számos cég szakosodott és hatalmas nyerségeket vág zsebre. Ami a reálgazdaságban rendkívül fáradságosan és jogilag beszűkítve van kidolgozva, itt könnyedén sikerül emberek kikémlelésével zsebükből kihúzni a pénzt. Egy olyan demokratikus jogállamban, erős adatvédelemmel, mint No., ez egyenest egy terrorista támadás! Ezen az a tény sem változtat, hogy az emberek önként ajándékozzák el adataikat, mivel sok kommunikációs eszköz alól, mint az okostelefon, keresőgép, instant-messenger (pl. WhatsApp) aligha tudják kivonni magukat. Tehát ez nem annyira önkéntes, mert szociális kényszer alatt történik, szociális elszigetelődés fenyeget. Ilyen ketyerékről és szolgáltatásokról való teljes lemondás nem életszerű megoldás. Aki nem rendelkezik nagy technikai tudással ezekről a kódolt és álcázott stratégiákról, annak már nem marad más hátra, mint megengedni, hogy kövessék, megfigyeljék, kikémleljék. A normálpolgár alig képes védekezni, ha ismeretlenek vele pénzt keresnek, tanulmányozzák privát és munkahelyi hálózatait, nézik, hogy most épp hol tartózkodik, mozgás- és személyiség-profilokat állítanak össze. Ún. third party cookies bepoloskázza szgépem és okostelefonom, míg ők maguk láthatatlanok maradnak és célirányos reklámokkal bombáznak. Igényeiket már akkor kiderítik, mikor még a user maga sem tud ezekről. Az ezekből eredő nyereségek óriásiak.

Aki George Orwell 1984 vagy Aldous Huxley Szép új világ iskolájában nőtt föl, nem csodálkozhat eléggé, hogy mindez legálisan megtörténhet. Ha ezt a pimasz adatkereskedelmet 1998-ban egyik napról a másikra bevezették volna, minden bizonnyal azonnal egész Európában betiltásra kerül. De mivel ez 10 év folyamán ezer apró lépésben történt, és ugyanilyen tempóban, gyakran rejtve, a politika és a jog szeme előtt észrevétlen megy tovább, az ellenállás elmarad. Az EU és No. felelős helyein a kész tények és a kényszer láttán, föl sem fogták gyakran, mi is történik. És aki még a digitális fordulat előtti világot ismerte, el sem tudta képzelni, a szabad demokrácia védemezői mennyire tehetetlenek voltak, mikor komforttal, kényelemmel, gazdasági növekedéssel csábítgatták a polgárokat. És mi lett mára a növekedéssel? Hogy a termelékenység drámaian növekszik, ha a fáradhatatlan szgépek és robotok emberek munkáját végzik, kétségtelen. Az is, hogy billió adatok logisztikai folyamatokat hatásosabbá és hatékonyabbá tesznek, közlekedést és szemétszállítást optimalizálnak, medicinát fejlesztenek. Ám hol a népgazdasági haszon, ha személyes adatokat adnak-vesznek, hogy emberek fogyasztását manipulálják? Személyes adatokat kiválóan lehet a user-ek reklámmal való elárasztására használni. Minél többet tudok valakiről, annál könnyebben tudom őt vásárlásra rávenni. De mi ebben a népgazdaság nyeresége? Aki bizonyos cikkekre több pénzt ad ki, mert erre egyénileg ráveszik, az más helyen takarékoskodásra kényszerül. Bárhogy is nézzük, az értékteremtés nem növekszik, csak a pénzelosztás lesz más.

226

Egy élelmiszerkonszern, mely arról álmodozik, hogy annyit tudjon vásárlóiról, mint az FB; egy Bundesliga-klub, mely a rajongóit kémleli, hogy még több cikket rájuk sózhasson; egy médiakonszern, mely online-oldalaihoz szeretné kötni olvasóit, ezért a megfelelő cikkeit ajánlja és mellékesen adatokat harmadiknak elad – mindez, bár egyes vállalatoknak hasznot hoz, de mindig mások kárára. Aki reklámait egy ügyfél profiljához szabja, annak zsebéből pénzt húz ki, de nem szaporítja a kuncsaft pénzét. A torta egy morzsányit sem lesz nagyobb! A gazdaságra különösen káros, hogy a nagy adatkereskedők, mint a Google, FB vagy Amazon, valamint a hatalmas láthatatlanok, mint az Oracle, Cambridge Analytica és VisualDNA mindig a legtöbbet kínálóknak adnak el. Így erősödnek a nagyok, a kicsik pedig ügyfelet és forgalmat veszítenek. (80) Így az US-marketingszolgáltató Acxiom az US-lakosság 96%-áról rendelkezik precíz adatokkal. Ugyanott 44 millió német internetező adatai vannak tárolva, 14 fő csoportba és 214 alcsoportba osztályozva. (Egyedül nevelő, státuszszegény, stb.; ill. értelmiségi, hedonista, konzúm-materialista, stb.). (81) Aki eleget fizet, ezeket az adatokat megkaphatja. (És ha kétszer is eladják?RS18XII15). Ezek nem a kicsik, hanem a nagyok. És a végén a népgazdaság ott áll letarolva, a gigantikus pénzvagyonok pedig a kevés óriáscégeknél és befektetőknél, akik adóikat valahol seholsincs országban fizetik.

Mindez a személyes adatok kommerciális kihasználására érvényes. Ám itt is differenciálni érdemes.

227A személyes adatokat csak átmenetileg tárolják-e? Az használja-e, aki begyűjti, vagy tovább adja, eladja harmadiknak? Személyes adatok tárolása igen hasznos lehet pl. a gyógyításban és az önvezető autóknál. Kereskedni vele viszont olyan további lépés, amely pontos és differenciált beleegyezést igényel. Ezzel szemben korlátlanul használni, hovatovább kereskedni vele alaptörvény-ellenes és botrányos! Az EU-Charta alaptörvénye a személyi jogok és a polgárok magánjogi védelmének igen erős építménye. Legalábbis papíron. Első cikkelye kimondja, hogy az ember méltósága sérthetetlen. Minden polgárnak joga van az „információs önrendelkezésre”. Az egyén alapvető joga, hogy „egyedül döntsön arról, mikor és milyen mértékben nyilatkoztassa ki személyes élet-tényállásait.” (82) És minél inkább a privátszféráról van szó, a védelem annál inkább erősebb. A Szövetségi Alkotmánybíróság ezt így fogalmazza meg: „Információ-technikai rendszerek bizalmasságra és integritásra való alapjog.” (83) Az Eu-Charta 7. cikkelye szavatolja a privátélet tiszteletét, a 8. paragrafus a személyes adatok védelmét. Az EU-bíróság 2015 októberében safe-harbor-ítéletében kötelezte a tagállamokat a természetes személyek privátszférájának védelmére, a személyes adatok földolgozásánál. (84) Tehát a német és az EU-polgár a legjobban védett – papíron. Hogyan kereskedhet és élhet vissza bárki személyes adataimmal, ha magam dönthetek arról, mikor és milyen mértékben adom ehhez engedélyemet?

228

Hiába pipálom ki ezt a Google, FB, Apple és Amazon használati föltételek rublikájában, ezzel a dolog „mikorja” még nincs elintézve. Mert ha én dönthetek arról, mikor használják az adataim, minden egyes esetben meg kellene, hogy kérdezzenek. És, hogy fölmérhessem, „milyen mértékben”, ehhez tudnom kéne, kinek adják el? A legkevesebb tehát, hogy havonta kapjak egy összefoglalót arról, mit is terveznek az adataimmal és ezt ismételten alá kellene írnom.

Ebben az értelemben örvendetes, hogy az EU-adatvédelmi rendelet (EU-DSGVO, 2016 május) megszületett, amit a tagállamoknak 2018 májusáig hatályba kell, hogy léptessenek. Ennek idéája megtiltaná, hogy bárki személyes adatokat tetszés szerint kizsigereljen. A hangsúly azonban az „idéán” van.

228

Mert ahogy az 5. cikkely kimondja, itt egy „engedély-fönntartás” tilalmáról van szó. Így a vállalatok a személyes adatok földolgozásánál a „szükséges mértékre” kell, hogy szorítkozzanak bármi legyen is az. Legalább végre a bizonyítási teher megfordult. Nem annak kell bizonyítani, akinek személyes adatait kihasználják, hanem, aki ezeket gyűjti és tárolja. Neki kell bemutatni, hogy ezekkel hogyan bánik.

Tehát az adathasználathoz szabad kezet - minden további nélkül - többé már nem lehet adni. Ez a törvény mindenkire vonatkozik, aki az EU-ban adatokat gyűjt – tehát a GAFA-kra is. És itt alakul ki egy hatalmi harc.

229

Elvégre a Google, FB és más Hightech-óriások oprendszert, e-mail-t, szociális hálót és shopping platformot adnak a fölhasználóknak, viszonzásul személyes adatokat csak „szükséges mértékben” szabad fölhasználniuk. Hogy az EU ezt a harcot a kellő keménységgel fogja folytatni, meglátjuk. (Brexit, Párizs, Róma, Orbán mellett?RS18XII17). Már most vehemensen tiltakozik az internetgazdaság az E-privacy-rendelet ellen, pontosan az EU-DSGVO azon pontja ellen, mely alapvetően megtiltja személyes adatok földolgozását – ha a fölhasználó ehhez nem járul hozzá. Ehhez az EU-polgár 16 éves kell, hogy legyen és adatai fölhasználását minden esetben újra kell engedélyeznie. Vele minden marketing-intézkedést közölni kell és az online-vásárlók nem kényszeríthetők, hogy adataikat reklámcélokra odaadják.

Ha az EU-DSGVO az E-privacy-rendelettel pontosan be lenne tartva, egy fontos lépés lenne az információs önrendelkezés visszanyerésében. Egyes ágak síránkozásai, főleg a Német Lapkiadók részéről, nem félemlíthetik meg a politikát – hisz itt nem kevesebbről van szó, mint egy alkotmányos alapjogról! Hogy eddig ezt megkerülték és kitrükközték, semmit sem igazol.

A hatalmi harc kiéleződött, a politika erőt mutat. Ám a csata még korántsem dőlt el, az EU-DSGVO-t mindenki csak közbenső stádiumnak tartja. Egyesek szigorítanák és pontosítanák, mások inkább gyöngítenék. De miről is van szó pontosan? Az EU-ban senki sem szeretné a GAFA-k monopóliumát erősíteni és a versenyt tovább torzítani. Csak kevesek mutatnak nagyvonalúságot a nemzetközi adatpolipokkal szemben, akik zavaros vízben halásznak. Másfelől sokan a hazai gazdaságnak adnák meg a lehetőséget, hogy a személyes adatok „nyersolajához” hozzáférjenek és regionálisan vagy nemzeti szinten a nagyokkal konkuráljanak.

230

A nagy gazdasági szövetségek itt erősen lobbiznak – akkor is, ha a népgazdaságok haszna igencsak kérdéses. A személyes adatok teljes kommerciális kiaknázása oda vezethet, hogy a nagyok (akik az EU-ban nem igen adóznak) kiszorítják a kisebbeket. Eközben sok üzleti modell széthull és embereket bocsátanak el. A reklámstratégiák egyre alattomosabbak – a vásárlóerő egyre gyöngül. Hisz csak kevesek profitálhatnak az adatkereskedelemből. Egymásközti adat-adásvételből egy népgazdaság sem gyarapodhat.

Ilyen összefüggések megvitatására azonban alig kerül sor. A gazdasági szövetségek, ha a politikára nyomást gyakorolnak, nem a népgazdaságot helyezik előre, hanem az erős piaci résztvevők egyes érdekeit. Az „új nyersolaj”-kereskedelem jövőjéről ugyanilyen torz képest festenek. Sok párt, főleg a liberálisok teljes bizalmát élvezik. Ám a jogi kérdés ezzel sokkal gazdaságfüggőbb, mint azt sokan föltételezik. Mennyire szigorúan vagy kevésbé szigorúan alkalmazzák az alapjogokat az információs önrendelkezésre, az dönti el, milyen haszonnal járhat a személyes adatkereskedelem a népgazdaságra.

A helyzet azáltal nem lesz egyszerűbb, hogy időközben sok óriáscég és állam is a Google, FB, Apple, MS&Co üzletmodelljeibe invesztál és sorsát a digitális konszernekével köti össze. Olyan országok, mint Norvégia, Malajzia, Szingapúr vagy Szaudi Arábia csillagászati összegeket fektetnek be az US digitális gazdaságba. És egy másik konszern sem kereskedik olyan tételekben a nemzetközi cégek kölcsönkötvényeivel, mint az Apple. A nemzetközi pénzvilág, beleértve sok országot, olyan sok pénzt pumpál a Szilikonvölgybe, hogy az Apple, Google, FB, Amazon és az MS 2017-ben összértéküket egy billió (!) US-dollárral tudták növelni, csak egy év alatt! Hasonlóan a kínai digitálkonszernek Alibaba és Tencent a múlt évben fél billió dollárral lettek értékesebbek. (85) Minél jobban válik az európai gazdaság vagy az EU a Szilikonvölgy üzleti modelljeitől függővé, annál jobban veszítik el érdekeiket, hogy az európai polgárok adatait védjék. Eközben teljesen elfelejtődik, hogy sok digitális üzleti modell jól megélne a személyes adatkereskedelem nélkül is. Ha a Google és az FB az EU-polgárok adatait nem aknázná ki többé, állítólagos ingyenes szolgálatait fizetőssé tenné. Vannak rosszabb fejlemények is, semmint ha a keresőgép vagy a szociális hálózatért havonta pár eurót kellene fizetnünk és ennek fejében adataink biztonságban lennének. És nem jobb-e, ha egy önvezető járműért, melyet csak néha használok, valamivel többet fizetnék, de tudnám, hogy személyes adataimat ismeretlenek nem használják? Ilyen üzletek átvilágítása nem tartaná vissza a haladást és a népgazdaságnak sem ártana! Csupán a reálgazdaság játékszabályai lennének érvényesek a hálózatgazdaságban is.

Sok politikus még mindig lépre csalható azzal, hogy a nagy üzleti modellek csak láthatatlanul, a sötétben működhetnek- legyen az keresőgép, szociális háló, app, online-kereskedelem vagy a dolgok internete. Ám ez nem más, mint bizonyos üzleti érdekek által terjesztett mítosz, hogy a zavaros machinációikat palástolják. Ebből semmi sem felel meg a „háló logikájának”, de minden a gátlástalan kommersz logikájának. Hogy egy keresőgép adatkereskedelem és profiling nélkül is működhet, bizonyítja a kb. 30 alternatív keresőgép, melyek közül a francia Qwant tűnik most a legjobbnak. Aki „guglizás” helyett „kvantozik”, hasonlóan jut jól információkhoz, de védett személyes adatokkal. Sajnos a Qwant közelébe sem jut a Google ismertségének. Itt az EU-államok segíthetnének. A reálvilágban a közlekedésnek az állam biztosít síneket és utakat és ezeket karban is tartja. Megoldja a polgárok energiaellátását is. Mindez a „létről való gondoskodás” tárgya. Ám mért nem teszi ezt a hálózatok szabad forgalmáért? Nem az lenne normális, ha 2018-ban az EU-államok polgárainak egy olyan hálózat-infrastruktúrát ad, ahol adataik védettek? Legyen az keresőgép, e-mail, szociális háló, digitális városterv vagy nyelvasszisztens – a digitális korszakban mindez az alapellátáshoz tartozik és nem szabad, hogy a kvázi-monopolisták kezére kerüljön. A jövő humánus társadalmában az állam az információs alapellátást nem engedheti át dubiózus, kétes üzleti etikájú konszerneknek.

233

Egy ilyen demokráciát, szabad véleménykifejezést és a népgazdaságot fenyegető tendenciát a leggyorsabban meg kell szüntetni! És az az idő is gyorsan elmúlik, amikor a digitális gazdaságban olyan üzleti modelleket engedünk meg, melyeket a reálgazdaságban megvetünk és tiltunk. Ha ezt a kaput nyitva hagyjuk, a leírt disztópia szépen be fog sétálni. Aki most nem védekezik a kezdetek ellen, az később már a több átláthatóságért és a monopóliumok ellen aligha tehet majd valamit. A „jelentős alkotmányjogi veszélyezettségi helyzet”, amiről a volt alkotmánybíró, Udo Di Fabio beszél, csak a gyökereinél oldható föl, nem az ágainál és burjánzásaiban. (86)

Ezzel a pozitív utópia szükségessége világosan meg van fogalmazva. Benne a kérdés: Hogyan nézhet ki egy jó emberi jövő, amelyben az ember méltósága, személyes jogai és az információs önrendelkezés alapjoga a legjobban védett. A XIX. és a XX. sz. lépésről lépésre egy cselekvési autonómiát adott a munkásoknak, még pedig a szociális biztosítással. Ma No.-ban senkinek nem kell azért dolgoznia, hogy ne haljon éhen és ne nyomorban végezze. A XXI. sz. föladata, hogy a polgárok adat-autonómiáját biztosítsa az „információs idegenrendelkezéssel” szemben, melynek forrásai a digitális konszernek és a nemzeti államok. Ismét a gátlástalan kizsákmányolás ellen való védekezésről van szó.

Ahogy a durva Manchester-kapitalizmus szürke urai, vastag szivarjaikkal, visszavonulásra kényszerültek, úgy kell ma a finom luxus-cipőtalpakon surranó, barátságos Palo-Alto-kapitalizmust leleplezni és civilizálni. Ennek vakon utánafutni, azon az áron, hogy a fölvilágosult emberképünk értékes vívmányát beáldozzuk és méltóságunkról alkotott komplex elképzelésünket föladjuk - óriási hiba. Ha ezt tesszük, akaratlanul is a disztópia útjára lépünk. Itt sem a legrövidebb út a legjobb! Egy humánus jövőtársadalom nem állítja szembe a gazdasági érdekeket a privátszférára való jogokkal, ahogy ezt rabszolgaság és a gyerekmunka esetén sem tesszük. Az alapjogok azok alapjogok. Képzeljük csak el, mit tesz valójában egy kémkedéskultúra a társadalom moráljával? Ez egy merénylet a bizalom kultúrájára, minden szabad demokrácia alapjára, ha tudjuk, hogy ismeretlenek teljesen legálisan kilesnek, kihasználnak és kiaknáznak bennünket? Mit tesz ez egy társadalommal? És mit kezdjen az olyan ajánlatokkal, mint az US-internet-pionír Jaron Lanier ötlete, aki a megkárosítottakat egy kisebb összeggel kártalanítaná? (87) Ezzel nem alapértékeink elárulásának fölmentése történne, pár garassal? Egy ilyen kegyesség egyáltalán nem venné elejét egy nagy társadalmi problémának.

Természetesen lehetünk ellenkező véleményen is. Nem is olyan rossz, ha a kultúra átalakul - el az önjogúságtól, át a kiber-technokráciába? Avagy az emberek szerte a világon nem fogadják-e el kritikátlanul a digitális világ áldásait és nem nyugszanak-e bele a következményekbe? A Pandorra szelencéje ki van nyitva és többé becsukni nem lehet. Nincs más, mint alkalmazkodni, ezzel az egésszel békét kötni. A polgárok nem lázadnak, ha user-ekké degradálják és eladják őket. És eddig minden csalit örömmel bekaptak, hogy egy fiktív, virtuális világba alámerüljenek, ameddig csak tetszik. Lehet, hogy ez a világ menete? A történelem végső célja nem a szabad demokrácia lenne, ahogy azt az US-filozófus Francis Fukuyama megjósolta a keleti blokk összeomlása után? Ehelyett ez csak egy átmeneti stádium lenne a technokrácia és az autonóm gépek felé vezető úton?

Ám, mint mondtuk, ez az út semmi esetre sem természeti törvény, ahogy sok más állítólagos kényszerpályája az emberiségnek, pl. Hegel útja a porosz tisztviselő-államba, Marx osztálynélküli társadalma vagy a „történelem vége”. Ám ha mi személyes adatainkat továbbra is szabad prédává tesszük, a Szilikonvölgy-oligopolokat egyre nagyobb szuperhatalmakká hizlaljuk, melyek szociális piacgazdaságunkat és demokráciánkat szelíden ki fogják iktatni. Korunk szabadságparadoxonja tehát abból áll, hogy személyes adataink használatát erősen korlátozzuk, hogy a polgárok szabadságát továbbra is biztosítsuk ill. visszanyerjük. Minél liberálisabb államunk ezen a téren, annál inkább veszélyezteti értékeinket és szabadságunkat. Rendies politikát folytatni és alaprendünket megvédeni annyit jelent, mint alkotmányosan szavatolt személyes jogainkat, elsősorban információs önrendelkezésre való jogunkat visszanyerjük.

Hogy az adatmonopóliumok nem erősítik a demokráciát, hanem új hatalom-egyenlőtlenséget okoznak a gazdaságban és a társadalomban, a legtöbbeknek világos. És akinek a polgári szabadságjogok fontosak, az nem üdvözölheti az embereket egyre precízebben manipuláló üzleti modelleket.

236

Hogy az államot vissza kell fogni, amikor polgárai személyes adatait kezeli, ez politikai konszenzus. Ám ha a veszély a gazdaságból jön, gyakran mindenki tanácstalan. Épp a klasszikus polgárjogok legaktívabb képviselői, a liberálisok is ebben a kérdésben vakok.

Persze a „kis ember” is bevet néha apróbb trükköket, hogy adatait védje. Egész sor tanácsadó könyvecske , mint az „Engem nem kaptok el”, szolgál trükkökkel és technikákkal, hogyan csússzunk ki az adatvadászok karmaiból. (88) Ez nem egyszerű, inkább fáradságos és körülményes. Erre a karneváli játékra csak a legkevesebbek vállalkoznak. Fönnáll a veszély, hogy ezzel csak a titkos szolgálatok figyelmét hívják föl magukra. Valaki titkolni akar valamit? Elképesztő, hogy No.-ban már az is gyanússá válhat, aki adatait fölismerhetetlenné akarja tenni. Semmi sem mutatja jobban, mennyire kizökkentek a dolgok a kerékvágásból. A technikai haladás akkor áldás is egyben, ha szociális haladást is hoz. A visszaesés veszélyeit, ahol ezek föllépnek, nem elég csak regisztrálni, hanem eliminálni is kell. Ez úgy a polgárok kikémlelését, mint gyám alá helyezését érinti, ahogy az ítélőerő elvesztését túl sok szociáltechnikai megoldással társadalmi kérdésekben.

Ahol könnyebb megegyezni, az az adózás. Hogy a digitális korszak az adóztatás formájának újragondolását kényszeríti ki, már régen köztudott. Mégis ezzel 2018-ig késlekedtek. A nemzetközi adórendeletek megreformálása már rég esedékes.

237

Az értékteremtés módját és az adózás helyét össze kell kötni. Az adókat ott kell fizetni, ahol a nyereségek megvalósulnak. Amire ehhez az EU-nak szüksége van: egy közös társasági adó-helyzetfölmérés.

Még egyszer emlékeztetünk a 2014-es javaslatra, amikor az igazságügyminiszter, Heiko Maas, az algoritmusok közzétételére akarta kényszeríteni a digitális kon

Szólj hozzá!

PRECHT-VI.VÉGE

2019. január 18. 09:57 - RózsaSá

Egy másik társadalom

BÚCSÚ A MONETOCÉNTŐL

241

Hová igyekszünk? A jövő társadalma szabad, önrendelkező emberek társadalma. Olyan embereké, akik az élet apró dolgainak örülnek, ezekből értelmet merítenek. Legyenek bár új, ismeretlen élmények vadászai, vagy hozzátartozóik, barátaik és a rászorulók pásztorai, vagy mint kritikusok, akik a társadalmat át- és tovább gondolják. Ha kertünket műveljük, projektet igazgatunk, embertársainkat biztatjuk és derűre hangoljuk, lelkünket és testünket gondozzuk – az élet több méltóságot, több szabadságot, több kibontakozást kínál, mint ma. Felelősségteljes emberek élete ez, akik valódi igényeiket meg tudják különböztetni a bebeszéltektől és mindezt úgy, hogy nem a jövő generációk életalapjait élik föl. Az orvoslás jobb lett, a várható életkor emelkedik (Újabb 70 békeév hullik az ölünkbe?RS18XII26), a városok mérgező közlekedése egy hangtalan siklásba ment át. Több növény, több zöld, több nyugalom; csend és elmélyülés költözött be ebbe a világba, míg a háttérben fáradhatatlan gépek gyarapítják a közjót. A munkavilág hektikáját és stresszét a gépek halk zümmögése váltotta föl. Hogy valósulhatott ez, vagy csak ennek egy fontos része, meg?

242

Emlékezzünk a nyugtalan időre, 2018-ban. Egyrészt reménykeltő volt, hogy az emberek a digitalizáció haladó államaiban egyre kevésbé csak pénzért fognak dolgozni. A folyamat, mely No.-ban 82 órás munkahéttel kezdődött, és ma 37,5-nél tart, tovább halad és egyre több ember szabadul meg attól, hogy egzisztenciális függőségből, félelemből, zsarolhatóságból kifolyólag unalmas és lealacsonyító munkákat végezni kényszerüljön. Már akkor a művelődés és a kibontakozás lehetőségei szinte határtalanok voltak és a fölvilágosodás úttörőinek a legmerészebb álmait is messze fölülmúlták.

Másfelől, 2018-ban, egy soha nem látott fenyegetés érte az emberiséget! Ez a spirál lefelé vitt: el az önjogtól és az autonómiától, mely a késői XX. sz. vívmánya volt, egy olyan társadalom felé, ahol az emberek viselkedése manipulativan irányított lett, egy fejlődés, mely a vágyakat fölszította a reflektált ítélőerő kárára; egy idomítás, mely a kulturális, etikai és politikai képességeket visszanyeste. És a végén arra vette rá az embereket, hogy olvadjanak egybe a gépekkel, csipeket ültessenek testükbe, míg minden emberi fölöslegessé vált, a humánum elhalt és beköszöntött a „szingularitás”, a gépek diktatúrája. Az emberiség álma és rémálma 2018-ban még egymás mellett állt. De nem így volt ez már az 1. és a 2. ipari forradalomnál is? A munkások sorsa szörnyű volt, de a kapitalisták ebben nem láttak problémát. Maga Marx is azt hitte, ez így megy tovább – a teljes tömegnyomorig. Gondoljunk a taylorizmus cinikus emberképére, mely semmi mást nem látott előre 243

a 2. ipari forradalomban a munkásoknak, mint egyszerű mozdulatokat a szalagon, egyre gyorsulóbb ütemben. Változna ezen valaha is valami? A XX. sz. elején a legtöbb közgazdász nem látott szabadulást. Gondoljunk a sztálinizmus szívóerejére is, kevésbé cinikus emberképpel, mely magát látta a történelem céljának. Miért lenne tehát a „digitális taylorizmus” az ember degradálásával adataira és hatékony kizsákmányolására a történelem vége és nem egy javítható átmeneti idő az új technológiákkal való bánásmóddal? Több jel mutat arra, hogy nem minden úgy történik, ahogy azt a Szilikonvölgyben megjósolják. Egyszerre három nagy krízis rajzolódik ki a horizonton. Ezek annyira megrázzák a világot, hogy az eddigi szokványos gazdálkodási mód nem mehet tovább. Az első válság a konzúmkrízis. Ahol ma és a jövőben a gazdaság produktivitását digitális racionalizálással és logisztikus optimalizálással emelik, sokkal több ember veszíti el foglalkozását, mint amennyi új foglalkozás jön létre. A vásárlóerő csökken, és ahol a fogyasztást fölfűtik, az ügyfelek szisztematikus lenyúlásával, nem lesz növekedés, hanem csak egy átrendeződés a kicsiktől a nagyokra. Sem a termelésnyereség, sem a nagyok fogyasztásnyeresége nem emeli a vásárlóerőt. Így a digitalizálás is azt a fejlődést követi, ami már a 70-es években beindult és most csak gyorsul: a gazdaság szisztematikus hatékonyságnövelését - a kereslet belső piaci

244

áttörése nélkül. Amit az export, az eladósodás és a pénzkapitalizmus sokáig leplezhetett, most nyilvánvaló válásával fenyeget: ez a mi gazdaságunk nem vezet tovább reális növekedéshez. A GAFÁk óriási nyereségei már most alig használnak az USA népgazdaságának. Ha a mesterséges intelligencián alapuló jövőbeni üzleti modellek - pl. az önvezető autók – piacképesek lesznek, akkor ez a vegetáló US-autóiparnak megadja a kegyelemdöfést. Ugyanez érvényes a technika számos más diszrupciójára. Mielőtt a helyzet olyan országokban is, mint No., drámaivá válna, az lesz az USÁban. Jelenségek, mint D. Trump, előre jelzik a nagy földrengést. A Silicon Valley technikai utópiái nem a légüres térben burjánzanak. Ha népgazdasági problémát vagy katasztrófát okoznak, nem fognak sem lineárisan, sem meredeken tovább menni. Pontosan ez a motivációjuk a high-tech-konszerneknek, mikor az alapjövedelmet emlegetik. Ám ez meg fogja oldani problémájukat? A legerősebb érv a szép új világ ellen, hogy gazdaságilag, ahogy ígérik, vélhetőleg nem fog működni. Egyrészt sok üzleti modell nem több puszta bejelentésnél. A kocsiközvetítő Uber évente egy mrd US-$ veszteséget termel anélkül, hogy ez nagy befektetőit (Szaudi A., Goldman Sachs), akik nyilván a világot naponta kissé jobbá akarják tenni, egy cseppet is nyugtalanítaná. Az Uber értéke számukra nem a mérleg, sem a befektetett 60 mrd $, hanem a spekulánsok reménye.

245

És ezzel az Uber a digitális gazdaságban nincs egyedül. A számos digitális konszern a „Vision Fonds” és más Venture Capital Fonds álmaiból hízik, melyek ígéreteiben hisznek. Sem az Airbnb, Wimdu vagy más mértéktelenül fölfújt E-Learning területei rentábilis üzleti modellekkel alig kecsegtetnek. Ha gazdasági buborékok úgy keletkeznek, hogy túlzott befektetések könnyen hozzáférhető hiteleket kínálnak, melyeket vissza nem fizetnek – így követheti a 2007-2009-es pénzügyi világkrízist már hamarosan egy óriási digitális krízis. Ezért fontos, hogy olyan államok, mint No., ne tegyék ki magukat túlzottan a digitális konzúmcikk-gazdaság függésének, különösen, ha mindenki nyereségorientált szolgáltató teljesítményeiről van szó. A jövőben is a német gazdaság erejét a legjobb fűrészgépek, csavarok, ipartextíliák, guruló kofferek gyártása adja. A Szilikonvölgy előrejelzett útja a teljes technoszférába már puszta gazdasági okokból sem lehet egyenesen fölfelé ívelő. Meg lehet kísérelni a lakosság kétharmadát virtuális szórakoztatással megnyugtatni, hogy biztosítsák a szociális békét, ám ha ez sikerülne is, ez nem generálna akkora vásárlóerőt, hogy a sok száz milliárd mesterséges intelligenciába beinvesztált pénzt rentábilissé tegye. A digitális gazdaság, különösen ahol rá van utalva a fogyasztókra, nagyon sebezhető. A jövőben csak nagyon kevesen keresnek elég pénzt, hogy a rendszert az eddigi módon életben tartsák. Épp ez lehet annak az oka, hogy a régi rendszer profitőrjei a fejlett ipari államokban a tömeges munkanélküliség veszélyét lekicsinyeljék. Világos kell, hogy 246

legyen, hogy ez az út így tovább nem járható, ezért óhatatlanul alapvető alternatívák keresése felé fordul a figyelem. Nem így a nagy német gazdasági szövetségeknél, melyek továbbra is a homokba dugják fejüket.

Ezzel a 2. krízisnél tartunk. Sokakra a jövőben is, mint fogyasztókra szükség lesz, de csak mint fogyasztókra. Az izraeli történész Yuval Noah Harari Homo deus c. könyvében azt bizonygatja, hogy a fölvilágosodás szabad emberképe csak akkor valósulhat meg, ha ebből katonai és gazdasági profit származhat. Amikor a sorkatonaságot fölváltotta a zsoldos-sereg, és az emberekre a gyárakban volt szükség, jogokat adtak nekik és individuummá kiáltották ki őket, mert mint olyanokra volt szükség. Ezt a tézist nem kell hűen követni. A korai XIX. sz. gyáraiban épp nem individuumokra volt szükség és az emberi jogok kinyilvánítása nem kizárólag az egyenruhás polgárok motivációját segítette. Ám Hararinak nincs-e legalább annyiban igaza, hogy a morál és a kapitalista gazdaság a liberalizmusban időszakos szövetségre léptek és ez a jövőben nem föltétlen meghosszabbítandó? „Ha a tömegek elveszítik gazdasági jelentőségüket, és az emberi jogokra és a szabadságra bármennyire is morálisan jogosak, vajon ehhez elegendők lesznek-e pusztán a morális érvek? Az elitek és a kormányok minden embert értéknek tekintenek akkor is, ha ez gazdaságilag nem kifizetődő? ...Az embereket az a veszély fenyegeti, hogy elveszítik gazdasági értéküket,

247

mert az intelligencia a tudattól leválik?” (90). Aki a Silicon Valley emberképét megnézi, amely az embert adatok konglomerátumának tartja, egy hiányos szgépnek, mely a digitális technikához való kapcsolódást keresi, mely ember-mivoltától megfosztja, akkor Harari aggodalmaiban gyorsan osztozik. Aki az adatokba gyűjtött emberi élettel kereskedik, és a politikát szociáltechnikákkal szeretné helyettesíteni, e közben mosolyogva állítja, hogy a világot jobbá teszi, annál a szabadság és az emberi jogok tekintetében nem sok jóra számíthatunk. Nagyon is lehetséges tehát, hogy Hararinak igaza van. Egy öreg társadalom – amely az 1. ipari forradalomkor született – egy liezon a liberál-kapitalista gazdaság és a fölvilágosodás szabad alapelvei között a végére ér, mert alapja, a polgári munka- és teljesítménytársadalom, eltűnik. A tézis, amit már ebben a könyvben leírtunk, megerősítést kap. De mi jön azután? Konzúmkrízis és Harari-krízis – nevezzük így – nem kis irritációk a „továbbra is így” útján. Ezek durva törések vagy az emberképünkben, vagy a gazdasági rendszerünkben. A helyzetet csak akkor fogjuk föl igazán, ha fölismerjük, hogy egy ilyen döntés előtt állunk. A Szilikonvölgy hiperkapitalizmusa nem képes úgy tovább működni, mint eddig, miközben a fölvilágosodás értékeit megóvni próbálja - hacsak nem egy álarcosbált akar rendezni. A fölemelkedő fölszabadító vonal (az út a bérrabszolgaságtól az önrendelkező emberig) vagy a lefelé tartó jogfosztás vonala (az emberi ítéleterő lassú helyettesítése programkódokkal) nem mehetnek határtalanul egymással szembe anélkül, hogy a rendszer föl ne robbanna.Ezeket a turbulenciákat a harmadik, az ökológiai krízis, csak tovább erősíti, mely 248

összkiterjedésében az előző kettőt fölülmúlja. Egyre globálisabb gazdasági modellünk 2018-ban is még egy végtelen növekedésre van beállítva, további kíméletlen forráskizsákmányolással és a klíma megterhelésével. Hogy így nem szabad tovább folytatnunk, ezt alapjában véve mindenki tudja, csak a hétköznapokban ezt valahogy nem hisszük el, legalábbis semmi komoly konzekvenciát nem vonunk le belőle. A kapitalizmusnak, így mondják, növekednie kell. Ha ez így van, még ebben az évszázadban a Földet lakhatatlanná teszi. Az emberek egynegyede a fejlett ipari országokban a világ tartalékainak háromnegyedét fogyasztják és ezeknek a forrásoknak a legtöbbje véges. Így nézve a digitalizálás egy áldatlan folyamatot erősít. A digitális technika óriási energiákat fogyaszt. Csupán a kriptovaluta bitcoin annyi áramot fogyaszt, mint egész Dánia (91). A Google, FB és co. mindent tudnak, csak a klímaváltozást megakadályozni nem, az éhínséget leküzdeni vagy a természeti kincseket és az ivóvizet szaporítani nem. Még a növekedési spirálból sem tudunk kitörni. Ha a Google energiafogyasztását hatékonnyá is tenné, a növekedő digitális technika energiaéhségéhez viszonyítva ez édeskevés. Így növeli a digitális technika a forráskizsákmányolást és a klímaváltozás veszélyét. A három krízisben az a kényes, hogy egyszerre nem leküzdhetők. Ha igaz, hogy a növekvő produktivitással szemben csekély a fogyasztás, a megoldás a több fogyasztás lenne.

249

Így a közgazdász Heiner Flassbeck a bérek erős növelését javasolja, és azután minden megoldódik. Csak hogy a tegnap receptjei nem oldják meg a jövő problémáit. Ezek elfedik a munka- és teljesítménytársadalom fenyegető átalakulását, amit szívesen bagatellizálnak, mert nem illik a sémájukba. És azt a konzúm-ideológiát védik, amit mi sürgősen meg akarunk haladni. Mint láttuk, épp a hiperkonzumizmus vezet a gazdag országokban a gyengülő állampolgári mentalitáshoz, „türelmetlen és lusta” fogyasztókat nevel és hozza közelebb az ökológiai katasztrófát! Más szóval: a fogyasztásválság megoldásához az ökoválság erős tudatosítására van szükség. Ilyen monumentális kihívásokkal szemben nem cinikus, mikor a Szilikonvölgyben oly kedves Stanford University-mottót idézik: „Every problem is an opportunity. The bigger the problem, the bigger the opportunity.”? Minden korszakváltásnál nagy zavargások fenyegetnek és a már tomboló zavargások fölerősödnek. Ha a fal repedezik, a törmelék minden felé repül. Ezek különböző formában törnek a felszínre: milliók vesztik el életterületüket a klímaváltozástól, óriási migrációs tömegek indulnak meg, elvakult nacionalisták, szeparatizmus, protekcionizmus, pártcsömör, düh és gyűlölet az interneten, összeesküvés-elméletek, félkatonai szervezetek lincselésre készen (az USÁban, de talán másutt is.) A helyzet nagy fordulatot jelez előre, de miért is ne? Az 1. és a 2. ipari forradalom szintén gyökeresen változtatta meg a társadalmat, kezdve a proletáriátus születésétől, a munkásmozgalmakon át a nők szavazati jogáig. Hogy a jövő társadalma jobb, vagy rosszabb lesz, még nem dőlt el. Visszaesés a barbárkorba

250

mindenkor lehetséges, nagy népvezérek föllépésével. Mások Kína felé kacsingatnak, ahol a digitális kontrollkapitalizmus egyre erősebb és gazdaságilag sikeresebb. Ez lenne az utunk Európában is, különben elveszítjük a versenyt? Ám hogy az egyre jobban elszabaduló kapitalizmus, mely a XXI. században billiókat fektet be üzleti modellekbe, melyek szabadságunkat veszélyeztetik és a környezetet rombolják, nem jó, ez ma széleskörű konszenzus. Nemcsak az elégedetlenek és a munkanélküliek pincéiben, a szegény poéták és a balos értelmiségiek padlásszobáiban, hanem a konszernvezetők és „döntéshozók” emeleti irodáiban is nő a kellemetlen érzés. Az US- nagybefektető, George Soros számára a Google és az FB monopolisták, aki „a mániát táplálják, a független gondolkodást fenyegetik és diktátoroknak államilag pénzelt megfigyelést tesznek lehetővé.” A nyílt társadalom válságban van, a demokrácia veszélyben, a civilizáció túlélése a tét. (93) Az US-filozófus, John Rowls szerint a liberálisok krédója, hogy az egyenlőtlenség csak azzal igazolható, hogy ez által a gyengék még a legnagyobb előnyt élvezhetik. Ezt senki sem fogja a GAFA-król, a globális pénzpiac profitőrjeiről, az egyre őrültebb fizetéseket bezsebelő futballistákról mondani. Ha az Oxfam fölmérése szerint a világ 62 leggazdagabb embere annyival rendelkezik, mint 3,6 mrd szegény, akkor a globális kapitalizmus nem a lehető világok legjobbika, hanem a lejtőn egyre gyorsabban lecsúszó világ. 251

Semmilyen önkorrekciós mechanizmus, egy nemzeti kormány sem képes ezt megállítani. Ám a kiüresedő kapitalizmus, ahogy azt mi ismerjük, nem forradalmak útján, zászlókkal, barrikádokon fog megdőlni. Ha összeomlik, akkor egy technikai forradalom révén, mely alapjaitól fosztja meg és jó idéák által, melyek ellentmondásaiból fakadnak. De mi fogja ezt követni? A baloldal csupa olyan szövegeket publikál, melyek Karl Marx próféciájával vannak tele. A kapitalizmus rövidesen összeomlik, nem a korábbi proletár forradalom víziója által, hanem a Tőke 3. kötete szerint: a kapitalista gazdaság profitrátája annál jobban zuhan, minél hatékonyabb a termelés és az valamikor kiváltja a rendszerkrízist. A pénztőke bármennyire is fektet be a Szilikonvölgybe, ennek áttörő hatása a konzúmgazdaságra nem lesz. Minél jobban technicizált a digitális gazdaság, a termékei annál olcsóbbak lesznek és a végén elolvad a nyereség. Ha a védőkerítéseket, amiket a digitális gazdaság nagy monopolistái fölhúztak, ledöntenék, ez már ma bekövetkezne. Mért nem lehetnének a szociális hálózatok, a keresőgépek, a nyelvasszisztensek, a dolgok internete közös tulajdon? Minél több tudást demokratizálunk, annál kevesebbre lesz a kapitalizmusnak szüksége, hogy nyereséges modelleket futtassanak. Tudás és kommunikáció, már Marx követelte így 1858-ban, nem csak a tőke „eszköze” kell, hogy legyen, hanem mindenkié. És ha így történik, ezzel a kapitalizmust „röpítik a levegőbe”. (94) Ám ez nem olyan logikus és biztos, mint sokan hiszik. Mert ha a Szilikonvölgy-buborék, mely gyors iramban növekszik, ki is

252

pukkan, először nem más, mint egy kipukkant buborék, a kapitalizmus sok buboréka közül. A profitráta esése ellen a kapitalisták mindig is nagyon kreatívan tudtak tenni, piacok globalizálásával, háborúkkal, valós pénz és fiktív tőke merész szaporításával. A második kérdés, egy krach esetén ki vegye kézbe az irányítást, hogy a kapitalizmus üzleti modelljeit közjó-modellekké alakítsa? A „proletáriátus” nyilván nem. Tehát az US-kormány és az EU? Nem valószínű. Művelt középréteg föllázadása? Igen, talán. De milyen optimális rendszert állítsanak föl? Egy szocializmust? Ahogy a történelem tanítja, minden szocializmus tiszta formában vagy egy állami diktatúrához vagy egy anarchiába vezet, aminek végén ismét csak az erősebbek és a kíméletlenebbek kerülnek, mint oligarchák hatalomra. A realisztikus út nem a kapitalizmus eltörlése. Ehhez nem áll egy „forradalmi szubjektum” rendelkezésre és a gazdaság számára egy szocializmus-kékmásolat sem lehet alternatíva. 1883/84-ben Otto von Bismarck szociális törvényhozásával az 1. ipari forradalom hátrányait enyhítette és a Manchester-kapitalizmust valamelyest megszelídítette. A harmincas években a „Freiburger Schule” gondolkodói szocialista elemeket építettek be a kapitalizmusba, hogy azt vonzóbbá és állandóvá tegyék a kommunizmussal való versenyben – 253

ez volt a szociális piacgazdaság születése. Koncepcióik civilizálták a 2. ipari forradalmat és megteremtették a sikeres német gazdaság alapjait 1948 után. A 4. ipari forradalom kapujában ismét szembesülünk a kérdéssel, amennyiben megváltozott gazdasági feltételeknél egy új rendet és egyensúlyt kell előállítani, tehát egy új társadalmi szerződést kell megkötni. Ismét több szocializmust kell a kapitalizmusba beépíteni, hogy Bismarck és a Freiburger Schule fölfelé ívelő vonalát tovább vigyük, vagy pedig egy hatalmas gazdasági és társadalmi összeomlást kockáztatunk meg. A feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése lenne ehhez az első lépés, ha balos kritikusok, mint pl. Matthias Greffrat publicista ebben sajnos még mindig olyan kísérletet látnak, amelyben gazdaságilag fölösleges emberek „alamizsna-elfogadók méltóságát” biztosítják. (95) Egy ilyen balos régi védőreflex eléggé gyengén hathat. Ui. valójában egy megfelelően magas alapjövedelem sok millió embert szabadít meg azon társadalom játékszabályaitól, mely gazdaságát „teljesítménytársadalomnak” álcázza és tagjait pszichológiailag arra kényszeríti, hogy ehhez a rendhez igazodjanak. Az FNA több szabadság szocializmus révén. Bevezetésekor sok ember arra fókuszálna, hogyan és kinek dolgozik. A jövő egy vadászok, pásztorok, kritikusok társadalmába való beszállás lenne. Ahogy a XIX. sz. munkásmozgalma, a XXI. sz. nem-munkásmozgalmának is vissza kell nyernie a humanitást, amely a gazdaság gátlástalan efficiencia-törekvésével sokat veszített és még többet fog veszíteni. Természetesen az alapjövedelem nem a megoldás, csak egy első lépés a jövő fenntartható piacgazdasága felé vezető úton.

254

Egy másik oktatási rendszer épp úgy szükséges, mint a digitális gazdaság civilizálása, mely hosszú távon az embert kell, hogy szolgálja és nem fordítva. Ha a perpetuum mobilé-kapitalizmus illúziója elillan, világos lesz, hogy a termelékenység növelése a gazdaságnak és a társadalomnak nem sokat használ, ha nem változik meg sok más dolog is. A digitális technikával és az üzleti modellekkel való bánásmód tudatos változtatása sokkal könnyebben elképzelhető, mint sok pesszimista hiszi, akik foglyul estek a Szilikonvölgy determinációs meséinek. Ki mondhatja, hogy a technika diktatúrájába vezető predesztinációs tézis hamarosan nem olyan idétlennek tűnik, mint amilyen? Nézzük csak meg, hogy olyan országokban, mint No., milyen szemléletváltások voltak lehetségesek. No.-ban az ötvenes évektől máig mennyire megváltozott a tudat és a világnézet. A nadrágtartók, a Heinz-Erhardt-viccek, a hivatali frajlejnek és a hosszú munkaidők kora a mai fiataloknak úgy tűnik, mint egy mese Asterix idejéből; a hetvenes és nyolcvanas évek hasonlóan. Miért ne folytatódnának a szemléletváltozások a következő évtizedekben is tovább? Ki érezte a hatvanas években, hogy a környezetet meg kell óvni? És ki nem érez így ma - kivéve talán a nagy felelősöket? Ahogy a környezetvédelemnek szüksége volt a bio- és ökomozgalmakra, úgy van szüksége a technikával való bánásmódnak ma is egy mozgalomra, mely a humánus technológiáért és a humánus technológia-bevetésért harcol. Nyilván ennyi nem elég. Társadalmi törések kiváltásához katasztrófák szükségeltetnek –

254

ezek közelednek, elsősorban a tömeges munkanélküliség. Ez a letargikus politikát jobb belátásra, majd cselekvésre fogja bírni. Ha az ínség és a média dühe elég nagy, világos lesz, hogy az üzleti modellek, melyek sokaknak alternatíva nélkülieknek tűnnek, mégis másokra válthatók. Akkor kiderül, hogy az internettel, az adatokkal, a mesterséges intelligenciával sok minden mást is lehet tenni, nem csak egyet. Az állam rákényszerül sokkal aktívabban föllépni, szabályozni, helyesen ösztönözni és a szociális államot teljesen átépíteni. Mikor a klasszikus munka- és teljesítménytársadalom egy új társadalomba megy át, az állam nem hagyhatja polgárait teljes tanácstalanságban. Ezzel 2018 és a következő évek politikai föladatai teljesen világosak. A politika ki kell, hogy törjön törpévé zsugorodásából, „pragmatikus szendergéséből”, föl kell hogy ébredjen és a dolgokat ismét ellenőrzése alá kell, hogy vonja, melyeket eddig szabadjára engedett. Az ún. szabadpiac nem szabályozza önmagát, és az internetgazdaság a billiós értékű monopolisták miatt amúgy sem szabad. A politikusok meg kell, hogy mutassák, mekkora érték számukra a fölvilágosodás emberképe és minden polgár joga az információs önrendelkezésre, melyet biztosan meg kell védeni. Mert a rend- és az alkotmányvédők szemei előtt szinte észrevétlenül beindult egy techno-utópia a Szilikonvölgyben, mely már egyszer a kommunizmust morálisan tönkre tette. A világot jobbá tenni akaró szolúcionista ígéretek oda vezethetnek, hogy egy ellenőrizetlen hatalomapparátus épül föl, mely mindent ellenőriz. Ez ellen védekeznünk kell. Politikusaink és alkotmányvédőink egy olyan emberképet kell, hogy megóvjanak, mely a viselkedést nem algoritmusokra, az életet nem adatföldolgozásra redukálja.

256

Ez a szabadságharc nem vasárnapi beszédekben fog eldőlni, hanem gazdasági szabályozásokkal és befektetésekkel, melyek más ideológiai módon bánnak az emberekkel. A holdkórosság és a kényszerített együttfutás ideje lejárt. Az internet egy politikusnak sem új terület már. Olyanok, mint Mark Zuckerberg, aki privát életét Palo Alto-ban egy tűzfal mögé, hozzávásárolt telkekre és házakba rejti, tudják, mit tesznek, ellentétben azokkal, akik a határtalan adatátvitel értékéről szóló dicshimnuszukat elhiszik.

Ám hogyan lehet a digitális kapitalizmust civilizálni konkrétan? Ha Scott Galloway US közgazdászt követnénk, nincs más, mint a Google, FB, Amazon és Apple szétverése és ismét a valódi verseny helyreállítása. Lehetséges, hogy az USA-kormány belátható időn belül él ezzel az eszközzel. Nem az első eset lenne. Ám változtatna-e lényegesen a problémán, ha egy FB helyett négy, egy Google helyett három lenne? Az üzleti modellek továbbra is érintetlenek maradnának, ahogy az üzleti praktikák és az ideológiák is. Ha a Szilikonvölgyben más hatalomelosztás is lenne, a veszély maradna, hogy szolúcionista megoldások és programkódok bénítják meg életünket, akadályozzák fejlődésünket és eltörlik a demokráciát.

A digitális jövő alapvető kérdése: Mi kié? És miért? Az én adataim mindenesetre az enyém kellene, hogy maradjanak. És a háló digitális struktúrája túlságosan is fontos a szabadság és az egyén kibontakozása szempontjából, semmint, hogy azokat kiszámíthatatlan magánvállalatoknak szabadjon átengedni. Itt az állam föllépése szükséges, hogy egy alapellátásról gondoskodjon, mely, mint útjaink és energiaellátásunk nincs egy harmadik üzleti érdekeinek kiszolgáltatva. Bármi kerüljön is a digitalizálás napirendjére, a polgár

257

szabadságát a hálón szavatolni kell. Ebben a gazdasági lehetőségek is érdekesek. Egy szabad internet mindenki számára lehetőséget nyit, produktívnak lenni. Karl Marx híressé vált különbség-tevéséről, a termelő erők és a termelő eszközök között. A termelő erők azok, melyekkel valamit előállítanak, tehát a munkások és a gépek. A termelő eszközök intézmények, törvények és tulajdonviszonyok, melyek meghatározzák, mi kié. Az 1. és a 2. ipari forradalomban e kettő szigorúan el volt választva. A gépek és a gyárak nem a munkásoké, hanem privát profitőröké, vagy, mint az államkapitalizmusban, az államé. A digitális világban viszont egy teljesen más szcenárió lett lehetséges. Mért is kell e kettőt ilyen tisztán elválasztani? A laptopom és az okostelefonom az én tulajdonom, mért ne vonatkozna ez munkateljesítményemre is? Egy olyan világban, ahol a tudás mindenki számára hozzáférhető, kiváló képességű gépek olcsón beszerezhetők, a régi elválasztás már nem olyan kézenfekvő, mint a gőzgépek és a futószalagok régi világában. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a jövő világában egyre kevesebb állandó alkalmazott lesz, óhatatlanul fölmerül a kérdés, a jövő crowdworkere-e a munkaerejét mért egy óriásvállalatnak adja el, ahelyett, hogy önmagának vagy egy közösségnek tartaná meg. Ma kooperációk és decentrális hálózatok teljesen új módon építhetők, nem, mint az elmúlt két évszázadban a gőzgép föltalálása óta. Ha az állam akarja, hogy a jövőben sok millió ember, akik kiesnek a

258

kereső munkából, projekteket indítson, melyek önmaguknak és a társadalomnak szolgálnak, akkor mindent meg kell tennie, hogy open source és open-content-projelteket tegyen lehetővé, főleg a közhasznúak számára. Ám ez sokak számára, akik a jövő évtizedekben, mint biztosítási ügynökök és buszvezetők munkájukat elveszítik, ez nem nagyon vigasztaló. De sok fiatal embernek megnyílik egy perspektíva, hogy a hagyományos digitális gazdaság monoton munkája helyett önmaguk, a community-jük és a társadalom számára vessék be magukat. Ehhez a varázsszó „Allmende-produkció”. A közbirtok a középkor közös földje, közlegelője volt, ahol a falvak és a városok parasztjai dolgoztak, míg a nagy földbirtokosok el nem vették tőlük. Így a Wikipédia is egy közlegelő, ahol bárki a juhait legeltetheti és mindenki javára dolgozhat. Bár a kulisszák mögé való rövid pillantás az ottani értelmező hatalom meglehetősen egyenlőtlen elosztását mutatja, ám az elv megszívlelendő. Időközben balos utópisták teljesen beleszerettek, állítva, hogy a közlegelő egy nyilvános dolgok internetével minden gazdasági problémát megold. De hogy ez tényleg a jövő gazdaságának mátrixa lenne a gazdag országokban, ez csak egy álom, piros pipacsokkal álmodva. Jelenleg ui. a Szilikonvölgy üzleti modelljei, mint az Uber és az Airbnb, azokat a díjmentes szociális szolgáltatásokat zúzza szét és kommercializálja, melyek a jövőre nézve roppant fontosak lennének. Ahogy a perpetuum-mobilé-kapitalizmus nem működik, úgy a perpetuum-mobilé-szocializmus sem, amiről már Oscar Wilde álmodott. Valahol a Földön ritka földfémeket

259

bányásznak okostelefonjainkhoz, elkeseredett harc folyik a nyersanyagokért. Pickard kapitány pénznélküli világa, amelyben minden a 3D-nyomtatóból jön, csak a XXIV. században kezdődik. És odáig sem a kriptovaluták, sem a közlegelő-termelés a legrövidebb út. Fordított következtetéssel ez nem azt jelenti, hogy az alapjövedelem plusz az egyre több közjólét-gazdaság ne lenne fontos lépés a helyes irányba – ez már ökológiai okokból is indokolt. Társadalmunk gazdaságát és mentalitását olyanra kell, hogy változtassa, amelyben kevesebb a fogyasztás és több az elosztás, mert különben unokáink nem fognak tudni élni ezen a bolygón. Meg kell tanulnunk a digitális technikával okosan bánni, értékét helyesen fölbecsülni, biner logikáját megérteni és a szociális problémákra való alkalmazásának határait meghúzni. A pártok választási kampányaik központjába a „másik” technikát kell, hogy tegyék, hogy a fölvilágosodás értékeit megóvják. A klasszikus munka- és teljesítménytársadalom átmenete az automatizáció és önrendelkező tevékenység világába az államot komoly föladatok elé állítja. Összefoglalva:

  • A szociális rendszer alapvető átépítése és egy 1500 €-s föltétel nélküli alapjövedelem bevezetése, mikroadókkal pénzelve,

  • a polgárok méltóságának biztosítása, különösen privátszférájukhoz való joguk és információs önrendelkezésük tekintetében, világos szabályozásokkal és egyértelmű törvényekkel, az E-privacy értelmében,

  • egy digitális alapellátás biztosítása állami támogatással, kommersz érdekek nélkül (keresőgépek, e.mail, nyelvasszisztens, szociális hálók),

  • a mesterséges intelligencia üzleti modelljeinek polgárok bevonásával való szigorú ellenőrzése és szabályozása, különösképp, ha érzékeny társadalmi területeket kell programkódokkal helyettesíteni,

  • jövőbeni együttélésünkhöz innovatív idéák támogatása, szociális start up-ok, kooperációk, sharing-economy-modellek, fenntarthatóság és közjólét-gazdaság erősítő idéák ösztönzése,

  • komoly elkötelezettség a fenntarthatóság és a természetes erőforrások kímélése céljából, épp a digitális innovációk tekintetében.

260

Minderre nincs 2040-ig időnk. Legtöbbjüket a következő 10 évben kell eldönteni, hogy egy jó és talán jobb élet utópiája lehetővé váljon. A Bundestagban képviselt pártok alvajárók, főleg önmagukkal foglalkoznak és gyámoltalanok a jövőt illetőleg. Segítse őket ez a könyv a jobb tájékozódásban. Ma egy olyan korban élünk, amit a geológusok antropocénnak neveznek. Ez megtévesztő: korunk lehet az emberé, de nem neki szolgál, hanem a pénznek, az eszközi értelemnek és az értékesítés mentalitásának. Még nem élünk az antropocénban, hanem a monetocénban, a pénz korszakában. Ám ezt elfogadni senki sem kényszerül. A fölvilágosodás öröksége, hogy a jövőt embereknek kell formálni, nem isteni vagy a technológia öntörvényű evolúciójának a kezébe adni. Fölvilágosult társadalmak önrendelkezők és nem idegen-irányítottak, isten, tőke vagy a technika által távirányítottak. Hozzuk vissza autonómiánkat – nemcsak saját, de főleg a jövő nemzedékek érdekében!

ÉJI GONDOLATOK

Mi és a többiek

A DIGITALIZÁLÁS AZ EGÉSZ VILÁGOT ÁTALAKÍTJA

265

Thomas Morus nem fejezte be Utópiáját anélkül, hogy mindazon aggályaira kitérjen, melyek írás közben vetődtek föl benne. Így elismeri, hogy a végén mindenféle fölötlött benne, ami mindennél, amit leírt, zagyvaságnak tűnik. És a könyvecske, a legmodernebb és a leghumánusabb elképzelés az emberek együttéléséről, ami eddig született, nem egy próféciával ér véget, hanem egy őszinte vallomással az államideálról: „Persze mindezt inkább csak óhajtom, semmint remélem.” (96)

Jómagam is ugyanígy gondolom! Milyen gyakran, ami egy válasz maszkjában tűnik föl, valójában csupán egy kérdés. És milyen gyakran, borús éjszakákon homályosnak és zavarosnak tűnik az, ami napvilágnál még egyszerű és világos volt. Legsötétebb félelmek és nagy levertségek tavaszi optimizmusokkal váltották egymást a 2018-as évhez közeledve. Egyeseknek javaslataim túl radikálisak lesznek, talán technikaellenesek is. Nem becsülöm-e alá, hány százezer új foglalkozást hoz a digitális gazdaság? Túlzok-e, ha a jövő életünk szabadságáért és autonómiájáért aggódom? Mások számára idéáim nem eléggé hathatósak. 266

Hol marad a pénzkapitalizmus eltörlése, a kripto- és régiópénzek jövőformáló ereje, a pénz vége egyáltalán, vagy a feltétel nélküli legmagasabb jövedelem? Egyesek egyre sikeresebb kapitalizmust álmodnak, mások már holnap el szeretnék tüntetni. Álmodni sokat lehet. Könyvemben fontosnak tartottam az utópia útját traktorral és nem léghajón bejárni. Hogy nem eléggé messze, vagy túl mentem, ez még a legkisebb gondom. A helyzet különösen akkor tűnt végzetesnek, mikor a gondolatok messzire szálltak, a jóléti No.-on és Európán túlra. Mert a digitalizálás technikailag nemcsak a fejlett országokat érinti, hanem a Föld összes államát. Régiók, mint Délkelet Ázsia, melyek a 70-es és a 80-as években Európa és az USA kihelyezett műhelyeivé váltak, a jövőben nem fognak tudni a jóval olcsóbb robotokkal No.-ban versenyezni. Az első textilgyárak már szedik a sátorfájukat és ismét No.-ban termelnek. És mihez kezdenek a küszöb- és fejlődő országok százmilliói, akik világszerte állattenyésztésből és táptermelésből élnek, ha mi húseledelünket Petri-csészékben növesztjük, hogy a tömeges állattartás szörnyűségeitől megszabaduljunk? Ezek az országok egy feltétel nélküli alapjövedelmet nem engedhetnek meg maguknak. Míg az ipari országok továbbra is nyertesek akarnak maradni, növelik a szakadékot a szegény államok felé és továbbra is veszteseket produkálnak. A következmény: ismeretlen nagyságú menekültáradat, melyekhez mérten az elmúlt évek menekültjei csak apró rezgéseknek tünnek. Az emberek évezredeken át az állatcsordákat követték, ma a tőke útját. Ám az automatizáció semmi olyat nem fog nekik nyújtani, amiből a jövőben meg tudnának élni. A

267

digitális forradalom sok embernek óriási potenciált rejt ahhoz, hogy életüket önrendelkezőbbé, informáltabbá, és hálózatosabbá tehesse, egy fenntartható gazdaságban, mely ökológikusabban és tisztábban termel és – másként, mint a miénk ma – nemcsak az innovációkra gondol, hanem az exnovációkra is, a régi innovatív innovációk költségeinek rendezésére. Ám képesek leszünk-e gazdaságunkat ennyire alapvetően megváltoztatni? Valóban elosztani? Eltekintve a kérdéstől, hogy tényleg boldogok leszünk-e, ha így élünk, ahogy gazdasági jövőnk optimista víziói ígérik, a XXI sz. mindenek előtt az az évszázad lesz, amikor jólétünket azokkal kell majd megosztanunk, akik számlájára részben eddig dúskáltunk és dúskálni fogunk. Az emberi jogokat a XVIII. században fogalmazták meg, a XIX században Európában részben elfogadták, és itt a XX században érvényre is juttatták. A XXI. sz. lesz az, amikor ezeket globálisan is komolyan kell vennünk. A fölvilágosodást vállalni nem jelenti, hogy Európánál megállhatunk. Az emberi jogok minden embernek kijárnak. Többet megosztani és egyidejűleg a forrásokat is kímélni, lehetséges lesz-e ez, globális mértékben? Nem fenyeget-e az a veszély, hogy a biológiát és az ökológiát többé nem látjuk, ha egyre inkább digitális világokban élünk? Érezzük-e ezt a felelősséget bolygónkon magunk és az állatok iránt? Valójában az emberek és az állatok, mint biológiai lények, a jövőben szorosabban kell, hogy együtt éljenek – és nem mesterséges intelligenciával szimbiózisban.

268

Természet technika helyett! Ez nem az az érzés, ami az embert megérinti, amikor ennek a könyvnek a borítóját nézi? A „Kígyóbűvölő” Henri Rousseau 1907-es képe egy természet-idill. Egy breton festette, a 2. ipari forradalom idején, egy párizsi elővárosban, aki trópusi paradicsomot saját szemével még nem látott. Egy érintetlen természet álma, ember és állat szimbiózisa látszik, az őserdőben halvány holdfénynél, mely az eget és a füvet gyengén megvilágítja. Az időből kiemelve, a természet teremtésbékéje érzését közvetíti. Itt az ember nem úr, és nem alakító. Nem építi át a természetet és nem aknázza ki. Ehelyett annak tősgyökeres része. A kanalasgém nem fél a sötét Évától, aki egy kígyót bűvöl, melynek ravaszsága paradicsomot nem rombol szét. Ha a vadászok, pásztorok és kritikusok jövő társadalma nem veszíti el utolsó fogalmát a természetről, ha a technológia ravaszságával a természetet nem zúzza szét, hanem megőrzi, ha a technika inkább a természeti források kiaknázását segít megfékezni és időt biztosít ezeket megóvni – akkor teszi a legnagyobb szolgálatát az embernek. Ennek a valószínűsége nem nagy. Akkor is, ha némelyek a Szilikonvölgy technogigászai túlerejétől térdre rogynak, ha hisznek a végzetben, miszerint a gépek diktatúrájába vezető út evolutíve ki van jelölve – a digitális fordulatot gazdaságilag és társadalmilag túlélni és ezen az alapon egy új társadalmi szerződést találni lehetséges és megvalósítható. De milyen áron? Hogy a forrás- és az energiafogyasztás a Földet gyors iramban pusztítja, ezzel még nincs megakadályozva.

269

A Száhel-zóna sivataga naponta terjed északra, az Aral és a Csád tó szinte teljesen kiszáradt, a pólusok olvadnak, az őserdő haldoklik. A klímaváltozás, az ipari államok által alig fékezve, hamarosan a világ további tájait teszi lakhatatlanná. Hogy sikerül-e a gondolkozást megváltoztatni és a planétán több milliárd embernek jó életkörülményeket biztosítani, anélkül, hogy az egész természetet, beleértve a légkört, szétrombolnánk, - erre a kilátások nem biztatóak. A borúlátás táptalaja dús és dúsan trágyázott. Ám ha mind pesszimisták vagyunk, biztosak lehetünk abban, hogy a végén a disztópia győz, mert senki sem fáradozik azon, hogy a világot jobbra változtassa. Míg az optimistának bátorságra van szüksége, a pesszimista gyávasága igen kényelmes. Csak elegendő hasonlókra van szüksége, hogy igaza legyen.

Egy optimistának azonban, akinek vágyai nem válnak valóra, mégis értékesebb élete lesz, mint egy pesszimistának, aki megerősítve érzi magát.

A pesszimizmus nem megoldás!

Anmerkungen

1 https://www.youtube.com/watch?v.fw13eea-RFk 2 Wilde (2016), S. 3. 3 http://mlwerke.de/me/me03/me03_017.htm, S. 33. 4 Zit. nach Terry Eagleton: Kultur, Ullstein 2017, S. 110. 5 Robert Musil: Der Mann ohne Eigenschaften, Rowohlt 1978, S. 40. 6 https://www.oxfordmartin.ox.ac.uk/downloads/academic/ The_Future_of_Employment.pdf 7 Brynjolfsson/McAfee (2016), S. 249. 8 Ebd. 9 Thomas L. Friedman: Die Welt ist flach. Eine kurze Geschichte des 21. Jahrhunderts, Suhrkamp 2008, 3. Aufl. 10 Die Idee, das »Monster in der Grube« als Metapher zu verwenden, entnehme ich dem schönen Aufsatz von Ingo Schulze über den Kapitalismus: »Das Monster in der Grube«, in der FAZ vom 5. August 2009, http://www.faz.netJaktuell/feuilleton/debatten/ kapitalismus/zukunft-des-kapitalismus-16-das-monster-in-der-grube-1843083.html 11 https://digitalcharta.eu/ 12 http://www.faz.nedaktuell/wirtschaft/netzwirtschaft/ automatisierung-bill-gates-fordert-roboter-steuer-14885514.11tml 13 Zit. nach Morozov (2013), S. 9. 14 http://www.sueddeutsche.de/politik/neuer-ueberwachungsstaat-chinas-digitaler-plan-fuer-den-besseren-menschen-1.3517017 15 Andreas Geldner: »Google. Zurück zu guten alten Zeiten«. In: stuttgarter-zeitung.de vom 22. Januar 2011. 16 Zit. von Christian Stöcker: »Google will die Weltherrschaft«. In: spiegel.de/netzwelt vom 8. Dezember 2009. 17 https://en.wikipedia.org/wikifThe_Human_Use_of Human_Beings (Übersetzung R. D. P. )

273 18 https://t3n.de/magazin/udacity-gruender-superhirn-sebastian-thrun-ueber-bildung-241204/ 19 Robert Brendan McDowell und William B. Todd (Hrsg.): The Writings and Speeches of Edmund Burke, Oxford University Press 1991, Bd. 9, S. 247. 20 Aristoteles, Politik 1253b. 21 Lafargue (2015), S. 42. 22 Wilde (2016), S. 18. 23 Ebd., S. 18. 24 Ebd., S. 9. 25 Ebd., S. 4 f. 26 https://www.heise.de/tr/artikel/Durchbrueche-fuer-sieben-Milliarden-Menschen-1720536.html 27 https://de.wikipedia.org/wiki/Seasteading 28 http://www.zeit.de/2016/24/bedingungsloses-grundeinkommen-schweiz-abstimmung-pro-contra/seite-2 29 Wilde (2016), S. 18. 30 http://www.zeno.org/Philosophie/MJNietzsche,+Friedrich/Die+ fröhliche+Wissenschaft/Viertes+Buch.+Sanctus+Januarius/329 31 http://www.faz.nedaktuell/finanzen/meine-finanzenhorsorgen-fuer-das-alter/diw-studie-in-deutschland-wird-mehr-vererbt-als-angenommen-15091953.html 32 Michael T. Young: The Rise of Meritocracy 1870-2033, Thames and Hudson 1958; dt.: Es lebe die Ungleichheit. Auf dem Wege zur Meritokratie, Econ 1961. 33 https://netzoekonom.de/2015/06/18/die-digitalisierung-gefaehrdet-5-millionen-jobs-in-deutschland; https://www.stuttgarter-nachrich-ten.de/inhalt.digitalisierung-diese-berufe-koennte-es-bald-nicht-mehr-geben.33fe4bad-5732-4c40-ac6f-e77e0335ab27.html 34 http://107.22.164.43/millennium/german.html 35 Siehe Bauman (2005); Sennett (2005). 36 http://vvwvv.zeit.de/politik/deutschland/2017-08/angela-merkel-wahl-kampf-bundestagswahl-vollbeschaeftigung-quote-elektroautos 37 http://www.zeit.de/2016/24/bedingungsloses-grundeinkommen-schweiz-abstimmung-pro-contra/seite-2 38 https://www.vorwaerts.de/artikel/bedingungslose-grundeinkommen-zerstoert-wohlfahrtsstaat 39 https://chrismon.evangelisch.de/artike1/2017/36320/anny-hartmann-und-christoph-butterwegge-diskutieren-ueber-das-bedingungslose-grundeinkommen 40 Jakob Lorber: Das große Evangelium Johannes, Lorber Verlag 1983, Bd. 5, Kapitel 108, Abs 1. 41 Hannah Arendt: Vita activa oder Vom tätigen Leben, Piper 1981, S. 12. 42 http://www.faz.net/aktuell/wirtschaft/arbeitsmarkt-und-hartz-iv/dm-gruender-goetz-werner-1000-euro-fuer-jeden-machen-die-menschen-frei-1623224-p2.html; http://www.unternimm-die-zukunft.de/de/ zum-grundeinkommen/kurz-gefasst/prinzip 43 https://www.youtube.com/watch?v=PRt1r1e_UgU 44 http://www.microtax.ch/de/home-deutsch/ 45 Vgl. dazu die Argumente des Wirtschaftsforschers Stephan Schul-meister auf https://www.boeckler.de. 46 http://wwvv.handelsblatt.com/politik/deutschland/arbeitsmarkt-jeder-fuenfte-arbeitet-nicht-in-regulaerem-vollzeit-job/11665150.html 47 https://www.vorwaerts.de/artikel/bedingungslose-grundeinkommen-zerstoert-wohlfahrtsstaat 48 http://www.zeit.de/2016/24/bedingungsloses-grundeinkommen-schweiz-abstimmung-pro-contra 49 Bestritten wird es für die USA von Robert J. Gordon: The Rise and Fall of American Growth. The U. S. Standard of Living Since the Civil War, Princeton University Press 2017, 4. Aufl. 50 http://worldhappiness.report/ 51 http://ww-w.neuinstitut.de/die-fuehrenden-laender-in-der-digitalisie-rung/ 52 http://www.faz.nedaktuell/wirtschaft/menschen-wirtschaft/sebastian-thrun-im-gespraech-ueber-seine-online-uni-udacity-13363384.html 53 Vgl. dazu Eagleton: Kultur, S. 35 ff. 54 Ebd., S. 37. 55 Karl Marx an Friedrich Engels, 18. Juni 1862, MEW 30, S. 249. 56 Vgl. Hartmut Rosa: Beschleunigung und Entfremdung. Versuch einer kritischen Theorie spätmoderner Zeitlichkeit, Suhrkamp 2013. 57 http://www.deutschestextarchiv.de/book/view/goethe_wahl-verw01_1809?p=81, S. 76. 58 Richard David Precht: Anna, die Schule und der liebe Gott, Goldmann 2013. 59 https://www.gruen-digital.de/wp-content/uploads/2010/11/ A-Drs.-17_24_014-F-Stellungnahme-Gigerenzer-Gerd-Prof.-Dr.pdf 60 Ursus Wehrli: Kunst aufräumen, Kein & Aber 2002. 61 Frederick J. Zimmerman, Dimitri A. Christakis und Andrew N. Meltzoff: »Associations between Media Viewing and Language Development in Children under Age 2 Years«. In: Journal of Pediatrics, 151 (4), 2007, S. 364-368. 62 Robert Nozick: Anarchie. Staat. Utopia, Lau Verlag 2011. 63 https://de.statista.com/statistik/daten/studie/2229/umfrage/ mordopfer-in-deutschland-entwicklung-seit-1987/ 64 https://www.tagesschau.de/wirtschaft/autonomes-auto-103.html 65 Vgl. Michael Dobbins: Urban Design and People, John Wiley 2009; Douglas Murphy: The Architecture of Failure, Zero Books 2012. 66 Morozov (2013), S. 25. 67 William Makepeace Thackeray: On Being Found Out. In: Ders.: Works, Bd. 20, London 1869, S. 125-132. 68 Ebenda. 69 Heinrich Popitz: Soziale Normen, Suhrkamp 2006, S. 164. 70 Ebenda. 71 Zum U-Bahn-Vergleich siehe Morozov (2013), S. 317 ff. 72 Popitz: Soziale Normen, S. 167. 73 Morozov (2013), S. 16. 74 Di Fabio (2016), S. 39. 75 Sennett (2005), S. 128. 76 Robert B. Reich: Supercapitalism. The Transformation of Business, Democracy and Every Day Life, Vintage 2008. 77 http://vvww.bpb.de/mediathek/243522/netzdebatte-smart-city-special-prof-armin-grunwald 78 http://www.sueddeutsche.de/wirtschaft/montagsinterview-die-grenze-ist-ueberschritten-1.3843812 79 http://www.taz.de/!426234/ 80 Zu den kommerziellen Spionagenetzwerken siehe: https://www.privacylab.at/wp-content/uploads/2016/09/ Christl-Networks__K_o.pdf 81 https://www.privacy-handbuch.de/handbuch_12b.htm 82 Di Fabio (2016), S. 46. 83 Ebd., S. 18. 84 Ebd., S. 21. 85 Vgl. Evgeny Morozov: »Silicon Valley oder die Zukunft des digita-len Kapitalismus«. In: Blätter für deutsche und internationale Politik 1/2018, S. 93-104. 86 Di Fabio (2016), S. 93. 87 Jaron Lanier: Wem gehört die Zukunft? »Du bist nicht der Kunde der Internetkonzerne. Du bist ihr Produkt«, Hoffmann und Campe 2014.

88 Heuer/Tranberg (2015). 89 Hofstetter (2018), S. 431. 90 Harari (2017), S. 419 f. 91 http://www.manager-magazin.de/politik/weltwirtschaft/bitcoin-energieverbrauch-beim-mining-bedroht-das-klima-a-1182060.html 92 https://www.youtube.com/watch?v=SLN407nvHwM 93 https://www.welt.de/wirtschaft/webwelt/article172870280/Rede-in-Davos-George-Soros-geisselt-Facebook-Google-und-die-CSU.html 94 Karl Marx: Grundrisse. In: MEW 42:602. 95 Mathias Greffrath: »Der Mehrwert der Geschichte«, S. 21. In: Ders. (Hg.) Re. Das Kapital. Politische Ökonomie im 21. Jahrhundert, Kunstmann 2017. 96 http://www.linke-buecher.de/texte/romane-etc/Morus--%20Utopia. pdf, S. 211. Literaturempfehlungen

DIGITALE REVOLUTION Gleichsam ein Standardwerk über die Herausforderungen der digitalen Revolution ist das Buch der MIT-Experten Erik Brynjolfsson und Andrew McAfee: The Second Machine Age. Wie die nächste digitale Revolution unser aller Leben verändern wird, Plassen 2016, 6. Aufl. Etwas vorsichtiger in den Prognosen ist der Präsident des Weltwirtschaftsforums Klaus Schwab: Die Vierte Industrielle Revolution, Pantheon 2016, 4. Aufl. Wasser in den Wein kippt der Professor für Produk-tionsmanagement Andreas Syska: Illusion 4.0. Deutschlands naiver Traum von der smarten Fabrik, CETPM Publishing 2016. Ebenso der Soziologe Philipp Staab: Falsche Versprechen. Wachstum im digitalen Kapitalismus, Hamburger Edi-tion 2016. Über die Automation der Zukunft siehe die Sprecher des Chaos Computer Clubs Constanze Kurz und Frank Rieger: Arbeitsfrei. Eine Entdeckungsreise zu den Maschinen, die uns ersetzen, Goldmann 2015. Die unheimliche Macht des Silicon Valley beschreibt Andrew Keen: Das digitale Deba-kel. Warum das Internet gescheitert ist — und wie wir es ret-ten können, DVA 2015. Mit den philosophischen und kulturellen Aspekten der Digitalisierung befasst sich der Schweizer Kultur- und Medienwissenschaftler Felix Stalder: Kultur der Digitalität, edition suhrkamp 2017, 2. Aufl. Eine Einordnung der Digitalkultur in die Geschichte unternimmt Bernd Sche-rer (Hrsg.): Die Zeit der Algorithmen, Matthes & Seitz 2016. Zu den Schattenseiten der digitalen Kultur siehe das Buch des Sozialpsychologen Harald Welzer: Die smarte Diktatur. Der Angriff auf unsere Freiheit, Fischer

KÜNSTLICHE INTELLIGENZ Zu den Möglichkeiten und Risiken künstlicher Intelligenz sie-he das Buch des Philosophen und Wissenschaftstheoretikers Klaus Mainzer: Künstliche Intelligenz — Wann übernehmen die Maschinen?, Springer 2016. Ähnlich der Wissenschafts-journalist Ulrich Eberl: Smarte Maschinen. Wie Künstliche Intelligenz unser Leben verändert, Hanser 2016. Deutlich kri-tischer sind die Bücher des US-Journalisten Jay Tuck: Evolution ohne uns. Wird Künstliche Intelligenz uns töten?, Plassen 2016; des taz-Journalisten Kai Schlieter: Die Herrschaftsfor-mel. Wie Künstliche Intelligenzen uns berechnen, steuern und unser Leben verändern, Westend 2015; des Wissenschafts-journalisten Lars Jaeger: Supermacht Wissenschaft. Unsere Zukunft zwischen Himmel und Hölle, Gütersloher Verlagshaus 2017.

ZUKUNFT DER ARBEIT Die im Text erwähnten Klassiker zur Zukunft der Arbeit sind: Paul Lafargue: Das Recht auf Faulheit. Widerlegung des »Rechts auf Arbeit« (1880), Holzinger 2015; Oscar Wilde: Der Sozialismus und die Seele des Menschen (1891), Holzinger 2016, 4. Aufl. Das Ende flächendeckender Erwerbsarbeit in den Industrieländern prognostizierte Jeremy Rifkin: Das Ende der Arbeit und ihre Zukunft. Neue Konzepte für das 21. Jahrhundert (1995), Fischer 2016, 4. Aufl. Das Gleiche meint der US-amerikanische IT-Spezialist Martin Ford: Aufstieg der Roboter. Wie unsere Arbeitswelt gerade auf den Kopf gestellt wird — und wie wir darauf reagieren müssen, Plassen 2016. Die Ansicht, dass Arbeit im digitalen Kapitalismus im-mer unwürdiger werde, vertritt Richard Sennett: Die Kultur des neuen Kapitalismus, Berlin Verlag 2005. Um die Verlierer sorgt sich Zygmunt Bauman: Verworfenes Leben. Die Ausge-grenzten der Moderne, Hamburger Edition 2005. Einen Über-blick mit verschiedenen Meinungen über die Entwicklung und den künftigen Zuschnitt der Arbeit haben die Journalisten Marc Beise und Hans-Jürgen Jakobs zusammengestellt: Die Zukunft der Arbeit, Süddeutsche Zeitung Edition 2012. Zur Auflösung klassischer Arbeitskonzepte siehe das Buch des Mathematikers Thorsten Hübschen: Out of Office. Warum wir die Arbeit neu erfinden müssen, Redline 2015; desgleichen die Gewerkschafter Reiner Hoffmann und Claudia Bogedan (Hrsg.): Arbeit der Zukunft. Möglichkeiten nutzen — Grenzen setzen, Campus 2015.

MESSEN UND ÜBERWACHEN Vor der Gefahr des Solutionismus warnt ausführlich und kenntnisreich Evgeny Morozov: Smarte Neue Welt. Digitale Technik und die Freiheit des Menschen, Blessing 2013. Zahlreiche Bücher warnen vor dem Datensammeln und der Über-wachung durch Digitalkonzerne und Geheimdienste, etwa die Juristin und Autorin Yvonne Hofstetter: Sie wissen alles. Wie Big Data in unser Leben eindringt und warum wir um un-sere Freiheit kämpfen müssen, Penguin 2016; der Soziologe Christoph Kucklick: Die granulare Gesellschaft. Wie das Digitale unsere Wirklichkeit auflöst, Ullstein 2016; der Wissen-schaftsredakteur Christoph Drösser: Total berechenbar. Wenn Algorithmen für uns entscheiden, Hanser 2016, der Informa-tiker Markus Morgenroth: Sie kennen dich! Sie steuern dich!

Die wahre Macht der Datensammler, Knaur 2016, die Journalisten Stefan Aust und Thomas Ammann: Digitale Diktatur. 'Totalüberwachung. Datenmissbrauch. Cyberkrieg„ Ull-stein 2016; die US-Mathematikerin Cathy O'Neil: Angriff der Algorithmen. Wie sie Wahlen manipulieren, Berufschancen zerstören und unsere Gesundheit gefährden, Hanser 2017. Den Kampf gegen Facebook und für die eigene Datenautono-mie führte Max Schrems: Kämpf um deine Daten!, edition a 2014, 2. Aufl. Mit der Allgegenwart des Messens befassen sich der Soziologe Steffen Mau: Messen, Werten, Hierarchisieren, Suhrkamp 2017, und der Soziologe Simon Schaupp: Digitale Selbstüberwachung. Self-Tracking im kybernetischen Kapita-lismus, Verlag Graswurzelrevolution 2016.

R ECHT Über das Unrecht des Datenmissbrauchs informiert der Jurist und Grünen-Politiker Jan Philipp Albrecht: Finger weg von unseren Daten! Wie wir entmündigt und ausgenommen wer-den, Knaur 2014. Die rechtliche Situation reflektiert zudem der ehemalige Verfassungsrichter Udo Di Fabio: Grundrechts-geltung in digitalen Systemen, C. H. Beck 2016.

TARNEN UND TÄUSCHEN Steffan Heuer und Pernille Tranberg: Mich kriegt ihr nicht! Die wichtigsten Schritte zur digitalen Selbstverteidigung, Murmann 2015, 3. Aufl.

BEFÜRCHTEN Zu den Fantasien um eine mutmaßliche »Superintelligenz« und das denkbare Ende des Menschen siehe den schwedischen Philosophen Nick Bostrom: Superintelligenz. Szenarien einer kommenden Revolution, Suhrkamp 2016; den US-Fernsehjournalisten James Barrat: Our Final Invention. Artificial Intelligence and the End of the Human Era, Griffin 2015; den israelischen Historiker Yuval Noah Harari: Homo Deus. Eine Geschichte von Morgen, C.H. Beck 2017, 9. Aufl.; den MIT-Professor Max Tegmark: Leben 3.0. Mensch sein im Zeital-ter Künstlicher Intelligenz, Ullstein 2017. Zu den mutmaßli-chen Folgen künstlicher Intelligenz für die Demokratie siehe Yvonne Hofstetter: Das Ende der Demokratie. Wie die künst-liche Intelligenz die Politik übernimmt und uns entmündigt, Penguin 2018.

TRÄUMEN Von der »Singularität« träumt der technische Entwicklungsleiter bei Google, Raymond Kurzweil: The Singularity is Near. When Humans Transcend Humanity, Penguin 2006. Von ei-ner nicht kapitalistischen Gesellschaft auf Basis der Digital-kultur träumt Jeremy Rifkin: Die dritte industrielle Revolution. Die Zukunft der Wirtschaft nach dem Atomzeitalter, Fischer 2014; ein weiteres Mal mit sehr vielen Hoffnungen auf das »Internet der Dinge«: Die Null-Grenzkosten-Gesellschaft. Das Internet der Dinge, kollaboratives Gemeingut und der Rückzug des Kapitalismus, Fischer 2016. Das Ende des Kapitalismus prophezeien auch der englische Fernsehjournalist Paul Mason: Postkapitalismus. Grundrisse einer kommenden Ökonomie, Suhrkamp 2018, und der österreichische Journalist Robert Misik: Kaputtalismus. Wird der Kapitalismus ster-ben, und wenn ja, würde uns das glücklich machen?, Aufbau 2016; desgleichen Nick Srnicek und Alex Williams: Inventing the Future. Postcapitalism and a World Without Work, Verso 2016. Das Spektrum an Veränderungsmöglichkeiten der Gesellschaft loten aus: Paul Buckermann, Anne Koppenburger, und Simon Schaupp (Hrsg.): Kybernetik, Kapitalismus, Revolutionen. Emanzipatorische Perspektiven im technologischen Wandel, Unrast 2017. Von mehr Sozialismus im Kapitalismus und einem schrittweisen Wandel träumt der US-Soziologe Erik Olin Wright: Reale Utopien. Wege aus dem Kapitalismus, Suhrkamp 2017. Von einer besseren und gerechteren Gesellschaft auf der Basis von »Big Data« träumen der Journalist Thomas Ramge und der Jurist Viktor Mayer-Schönberger: Das Digital. Markt, Wertschöpfung und Gerechtigkeit im Datenkapitalismus, Econ 2017.

 

VÉGE, VÉGE, VÉGE MINDENNEK,

VÉGE A JÓKEDVÜNKNEK!

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása