OPEneharapjtebestia ORSZÁGOS PECH ÉS BALEKSZÖVETSÉG (OpeBaSzö)
-Varjú ellenzéki képviselő följelentette az MTVA biztonsági őrét, mondván, hogy az megharapta; de az őr azt mondta, ő csak a „csip-csip-csóka, vak-varjúcska” nevű játékot akarta játszani.
-Kövér házelnök új házszabályt vezet be: minden ellenzéki képviselő, ha bejön, az alaptörvény-füzetet kell, hogy a fogai között tartsa, míg ki nem megy.
-Riporter: Mit szól, hogy egy havi üléspénz a büntetése? Képviselő:…eeee...ööö... Ez most jött? … Riporter: Úgy néz ki. Képviselő: Strasbourg-ig elmegyünk! Addig kussolunk.
-Merkel Pozsonyban gyorsan a háta mögé rejtette a kezét, nehogy Orbán megint benyálazza.
-Beárazta: De Főnök, ha migráncsozunk, lepattintjuk a bolond keresztényeket! - Vannak ilyenek?
-Bánom is én, ha elítél az utókor! Még 30 évig fogok focimeccsekre repülni!
-Ruszkik haza! - mondta. -De Főnök, itt nincsenek oroszok! - Mééég nincsenek!
-Ismét úszó-VB-t kapunk. -Főnök, hát nem lovas nemzet vagyunk? -Is. V í z i l o v a s nemzet.
-Ellenzék: Papírunk van róla, hogy fél-diktatúra vagyunk. Fidesz: Ez csak a soros papír.
-Amikor Semjén a szarvas trófeáit mutogatta Kovács szóvivőnek, a falon, a sok agancs után, egyszer csak ott volt Hadházy és Szél fejszobra is kitűzve.
-100 helyreigazítást közölt a kormánymédia, a bíróság biztatására. A reinkarnált Magyar Nemzet, nem kis meglepetésre, vezércikkük alá ezt írta: Kedves Olvasóink! A bíróság tehermentesítése céljából, rögtön itt alul, közöljük a fenti cikkünk helyreigazítását is!
-Palkovics az akadémikusoknak: Na jó, pályázhattok a szemétszállításra.
-A budapesti atomreaktor kezelői azt mondták, ha nem kapnak pénzt, fölrobbantják a reaktort.
-Csányi bankár FIFA-UEFA alelnök. Elnök: -Alelnök úr, köszönjük a klímaváltozás elleni harcot és a meleg bundákat!
-Hol van még erdő Budapesten? - kérdezte Tarlós főépítésze.
-A Vatikán nem bánta meg Galileit, nem bánta meg az inkvizíciót, nem bánta meg a gyereksímogató papokat. Csak egyet bánt meg: Ferenc pápát.
-Vatikáni árnyék-kormány: Nyugi, a zsinat is csak 100 év múlva hat...
-Vatikáni rádió: „Laudetur...” és máris elrontotta. Rádión nem érvényes, ők mondták. 
-Polgármester úr, hány gyerek van a faluban? - A cigány gyerekeket is számoljam?
-A kormány betegvárakozó edzőtermet rendezett be. A több órás várakozás alatt a hangszóróból ilyenek jönnek: „Ketteske, a maga időpontja 2020. február 31”, „Csak ne szimuláljon nekem itt a padlón!”, „Vakbélműtétre jött? Bicskát hozott?”
-Alelnök úr, mért támogatja a női futballt? - Mert a nők nem rúghatják egymást tökön.
-A nőknek kettő is van, a férfiaknak csak egy, mi az? (Kromoszóma.)
-Egy férfi lakott egy amerikai lány szekrényében. Én is gyanút fogtam, mert kaparászás hallatszott a szekrényemből. Föltépem az ajtót: hát ott egy vénasszony, narancssárga sapkában, fideszes kitűzővel!
(ökobetyár könyve)

OPEmigráncsokide ORSZÁGOS PECH ÉS BALEKSZÖVETSÉG (OPeBaSzö)

-Nem Soros támogatja a migránsokat, hanem Orbán: fölrúgta az EU-arab tárgyalást, nehogy megakadjon a migráció.

-A Magyarságkutató kutatja, Éva is magyar volt-e, vagy netán egy migráns?

-Miután zsebre tette Magyarországot, Európát is bele akarta gyömöszölni, de rászóltak: Fordítva!

-Másfél év múlva sem akarja aláírni a védelmi szerződést Amerikával.

„Baj van, Főnök! Hova temetjük ezt a rengeteg amerikait?”

-Túlsúlyban a bal-sajtó, panaszkodik. Persze, neki egy is sok.

-Ha Orbán mondja, hogy megyek hozzá, az úgy is lesz. Még a nyakamba zúdít egy adóellenőrzést... - mondta az amerikai külügyminiszter.

-A Frankfurt focistája, Rebic, szégyenkezett, mert azt hitte, volt lipcsei csapatának rúgta a szezon legszebb gólját. Bezzeg, a mi leghatalmasabb futballistánk nem ilyen szégyenlős...

-Az MSZP Hunvald Györgyöt indítja. Azt a repülős Hunvaldot, aki hun vald, hun nem vald?

-Karácsony Gergely nyerte a főpolgármesteri előválasztásokat. Az utcai sátrakat senki sem bántotta, le sem kéne bontani, hanem parlamenti választásokkal folytatni...

-Lázár átveszi az egészségügyet. Ez Lázár föltámasztása, ahogy meg vagyon írva (Jn 1-41) - csak most Jézus reinkarnációja által.

-A Honvéd kórházban mindenkit besoroztak katonának.

Katonaorvos a kórteremben: BETEGEK! MEG-GYÓ-GYÚÚÚÚL-NI!

-Mészáros Lőrinc véletlenül megvette saját cégét.

-Kinevezték Paks II új államtitkárát. Vajon mennyi a felezési ideje?

*-Kicikiztem az Akadémiát – kinyírták.

-Kicikiztem az atom-Aszódit – kinyírták.

-Orbánt 10 év óta cikizem...

-Furcsa találkozások: már Kölnben jöttek újfasiszták az irodánkba, mert hallották, hogy támogatjuk az őshonos, „fajtiszta” gyümölcsösöket. Most a tudományt bíráljuk, mert visszájára fordul, továbbá kisvasút-pártiak vagyunk, amin ki lehet majd költözni a városokból. Csak nehogy megint ide jöjjenek!

-A magyar vatikáni egyházfi bizonygatta a pápának, milyen jó a kormány, mennyire nőtt a magyar gyermekáldás és a házasságok száma. „A Szentatya figyelmesen hallgatta.” (Közben erre gondolt: „Fiam, ne tégy hamis tanúságot. Nyolcadik parancsolat.”)

-Egy kislány azt írta dolgozatába („Mi szeretnél lenni?”) hogy ő állat szeretne lenni. A kacaj elindult, de aztán torkomon akadt: Egy gyerek nem szeretne ahhoz a specieshez tartozni, ami ilyen irígy, kapzsi, aljas, kegyetlen, mocskos, gyilkos tud lenni! Aminél még egy pióca, kígyó, sakál is különb, ami csak az életéért küzd, nem kínoz másokat és nem öl kéjből.

-Katolikus rádió: Szeressetek mindenkit! Betelefonáló: Az ellenzéket is?

-Más volt a koporsóban egy kökényi temetésen. Jut eszembe:

„Összecseréltek a műtőben, mert veszekedtek a sebészek,
de mázlim volt, mert a boncnokok is veszekedtek a hullaházban és visszacseréltek az eredetire.”

-Az okoskarkötőt ünnepli a 24.hu. „Ez tényleg egy okos karkötő - nekem nem akar kinyílni.” - mondta Enyves János betörő, az ítélet után.

-Megjelent 2019 első magyar könyve. A tizennégyezredik könyv (14 000) bemutatóját, 2019 december 31-én, az ország legnagyobb papír-zúzdájában tartják meg.

-Könyvgerilla: belopja könyvét a könyvesboltokba.

-Az Index megkérdezte, kik szexelnek többet: a szinglik, vagy a párok? Karinthy is megkérdezte, kik csókolóznak többet, a férfiak vagy a nők?

-Pattogatott kukorica reszelve,

Ez a kislány jaj de ki van meszelve.

Három doboz pirosító van rajta,

Szeretője megcsókolja, lenyalja.

(Dankó Rádió)

OKOSTELEFON: KÉSLELTETI A FELNŐTTÉ VÁLÁST teljes cikk! - DER SPIEGEL Nr. 41 (Engem meg gyerekké tesz?)

Ha Liva tudni akarja, mikor esedékes a menzesze, ránéz az okostelefonjára. Ugyan így, ha parkoló jegyet vált, ágyat foglal egy hostelben, vagy tudni akarja, kocogás közben hány kalóriát éget el. És akkor is, ha este buli után egyedül megy haza sötét utcákon, rövid életjeleket küld barátnőinek. Számaikat nem tudja fejből. Miért is? Ezek tárolva vannak a telóban.

Liva 18 éves, egy hamburgi gimnázium 13. osztályába jár. Már ez a harmadik okostelefonja. Az elsőt 14 évesen kapta a szüleitől. Csak úgy, nem különleges alkalomból, a többieknek is volt már egy. Azóta a kütyü mindig kéznél van: reggel, délben, délután, este, éjszaka. Állandó kísérőjévé vált, ez a készülék minden egyben: szolgál, mint tv, fényképező, laptop, navigátor, sztereohangfal, rádió, stopperóra, lépésszámoló, zseblámpa, napilap, zsebszámoló, telefon, videókamera, ébresztőóra. És még sok mindenre. Azt is mondhatjuk, életének irányító központjává lett. Liva ebben nem különbözik a legtöbb serdülőtől és sok fölnőttől.

Marad a kérdés: ki kommandíroz kit? Az ember a gépet vagy a gép az embert?

Liva és társai azért érdekesek, mert ők az első nemzedék, akik magától értetődően okostelefonnal nőnek föl, digitálisan tanulnak, kommunikálnak, élnek. Természetesen a legtöbb fölnőtt is használ okostelefont, ők is beolvasztották hétköznapjaikba és csak nehezen tudnának leszokni róla, ha hirtelen nem lenne. Ám a 18 évesek nem is ismernek mást - legalábbis saját nézetükön kívül. Amikor megszülettek, sok szülőnek már volt mobiltelefonja. Így ők maguk is kaptak: a 12-13 évesek 92%-a, az összes serdülő 97%-a – tehát gyakorlatilag mindegyikük.

Ez egy tekintélyes szám. Más fölmérések mutatják, 12-17-évesek napi 2,5 órát töltenek el szociális médiumokban – főleg az okostelefonjukkal. Mit csinálnak ott ennyi ideig? És főleg: mit csinál velük a kütyü? A válaszoktól függ, szükség van-e szabályozásra és ha igen, milyenre. A vita iskolákban és családokban egyaránt tombol. Franciaország az iskolákra egyértelmű korlátozást szabott ki: a nemzetgyűlés júliusban kimondta, 15 éven alul, iskolákban és kirándulásokon minden internetes készülék tilos. Sok családban azonban újból és újból veszekedés tör ki a teló miatt. A vita szinte olyan magától értetődő, mint a használat. Sok szülő aggódik, mikor gyerekekét mindig előrehajolva, lefelé fixírozó szemekkel és fürge ujjakkal látja. Sokan figyelmeztetnek és riadóztatnak – ezzel csak növelve a szülői félelmeket.

Ilyen pl. Manfred Spitzer, a digitális korszak apokaliptikusa, Ulm-i pszichológus. Évek óta ugyanazt a könyvet jelenteti meg, különböző címekkel: „Vigyázat, képernyő!”, „Digitális demencia”, „Cyberbetegek”. Modern technikák rövidlátást, depressziót, elbutulást, érzéketlenséget, önzést okoznak, továbbá továbbá túlsúlyt, tartáshibát, magas vérnyomást, cukorbetegséget, alvás-zavart. Több százezer példány kel el. Nem kell prófétának lenni, hogy megjósoljuk, az új Spitzer-könyv, „Az okostelefon-epidémia”, szintén könyvsiker lesz. Spitzer hajmeresztő logikai manővereket csinál, szelektíven idéz tanulmányokat, hogy téziseit alátámassza. Az Ulm-i egyetemi klinika pszichológia főorvosa, elismert orvos és kutató, kétségkívül szakértő – ám nem a médiumpszichológia terén.

Lényegesen visszafogottabb egy másik könyv, amelyik errefelé hónapok óta vitákat kelt. A „Me, My Selfie and I” szerzője az amerikai pszichológus professzornő, Jean Twenge. (A német kiadás május óta kapható). Diagnózisa: a fiatal emberek ma magányosabbak, depresszívebbek, szorongóbbak, mint korábban a fiatalok. Az ok: vélhetőleg az okostelefon. „A következő évtizedekben több olyan fiatalt fogunk látni, akik egy helyzetre ismerik ugyan a helyes emoji-t, de nem a helyes arckifejezést”- írja Twenge és okostelefon-korlátozást javasol. A teljes absztinenciától eltanácsol. Tinik, akik örökké a telefonjukat babrálják, föltűnően gyakran depresszívek, ám azok sem különösen boldogok, akik ilyen telefont soha sem használnak. „Apró adagokban ez a technika igen hasznos lehet, megkönnyítheti életünket.”

A professzorasszony legizgalmasabb tézise: az i-generáció lassabban nő föl. A mai 18 évesek úgy viselkednek, mint régen a 15 évesek, a 13 évesek, mint a 10 évesek. Kevesebbet mennek el valahová szüleik nélkül, kevesebb alkoholt isznak és később és kevesebbet szexelnek. Ez igencsak meglepő a YouPorn weblapok és a Dating-App Tinder csúcs-látogatottsága miatt. Nem is olyan régen, ugyanilyen okból, szexuálisan lezülött, promiszkuitív nemzedékről volt szó, a „pornó-generációról”. Twenge tanulmánya az USÁ-ra vonatkozik, de a német kiadó talált egy sor német fiatalokról szóló hasonló kimutatást. Így a 14-17 éves fiatalok első heteroszexuális közösülése 2005 és 2014 között 5%-kal csökkent. A 16-17-évesek alkoholizálása 2001 és 2016 között 97%-ról 87%-ra ment vissza. A hetente bulizás is csökkent: 2006-2017 között 11%-ról 5%-ra.

Ám a lassuló fölnőtté válásra egy egész sor más magyarázatot is találhatunk. Lehetséges, hogy az okostelefonok távoltartják őket a személyes interakcióktól, alkoholtól, szextől, kluboktól. „A buli örökké fut, csak most a Snapchat-en” - írja Twenge. Ugyanúgy az is lehetséges, hogy a kisebb családok jobban vigyáznak gyerekükre, vagy a fiatal nemzedék most jobban szót ért szüleivel, mint az előzők, tehát késztetésük, hogy a szülői házból délután és este meneküljenek, kisebb lett. A profnő azt is megfigyelte, hogy a fiatal fölnőttek lelki problémái néhány év alatt megsokasodtak, főleg 2012 és 2015 között, épp akkor, amikor az okostelefonok elszaporodtak. Fölméréseket idéz, melyek igazolják, hogy a serdülők, akik sok időt töltenek közösségi oldalakon, gyakrabban lesznek depressziósak, magányosabbnak érzik magukat, rosszabbul alszanak.

De mit jelent ez? Azért boldogtalanok, mert az okostelefonjukon lógnak, mert a Twitter-en a HateSpeech-csel kell megküzdniük, mert magukat az Instagram-on másokkal mérik össze, így még jobban kényesek lesznek a kinézetükre, mint a korábbi nemzedékek - vagy azért nyomkodják a kütyüt, mert boldogtalanok és a hálón foglalkoztatva, megerősítve érzik magukat?

Florian Herford-nál, annyi bizonyos, valami félrement. Herford, akit valójában másképp hívnak és nem szeretné, ha ráismernének, már egy éve lakik az „Auxilium Reloaded”-ban, a Dortmund-Aplerbeck-i médiafüggő fiatalok otthonában. Ott elválasztják azoktól a dolgoktól, melyek sokáig rabul ejtették.

H. 23 éves, 190 cm magas fiú. Visszavonult a számítógépes játékok világába. A virtuális világban találta meg azt, amit a valóságban nem: sikert, barátot, boldogságot. „Ha valakit állandóan dagadtnak csúfolnak, az kikészít” - mondja H. Lakását szinte sosem hagyta el. Literszámra itta az energiaitalokat és az ételt házhoz hozatta. Mikor majdnem 300 kilós lett, nem bírta tovább és beutaltatta magát egy pszichiátriai klinikára.

A mobilok ott nem teljesen tabuk, hanem ideig-óráig megengedettek. „Nem akarjuk a médiumokhoz való hozzáférést teljesen betiltani, hanem visszaadni fölöttük az ellenőrzést a fiataloknak” - mondja Magnus Hofmann terapeuta. A páciensek egy normális életritmusba kell, hogy visszataláljanak. Mindegyik benntlakó köteles iskolába vagy munkába járni, egy hobbit keresni és a terápiás üléseken részt venni. Ez évekig jól ment, ám amióta a mobilok nagy teljesítményű számítógéppé váltak, Hofmann-nak lett egy problémája. A kütyü nélkül némely benntlakó meztelennek érezte magát, hiányzott neki egy testrésze. Az okostelefon használatát korlátozni kellett, „különben el kezdik azokon azokat a játékokat játszani, amik idehozták őket.”

H. számára is a mobil drog-pótszerré vált, mielőtt Dortmundba jött. „Amikor a telóm 50% töltöttség alá ment, bepánikoltam.” H. mindenütt konnektort keresett, két töltőt is hordott magánál, ráadásul egy Powerbank külső akkumulátort.

Mint a többiek, az okostelefont arra használta, hogy a közösségi oldalakon, mint az Instagram és a WhatsApp, barangoljon, de legtöbbet saját játékait játszotta tovább. Egy nagy stratégiajáték kísérő app-ján menet közben hajóflottákat indított el, melyek őt a főjátékban előre vitték. „Csak menet közben nem egy játéktrófeát lehetett begyűjteni.”

Időközben H., aki egy szakácskurzust végez, köszönve a terápiának, sokszor jól elvan telója nélkül is. „Kezdetben segített a telóm magammal vinni, de nem bekapcsolni. Így biztonságban voltam, hogy kéznél volt. Mégis mindent elérhettem, nem 10 mp, hanem 2 perc alatt.”

H. története szélsőséges. Ám megmutatja, milyen hatalmas a vonzereje az ilyen készülékeknek, pontosabban, a rájuk telepített alkalmazásoknak. Hogy egy egész nemzedék rákapott az okostelefonra, nem véletlen. Snapchat, WhatsApp, Instagram – ezek a vállalatok az okostelefon használatát alapszükségletté teszik. A rászoktatás szándékos, az i-generáció legkedveltebb app-jaiba bele van programozva. A YouTube-on minden lejátszott videó után automatikusan beindul a következő. A felhasználók bele kell, hogy nyúljanak, ha ez ellen védekezni akarnak, mielőtt kiszállnának az alkalmazásból.

Az Instagram-on, a publikálás után, a sztorik 24 óra múlva törlődnek. Aki naponta legalább egyszer nem megy rájuk, elmulasztja. A Snapchat-en kis lángocskák jelzik, az egymást követő napokon hány chat-et – fotót, rövid videót – csereberélt a fölhasználó. Aki nem küld naponta legalább egy snap-et el, elveszik összes begyűjtött lángocskáját.

A közösségi oldalak vonzása mindenekelőtt abból áll, hogy légy mindenben benne, ha csak a képernyőn is. Szakértők a „fear of missing out”-ról (FOMO), az elmulasztás félelméről, beszélnek. Az információözön azt az érzést kelti, mindig vételre kell kapcsolnunk, szünetelni nem lehet.

Egyes fiatalok ez ellen teljes lekapcsolással védekeznek. Ez a „Digital Detox” kicsiny, de egyre növekvő csoportja, készülékeiket ritkán használják, vagy nincs is nekik.

A szociológus Klaus Hurrelmann, a Shell-Studien társszerzője, No. legismertebb generáció-kutatója a nemzedékeket 3 csoportba osztja:

1. „Szuverének”: a legnagyobb csoport (a fiatalok fele). Ők tudatosan bánnak az okostelefonnal, náluk a lehetőségek ésszerű kihasználása fontosabb, mint a kockázatok. Könnyedén összehoznak egy 30-40 tagú csoportot, szorosabb kapcsolattal és ezekkel gyakran kommunikálnak. „Ilyen kapcsolat korábban csak 5 személlyel volt lehetséges, ma ennek többszörösével” - mondja Hurrelmann. (Kilóra megy?RS19I1) Nem számít, ha személyesen nem találkoznak, csak telefonáljanak, chat-eljenek. Ők képesek ezeket a csatornákat intenzíven kihasználni. Ők a digitalizálás nyertesei.

2. „Bizonytalanok”: 30-40%. Az okostelefon-kezelésben eléggé jártasak, de a készülék által nyújtott lehetőségeket csak részben használják ki. Nem érzékelik, mennyire túlterheltek, nem kis fáradtságukba kerül, a technikát uralni. A veszély mindig ott les rájuk, a sokféle ajánlattól elcsábulnak. Ez a csoport felügyeletet és szabályozást igényel.

3. „Szolgák”: ez a legkisebb csoport sürgősen kezelést kell, hogy kapjon. „Magukat teljesen a telefonjuknak vetik alá, a technika rabszolgává tette őket.”

Bizonytalan, szolgai – legalább ez a két csoport nem hagyható magára az ilyen készülékekkel. Ez segítene rajtuk. Németországbanban (No.) szívesen az iskolákra tolják a problémát, mintha azt a tanárnak kellene megoldani - ha tudná egyáltalán.

Az okostelefon-problémával nagyon sok iskola küzd. Itthon általános rendelet, mint Franciao.-ban, nincs. Csak Bajorország hozott szigorítást: a készülékeknek a szünetekben és a lyukas órákon kikapcsolva a táskákban van a helyük. Az órákon szintén, kivéve, ahogy azt a CSU-kultuszminiszter Bernd Sibler hangsúlyozza, „pedagógiai célokból” kerülnek bekapcsolásra. („Te pedagógiai célból guglizol”?RS19II5) Aki ettől el akar térni, annak a szülők, a diák, a tanár és az igazgató egyetértésére van szükség.

Dieter Brückner iskolájának egy ilyen engedményt kiharcolt. Ő gimnázium-igazgató Würzburg-Veitshöchheim-ben, e mellett a Szövetségi Iskolaigazgatók Konferenciájának elnöke. „Smartphone és az internet iskolánk hétköznapjainkhoz tartozik, a diákok meg kell, hogy tanuljanak ezekkel értelmesen dolgozni.”- mondja a 62 éves igazgató. A felsősök készülékeiket tanításon kívül is használhatják, de szigorú kötöttségekkel. „Csak a könyvtárban és a felsősök termében, ott is csak iskolai célokra.” Fontos, hogy ez sem a fiatalabbak szeme előtt történjen, hiszen végül is jó példát kell mutatniuk. Aki ehhez nem tartja magát és rajta kapják, handy-jét bevonják és csak a rektornál, fejmosás után kaphatja vissza. Tanórán viszont a telefon használata kifejezetten megengedett, a diákok információkat gyűjtenek vagy az online-Duden-ben (német értelmező szótár.RS19II5) keresgélnek. A Würzburg-i szabályozás – sok tiltással, kevés kivétellel – a veszélyes okostelefon háziasításának kísérlete. Nem föltétlen követendő, vannak más utak is, ám Brückner gimnáziuma ezzel legalább egy fontos kritériumnak tesz eleget: ésszerű szabályokat alkudnak ki a lehetséges kockázatok kivédésére, miközben az okostelefonnal való bánásmód életszerű marad.

Hogy hogyan is segíthet ez a technika a tanításban, az a hamburgi Osterbeck-gimnáziumban is látható. Klasszikus zöld tábla krétával itt már nincs, minden osztályteremben beamer-projektor és digitális tábla van, mellette zománcos fehér tábla (whiteboard), amire filctollal írnak. (És beszívják a mérgeket.RS19II1) „Aggódtunk, hogy a krétapor árthat a projektornak” - mondja Björn Grünke, digitális felelős. Előveszi okostelefonját, kinyitja az app-ot, hogy megnézze, melyik terem éppen szabad. Ezt az alkalmazást Hamburg város tavaly vezette be egyes iskoláiban, próbaképp. Ez egy virtuális osztálynapló, sok feladattal és tansegédlettel, minden szakra. Minden tanár és diák regisztrálva van, osztályok szerint. Amikor megjönnek az új ötödikesek az iskolába, először is egy smartphone-crash-kurzust kapnak. „A gyerekek a mobilt mint munkaeszközt kell, hogy fölfogják.” - mondja Björn Grünke. Eddig csak játékszer volt a számukra. Újból és újból megdöbben, mennyire nem ismeri némely gyerek a saját készülékét – akkor is, ha órák hosszat YouTube-videókat néz és virtuális WhatsApp-híreket hív le. „Sokan már az olyan egyszerű feladatnál elakadnak, hogyan csináljanak egy screenshot-ot és úgy tárolják, hogy azt ismét megtalálják.” Kerek egy hét után az ötödikesek eléggé fölkészültek, hogy a smart tanításon részt vegyenek.

A diákok telefonjukkal bejelentkeznek a Bettermarks tanszoftverébe, hogy ott a tanárok által kijelölt gyakorlatokat megtalálják. Számolni papíron kell, az eredményeket beviszik az app-ba és ott rögtön láthatják, jó-e a megoldás. „Számomra ez igen praktikus” - mondja Grünke. Így minden gyerek képességének megfelelő feladatot adhat és megtakarítja a korrektúrákat. „Az időt így jobban kihasználhatom, pl. magyarázatra.” Amikor a matektanár nem rég a felületszámításra tért át, a gyerekeket először mégis kockáspapír hajtogatásra és kockaszámlálásra vette rá. „Ez sokkal látványosabb volt” - mondja Grünke. „Az okostelefon természetesen csak egy a sok pedagógiai eszköz közül. Ha a készülékekre nincs szükség, a táskában hevernek, vagy az asztalon a képernyővel lefelé és kikapcsolva. Grünke megfigyelte, hogy a digitalizálás a tanár-diák hatalomviszonyt fölpuhítja, szélsőséges esetben megfordítja. „Azzal kell élnünk, hogy egyes tanulók ebben jártasabbak, mint mi. Ezt nem minden kolléga viseli el könnyen.”

Az i-generáció az első, amely már serdülőként korunk egy központi kultúrtechnikáját jobban ismeri, mint a szüleik. Ahelyett, hogy a szülők tanítanák és vezetnék őket, a szüleik kénytelenek leckét venni tőlük. Egy sértő folyamat? Heves viták a szülőértekezleteken és az esti család vacsoráknál: a frankfurti pszichoanalitikus, Martin Altmeyer, ezt a szülőnemzedék tudatalatti vágyával magyarázza, miszerint „egy társadalmi fejlődést szeretnének megállítani, mely túlterheli őket - egy fordított Ödipusz-komplexus.” A korábbi nemzedékek a világot ódzkodva adták át a fiataloknak, ma úgy tűnik, ezt a mediatizált világot, idő előtt, odalökik a médiakompetens utánpótlásnak, hogy ezt a korai örökséget kissé megkeserítsék.

(Nekem 1990-ben nyomtak először a kezembe egy ilyen handy-t, egy osztrák hegyen. Megrémültem: az utolsó zsinórt is elvágták! „A régi tudások hordozói, akik az élethez értenek, kihalnak és nemsokára csupa számítógépes szaladgál itt. Nem szabad, hogy az unoka többet tudjon, mint a nagyapa. Nem is tud: az ő tudása nem esszenciális. Régen a falu öregjeit kérdezték, ma a számítógépeseket. Vesztünkre: ha majd minden számítógépet az utcára dobnak, mert azt nem lehet megenni, akkor derül majd ki, mihez kell érteni: élelmet és meleget termelni. A világot nem új találmányokkal, hanem szociális szövetségekkel, belátással és mértéktartással lehet megtartani. Hol az a találmány, ami a belátást és a szolidaritást fejleszti? Nézzünk csak szét a konyhánkban, milyen gép kellene még? A polgár 10 000 kacatjával olyan boldogtalan, mint azelőtt. Semmilyen gyár nem tudja gyártani, amire valójában szüksége van: bizalomra, elismertségre, meghittségre, barátságra, otthonra, szeretetre. Az ember fékezze meg az eszét és fedezze föl a szívét! - Az értelmiségi munka megvetendő!” Tüntetés a MtudE ellen, 2004)

Jürgen Ries a fiatalokkal jól kijött, 37 évig vezette Solingen legnagyobb és sokszor egyetlen diszkóját, a „Getaway-t”. Diáknemzedékek táncoltak nála sztrobo-fényben, söröztek, csocsóztak, ücsörögtek a sötét sarkokban. Ám ennek február óta vége, legalábbis a „Get”-ben. „Többet nem érte meg.”- mondja Ries. Sok dolog miatt, egyike az okostelefon. Ahhoz, hogy a fiatalok mindig kommunikáljanak, többé nem kell találkozniuk. (…) Ha mégis találkoznak, akkor saját bulijaikon, spotify mellett, sör a szupermarketból. A Musikstreaming-szolgálaton millió song-ot hívhatnak le, bármikor. „A világ egy DJ-je sem szolgálhatja ki az összes ember ízlését.” Ries egy emlékezetes képet idéz: Négy fiatal egy asztalnál, előttük poharak, kezükben okostelefon. Odalépett hozzájuk: „Mit csináltok? Egymásnak írogáltok?” Még ma is mosolyog, amilyen képet vágtak.

A koncerteken a rajongók már nem öngyújtókkal, hanem telójuk kijelzőjével csápolnak; videókat, szelfiket készítenek saját rajongóiknak, föllövik a közösségi oldalakra. Ami a színpadon történik, mellékes. Olyan sztárok, mint Alicia Keys, Bruno Mars és Adele újabban a fan-jaikat egy teló-szünetre kényszerítik. Mielőtt a terembe engedik őket, telóikat egy párnázott zsákocskába kell, hogy tegyék, amiket a rendészek lezárnak és csak így vihetik be. Csak a koncert után kapják vissza, amikor a biztonságiak a handy-hálózsákokat egy készülékkel kinyitják. Így a figyelem teljesen a zenészekre irányulhat és természetesen az előadást sem lehet fölvenni, a jogvédelem biztosított. Amikor a rockzenész Jack White, a White Stripes régi frontembere No.-ban októberben föllép, ő is itt veti be először ezt a módszert. „A zenét közvetlenül átélni – ez földobja a közönséget.” - reméli. Jürgen Ries megdöbben ilyen sztorik hallatán. „Ha mi a Getaway-ból kitiltottuk volna a mobilt, be sem jöttek volna.”

Michael Mennekes egyike a tiniknek, már csak ritkán jött. Most ünnepelte 18. születésnapját, van jogsija és esténként a mamája Fiatján furikázik Solingen-ben. Vasárnap este van, megy a barátjához, sörözni. A haverok egy kicsit dumálni fognak, talán néhány YouTube-videót is megnéznek. Diszkóban utoljára hónapokkal ezelőtt voltak. Kocsmákba vagy lokálokba csak ritkán mennek. „Valahogy ez nem kell nekem.” - mondja Michel. Együtt üldögélni otthon, vagy nyáron akár kint, sörözni, zenét hallgatni, traccsolni, csak úgy „csillelni” - így néznek ki Michel és barátai estéi. Gyakran ki sem megy a szobájából. Akkor heverészik az ágyán, néha egyedül, néha barátnőjével, laptoppal az ölében, Netflix-sorozatokat néz. Aktuális az „Insatiable”, a Hamupipőke egy új kiadása, amiben egy lány kilói és osztálytársai mobbing-jai ellen küzd, szerencsésen lefogy és a végén még egy szépségversenyt is megnyer. Az első évad 12 részes, á 45 perc. Mennekes és barátnője 4 nap alatt mindet megnézte. Ennek ellenére a szakmunkás-képzős nem gondolja, hogy túl sokat lóg a mobilján és a laptopján. Éjszakára a telót ágyába viszi, ez az ébresztőórája. Ilyenkor kiszáll az internetből. „Jól alszom, de nem szeretném, ha zavarnának.”. Barátnője szülei megkövetelik, hogy lányuk handy-jét éjszakára a konyhában hagyja, meséli Michel. Ott csüng rendszerint a töltőn, hogy másnap ismét bevethető legyen.

A szülőktől függ az is, hogy gyerekeik problémái súlyosbodnak-e avagy sem. Nem új vita: szülők veszekednek gyerekeikkel órákhosszat, mennyi a megengedett tévézés, PC-játék, chat-elés. Régen a tv és a számítógép nagy darab, kockaképernyős gép volt, a lakásban fix helyen. Föltűnt, ha valaki sok időt töltött el előttük. Egy okostelefon viszont egy zsebbe belefér, mindig és mindenkor előhúzható. Itt az ellenőrzés szinte megoldhatatlan a szülők számára. Ehhez jön, hogy a smartphone-nál jó példát mutatni sokkal nehezebb, mint más technikai újdonságnál. Gameboys? Főleg gyerekeket csábított. Playstation? A szülők csupán leporolták. Computer? Egy játékszer volt a gyerekeknek – a szülők örültek, ha munkahelyükön kívül csak ritkán kellett használniuk. Ám az okostelefon mindkét nemzedéket egyaránt csábítja. A vita ezen oldala a szülők számára kényes lehet. Ők sem járnak el helyesebben, mint a gyerekeik. Miattuk a morgás pl. nem tartja vissza a szülőket attól, hogy osztálytárs-szülőkkel WhatsApp-csoportot szervezzenek, „olyan praktikus”. Hogy ekkor csak precíz, céltudatos, szükséges híreket küldözgetnek egymásnak - hisz ők okostelefonjukkal csak okosan bánnak - maguk sem állítják. Thomas Feibel ismeri ezt a belső konfliktust. Négy gyereket nevelt föl, a legfiatalabb lány most 17 éves. Az apa épp nemrég érezte magát rajtakapva. Mail-jeit válaszolgatva, az időről megfeledkezve, amikor telefonjáról fölnézett, lányát látta, hasonlót csinálni. „Mindig elfelejtjük, hogy gyerekeinket nemcsak azzal neveljük, amiket mondunk, hanem főleg azzal, amiket teszünk.” (Minden technikai haladás csak az időnket rabolja. Régen egy igazgató naponta 4-5 levelet kellett, hogy megválaszoljon, ma 60 e-mail-t. Ma a sok szoba, holmi, étel, ruha miatt fajlagosan hosszabb a háztartási munka. /Precht, ökobetyár/).

„Gyakran még banálisabb: a gyerekek úgy lesznek okostelefon-tulajdonosok, hogy szüleik régi készülékeiket nekik adják.” Nem ritkán a felnőttek így keresnek igazolást arra, hogy ők maguk egy új modellhez hozzájuthassanak, bár a régi még jól működik. „Mikor a gyerekek örülnek a készülékeknek, ez a szülők lelkiismeretét könnyíti.” Gyakori kérdés: Hány évesen kaphat a gyerek okostelefont? Feibel nem mond egy konkrét életkort. „A gyerek érettsége a döntő.” Vannak nyolc éves, technikailag jártasok, akiknek egy smartphone csodás lehetőségeket adhat, tudásuk bővítésére. Másrészt ismer idősebb fiatalokat, akik képtelenek felelősségteljesen egy telefonnal bánni. „Az okostelefon felnőttek számára lett kitalálva.” Csak ha a gyerek elért egy bizonyos érettségi fokot, akkor kaphat egy ilyen készüléket. Feibel azt tanácsolja, kérdezzük csak meg a gyereket, miért akar egy okostelefont, mire akarja használni és milyen szabályokat akar önmaga számára hozni a használatkor. „Ekkor gyorsan észrevehetjük, hogy gyerekünk eléggé fölkészült-e egy ilyen lépésre.” Végül a megbeszélt szabályokat rögzítenünk kell, legjobb írásban. Így később könnyen ellenőrizhetjük, tartotta-e magát ehhez mindenki. A szabályokat egyszer évente aktualizálhatjuk.

A Dittmers család Hamburgban radikális megoldást alkalmaz. 18 órakor a handy-k bekerülnek egy handy-trezorba. Ez egy szürke, lapos, lezárható doboz a hálószobában. A ládikó hátulján van három lyuk, ezeken vannak a töltőkábelek átfűzve, így a telefonok a töltőre kapcsolhatók. 18-21 óra között teló-tilalom van; apa, anya, fiú offline. Kezdetben nem is a gyerek telefon-fogyasztásáról volt szó, hanem az apáéról. A 11 éves fiú nemrég kapott egy iPhone-t, osztálytársaihoz képest kissé későn. Eddig nem is használta túl gyakran. Szülei viszont mindig úgy érezték, folyton elérhetők kellenek, hogy legyenek. Mindkettőjük vállalkozó, egyikük jógatanár, másikuk videóproducer. Amikor este hazaértek és együtt leültek a fiukkal, újból és újból megszólalt a telefon. Valamilyen hívás, melyet „föltétlen” fogadni kellett. A handy mindig villogott, mert hírek jöttek. És ha már fölvették a telefont, azt is megnézték, milyen lesz az időjárás. „Ez valahogy mindig idegölő volt.” - mondja Dimmers. A fiuk is ideges volt, mert a szülők folyton másokkal kezdtek el foglalkozni.

Ez a sztori életveszélyes is lehet. 2017 forró nyarán a Fürdőmesterek Országos Szövetsége riadóztatott: Az uszodákban egyre több szülő a smartphone-ját figyeli és nem a gyerekét. Hamburg, Hannover és Bréma uszodáiban gyerekek fulladtak vízbe, vagy fuldoklásból mentették ki őket.

Nemrég egy hét éves kisfiú szólított föl tüntetésre Hamburgban. Idegesítette, hogy szülei mindig a telefonjukat babrálják és nem vele játszanak, panaszkodott a gyerek a tévében. Szerencsére anyukája észbe kapott és mellé állva, bejelentette a tüntetést. A hamburgi Schanzen-negyed felé vonulásban 150 szülő és gyerek vett részt. Emil szervező apja nyakában egy hangosbeszélőn buzdította a nyilvánosságot: TELÓT KIKAPCSOLNI – MOST MI JÖVÜNK! A rendőrségtől megtudtuk, a demonstráció békésen végződött – egy játszótéren.

(A szerzők csupa nők: Laura, Katharina, Ann-Kathrin, Miriam.)

LEGYEN SEBESSÉGKORLÁTOZÁS A NÉMET AUTÓPÁLYÁKON? DIE ZEIT, 2019. január 29.

A közlekedés-pszichológus, Bernhard Schlag, ésszerű tempólimit vitát indítana. Az Autobahn-ok azt a csalóka érzést keltik, hogy 250 km/h is biztonságos. „Freie Fahrt für freie Bürger?” Szabad polgárok – szabad száguldás? Németországban (No.-ban) dúl a vita. Bernhard Schlag a drezdai műegyetemen a közlekedésviselkedés pszichológiáját kutatja, továbbá a viselkedés- és a hozzáállás-változtatásokat, innovációknál és technikai lehetőségeknél.

ZEIT ONLINE (ZO): Schlag úr, mi motiválja az autóvezetőket, hogy tiltakozzanak a sebességkorlátozás ellen?

BERNHARD SCHLAG (BS): No.-ban nyilvánvalóan egy szokásjog vert gyökeret, miszerint mindenki hajthat olyan gyorsan, amennyire csak lehet. Semmi korlátozás. Némelyek ezt az amerikai fegyvertartással hasonlítják össze. Ez döbbenetes és problémás is egyben. Meglepő, hogy ezek az emberek külföldön betartják a sebességkorlátozást, bár néhol ez még 130 km/h-nál is alacsonyabb (Svájc). Ám abból kell kiindulni, hogy ezek a sofőrök félnek az ottani magas büntetésektől és nem a belátás fékezi őket. No.-ba érve aztán rálépnek a gázra.

ZO: És ez miért probléma?

BS: A politika olyan sokáig várt a sebességkorlátozással, hogy ezt ma jóval nehezebb lesz bevezetni. Itt olyasvalami hat, amit mi, pszichológusok, kedvezőtlen framingnak mondunk. Egy nyereségről is beszélhetnénk az összlakosság számára, de az autósok is 130 km/h-nál kevésbé feszülten vezetnének, mint 200 km/h-nál. Sajnos, No.-ban a tempólimit-vita nem ilyen pozitív kontextusban folyik, annak ellenére, hogy ezt sokkal ésszerűbb bevezetni, semmint a gyorshajtás szabadságát védeni.

ZO: Milyen előnyeit látja egy általános sebességkorlátozásnak?

BS: Az átlagsebesség csökkentése bizonyítottan kevesebb balesethez vezet, főleg személyi sérüléseknél, vagyis kevesebb ember halna meg az autópályákon.

ZO: Mekkora lenne a hatás?

BS: Egy svéd kolléga kimutatta, hogy 5%-os sebességkorlátozás 10%-os baleset-csökkentést hozna, személyi sérüléseknél, és 20%-kal kevesebb elhalálozást. Az ellenoldal érve, miszerint az autópályákon amúgy is kevesebb a baleset, mint az országutakon, nem ok a tétlenségre. Túl sok ember hal meg így, ezt jelentősen vissza lehetne venni.

ZO: Aki kétszázzal repeszt a sztrádán, az is – fölteszem – biztonságban akar céljába beérni. Ezek a gyorshajtók nem látják a veszélyt?

BS: Aki gyorsan hajt, természetesen azt hiszi, mindig uralja a gépét. Ezt szuggerálják neki az autógyárak, melyek ezeket a magas sebességeket lehetővé teszik. Ma már nincsenek olyan autóink, melyek 100 km/h-nál elkezdenek rezegni, vagy 150 km/h-nál fülsiketítően zúgni. Egy mai középkategóriás kocsinál, 150 km/h-nál olyan az érzés, mint 30 éve a régi kocsiknál - 80 km/h-nál. Az érzékelés teljesen megváltozott.

ZO: A személygépkocsi tömeges megjelenése a biztonság-érzést csak erősítette?

BS: Igen. Ez egy érdekes pszichikai probléma. Az emberek sok pénzt adnak ki biztonság vásárlására, avagy v é l t biztonság vásárlására. És utána úgy viselkednek, hogy más biztonságát veszélyeztetik. Ez olyan, mint a szülőknél, akik gyerekeiket nagy autókban viszik óvodákba, iskolákba, hogy a gyerekek biztonságban odaérhessenek, közben más gyerekek biztonságát csökkentik. Az autópályákon a biztonságérzetet nemcsak a jó autó kelti, hanem maga az autópálya is. Így vannak a német sztrádák megépítve. Ezáltal alakul ki - még a magukat kiválónak tartó sofőrökben is - az a csalóka érzés, hogy még 200-250 km/h-nál is uralhatják mozgásukat.

ZO: Hogy hat ez a klímavédelemre? Tudják az autósok, hogy a klímának jót tenne, ha lassabban hajtanának vagy ezt ignorálják?

BS: Eltolják maguktól. A környezetterhelést a konkrét pillanatban nem érzik. Akkor sem, ha valójában tudják, hogy a magas CO2-kibocsájtás hosszú távon káros. Sok életterületen megkísérlik ezeket a konkrétan nem látható következményeket szembetűnővé tenni. Gondoljunk pl. az élelmiszer-szemaforra. (piros kör: zsír, telített zsírsavak; sárga kör: cukor; zöld kör: só. A gyártó köteles a csomagoláson megadni, mennyi van ezekből. RS19II5)

ZO: Férfiak és nők másképp állnak a tempólimithez?

BS: Nők gyakrabban helyeslik, gyakrabban félnek a gyorshajtástól és egyáltalán az autóvezetéstől. A nagyon gyorsan hajtók is rendszerint férfiak, főleg a naponta autózók között. A korlátozást és az ellenőrzést is inkább veszteségnek érzik. Női autósok gyakrabban vezetnek az útviszonyoknak megfelelően.

ZO: És a fiatalok és az idősek?

BS: Az idősek válaszaiból kiszűrhető, hogy a gyorshajtóktól jobban félnek. Ez főleg a különbözó sebességekből ered: idősek 100-120-szal mennek és a 200 km/h-sok félresöprik őket. Ők ezért gyakrabban föl sem mennek az autópályára, de ha az országutakat választják, ott nagyobb lesz a probléma. Ott nagyobb a karambol és a halálos balesetek kockázata, mint a gyoshajtásnál az autópályákon.

ZO: Úgy a hetvenes évek biztonsági öv használatánál, mint a mai tempólimitnél nem racionális, hanem érzelmi viták folynak. Miért?

BS: No.-ban - jobban mint másutt – az autóvezetés a szabadság teljes kiélvezése, korlátlan sebességekkel. Minél jobban más életterületeken az emberek szabályozva és ellenőrizve érzik magukat, annál jobban értékelik a vélt maradék szabadságukat. Az emberek általában makacskodnak, ha viselkedésük szabályait újra kell tárgyalni.Ilyen határok megvonása gyakori politikai téma. Ám az állam kénytelen normákat kiszabni – épp a közlekedésben is – a polgárok jogos érdekei védelmében, különösen a gyengébbekre való tekintettel. Az erősek anarchiákat is kibírnak.

ZO: Ön szerint a német Autobahn-okon anarchia van?

BS: Egy archaikus társadalomkép mindenesetre, mert az erősek többet megengednek maguknak, mint amennyi a gyöngéknek kijár. Az állam feladata, hogy norma-előírásokkal közösségi cselekvésre szólítson föl. Hogy ezt elmulasztották, ezért a politika a felelős. Mi a Német Közlekedésbiztonsági Tanács számára egy idevágó ténygyűjteményt állítottunk össze.

/Amerikában gyógyszer és drog-túladagolásban néha többen halnak meg, mint az autópályákon, utóbbiak jelentős része még csak nem is felelős a balesetekért.(Fukuyama: Az identitáspolitika ellen, DER SPIEGEL Nr. 42)/

Egy nélkülözhetetlen beismerés
Társadalmak kötelezettsége, hogy védje a kisebbségeket, ám közös célokat is el kell érnie, mérlegelés és konszenzusok útján. Ezt a folyamatot veszélyezteti, ha a bal- és jobboldal az egyre inkább szűkülő csoportidentitásokra koncentrál. A megoldás nem az identitások föladása. Az identitás ma azon kép javarészét alkotja, amit az emberek magukról és társadalmukról fogalmaznak meg. Inkább nagyobb és egységesebb nemzeti identitásokat kell definiálni, melyek a liberális demokráciák sokrétűségét tükrözik. 
A társadalmak nem képesek az identitástól és az identitáspolitikától megválni. Az identitás, a filozófus Charles Taylor szerint, „egy hatalmas morális idéa”, mely a thymos univerzális emberi ismertetőjelén alapul. Ez az idéa segíti az embereket önmagukat fölismerni és ha az az érzésük, hogy nem kapnak elegendő elismerést, védekezzenek ez ellen. Nem lehetséges, sem kívánatos, hogy az ilyen méltóság iránti elismerés eltűnjék. 
A liberális demokrácia az egyénnek arra a jogára támaszkodik, mely az egyén politikus társadalmi életében egyenlő mértékű döntési szabadságot és cselekvésképességet nyerjen. A modern identitás természete, hogy alakítható. Némelyek bebeszélik maguknak, hogy az identitás biológiai eredetű és ellenőrzésükön felül áll. Ám a mai társadalmak különböző identitásokkal rendelkeznek, melyeket szociális interakciók formálnak és származás, nem, munkahely, oktatás, kedvelés és állampolgárság definiálja. Ha az identitáspolitika logikája abban áll, hogy a társadalmakat önreflektáló csoportokra ossza, akkor az is lehetséges, hogy szélesebb és egységesebb identitásokat teremtsen. Az egyének élményeit nem kell elvitatni, hogy elismerjük, mégis értékeket és elvárásokat oszthatnak meg rengeteg polgártársukkal. 
Egy demokrácia sem immunis az identitáspolitika ellen. Ám mindegyik abban a helyzetben van, hogy ezeket kölcsönös tisztelet számtalan változatába visszakormányozza. Egy ilyen politika a kirekesztés és a zaklatás elleni harccal kell, hogy kezdődjön, mint a kisebbségek elleni rendőrerőszak vagy a szexuális zaklatás elleni föllépés. Az identitáspolitika semmilyen kritikus szemlélete sem sugallhatja, hogy itt nem reális és sürgető problémáról van szó, melyekhez konkrét megoldások szükségeltetnek. Ám az USA és más demokráciák ezeket is fölül kell, hogy múlják. A kormány és a civiltársadalom meg kell, hogy kísérelje a kis csoportokat nagyobb egészbe integrálni. A demokrácia föladata, hogy „nemzeti elismerés-identitásokat” - ahogy ezt egyes politológusok nevezik – támogasson. Ezek nem közös, személyes ismertető jeleken, élményeken, történelmi adottságokon vagy egységes valláson alapulnak, hanem alapértékeken és meggyőződéseken. A cél az kell, hogy legyen, hogy minden állam saját polgárait arra biztassa, hogy államaik alapító ideáljába belegondoljanak és az újonnan jötteket tudatosan asszimilálják. 
Európában nehéz lesz az identitáspolitika káros hatásait kompenzálni. Az utóbbi évtizedben az európai baloldal a multikulturalizmust támogatta, mely nem igazán igyekszik segíteni a bevándorlók integrálását az elismerés-kultúrába. Az antirasszizmus zászlaja alatt az európai baloldal a multikulti integráció fékező jeleit alábecsülte. 
Az új populista jobboldal nosztalgiázva tekint vissza a halványodó nemzeti kultúrákra, melyek az etnicitásra és a vallásra alapultak és főleg a bevándorlás nélküli társadalmakban virágoztak. 
Az identitáspolitika elleni harc Európában az állampolgári jog változtatásával kell, hogy kezdődjön. Egy ilyen program az EU képességeit meghaladja, melynek 28 állama nemzeti előjogait féltékenyen védelmezi és csak arra vár, hogy a jelentős módosításokat leszavazza. Minden akció tehát – jól vagy rosszul – nemzetállami szinten kell, hogy lejátszódjon. Hogy az egyes etnikai csoportok másokkal szembeni privilégiumát eltöröljék, állampolgársági törvényeit új alapokra kell, hogy helyezzék. Ehhez az eddigi ius sangini , vérjog alapú törvényeket, melyek a szülők származását veszik alapul, a ius soli, a földjog alapú törvényekkel kell, hogy fölváltsák, miszerint az állampolgárság mindenkit, aki az ország területén születik, megillet. 
Ezen felül az európai államok szigorú honosítási eljárást kell, hogy bevezessenek. Az USA a kérelmezőktől 5 éves tartós ott-tartózkodást vár el, továbbá, hogy egyszerű angolt képesek legyenek olvasni, beszélni és írni; hogy az ország történelméről és kormányáról ismeretei legyenek. Föltétel még a büntetlen előélet és az EÁ alkotmányának elveire és ideáljaira való fölesküvés. Az európai államoktól ilyen honosítási feltételek szintén elvárhatók.
Eltekintve attól, hogy az európai államok az állampolgárság megszerzésének formai föltételeit meg kell, hogy változtassák, a nemzeti identitás etnikai alapú fölfogásától el kell búcsúzniuk. Kerek 20 éve, Bassani Tibi, egy német-szír professzor azt javasolta, hogy egy új nemzeti identitás alapjául egy vezérkultúrát kell megfogalmazni. Ezt a vezérkultúrát, mint az egyenlőségben, a demokratikus elvekben való hittel definiálta, melyek a fölvilágosodás liberális eszméiben gyökereznek. Tibi javaslatát azonban a baloldal élesen kritizálta, mondván, ezeket az értékeket más kulturális koncepciókkal szemben felsőbbrendűnek állították volna be. Ezáltal a német jobboldal akaratlanul szembefordult az iszlamizmussal és a jobbos szélsőségekkel, akik a fölvilágosodás elveit nem sokra tartották. 
Mégis No.-nak és más jelentős európai országnak sürgősen olyasvalamire van szüksége, mint egy új vezető kultúra; egy normaváltásra, amely megengedné török származású németeknek, hogy magukat németnek vallják, ahogy afrikai születésű svédek svédnek mondhassák magukat és így tovább. Ez a folyamat utat tör, ha eléggé lassacskán is. 
Az európaiak egy figyelemreméltó civilizációt építettek föl, amire büszkék lehetnek és amely kész fölvenni más kultúrájú embereket is, míg a maga különlegességét megőrzi. 

Vissza a gyökerekhez
Amint egy állam egy alkalmas elismerés-identitást talált, mely nyitott a mai társadalmi sokféleségre, a bevándorlás-diskurzus önmagától megváltozik. Az USÁ-ban és Európában a szembesülés igen polarizált. A jobboldal minden bevándorlást megtiltana és minden migránst visszaküldene hazájába. A baloldal viszont úgy véli, a liberális demokráciák kötelesek mindenkit fölvenni. Mindkét álláspont tarthatatlan. A vita inkább a legjobb stratégiáról kellene, hogy folyjon, amivel a bevándorlók a nemzeti elismerés-identitásba bevonhatók. Ha jól beilleszkedtek, új társadalmukba egy egészséges sokféleséget hoznak. Rosszul illeszkedő bevándorlók ezzel szemben teher az államnak és bizonyos esetekben a biztonságot veszélyeztetik. Az európai kormányok csak a levegőbe beszélnek, amikor azt állítják, a jó integrációról akarnak gondoskodni, ám valójában egy tapodtat sem lépnek ebbe az irányba. Délen még integrációt akadályozó intézkedéseket is bevezettek. Pl. a holland verzuiling (oszloposítás) következménye, hogy gyerekek külön protestáns, muszlim és világi iskolákba járnak. Aki egy állami iskolában, saját hitközösségen kívüli emberek kizárásával nő föl, annak nehéz lesz asszimilálódni. 
Franciaországban kissé más a helyzet. Az ottani republikánus állampolgársági modell , egy US-pendant, elismerés-barát és a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi elveire épül. Az 1905-ben hatályba lépett laicité (szekularizmus) törvénye leválasztja az egyházat az államtól, amely államilag pénzelt vallási iskolákat, mint Hollandiában, nem tesz lehetővé. 
Persze Fr.o. más problémákkal is küzd. Először is a bevándorlók, függetlenül a törvény betűitől, széleskörű diszkriminálást és hátrányokat élnek át. Másodszor, a francia gazdaság évek óta betegeskedik, a munkanélküliség kétszerese a németnek. Fr.o. meg kell, hogy könnyítse a bevándorlók integrálódását úgy, hogy növeli foglalkoztatási esélyeit, pl. a munkapiac liberalizálásával. Harmadszor, a francia nemzetidentitás fogalmát és kultúráját a baloldal iszlámellenesnek tartja. Ez sajnálatos, mert a szélsőjobb Front National számára lehetővé teszi, hogy magukat a republikánus eszmék igazi védelmezőinek tűntessék föl. 
Liberális demokráciák - mint gazdaságilag, mint kulturálisan - sokat profitálnak a bevándorlásból. Ám kétségkívül joguk van saját határaikat ellenőrizni. Az EU abba a helyzetbe kell, hogy hozza magát, hogy külső határait jobban védhesse, ami annyit tesz, hogy Görögo. és Itália több pénz- és jogi eszközt kell, hogy kapjon a bevándorlási hullámok szabályozására. Az EU nagyvonalúsága politikailag nem lesz tartható, ha a külső határai problémáit nem oldja meg. 
Egy, a külföldiek integrálására koncentráló politikai stratégia föloldaná a politika bénultságát, másrészt kifogná a szelet a populisták vitorlájából. Csoportok, melyek hangosan tiltakoznak a bevándorlás ellen, különböző motivációjú emberek koalíciói. Meggyőződéses naivistákat a rasszizmus és a bornírtság vezérli, ezek nem fogják véleményüket megváltoztatni. Mások joggal aggódnak a tömegimmigráció okozta szociális változások és az intézmények tehetetlensége miatt. Egy jó asszimilációs stratégia segítene félelmeiket enyhíteni és elhatárolódásukat a fanatikusoktól is támogatná.

Egységes jövő
Jövőbeni félelmek gyakran az irodalom útján fejezhetők ki a legjobban. A XX. sz. első felében ezek a jövőfélelmek nagy központi, bürokratikus zsarnokságokra irányultak, melyek az identitást és a privátszférát elnyomták. Gondoljunk csak George Orwell „1984”-ére. Ám a fikciós disztópiák lényege a század késői évtizedeire megváltozott. Bejelentkezett az identitáspolitika általi félelmek specifikus kategóriája. Az ún. cyberpunk-szerzők, mint William Gibson, Neal Stephenson és Bruce Sterling, olyan jövőt kezdtek vizionálni, melyet az internet általi fragmentálás ural. Stephenson 1992-es regényében, a „Snow Crash”-ben, egyének mindenütt jelenlevő „metaverzumban” avatárokat választhatnak és identitásukat tetszőlegesen változtatgathatják. Az USA széthasadt mindenféle életközösségekre, mint pl. Új-Délafrika (rasszistáknak) és Mr. Lee Nagy Hongkong-ja (kínai bevándorlóknak). Útlevélre és vízumra van szükség, hogy egyik zónából a másikba utazhassanak. A kormány illetősége csak a szövetségi telkeken álló épületekre érvényes. 
Mai világunk egyidejűleg ellentétes disztópiák sínein mozog, a hipercentralizálás és a végtelen fragmentálás felé. Kína egy hatalmas diktatúrát épít, ahol összes polgárai adatait gyűjti. A világ más részein a központi intézmények összeomlása, államok elbukása, növekvő polarizálás és a konszenzusok hiánya figyelhető meg, a társadalmi célok tekintetében. 
A szociális médiumok és az internet lehetővé teszi egyedi közösségek kialakulását, melyek nem fizikailag vannak elválasztva egymástól, hanem a földarabolt identitások révén. 
Szerencsére a disztopikus irodalmak szinte soha sem valósulnak meg. (Szcenáriókat azért írunk, hogy ne következzenek be!RS19I29) A mai erősödő szélsőséges trendek bemutatása szükséges figyelmeztetésként funkcionál. Az „1984” egy totalitárius jövő hatalmas szimbólumává vált, melyet az emberek el akarnak kerülni, így a könyv segített a társadalmak autoritarizmus elleni immunizálásában. A polgárok országukat, mint jobb élettereket ábrázolhatják, amelyekben a nagyobb sokrétűség támogatott és elfogadott. A diverzitás tehát szolgálhat közös célokat és erősítheti a liberális demokráciákat, ahelyett, hogy aláásná. Az emberek soha nem fogják abbahagyni önmagukról és társadalmukról az identitás fogalmaiban való gondolkodást, ám az identitás sem nem rögzített, sem nem velünkszületett. Használható megosztásra, de egyesülésre is egyaránt. Ez a fölismerés lesz végül a populista politika elleni orvosság.

VÉGE, VÉGE, VÉGE MINDENNEK,
VÉGE A JÓKEDVÜNKNEK!

AZ IDENTITÁSPOLITIKA ELLEN I. – Francis Fukuyama DER SPIEGEL Nr. 42

V i t a Az elmúlt évtizedekben a politika gyökeres változásokon ment át. Az identitás utáni vágy vált hajtóerővé, ám bármennyire is jót hoztak a MeToo és hasonló mozgalmak, a liberális társadalom csak akkor maradhat cselekvőképes, ha nem esik szét apró csoportokra. Kevés olyan megfogalmazásnak sikerült akkora karriert befutnia az utóbbi 30 évben, mint az US-politológus Francis Fukuyama „A történelem vége” c. dolgozatának. Ezt először 1989-ben, a National Interest-ben tette közzé, egy esszé formájában, majd könyv is lett belőle, amiben a Szovjetúnió összeomlásához adott találó címszavakat. Hegel nyomán Fukuyama föltételezte, hogy a kommunizmus bukásával vége a nagy ideológiai összecsapásoknak. Győzött a piacgazdaság és a liberális demokrácia. Ám a 9/11-es támadás, úgy tűnt, Fukuyamát megcáfolta. Trump megválasztása után Fukuyama visszatért akkori néhány gondolatához. „Identity”, németül „Identität” c. könyvének előszavában azt írja, Hegel úgy hitte, a történelem hajtóereje az elismerésért való harc. Ma ez az identitáspolitikában nyilvánul meg. Ha erre a liberális demokráciák választ nem találnak, nagy veszélyben vannak.

Az elmúlt évtizedekben drámai fordulatokat tett a világpolitika. A korai 70-es évektől máig a demokráciák száma 110-re emelkedett, velük egyidőben a termékek és szolgáltatások is megsokszorosodtak. A növekedés szinte a világ minden régiójában föllendült. A mélyszegény emberek száma 2008-ra 18%-ra csökkent. Ám ezekkel a változásokkal nem mindenki járt jól. Főleg a jóléti demokráciákban nőtt a gazdasági egyenlőtlenség. A növekvő kereskedelem és pénzpiac, valamint a nagyobb népesség-mobilitás nyugtalanságot okozott. Fejlődő országok falusi lakói, akik még a villanyt sem ismerték, hirtelen nagyvárosokban találták magukat, ahol tévézhettek, mobiltelefonjaikkal fölmehettek az internetre. Kínában és Indiában tömegek kerültek föl a középrétegekbe, akik olyan munkákat végeztek, amilyeneket korábban a fejlett országok idősebb középréteg-polgárai. A gyártóipar folyamatosan költözött ki az USÁ-ból és Európából Kelet-Ázsiába és más alacsonybér-országokba. Egyidejűleg nők szorítottak ki férfiakat az egyre inkább szolgáltatóvá váló gazdaságból, ahogy intelligens gépek alacsony képzettségű munkaerőket is. Összességében ezek a fejlődések lelassították a trendet egy nyíltabb és liberálisabb világrend felé. Ez eleinte akadozott, majd vissza is fordult. A 2007/08-as pénzügyi válság és a 2009-es eurókrízis halálos csapás volt. Mindkét esetben a politikai intézkedések konjunktúra-visszaesést okoztak, magas munkanélküliséget és jövedelemcsökkenést több millió munkavállalónál. A demokratikus államok száma az utóbbi években visszaesett. Sok autoriter állam, élükön Kína és Oroszország, öntudatosabbá vált. Egyes országok, melyek a 90-es években vélhetőleg sikeres liberális demokráciát építettek – mint pl. Mo., Lengyelo., Taiföld és Töröko. - ismét visszaestek az autoritarizmus felé. Bár a 2010/11-es arab lázadások a Közel-Keleten a diktatúrákat megingatták, de közben demokratizálódást nem vittek végbe. Despota rezsimek makacsul tartják a hatalmat, polgárháborúk robbantak ki Irakban, Jemenben, Líbiában és Szíriában. Még meglepőbbek és talán jelentősebbek a populista nacionalizmusok választási győzelmei 2016-ban a két legöregebb liberális demokráciában: Angliában, ahol megszavazták az EU-kilépést és az USÁ-ban, ahol Trump-ot választották meg elnökké.

Mindezen fejlődések így vagy úgy a globalizáció gazdasági és technikai fordulataival függnek össze – ám mindezek egy másik jelenségben gyökereznek: az identitáspolitika fölemelkedésében. A XX. században a politikai cselekvést főleg a gazdasági kérdések határozták meg. A baloldal a munkásokkal, szakszervezetekkel, szociális segélyprogramokkal és elosztási intézkedésekkel foglalkozott. A jobboldal viszont az állami bürokrácia lebontására és a privátgazdaság támogatására összpontosított. A mai politika viszont kevésbé gazdasági és ideológiai kérdésekkel foglalkozik, hanem inkább az identitás problémáival. A balosok többé nem elsősorban a gazdasági egyenlőségért harcolnak. Ehelyett a hátrányos csoportok sokrétű érdekeit próbálják érvényesíteni. Ezek etnikai kisebbségek, menekültek, nők és az LGBT-community.

A jobboldal elsősorban a patriotizmust favorizálja, a hagyományos nemzeti identitást védi, mely gyakran kimondottan faji, etnikai, vallási kérdésekhez kötött. Ezzel egy hosszú tradíció fordul meg, mely legalább Karl Marx-ig vezet vissza, miszerint a politikai harc a gazdasági konfliktusok reflexiója. Ám az embereket nemcsak önös anyagi érdekek mozgatják, hanem más erők is, amelyekkel a jelen jobban magyarázható. Világszerte politikai vezetők azzal mobilizálják híveiket, hogy méltóságukat sértették meg és ezt helyre kell tenni. A megalázás miatti düh politikai tényezővé vált. A Black-Lives-Matter-mozgalom pl. egy sor jól dokumentált afroamerikai, rendőrök általi agyonlövéséből eredt. Az egész világot arra kényszerítette rá, hogy az erőszak áldozataira figyeljen föl. Az US-egyetemeken, valamint irodákban és egész Európában is, a nők föllázadtak a szexuális zaklatás és az erőszak epidémiája miatt. Arra jutottak, hogy a férfiak nem tekintik őket egyenrangúaknak. Ehhez jön a sok Trump-választó, akik a vélhető régi szép idők után ácsingózik, mikor még helyük a társadalomban biztos volt. Egyre több új csoport hiszi, hogy identitásuk – legyen az nemzeti, vallási, etnikai, nemi vagy egyéb – nem kap elég elismerést. A mentalitáspolitika vezérelvvé vált, amellyel a globális politika legtöbb jelensége magyarázható. Ezzel a kortárs liberális demokráciák óriási kihívással szembesültek. A globalizáció gyors gazdasági és szociális fordulatot váltott ki, sokrétűvé téve ezzel a társadalmakat. A csoportoknál - melyek eddig a többségtársadalomban láthatatlan voltak - föléledt az elismerés kikövetelése. Ezek a jogcím-formálások más csoportoknál ellenreakciókat váltanak ki, melyek státuszvesztést és kiszorítást észlelnek. A demokratikus társadalmak szegmensekre szakadnak, egyre szűkülő identitásokkal, mely lassan az össztársadalmi mérlegelés és cselekvés lehetőségeit szűkíti be.

Egy ilyen fejlődés óhatatlanul csődhöz és az állam elbukásához vezet. Ha a liberális demokráciáknak nem sikerül az emberek méltóságát visszaállítani, önmagukat és a világot ítélik örökös konfliktusokra.

A lélek harmadik része

A legtöbb közgazdász azt föltételezi, hogy az embereket az anyagi eszközök és a javak utáni vágy motiválja. Ez a fölfogás mélyen gyökerezik a nyugati gondolkodásban és a mai szociológia alapjainak nagy részét teszi ki. Ám egy tényezőt nem lát meg, amely, mint ahogy azt az ókori filozófusok tudták, döntő jelentőségű: a méltóság megkövetelése. Szókrátesz szerint, egy ilyen igény az emberi lélek fontos harmadik részét jelenti, egy „vágyakozó” és egy „fölény” rész mellett. Platón „Államában” ezt az igényt „thymos”-nak nevezi. A politikában a thymos két alakban jut kifejezésre. Az elsőt „megalothymiának” nevezem. Ez a vágy a mások által fölényben levőként való elismerés.

A demokrata társadalmak előtt hierarchia uralkodott, hittek bizonyos rétegek – nemesség, királyi ház – született felsőbbrendűségében. Ez volt akkor a szociális rend fönntartásának alapja. A megalothymia problémája azonban, hogy egy kis számú személy, akiket nemesnek hittek, egy nagy számú emberrel állt szemben, akik alacsonyrendűnek számítottak, akik értékük elismeréséről le kellett, hogy mondjanak. Ám ha valakit lenéznek, erős nyugtalanító érzés gyűlik föl benne, egy ugyanolyan hatalmas érzés – ezt „izothymiának” nevezem, mely kiköveteli, hogy mások szemében egyenlőnek tekintsék.

A modern demokrácia fölemelkedése a megalothymia visszaszorításával és az izothymia érvényre juttatásával történik. Társadalmak, melyek csak egy szűk elit jogait ismerték el, olyan társadalmakra váltottak, melyek az embereket természetüknél fogva egyenrangúnak ismerték el. A XX. században a liberális demokráciák elkezdték minden ember jogát elismerni – a gyarmatok függetlenségi harcokba kezdtek. Rabszolgaság, apartheid elleni harc; munkásjogokért vagy a nők emancipációjáért folyó küzdelem – mind azon a követelésen alapult, hogy a politikai rendszer a teljes jogú egyének körét bővítse. Mindazonáltal a törvények előtti egyenlőség a liberális demokráciákban nem vezetett gazdasági és szociális egyenlőséghez. Sok csoport diszkriminálása folytatódik és a piacgazdaságok magas jövedelemkülönbségeket engednek meg. Az USA és más fejlett országok gazdagsága ellenére a polgárok az utóbbi 30 évben a jövedelemkülönbségek drasztikus növekedését élték meg.

Az életszínvonal esésének szubjektíven érzékelt fenyegetése magyarázza a populista nacionalizmus előretörését az USÁ-ban és másutt, legalábbis részben. A munkásosztály az elmúlt évtizedekben nem járt jól. Ezt nemcsak a stagnáló bérek és az elveszett munkahelyek mutatják, hanem szociális széthullása is. Az afroamerikaiaknál ez a folyamat a 70-es években kezdődött. Sokan közülük a húscsomagoló iparban dolgoztak, továbbá az acél- és autóiparban, tehát azokban az ágazatokban, ahol sok munkahely szűnt meg. Ezzel párhuzamosan szociális mizéria lépett föl, a bűnözés és a drogfogyasztás nőtt, családok hulltak szét. A múlt évtizedben ez a folyamat kiterjedt a fehér munkásságra is. Opioid epidémia tizedelte meg a vidéki lakosságot, az emberek mindenütt fájdalomcsillapítókkal kábították magukat. 2006-ban a túladagolásos halálesetek száma meghaladta a 60 000 esetet, ez kétszer több, mint az US-közlekedési áldozatok száma. A fehér férfiak várható élettartama 2013/14-ben rövidült – ez rendkívül szokatlan egy fejlett ipari államban.

Az új nacionalizmus egy jelentős hajtóereje, mely Trump-ért és a brexitért felelős, az érzés, láthatatlannak lenni. Középréteg-státuszát féltő polgárok az elitet vádolják, akik átnéznek fölöttük, de az alattuk létezőket is hibáztatják, akik véleményük szerint ingyenélők. A gazdasági vészhelyzet átélését sok egyén nem anyagi szűkösségének tudja be, hanem mint identitásvesztést érzékeli. A szorgalom méltóságot kell, hogy hozzon, ám sok fehér amerikai meggyőződése, hogy méltóságát nem ismerik el. Így a nemzeti és vallási konzervatívok szava termékeny talajra hullik. Ez a hatás erősebb a baloldaliakénál, akik a hagyományos gazdasági osztálymentalitásnál ragadtak le. A nacionalisták bebeszélik az elégedetlenkedőknek, hogy ők egy nagy nemzet tagjai voltak, ám a külföldiek, a bevándorlók és az elitek összeesküdtek ellenük, hogy elnyomják őket. Az ilyen narratívák széleskörű terjesztése oda vezetett, hogy a bevándorlás sok országban vitatott téma lett. A migráció valójában emeli a GDP-t, ahogy a kereskedelem is - azonban anélkül, hogy abból minden társadalmi csoport részesedne. Szinte mindenütt az emberek a többségtársadalomban, a bevándorlás által, kulturális identitásuk fenyegetettségét érzik. Ám önmaga a bevándorlás miatti harag nem ad választ arra, hogy az elmúlt években, úgy az USÁban, mint Európában miért vándoroltak át a baloldali szavazók a nacionalista jobboldalra.

A társadalom jobbra tolódása a mai balpártok mulasztásának is tudható be. Nem igyekeztek a globalizáció és a technikai változás áldozatait elérni, akiknek relatív státuszuk romlani kezdett. Régen a balosok hivatkozni tudtak a kizsákmányolás miatti megosztott tapasztalatokra és a gazdag kapitalisták miatti rosszkedvre. Az USÁban a munkásválasztók a 30-as évek New Deal-jétől egészen Reagan-ig a demokrata pártra szavaztak. Az európai szociáldemokrácia a szakszervezetek és a munkásszolidaritás biztos talaján állt. Ám a globalizáció korában a balpártok stratégiát váltottak. Az egész munkássággal és a gazdasági kizsákmányoltakkal való szolidaritás helyett kis csoportokra koncentráltak, melyek speciális és individuális módon marginalizálódtak. Az egyetemes elismerés egyes csoportok speciális elismerésére mutálódott és ez a jelenség az idők folyamán a jobboldalra is átragadt.

Az identitás diadala

A 60-as években a fejlett liberális demokráciákban egy sor erőteljes új társadalmi mozgalom indult be. Az US-polgárjogi mozgalom az egyenlőség ígéretének beváltását követelte, ahogy az a Függetlenségi Nyilatkozatban és az alkotmányban meg van írva. Erre kapcsolódott kisvártatva a női mozgalom, mely szintén az egyenjogúságot követelte. Egy párhuzamosan fölfutó szociális mozgalom a szexualitás és a családi tradíció normáit verte szét, a környezetvédő mozgalom pedig a természethez való viszonyt változtatta meg. Ezt követték a mozgássérültek, az etnikai kisebbségek, a meleg férfiak és nők, valamint a transzgender mozgalmak.

Minden marginálózódott csoport választás előtt állt, hogy maga számára egy szélesebb, vagy egy szűkebb identitásfogalmat követeljen. Azt követelhették, hogy tagjaik olyan elbánásban részesüljenek, mint a domináns társadalmi csoportok tagjai, vagy választhattak egy különleges identitást, mely a többségtársadalmaiétól különbözött és ennek tiszteletét kikövetelhették. Idővel szinte mindenütt ez a második stratégia érvényesült. A korábbi Martin Luther King-féle polgárjogi mozgalom pusztán abból állt, hogy a feketék az amerikai társadalomban ugyanolyan bánásmódban részesüljenek, mint a fehérek. Ám a 60-as évek végére olyan csoportok léptek föl, mint a Black Panthers és a Nation of Islam, melyek szerint a fekete polgárok saját tradícióval és önérthetőséggel bírtak. Az amerikai fekete autentikus belső önmaga nem hasonlítható össze a fehérekével, mivel olyan fekete ember tapasztalatai által formálódtak, aki egy ellenséges fehér társadalomban nőtt föl. Ez a tapasztalat más eredetű emberekével nem hasonlítható össze. Ez a fejlődés a mai Black-Lives-Matter-mozgalmaknál mutatkozik meg, mely először a rendőri erőszak áldozatai számára követeltek igazságosságot. Szerzők, mint Ta-Nehisi Coates párhuzamot vontak az aktuális rendőri erőszak és a rabszolgaság, a lincselés régi történelmi emlékezete között. Coates és mások szerint ez az emlékezet a fehérek és a feketék közötti áthidalhatatlan kommunikációs akadály részbeni oka. A nőmozgalomban hasonló történt. A többség a munkahelyen, a nevelésben, a bíróság előtt és másutt való egyenlőségre fokuszált. Ám kezdettől fogva volt a mozgalmaknak egy fontos része, amelynek képviselői azzal érveltek, hogy a nők önértelmezése és élettapasztalata alapvetően más, mint a férfiaké. Más marginális csoport is fölfogta, harcaikra milyen fontos az átélt tapasztalat. Nemcsak egyenlő bánásmódot követelnek törvény előtt és az intézményekben, hanem azt is , hogy a többségtársadalom elismerje a különbséget, mely a többség és a kisebbség között fönnáll.

A multikulturalizmus fogalma, mely eredetileg a sokrétű társadalom egy tulajdonságára utalt, egy politikai program márkajelévé vált, mely minden elkülönült kultúrát és átélt tapasztalatot egyaránt tisztel és némelykor a figyelmet azokra irányítja, akik a múltban láthatatlanok vagy alulértékelve voltak. Valójában a baloldal akkor fordult a munltikulturalizmushoz, amikor egy nagyobb szocio-gazdasági fordulatot nehéz volt végbevinni. A progresszív csoportok a 80-as években, mindenütt a világon, létválságba kerültek. (1990-ben Kölnben nem jött utánpótlás, a fiatal fiúk inkább a férfiparfümökkel kezdtek el foglalkozni, semmint a környezetvédelemmel.RS19I27)

A dogmatikus baloldal a századelőn a forradalmi marxizmus és az egalitarizmus által definiálta magát. A szociáldemokrata baloldal egy másik programra váltott: elfogadta a liberális demokráciát, de a jóléti államot ki akarta terjeszteni, hogy minél több ember szociális védelmet kapjon. Úgy a marxisták, mint a szociáldemokraták az állam bevetésében reménykedtek, hogy gazdasági egyenlőség valósuljon meg. Minden polgár számára lehetővé akarták tenni a szociális teljesítményekhez való hozzáférést, másrészt szét akarták osztani a jólétet és a jövedelmeket. Ennek a stratégiának a határai a század vége felé mutatkoztak meg. Kommunista társadalmak, mint a Szovjetúnió és Kína, groteszk diktatúraként lepleződtek le. Egyidejűleg a fejlett ipari demokráciákban a munkásság gazdagabbá vált és egybeolvadt a középréteggel. Tehát a kommunista forradalom lekerült a napirendről.

A szociáldemokratikus baloldal is zsákutcában találta magát: a jóléti állam további kiépítésének terve a 70-es években fiskális kényszerek realitásába ütközött. Kína piacgazdaság felé nyitása 1978-ban és a Szovjetúnió 1991-es összeomlása után a marxista baloldal eltűnt a süllyesztőben. Ezzel a szociáldemokráciának nem maradt más hátra, mint békét kötni a kapitalizmussal.

A baloldal ezen krízise egybeesett az identitáspolitikára és a multikulturalizmusra való átváltással. Továbbra is az egyenlőség, az izothymia követelésénél maradtak, de programuk nem a munkásságra támaszkodott, hanem az egyre növekvő marginalizálódó csoportok kívánságait próbálták meg érvényre juttatni. Sok aktivista a megöregedett munkásosztályt és szakszervezeteit privilegizált rétegnek tartotta, akik a bevándorlók vagy az etnikai kisebbségek felé kevés rokonszenvet mutattak. Nekifogtak a növekvő számú csoportok jogainak kiterjesztéséhez, az egyének életkörülményei javítása helyett. A következmény az volt, hogy a munkásosztály levált.

Balról jobbra

A baloldal identitáspolitikára való áttérése érthető és szükséges is volt, mert az identitáscsoportok megélt tapasztalatai különböznek és gyakran speciális bánásmódot igényelnek. Kívülállók gyakran semmit sem fognak föl a károkról, amit politikájukkal okoznak. Ez sok férfiban tudatosult, miután a MeToo mozgalom a szexuális zaklatásokat és az erőszakot nyilvánossá tette. Az identitáspolitika a kulturális normák fontos változtatásait érte el, amikor igazságtalanságok személyes tapasztalatait tette a középpontba és konkrét politikai intézkedéseket kényszerített ki, melyek az embereknek sokat segítettek. A Black-Lives-Matter-mozgalom pl. elérte, hogy az US-rendőrhivatalok sokkal óvatosabbak lettek a kisebbségekkel, bár a rendőri erőszakok továbbra sem szűntek meg teljesen. A MeToo-mozgalom élesítette a társadalom tudatát a szexuális erőszak eseteiben és az elégtelen törvénykezés terén fontos vitákat provokált. Akcióik legjelentősebb eredménye a férfiakkal és a nőkkel való megváltozott bánásmód a munkahelyen.

Tulajdonképpen az identitáspolitikán, mint olyanon, nincs kivetnivaló – ez egy természetes és elkerülhetetlen reakció az igazságtalanságokra. Mégis egyidejűleg a balosok energiáját és figyelmét olyan kérdésekről terelte el, mint a szociális egyenlőtlenség leküzdése, mely 30 éve egyre inkább csak növekszik. Könnyebb kulturális kérdésekről vitatkozni, vagy feminista irodalmat a tantervekbe bevinni, mint a nők és a kisebbségek jövedelmét és esélyeit növelni. Ehhez hozzá jön, hogy az identitáspolitika célcsoportjainak, mint pl. a Szilikonvölgy női alkalmazottai és a Hollywoodsztárok jövedelmei a csúcsokhoz közel járnak. Dicséretes őket is több paritáshoz segíteni, ám ezzel a felső 1% és az összes többi közötti durva arány nem enyhül.

A mai identitáspolitika a nagyobb csoportok súlyos problémáiról tereli el a figyelmet. Nemrég a balos aktivisták keveset foglalkoztak az opioid-krízissel és az US-vidéki elszegényedett szingli háztartások gyerekeivel. A demokratáknak nincs stratégiájuk az óriási munkahely-vesztés leküzdésére, mely az automatizáció után várható, vagy a növekvő jövedelem-különbségekre. A baloldal identitáspolitikája legnagyobb problémája talán abból áll, hogy ez a jobboldalon is egy ilyen politikát váltott ki. Mert a Trump-előretörésben nem tükröződik az identitáspolitika konzervatív elvetése - inkább elfogadása látható. Trump választói úgy érzik, az elitek rosszul bánnak velük. A vidéki választók, akik a populista mozgalmak zömét adják Európában is, úgy sejtik, hagyományos értékeiket a városi kozmopolita felsőbb rétegek fenyegetik. Bár egy domináns népcsoporthoz tartoznak, sok fehér munkás úgy érzi, igazságtalanság éri és kirekesztik őket. Ilyen érzések a jobbos identitáspolitika szálláscsinálói, mely szélsőséges esetben rasszista fehér nacionalizmusba torkollik.

OPEorbánegyglutén

-A Magyar Glutén Szövetség tiltakozott logójuk félremagyarázására. A glutén igen tápláló és áldásos anyag, fél ország megeszi. Az ország másik fele állítólagos „érzékenysége” csak hisztéria, Soros propaganda.

-A Sorosok már a spájzban vannak, mondta. Mindenki ürítse ki a polcokat és adja oda neki a befőtteket, majd ő vigyáz rájuk.

-Sorosozó versenyt hirdetett meg a kormány. Maga a melnök indult először: péntek reggeli interjújában sikerült egy szuszra 13-szor kimondani a Soros nevet!

-Országunkat megtámadták a pirézek! - riadóztatott. -De Főnök, ezek csak a kínai munkások, akik a belgrádi vasutat jöttek építeni!

-Bolond leszek Strasbourgba menni még egy pofonért! - mondta - amikor kikapcsolták a mikrofont.

-Szerencsére a jogalkotás Brüsszelben nem úgy megy, mint Budapesten.- mondta. Most akkor melyik a jó? Mindig az, ami neki dolgozik?

-A Végítélet Órája 2 perccel állt éjfél előtt, de odament és visszatekerte 20 évvel, mondván, még sok szép év áll előtte.

-Kicsi ország a miénk, de erős! Lám, már az amerikai szenátus is velünk foglalkozik! -mondta.

-A Szépművészeti megkezdte átköltözését a karmelita kolostorba. Először 34 képet vittek át. A Hősök terén kiürülő épületbe a Futballmúzeum költözik be.

-Barátságos birkozó versenyt tartottak a Kunigunda utcában: MTVA : OGyK (Országgyűlési Képviselők) 1 : 0. Bár a Képviselők bátran küzdöttek, az MTVA hozta formáját, rövid gyúrás után földre küldte az OGyK sportolóit. A mérkőzés sportszerű lefolyása fölött rendőreink őrködtek.

-Az adatvédelmi biztos önbíráskodással vádolja Varjú László ellenzéki képviselőt, amiért az magát földre vetve hasával erőszakosan ellenszegült a rátérdelő biztonsági őr térdének, amikor az a munkáját végezte.

-Mészárosné: Hová mész, drágám?

Mészáros: Csak ide a sarokra, veszek egy bankot.

Mészárosné: Jó, akkor hozzál egy tejgyárat is, meg a fölvágott is elfogyott...

-Egy migráns azt nyilatkozta, azért szeretne Magyarországra jönni, mert itt még a félmilliós nettó jövedelműek is rászorulóknak számítanak, mint a balmazújvárosi futballisták.

-Korrupcióellenes központ épül Zuglóban. Hogy testközelből, alaposan tanulmányozhassák a témát, az építkezés pénzelésekor egy tipikus korrupciós folyamatot futtatnak végig.

-Matolcsy díszdoktor lett a debreceni egyetemen. Igazolásul benyújtotta dolgozatát, melynek címe „ A közpénz jellegének elvesztése, tekintettel a japán csecsemők foltos fenekére”.

-Palkovics, miután szétverte az oktatást, meg az akadémiát, most Bp-Belgrád-vasútbiztos lett. „Ahol mi vagyunk, minden tönkre megy, de nem lehetünk mindenütt ott.”

-Paks II-nek még az alapkövét sem rakták le, máris fogyaszt: nem uránt, hanem forintot (eddig 15 mrd-ot) és atom-biztosokat, Aszódi után Süli is készülődik. Ha semmi nem lesz, elveszett a pénz? Így mulat egy magyar úr!

-Egy amerikai magyar prof és egy kazahsztáni érsek szerint is a Sátán inkognitóban van jelen a Vatikánban, Fideszes kommentelők szerint pedig maga a Sátán látogat el a pápa személyében Csíksomlyóra. Most a Soros a Sátán, vagy a pápa? Ez valami vándor-tisztség, amit a kommentelők osztogatnak?

-Dúró Dóra díjat alapított 10 gyermekes családoknak. Nagy meglepetésére a díjkiosztásra bevonult egy ekkora család, csupa fekete kis lurkóval...

-Hangosbeszélő a 6-os villamoson: Kedves utasaink! Ez a Király utcai megálló... volt. Nagyon szép megálló, így hátulról...Aki elfelejtett leszállni, megteheti a Nyugatinál, mert az Oktogont is épp most hagytuk el.

-Kicikiztem az akadémiát – kinyírták; kicikiztem az atom-Aszódit – kinyírták... Csak egyet nem értek: 8 éve cikizem Orbánt!

-A feleségemet megfenyegettem egy megállapodás nélküli kilépéssel, de azt mondta, akkor vigyázzak arra a szervemre.

33

Nem, mert egy termék világpiaci versenyképességében – adott minőségnél – az ár a döntő és ezt nem a bérek abszolút szintje adja meg, hanem a bérek aránya a termelékenységhez, tehát a darabbér-költségek. Mennyi bér rejtőzik egy termékben, egy „darabban”, az az alaptőke nagyságától függ. Ha pl. a termék készítése csak kézi munkából áll, és egy nap alatt egy kézműves állítja elő, akkor a darabbér-költség megfelel a kézműves napi bérének. Ha azonban a darab géppel készül, amit egy munkás kezel, és napi 10 darabot gyárt, a darabbér-költség a napi bér egytizede. Ha a munkás tízszer annyit keres is, mint a kézműves, akkor is minden darabot olcsóbban kínálhat versenytársánál.

Ebből következik, hogy a jelenlegi német magas darabbér-költségek ugyanúgy nem az égből hullottak alá, mint az alacsony kínaiak. Mindkettő a múltban alakult ki, apró lépésekben. Ezek a produktivitás tükrei, melyek a kigazdálkodott alaptőkén alapszanak. Aki az időszerű itteni darabköltségeket általánosan magasnak tartja, mellőzi a termelékenység történelmi fejlődését és az alaptőkét, vagy azt állítja, hogy a nyugatnémet alaptőke a fokozatosan nyíló piacok miatt, a kelet-nyugat konfliktus végén egyszerre obszolétté vált, leértékelve a terjeszkedő globalizáció által.

34

Ez a fölfogás, tekintettel sok német exportőr világpiaci vezető helyére, különösen az alacsonybér-országokban, nyilvánvalóan abszurd. Egy termék ára nemcsak a darabbérköltségtől függ, hanem a tőkeköltségtől is, amelyeket a termelésben fölhasznált tőke okoz. Hogy példánknál maradjunk, a mi munkásunknak először szüksége van a gépre, hogy termelhessen. Ha a bér- és a tőkeköltségek a tőkeintenzív termelési módban, együtt a produktivitás-előnnyel, magasabbak lennének, mint a munkaintenzív termelés, a tőkeintenzív termelés nem lenne versenyképes. A tőkeintenzív termelési mód elő sem fordulna, vagy egy munkaintenzív termelési mód kiszorítaná.

De ki látott volna olyat, hogy a gépi szövők kiszorultak volna a kéziszövők által? Ellenkezőleg: az emberiség mindig azon volt és van, hogy egy lehetőleg nagy alaptőkét gyűjtsön, mert a technikai haladás relatív kevés produktív foglalkozást tesz fölöslegessé. (?Nem több tucatot?RS18VII19). Így termelékenyebb foglalkozásokat lehet választani, amivel magasabb keresetet és életszínvonalat lehet elérni.

Ez pedig nem jelent mást, mint hogy a fejlődés, a mindig emelkedő tőkebevetés felé, közép- és hosszútávon, a gazdasági világban, egy fajta természeti törvény lesz. Lehet-e a szövőket hosszú távon olyan rosszul fizetni, hogy egy szövőszék építése sosem lesz kifizetődő? Ez nem képzelhető el. Ez azonban kényszerűen annyit jelent, hogy sem az alaptőke történelmi fejlődése, sem a bérköltségeké nem volt tévedés.

35

Mivel a német termelékenység a meglévő tőke folytán magasabb, mint Kínában, így a darabbérköltségek – különböző bérszintek ellenére – egyenlők. Így kiszorítás a világpiacon nem történik, tehát a magasbér-ország nem importál automatikusan mindent az alacsonybér-országból. Azokon a területeken, ahol a német darabbérköltségek a kínaiakét meghaladják, kereskedelem történik. Eközben az olcsó kínálók a drágábbakat kiszorítják a világpiacról. Ez a nemzetközi szerkezetváltás, amiben No. olyan kitűnően szerepel.

Magasbér-országok olyan termékekre szakosodnak, melyek különleges technológiával kerülnek gyártásra. Csak az képes magasan specializált termékeket a világpiacra dobni, aki a megfelelő nagy és magasan specializált tőkével rendelkezik. Ezek rendszerint nem az alacsonybér-országok kínálói, hiszen ezek épp azért kerültek ebbe a csoportba, mert még nincsenek erősen iparosítva és szakosodva.

Tehát, amint - eltérően a legtöbb közgazdasági tankönyvtől – nemcsak két kereskedelmi termékből indulunk ki, hanem életszerűen egy óriási árupalettát veszünk figyelembe, a kemény nemzetközi kiszorító versenyről, ahol a gazdag nemzetek föltétlen veszítenek, elképzelésünk elveszíti minden plauzibilitását. A szokásos elméleti modell, amelyben a gyártók tetszőlegesen választhatnak a különböző termelési technológiák között, hogy a munka és a tőke termelési tényező faktor-ár, tehát a bér-kamat viszonyához, optimálisan alkalmazkodjanak – teljesen irreális és megtévesztő.

36

Eközben nemcsak az alkalmazkodási súrlódások nehézségei, vagy a termelési tényezők időbeli immobilitás-korlátozásai felelősek azért, hogy a faktor-ár-viszonyhoz nincs tetszőleges illeszkedés. Valami sokkal alapvetőbbről van szó. Egy telefont vagy egy Mercedest nem lehet tetszőleges munkaintenzitással előállítani. Ha ezt akarnánk, ki kellene találnunk egy teljesen új, magas munkaintenzitást célzó termelési módot. Ez nemcsak drága, de értelmetlen is lenne. A tőkeintenzív termelési mód hosszú távon mindig a nyerő, mert több jólétpotenciált és ezzel az egész világon a magasabb bérek föltételeit teremti meg. Ezért egy alacsony munkaköltségű, hipotetikus munkaintenzív termelési mód parallelfejlesztése hosszú távon mindig a semmibe vezet. Aki ezt nem hiszi, keressen egy vállalatot, amely Kínában vagy Indiában a 70-es évek technológiájával modern világpiaci számítógépeket gyárt.

Ha egy intenzív termelési mód fölmutatása technológiailag lehetséges is volna, nem valósulna meg. Egyszerűen azért, mert a ma szokásos tőkeintenzív termelési technikákat a fölzárkózó államok olcsó béreivel lehet kombinálni. Az ez által realizált időleges monopolnyereségek minden más megoldást gazdaságtalanná tesznek. Csak mert a gazdasági standardmodellek föltételezik, a vállalkozások kalkulációiban a monoponyereségek nem játszanak szerepet. Az uralkodó tanítás a nemzetközi kereskedelem és faktorvándorlás reális elemzéséhez nem ad hozzáférést.

37

Tragikus ebben, hogy szakmán kívüli értelmiségek – anélkül, hogy tudnák, mit tesznek – a standardmodellek föltevéseit elfogadva, ezen az alapon kísérlik meg a globalizálás elemzését.

Kereskedelem tőkevándorlásnál

A bérköltség csökkentésének hívei a gazdag országokban azzal érvelnek, hogy a tőkének megvan a rendszeres lehetősége alacsonybér-országokba kivándorolni. Az itteni munkanélküliség mutatja, hogy belföldön keveset invesztálnak. Ez attól volna, hogy a magas bérekhez viszonyítva, a tőke rentabilitása kicsi. Ha No.-on kívül nyereségesebb befektetések adódnának, ezeket kihasználnák és a tőke áttelepedne. Ez a mechanizmus a kelet-nyugat konfliktus és az ezzel velejáró szegényebb országok részvétele óta a világkereskedelemben egy új dinamikát ért el, amelyhez itt is alkalmazkodni kell. A termelékenységi tényezők szűkösségviszonyai alapjaiban változtak meg, lényegesen több munkaerő állna rendelkezésre, de ezek egy időben még megközelítőleg sem hoznának annyi tőkét a világgazdaságba, mint kollegáik az ipari államokban. Így a tőketényező a munkához viszonyítva lényegesen szűkösebbé vált. Ez a megnőtt szűkösség szükségessé teszi a tőkét alacsonyabb bérekkel maradásra bírni, amely az alacsonybérű fölzárkózó népgazdaságokban erős szívóhatást fejt ki az itteni tőkére (lásd Sinn 2003, 91ff.).

38

Ez a szemlélet annyiban igaz, hogy az itteni vállalkozások számára tényleg kifizetődő lehet tőkeintenzív termelési technológiáit a fölzárkózó népgazdaságok alacsony béreivel kombinálni. Ez mindig egy lehetőség volt átmeneti monopolnyereségek realizálására, ami 1989 óta egyszerűbb. Az olcsóbér-országokban is igen csábító a vállalkozásoknak nyugati technológiákat másolni, vagyis ezeket importálni, hogy aztán az alacsony bérekkel párosítva átlagon fölüli nyereségeket valósítsanak meg. Amennyiben a bérfejlesztés az alacsonybér-országokban követi az ottani közgazdaság átlagos produktivitásfejlesztését, éveken, sőt évtizedeken át tekintélyes monopolnyereségeket lehet elérni, mivel ott a termelékenységi szint az alacsony tőke-kiindulóérték miatt még sokáig a gazdag országok produktivitásszintje alatt lesz.

Félrevezető azonban, ha a tőkeátvándorlást az alacsonybér-országokba az itteni munkanélküliségért tesszük felelőssé. Mert ha valaki a gazdasági fejlődést az NSzK-ban a II. világháború, vagy Lengyelországban a fal ledöntése után figyeli, azt láthatja, hogy a tőkevándorlás nem hirtelen, óriási mértékben, hanem fokozatosan következett be. Különben a nyugatnémet tőkefölépítés a háború után sokkal gyorsabban meg kellett volna, hogy történjen. Lengyelország is olcsó béreivel 30 év után nagy mértékben iparosítva kellene, hogy legyen, ha a nettó tőkemozgás a magasbér-országokból az alacsonybér-országokba olyan erőteljes lenne, ahogy azt a globalizáció pesszimistái állítják.

39

A tőkevándorlás áttekinthető mértéke egyrészt úgy magyarázható, hogy ez nem teljesen kockázatmentes. Az alacsonybér-országokban ún. „humán tőke” kell, hogy rendelkezésre álljon, tehát a know-how a termelési folyamat minden síkján. A fölzárkózó népgazdaságok gazdasági és politikai keretföltételei kielégítően stabilak kellenek, hogy legyenek, hogy a vállalkozókat rávegyék a befektetésre. Gyakran változó kormányok, különböző gazdasági koncepciókkal, elijeszthetik a bel- és külföldi befektetőket, ahogy a hiányzó belső biztonság is.

Az alacsonybér-országokba való tömeges tőkeátvándorlás félelme és a fenyegető tőkeszűkösség ellen a magasbérű országokban, mégis egy alapvetőbb érv szól. Ha a gazdaságfejlesztést, mint egy folyamatot fogjuk föl, melynek folyamán nyereségek és tőke keletkezik, elsősorban egyáltalán nem a vállalkozók, a dolgozók és államok egymás kölcsönös leharcolásáról van szó, az állítólagos nagyon lassú (takarék útján) termelésfaktor tőke szaporítása mellett. Ha az alacsonybér-országokban tényleg nyereség-esélyeket lehet kihasználni, a fölzárkózó országok által sürgősen szükséges tőke a folyamat révén magától fölgyülemlik. Tehát oly módon, hogy az ország tőkemérlegét egyáltalán nem terheli és megengedi, hogy a magasbér-országokból annyi terméket hozzanak be, amennyi csak lehetséges.

40

A tőke és a know-how importjában a fejlődő ország szemszögéből és a gazdag országok szemszögéből is először az a döntő, hogy az ország csekély tőkéje miatt csak egy igen kicsi termékpaletta lesz versenyképes a világpiacon. Minden külföldi befektető a tőkefölépítéshez és ezzel több kereset és jólét alapjaihoz járul hozzá. Természetesen itt is egy szerkezetváltás történik, rendszerint sokkal erőteljesebb, mint a magasbér-országokban. A világpiac-konform áruk gyártásfolyamatainak átvitele itt jóval gyorsabban hat, mint új technológiák kitalálása és bevetése. Fejlődő országok tőkefölépítéskor technológiai ugrásokra képesek, melyek a magasan fejlett népgazdaságokban nem lehetségesek. Kínában nem kell a nyugati ipari államok 60 éve kifejlesztett technológiáit alkalmazni, hanem nyomban az aktuális technikákat vethetik be.

Hogy a nemzetközi szerkezetváltás az alacsonybér-országok lakosai életében óriási változásokat okoz, errefelé sokan elfelejtik. Mégis az alacsonybér-kombinációja az ipari országok technológiáival nagy esélyt kínál, gazdaságilag fölzárkózni és a jólétkülönbségeket csökkenteni. Az alacsonybér-előny lehetővé teszi technológiai tudás importálását és a világpiacképes áruk kínálatát évről-évre bővíteni, így a világkereskedelemből profitálni. A magasbér-országokban a bércsökkentési követelésekkel megkísérlik a fejlődő országok fölzárkózását lassítani vagy megakadályozni.

41

Ezt az álláspontot rendszerint azok képviselik, akik a protekcionalizmust szigorúan ellenzik, és a szegény országoknak mindent megígérnek, hogy azok piacaikat teljesen megnyissák. Ám ha az ipari államok versenyképessége a bér okozta árcsökkenések révén nő, a fejlődő népgazdaságoktól elveszik piacaikat, így ezek kevés termékeiket a nemzetközi piacokon még nehezebben tudják eladni.

Ha a német béreket a kínai és indiaiakkal abszolút kiegyenlítenék, egyértelműen a váltókurzus-ventilre volna szükség, mert akkor No. a nemzetközi kereskedelem és tőkeforgalom központi szabályát szegné meg. No.-ban a bérköltségek csökkenése után az euró drasztikus fölértékelése elkerülhetetlen lenne. A váltóárfolyamok bérdarabköltség-különbségeket szisztematikusan ki kell, hogy egyenlítsék, de az abszolút bérszintet soha. Másként, mint sok ökonómia-professzor, a devizakereskedők tudják, mi számít a nemzetközi összemérésekben.

A magasbér-No.-ban a bércsökkentés stratégiájának ugyanígy jelentős következményei vannak azon országok számára, melyek közepesen fejledtek, pláne, ha pénznemük azonos, mint Olaszo., Spanyolo., Portugália és Görögo. Ha a német vállalkozók versenyképességüket bércsökkentéssel próbálnák meg növelni, ez mindazokat érintené, akik bére valamennyire alacsonyabb a miénknél és a tőke-különbséget épp ezen bérkülönbség által csökkentve versenyképesebbek lettek. Ezek az államok kénytelenek a mi bércsökkentéseinket követni, ha nem akarják összes piacaikat elveszíteni. Ez középtávon elkerülhetetlenül az euró fölértékeléséhez vezet és a német törekvéseket, a kínai bérekhez közeledni, lenullázza. Ez a fejlődő államoknak szerencse, a szegényebb euró-államoknak katasztrófa.

Ez az Európai Központi Banknál már kezd derengni – az ez úton előrevetített deflációs veszélyről nem is szólva (lásd Europäische Zentralbank, 2005, ahol bár a fontos adatokat gondosan összegyűjtötték, /2. táblázat, 64.o./, ebből a kézenfekvő tennivalót nem látták. Így az eurókrízist korai fázisában nem sikerült megakadályozni).

Ezek az érvek azokat a munkavállalókat, akik a magasbér-országokban munkahelyüket úgy veszítették el, hogy cégük a gyártást egy alacsonybér-országba tette át, nem fogják meggyőzni. Ők kétségkívül nehéz helyzetbe jutottak. A társadalomnak ezekre a helyzetekre egy jól működő szociális hálóval kell, hogy rendelkezzen és lehetővé kell tennie, hogy a munkanélküliek más gazdasági ágakban találjanak munkát. Ezen el nem hanyagolható egyéni esetek ellenére összgazdasági szempontból, No.-ban a helyzet egészen másképp néz ki. No. lényegesen több árut exportál, mint importál. Így a külföldön értékesített áruk a német gazdaságot erősítik és per saldo munkahelyeket létesítenek. Ez ugyan más ágazatokban történik, mint amelyekből a munkahelyeket külfödre vitték, összegében azonban No. a nemzetközi kereskedelem révén, munkahelyek tekintetében jobban áll és nem rosszabbul.

A nemzetközi szerkezetváltáshoz való szükséges illeszkedési folyamatot kétségkívül szociálisan biztosítani kell. Ám úgy tenni, hogy No. a globalizáció miatt munkahely-vesztes lenne, egyszerűen téves. Aki az európai időszerű munkapiacproblémákat elemzi és a globalizációt okolja, nem gondolta át alaposan vagy rejtett politikai célokból félelmet gerjeszt.

Kereskedelem munkavándorlásnál

Mi történik akkor, ha egyes munkavállalók vagy azoknak egész csoportjai az alacsonybér-országokban nem akarnak addig várni, míg a tőke fölgyülemlik, hanem ők maguk kelnek útra a tőkéhez, vagyis a magasbér-oszágokba költöznek át? Hogy ez tömegjelenséggé válhat, vagy demográfiailag előnyös, továbbá ennek milyen jogi korlátai lehetnek, itt ezt nem tárgyaljuk.

44

Ám azt igen, hogy az érintett országokban milyen gazdasági mechanizmusok működnek, milyen gazdasági játékszabályokat kell, hogy érvényesítsenek? Normális munkahely-helyzetnél egy magasbér-országban az ún. határozó-országelv (Bestimmungslandprinzip) érvényes, vagyis a bevándorlók a magasbér-országban ugyanolyan képesítésnél ugyanolyan bért kapnak, mint a hazaiak. Milyen gazdasági következményekkel kell a befogadó országnak számolni? Ha a bevándorló munkaerők gyorsan munkát találnak, probléma nincs, sőt, ez növeli a növekedéspotenciált. Ha azonban a befogadó országban munkanélküliség van, kevéssé valószínű, hogy a bevándorlók az uralkodó bérek mellett munkát találnak. Miért részesülne, ugyanolyan feltételeknél, a külfödi a belföldivel szemben, ha ez utóbbi sem nyelvi problémákkal, sem egyéb beilleszkedési nehézségekkel nem küzd? Ha a bevándorlók nem találnak munkát, terhelik az ország szociális hálóját. Ezt nagyobb mértékben egy társadalom sem tolerálja. Azt a minimális életszínvonalat, melyet tagjainak a szociális béke és az összetartás végett biztosítani próbál, a maradék világnak, vagy annak csak egy érezhető részének, nyilván nem nyújthatja.

Szolidaritását sokkal hatékonyabban a fejlesztési segély jelentős emelésével mutathatja ki.

45

Mi történik azonban, ha a bevándorlók alacsonyabb bérrel is beérik és ezt a vendéglátó ország elfogadja? Ezzel nyilván könnyebben jutnak munkához. Kivándorlás-motiváció, ha az alacsonyabb bér ellenére jobban járnak mint otthon. /Ez a kalkuláció nem mindig jön be, ha az életköltségek magasak, kevés a lakás, az is drága, vagy a szociális integráció nem működik./ És mely vállalkozó szalasztaná ezt a nyereségesélyt (ugyanolyan képesítésnél, a beilleszkedési nehézségeket elhanyagolva), hogy magas hatékonyságú tőkéjét a megfelelő alacsony bérekkel (most itthon) kombinálja?

A határozó-országelv hatályon kívül helyezésével és az eredő-országelv bevezetésével a bevándorlók kiszorítják a hazai munkaerőket. Ezek vagy munkanélküliek lesznek és a szociális biztosítás tartja el őket – ami a társadalom számára nem elfogadható és tartósan nem is finanszírozható – vagy a béreket leszállítják. Ha a magasbér-ország bérei ezáltal csúszni kezdenek, minden már fent említett következmény föllép: belföldi kereslet-visszaesés, a vállalkozók csökkenő nyereségei, elszalasztott növekedési és jóléti lehetőségek, a világpiacon erősödő kiszorító verseny, a hazai pénznem fölértékelése. Így a kivándorlók a kiváltott bércsökkenéssel saját országukat is károsítják. Bár az ő munkapiacuk közvetlenül tehermentesül, ám az áttelepüléssel az alacsonybér-országokban nem épül föl hozzáadott tőke, mint ami a tőkevándorlással történik. A hátramaradt lakosság a kivándorlókból nem profitál, az átlagos termelékenységi szint nem növekszik és ez által az átlagos bérszint sem, nem történik fölzárkózás. Sőt, az alacsonybér-országok a világpiacon még versenyképesebb szereplőkkel néznek szembe, mert a magasbér-országokban a bércsökkenés teret ad világpiaci nyereségeknek árcsökkentés útján. Bár ezeket a nyereségeket a magasbér-országok valuta-fölértékelése ismét föléli, de a károk óriásiak. Ehhez jön, hogy a bérdömping minden országot, amelyik a magasbér-országgal pénzunióban van, vagy váltókurzusát rögzíti, a lejtőn magával sodorja. /Ha azonban a kivándorlásra hajlamosak a legkíválóbb és a legrugalmasabb munkaerők, akkor az alacsonybér-országokra nézve ez inkább egy „brain drain” és hasonlóan káros./

47

Csak a határozó-országelv konzekvens alkalmazása képes a magasbér-országokat, magas munkanélküliségnél is, ezt a minden kereskedelmi szereplőt károsító ördögi körtől megmenteni. Ez annyit tesz, hogy No. nem képes a bevándorlók féktelen özönét elviselni és – a minket körülvevő alacsonybér-országok legelemibb érdekében - nem is szabad elviselnie. Minden nemzetre, minden kulturálisan összetartó vagy minden ugyanolyan fejlett, tehát hasonló tőkeellátottságú társadalomra, szigorúan a „law of price” kell, hogy érvényesüljön, tehát az „egyenlő munkáért egyenlő bért” alapelve.

Ha ezt az alapelvet megsértik, a krízis ellen olyan eszközöket ajánlanak, melyek a gazdaságot a lejtőn lefelé lökik: bércsökkenések gyöngítik a belsőkeresletet, ezáltal leviszik a nyereségeket és ezzel a belföldi befektetési készség csökken. Bár ez átmenetileg erősíti az exportot, de soha olyan mértékben, hogy a belső kereslet hiányát egészen kompenzálja. Így az állam túlterheltté válik, nem garantálhatja a biztosítási rendszerek működését, melyek valóban nem a gazdaságpolitika tartós csődjére lettek kitalálva, hanem a nemzetközi szerkezetváltás kárainak időszakos enyhítésére,

A téves elemzés itt a nyomor következő bűnbakját rögtön megtalálja. Az államot egészében (mondja a neoliberalizmus) vissza kell keretei közé szorítani, ha a globalizáció kihívásait a piacokon le kell gyűrnünk. Ezek után ne csodálkozzunk, hogy a lakosság egyre jobban fél a globalizációtól és az idegen gyűlölet egyre terjed! Aki a társadalmat alapjában kérdőjelezi meg, nemcsak gazdasági, de politikai következményekkel is tisztában kell, hogy legyen.

A digitalizálás mint fenyegetés?

A robot mint jobkiller?

Egy új téma kerül föl gyorsan a napirendre: az automatizáció, az ember kiszorítása a robot által. Ezt az ördögöt festik a falra. Ez az ősrégi konfúzió „on machinery”, ahogy az angol közgazdász David Ricardo nevezte 200 éve, ma ismét viharos viták középpontja.

Holott a probléma olyan egyszerű, hogy az ember azt kérdi magától, mért nem fogja föl az emberiség? Az összefüggés Friederike Spiecker és Heiner Flassbeck A tömegmunkanélküliség vége c. könyvében így van leírva: Nem egyértelmű? A munkanélküliség egy elháríthatatlan sorscsapás: Amit tegnap még sok munkás szalagon végzett el, azt ma megteszi egy robot. Ahol tegnap még a termelt árut emberek csomagolták és címezték, azt ma elvégzi egy számítógépes robot. Egyre több ember veszíti el munkáját és – több átképzés ellenére - sem talál új kereseti lehetőséget, örökre munknélkülivé válik. A növekvő gépesítéssel tesszük magunkat munkanélkülivé? Aki egyszer bepillant egy autógyár ember nélküli csarnokába, mély benyomást nyer és azon kapja magát, hogy azokkal kezd rokonszenvezni, akik száz éve megrohamozták a gépeket, hogy mentsék munkahelyeiket.

Ám néha benyomásaink is becsaphatnak bennünket. Hogy mindnyájan egy óriási gömbön ülünk és a titokzatos gravitáció tart itt bennünket, 400 éve még alig hitte el valaki, mivel a felkelő és lenyugvó nap hihetetlenül erősen bevésődött képzelőerőnkbe. A tőke és az embert kiszorító gép jóléttermető mechanizmusa majdnem olyan titokzatos, mint a gravitáció és annyira központja komplex gazdaságunknak, mint a gravitáció a Föld komplex természetes folyamatainak. Mivel a dolog összetett, le kell egyszerűsítenünk, hogy megértsük. Képzeljül el Robinson Crusoe-t egy magányos szigeten. Kezdetben fáradtságos halfogásból él. De hogy ne örökké kézzel fogja a halat, csinál magának egy horgot – tehát invesztál. Miért? Hogy egy pár órát naponta lustálkodjon, ha a pecabot működik? Vagy hogy egy kunyhót építsen, anélkül, hogy éhezne, vagy mindkettőt. Célja: élethelyzete javítása, egy jóléti nyereség. Hogy a nyert szabad időt szórakozásra, vagy más tárgyak készítésére használja föl, rajta múlik. Mindenesetre Robinson nem tekinti magát munkanélkülinek, mert a gyorsabb halászattal (munkateljesítménye növelésével) vagy új dolgokhoz (pl. kunyhó) vagy szabadidőhöz jut. (Flassbeck & Spiecker 2016, 27.o.).

Más szavakkal: Azáltal, hogy az emberek valamit okosabban csinálnak, mint előtte, tehát ha az életüket gépekkel (tőkével) megkönnyítik, senki sem lesz munkanélküli. (A városi falun élelmet termel és házát javítja – a munkanélküli-probléma fele meg van oldva. Robinzon-ház, SZEA-füzet 13, RS18VII25). Mivel a termelékenység növelésével a társadalom reáljövedelme összességében nő, mindenki számára megnyílik a lehetőség több árura vagy szabadidőre.

50

A többlet-árukereslethez arról kell gondoskodni, hogy akik ezt a keresletet generálják és ilyen igényük van, olyan jövedelmet is kapjanak, hogy a többlet-termékeket megvásárolhassák. (Csak hogy ezek a „többlet-termékek” nem emelik a jólétet, mert javarészt értelmetlen kacat, eldobható áru, melyek csak a nyersanyagok esztelen tékozlását növelik, ránk hozva a klíma- és ökokatasztrófát. A degrowth-mozgalom fölismerte a növekedés abszurditását.RS18VII26).

A szabadidő növekedése valamivel összetettebb, mert elsőre nem egyszerű kitalálni, hogy a munkaidő csökkentését a munkavállalók többsége igazán akarja-e? Ha így van, akkor ez mindenki számára lehetőség kell, hogy legyen és meg kell akadályozni, hogy a kereslet összeomoljon, vagyis, hogy a vállalatoknál kihasználatlan kapacitások szaporodjanak föl (vö. Spiecker 2014).

Tehát még azt a kérdést kell megválaszolni, hogyan növelhető a jövedelem és a kereslet, melyekre föltétlen szükség van, hogy a racionalizálás okozta munkanéküliséget elkerüljük. A fent idézett FAZ álláspont szerint csak egy út van: a telejsítménynövelés alapú árcsökkentés. (Nehmen die Roboter den Menschen die Arbeit weg? FAZ, Plickert, Philip, 28. Dez. 2017). Ez az út elvileg járható. Ha a vállalkozó-szektorban a nyomás elég nagy, a sikeres racionalizálás árredukciót kényszerít ki, legalábbis a versenytársak áremelésénél kisebb emelést. Ha ezáltal az általános árszint csökken, állandó nominálbéreknél növekednek a reálbérek. Emelkedő reálbérek (változatlan takarék-hajlamnál) növelik az áruk és szolgáltatások iránti keresletet.

51

Ez (önmagában véve) pozitív munkahelyhatást fejt ki, ezzel pedig (önmagában véve) a racionalizálás negatív hatásait semlegesítenék.

De miért kell az áraknak (ill. az árszintnek) abszolút esniük – ahogy azt az FAZ állítja – emelkedő termelékenységnél, hogy a reálbér-emelést kikényszerítse, mely ahhoz szükséges, hogy a keresletbővítés megengedhető legyen, ami lehetővé teszi, változatlan alkalmazottszám mellett, a megnőtt termékmennyiséget értékesíteni?

A válasz egyszerű (?Igenis, Tanár úr!RS18VII26): Az áraknak nem muszáj lemenniük, a nominálbér-fejlesztéstől függ, hogy az árszint csökken-e, állandó marad, vagy kicsit nő, ami a pozitív inflációs célnak megfelelne, amelyeket a nyugati társadalmak maguknak kitűztek.

A döntő tapasztalati összefüggés könnyen érthető (?) /1. kép/. A reálbérek ugyanolyan mértékben emelkednek, ahogyan a termelékenység, ha a nominálbérek évről-évre úgy mennek föl, ahogy a produktivitás plusz a mindenkori inflációs ráta, ill. az inflációs cél (itt GDP-deflátor szerint mérve). Ha sikerül ilyen nominálbér-növekményrátát megvalósítani ill. keresztül vinni, a társadalom egy tartós és stabil pozitív inflációs rátát realizálhat.

No. inflációja 1970 és 1991 között, tehát az újraegyesítésig, kb. 3,5% volt, de a nagy bérnyomás fázisában (a 90-es évek közepéig) a nominálbér-növekményt olyan erősen visszanyeste, hogy a nominálbérek és a produktivitás összjátékából még 1% infláció jött ki, ami nem jelent mást, mint hogy az utóbbi évek defláció-tendenciája Európában No.-ban vette eredetét.

A megfigyelt hosszú időn át a verseny-nyomás az árupiacon az inflációráta esését okozza, ha a bérek nem emelkednek, amit mi régóta aranyszabálynak mondunk, nevezetesen produktivitástrend plusz inflációs cél. A nominálbérekre kifejtett nyomás hosszabb időn át egy alacsonyabb inflációs rátát vagy akár deflációt is okoz (Japán, 50-es évek), kevésbé, vagy egyáltalán nem történik egy reálbér-lemaradás a termelékenységnövelés ellenére. Következésképp abszolút racionális, a nyomás útján való elosztás-kísérletekről való lemondás és a nominálbéreket már eleve megemelni, ahogyan az a produktivitástrendnek és a célinflációs rátának megfelel.

Ez persze egy olyan üzenet, amelyet az olyan újságnál, mint az FAZ, nem szívesen hallanak. A bérflexibilitásra fogadnak, ami természetesen a reálbérek flexibilitását jelenti és kétséges esetben reálbér-lemaradáshoz vezet, a termelékenység növekedése mögött. Ha azonban a reálbérek a produktivitás mögött lemaradnak, ahogy ez No.-ban az utóbbi 15 évben meg is történt, akkor az árutömeg-növekmény, ami potenciálisan lehetséges, a saját lakosság által nem lesz fölvásárolva, folytatása pedig az elkerülhetetlen munkanélküliség, ha a külföld a keresletkiesést nem kompenzálja.

Ha egy ország a bérek lemaradását megengedi, arra játszik, hogy a külföld erején fölül él, tehát a bérlenyomó ország egy teljesítménymérleg-többletet tesz lehetővé, saját teljesítménymérleg hiányával. Ez volt az a változat, ami No.-ot az EU-pénzunión belül oly „sikeressé” tette, mert a többi ország valutaleértékeléssel nem védekezhetett.

Az egész világra, vagy egy relatív zárt népgazdaságra, mint az USA vagy az EU, egy ilyen politika következményei könnyen előreláthatók: csökkenő, vagy a produktivitás mögött lemaradó reálbérek növelik a munkanélküliséget.

Flassbeck: A MEGHIÚSULT GLOBALIZÁLÁS

-Egyenlőtlenség, pénz és az állam reneszánsza-

Stuttgart, 2018. jún. 11, 410 o. Heiner Flassbeck/Paul Steinhardt: Gescheiterte Globalisierung – Ungleichheit, Geld und die Renaissance des Staates - Suhrkamp

Ez egy online-könyv, kéthetente jön egy új fejezet, két nyelven. (Előzőek: Precht: Vadászok, Adler/Sch.: Green New Deal /11 társadalommodell/, Hermann: Atomzeitalter, Nürnberger: Luther). www.okobetyar.blog.hu

Heiner Flassbeck 2012-ig az ENSz-UNCTAD vezető közgazdásza, nagy befolyású közgazdász. Egyszerre in- és outsider: a neoliberális fősodorban erős keynesianizmusa miatt kívülálló; másrészt, a világ vezető közgazdászaival való szoros kapcsolata révén bennfentes is. Előző könyvében (Das Euro-Desaster) bírálja a német takarékosság-diktátumot és a munkahely-rugalmasítást. Szerinte a németek ezzel viszik Európát a válságba. „Európa sorsa Itáliában dől el”. A MAKROSKOP internetes lap kiadója.

A globalizálás egy csodálatos idéa volt. Miután Kelet és Nyugat politikai szétszakadása legyűrettetett, az emberek békés együttműködésének nem tűnt semmi akadálya. Ha minden akadályt elhárítanánk, - így a liberális elképzelés – spontán keletkezne egy olyan rend, amelyben szabad és jómódú földpolgárok álma valósul meg. De a nagy válság, Trump és a brexit után a projekt meghiúsult. A liberális gazdaságelmélet elvileg alkalmatlan a piacgazdaság dinamikájának megértésére és érvényes politikai irányvonalak megfogalmazására. Sem a nemzetek globális együttműködésére, sem a megfelelő nemzeti politikára nincs ma egy erős koncepció. A szerzők megmutatják, hogyan lehet egy modern gazdaságelmélet alapjait fölvázolni. Heiner Flassbeck egy német közgazdász, 1998/99-ben a német szövetségi pénzügyi minisztérium államtitkára, 2003-2012 között az ENSZ UNCTAD fő közgazdásza.

Paul Steinhardt bankok vezetőségi tagja volt, bel- és külföldön. A MAKROSKOP gazdasági magazint közösen adják ki.

Tartalom Előszó 7

I.Globalizálás és digitalizálás – korunk kihívásai 13

Miért hiúsult meg a liberális globalizálás? 14

Mik a globalizálás követelményei? 29

Fenyegető-e a digitalizálás? 48

A liberalizmus ál-válaszai 61

II.A demokratikus állam és az összgazdaság 87

Pénz, tőke és munka 90

Demokrácia és nemzetállam 100

Egy új közgazdaság alapvonásai 114

III.A neoliberalizmus, mint regresszió 143

A munkapiac nem piac 145

Funkciónélküli egyenlőtlenség 167

Funkciónélküli nyereségek 182

A pénzpiacok torzítják az árakat 207

IV.A pénz, mint az állam uradalma 225

Pénz, bankok és vállalkozás-felelősség 226

A pénz, mint áru és a monetarizmus 239

Az állam és a központi bank 264

Az európai krízis nem „állameladósodás-krízis” 281

V.Modern gazdaságpolitika és az állam szerepe 294

Milyen föladatokat ró ki a globalizálás a gazdaságpolitikára? 300

Emlékezzünk a munka jelentésére! 316

Egy új szereposztás a gazdaságpolitikában 337

Klímaváltozás és környezetvédelem 374 Irodalom 359

ELŐSZÓ A globalizálás egy csodálatos idéa volt. Miután Kelet és Nyugat terveiben és piacán való politikai szétszakadása legyűrettetett és leomlott a berlini fal, az emberek békés együttműködésének nem tűnt semmi akadálya. Mért ne kommunikálhatnának és dolgozhatnának az emberek szabadon egymással és ezzel személyes jólétüket gyarapítanák? A globalizálás ötlete pofonegyszerű volt: Ha minden intézményes akadályt elhárítanánk, - így a liberális elképzelés – spontán keletkezne egy olyan társadalmi rend, amelyben globális síkon, minden egyén saját individuális képessége szerint, a közjót gyarapítaná. A szabad emberek globális munkamegosztása a liberalizmus őseszménye volt. Az egyén szabadságát és hatékonyságát egyidejűleg maximálta volna. A szabad és jómódú földpolgárok álma látszólag karnyújtásnyira került közelbe. Alexis Tocqueville, az amerikai demokráciáról szóló nagy könyv szerzője, már 1840-ben remélte, hogy a demokrácia egy ilyen nyílt és globális hálózatú társadalmat fog létre hozni:

A demokratikus korszakban az emberek erősödő mobilitása, óhajaik türelmetlensége oda vezet, hogy lakhelyüket állandóan változtatják és a különböző országok lakosai átköltöznek, keverednek, találkoznak, utánozzák egymást. Nem csak egy és ugyanazon nép tagjai válnak hasonlókká, maguk a népek is kezdenek egymásra hasonlítani. A szemlélő szemében egy átfogó demokráciát alkotnak, ahol minden polgár egy nép. Így derül fény először az emberi faj alakjára. (Heidenreich, 2002, 265).

Ám Tocqueville reményeit ezen „demokratikus korszak” áldásos gyümölcseiben a történelem valós folyamata keserűen kiábrándította. Ehhez nem kellett egy Trump elnök megválasztása. Amúgy is világossá vált, hogy az utóbbi 40 év uralkodó gazdasági és politikai liberalizmusa csődöt mondott. A nyíltan reakciós elnök megválasztása sok ember elégedetlenségének kifejezése. A liberalizmus politikailag képtelen a szabadság és az egyenlőség szükséges egyensúlyának fönntartására. Továbbá a komplex modern társadalmak interaktív szociális és gazdasági összefüggéseit sem képes megfelelően értelmezni, ennek alapján stabil politikai koncepciókat kidolgozni.

Míg a liberalizmus filozófiai és politikai problémái rendre megvitatásra kerültek, a többség még mindig nem érti, hogy - saját eredeti területén, a gazdasági kooperáció megformálásán – a liberalizmus miért bukott el? Mindmáig a közgazdászok zöme ragaszkodik a dogmához, miszerint a „piac” minden társadalmi döntésnél a vezető szerepet fogja átvenni. Az állam eközben csupán a kereteket adja meg és hiányosságokat pótol. Máig nem látják be, hogy a liberális gazdaságelmélet nem csak néhány helyen elégtelen és javítandó. Nem, ez az „elmélet”, amely nevére sem szolgál rá, elvileg képtelen a piacgazdasági rendszert értelmezni, tehát érvényes politikai lépéseket sem képes levezetni. Aki a gazdaságliberalizmus alapján egy történeti vagy politikai elemzést próbál végbe vinni, óhatatlanul tévedésekbe fut. Ui. a gazdaságliberalista elméletek, különösen az ún. neoklasszicizmus, társadalmi rendszereket, melyek dinamikusak és történelmileg egyszeriek, olyan visszatérő (egyensúly)állapotok játékaként értelmezi, melyek tökéletesen statikusak és ahisztorikusak. Mit tett a liberális ökonómia egy dinamikus folyamattal, mely lényegében egymást követő összefüggésekből, eseménysorozatból áll és csak valós idő folyamatában fogható föl? Egy mű-tant gyártott, melyben a kereslet-kínálat-görbék egy időtlen és történelemtelen térben keresztezik egymást.

10

A liberális gazdaság valójában egy félrement kísérlet, amelyben szinte minden fontos gazdasági jelenséget a hiányjavak perfekt piaccal való elosztásával próbált magyarázni. A gazdaságliberalizmus koncepciónélkülisége a pénzpiacok 2007 után kezdődő nagy globális válság nyomán lett nyilvánvaló. A krízis két éven át sújtotta az egész világgazdaságot. A hatástalan tőkepiacok fölfedték, hogy minden gazdaságviszony domináns piacgazdasági szabályozásának dogmája nem lehet helyes. A véget nem érő munkanélküliség, az obszcén, mert diszfunkcionális egyenlőtlenség, a fejlődő országok világgazdaságba való integrálásának fiaskója és a világ számos országában egyre erősödő nyomás, a szegénység elől kivándorlással megszökni, megmutatta, hogy a liberális világfölfogás alapjaiban téves. A gazdaságliberalizmus mégis dörgedelmesen visszatért – egy állami beavatkozás rövid közjátéka és a fundamentális piacfiaskó csírázó belátása után. Puszta gazdasági hatalom volt, ami a döntéshozóknak világossá tette, hogy az állam vész esetén a mentőt eljátszhatja, de ebből semmi esetre nem vonhatja le, hogy a piac és az állam közötti föladat- és hatalomelosztást újra át kéne gondolni.

A rendszerválság, amely akkor megnyilvánult, mára, mint közvita-téma, a napirendről lekerült. A probléma megoldatlan maradt.

11

Deflácós hullám, nullakamat, a tartós magas munkanélküliség, a szabadkereskedelem krízise és a régi idők befektetés-dinamikája újraélesztésére való tehetetlenség, 10 év után igazolja, hogy a normalitáshoz való visszatérésről szó sem lehet.

Ez a könyv részletesen föltárja, hogy a globalizálás fókuszaiban mért csapott be az a neoliberális remény, hogy elegendő az államot a keretmegszabó és hiánypótló szerepébe visszaszorítani.

A tőkepiacok pl. napi szinten rászorulnak az állam segítségére, hogy egyáltalán működni tudjanak; az ún. munkapiacok az állam általi stabilitást közvetlenül igénylik, és a pénzügy – más, ahogy azt a liberalizmus elhitetni szeretné – az állam fennségterülete.

A piacfolyamatok állami szabályozásának kiemelkedő jelentősége a nemzetállamokat dilemmába kergeti. Ui. olyan mechanizmus, amely a nemzeti síkon található árak, bérek és kamatok konfliktusmentes államközi összehangolását lehetővé tenné – nem létezik. Ezért a nemzetközi koordináció elkerülhetetlen, ha egy olyan világrend a cél, amely különböző országok polgárai közötti kultúracserét, a javak kereskedését, a szolgáltatásokat mindenki előnyére, továbbá az egyének nemzeti határokon kívüli szabad mozgását lehetővé teszi. (Világkormány á la Ulrich Beck? RS 18VI17)

Röviden: A demokratikus nemzetállamoknak egy globális rendre, a globális rendnek pedig cselekvőképes nemzetállamokra van szüksége.

12

Mert csak egy demokratikus nemzetállamban találhatjuk meg azokat az árakat, melyek hatékonyak és egyben demokratikusan legitimek és csak a globális rendkeretek segítségével, fair érdek-kiegyenlítéssel jöhetnek létre az államok között.

Ezen föladat azonban sokkal nagyigényűbb, mint ahogy azt a társadalmi rendszerek spontán önrendelkezésének liberális mítosza 40 évig elénk varázsolta. A nemzetállamok harmonikus és békés együttműködése központi föltétele a központi gazdasági összefüggések egyetértő megértése. Egy ilyen megértés az elmúlt 300 évben csak egyszer volt, amikor a USA New Hamshire állama Bretton Woods nevű kisvárosában, 50 ország képviselői, a II. világháború végén találkoztak. Ott ( a németek nélkül) valóban egy globális pénzrendszer alapvonásai kialakításában egyeztek meg, amely több, mint 20 évig egy globális gazdasági csodát tett lehetővé.

Ma a globális síkon tornyosuló föladatok sokkal átfogóbbak és komplexebbek. Különösen az ökológiai követelményeket kell a gazdaságiakkal összhangba hozni. Nem túlzás, ha megállapítjuk: ez ma az emberiség eddigi legnagyobb kihívása.

13

1. GLOBALIZÁLÁS ÉS DIGITALIZÁLÁS – korunk kihívásai

Ha megkérdezzük az embereket mindenütt a világon, mik korunk legnagyobb kihívásai, a válaszok hasonlóak lennének. A legtöbben a globalizálást és a digitalizálást azonosítanák, mint olyan különleges jelenségeket, melyek képesek életüket jóra vagy rosszra fordítani.

Ez több, mint elképesztő. Bár a digitalizálás egy fenomén, de a munka racionalizálása már évszázadok óta az embertörténet sajátja, így azt hihetnők, megtanultunk vele bánni. Az is meghökkentő, hogy sem a nemzetközi szervezeteknek, sem a nemzetközi politikának nem sikerült akár egy „Global Governament”-csontvázat sem összerakni. Igen, az ezzel kapcsolatos kérdésekbe még csak bele sem kezdtek.

Min múlik, hogy a világ képtelen egy olyan ősrégi fenomént, mint a munka kiszorítását a technikai haladás által, megértsen vagy csupán egy nemzetközi gazdasági rend alapelveiben egyetértsen? Meg lehet ezt magyarázni a társadalmi aktorok ütköző érdekeivel? Ki akadályozza meg, hogy pl. a munkavállalók ill. érdekképviseleteik legalább megoldás-javaslatokat tegyenek? És miért kell a kormányérdekeknek ennyire egymástól különbözni, holott eddig mindig a szabadkereskedelem, a szabad piacok és a szabad vállalkozások jótét-hitében ringatták magukat? Mélyebb okai lehetnek annak, hogy a politika nem érti, vagy nem akarja érteni, hogyan alakítható ki egy működőképes gazdasági rend, nemzeti és nemzetközi síkon. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy egy ilyen gazdasági rend csakis empirikusan alátámasztott gazdaságelmélet alapján építhető föl.

Ám egy ilyen átfogó ökonómia-elméletnek semmi nyoma. (Itt sem? RS18VI17) Minden új elméletre döntő kell, hogy legyen – ahogy mi is ebben a könyvben megkíséreljük – hogy a „munka” és a „tőke” viszonyát újra meghatározza, továbbá a „pénz”, vagyis a gazdaság központi szabályzóeszközének a megfelelő helyét kiutalja.

Miért bukott el a liberális globalizálás?

Az utóbbi években olyan kijelentések özöne zúdult ránk, melyeknek lényege: a globalizálás és a digitalizálás az emberek tömegeit túlterheli. Elbizonytalanítják a polgárokat és a választókat, ezért azok a „populizmus” karjaiba menekülnek. Azok után futnak, akik megígérik nekik, hogy a gobalizálás és a digitalizálás alkalmazkodási fájdalmait enyhítik, vagy meg is szüntetik.

15

Donald Trump megválasztását, a „szélsőséges” pártok győzelmeit egész Európában (mint legutóbb a német AfD, Alternatíva No.-ért), a „közép”-pártok többsége ennek a globalizáció/digitalizáció-komplexnek a számlájára írja. Legyen szó anyagi egyenlőtlenségről, vagy privát gazdasági helyzetről - konvencionális szemszögből - a végén minden, az emberek ezzel az új világgal való szembeni elégtelen készenlétére vezethető vissza. Ezek az egyéneknek fájdalmasak ugyan, de összességében jólétünket növelik. Ha nem akarjátok a „flexibilitás” és az alkalmazkodó képesség” keserű piruláit lenyelni, így a populizmustól óvók ingerküszöb alatti intelme, a populisták a végén a lét elviselhetelen könnyűségével fognak benneteket a pokolra küldeni.

A globalizálás bírálata látszólag átfogó, ám egyszerre elvont, strukturálatlan. Az összes különböző szempontoknál és bírálatoknál gyakorlatilag sosem kérdeznek rá, hogy a szabadkereskedelem jót tesz-e? A globalizálás árt az egyénnek, mondja pl. Peter Bofinger, de használ a nemzeteknek (Kaufmann 2016). A menedzserek No.-ban és másutt riadókészültségben vannak, írja a Handelsblatt (Reuters 2016), mert egyre több embernek nehézséget okoz a változó világgal tisztába jönni. Új kereskedelmi háborúktól tartanak, mert a populisták nem hajlandók - népességük ellenállása ellenére - a globális szerkezetváltást a szükséges keménységgel végbe vinni. Thomas Fricke a „kisiklott globalizálás”-t korunk döntő problémájának látja, (Fricke 2016). 16 és még a globalizáció és az öngyilkosságok között is szoros összefüggést talál az USA egyes régióiban (uo.). Odáig azonban nem jut el, hogy rákérdezzen: mely pontokon és miért siklott ki a globalizálás? Mark Schieritz a Zeit-ben attól tart, hogy No., mint a G20 elnöklője, „fáradozásaihoz, a globalizálás sebeit begyógyítani” nemzetközi társakat alig talál (Schieritz 2016). E közben elfelejti, hogy No. maga kereskedelmi mérlegtöbbletével naponta új sebeket ejt. Kollégái ugyanebben a lapban egész szabadkereskedelem elleni lázadást látnak, bár szilárd meggyőződésük, hogy No.-ban a szabadkereskedelemnek több a nyertese, mint a vesztese. (Nienhaus&Tönnesmann 2016). Hogy No. egy kiemelt nyertes, elfelejtik megemlíteni. Ehhez csatlakozik Pascal Lamy (a WTO korábbi vezérigazgatója) azzal, hogy a „populisták” szerint az import rossz, az export jó, holott minden harmadosztályú közgazdász tudja, hogy ez képtelenség. Hogy Lamy honnan tudja, hogy az import rossz, nem árulja el.

Az ARD-Magazin plusminus, a kölni Institut f. deutsche Wirtschaft és a Bertelsmann-Stiftung segítségével „tisztázza”, hogy a szabadkereskedelem minden esetben jó (Krull 2016). Julian Nida-Rümelin (2016) úgy hiszi, a globalizálás-föloldás fázisai veszélyesek, mert egy ilyen szakasz a múlt század közepén „nemzeti szocializmusba és a II. világháborúba vezetett. Az FAZ (Frankfurter Allg. Zeitung, Armbruster 2017) részletezi, hogy a szabadkereskedelem mennyire a kölcsönösségből él és semmi esetre sem egyes országok terhére – miközben egyesek számára a keménység természetesen elkerülhetetlen. A német példa itt sem kerül elő.Richard David Precht, filozófus, világértő, szerző és entertrainer fölfedezte a digitalizációt, mely elveszi az emberek munkáját (pl. Phoenix 2017). Nem fárad bele bennünket azzal riogatni, hogy kb. holnapután a munka ki fog fogyni. A harmadik, a digitális forradalom fenyeget, káosz és fölfordulás a láthatáron, a szakszervezetek obszoléttá lesznek. Az SPD elveszti munkásklientúráját és egy párt sem tud választ adni az új, rendkívüli társadalmi kihívásokra. A CDU semmit nem fogott föl, a Linke vissza akar menni a 70-es évekbe, az AfD az 50-esekbe. Hogy az ún. digitalizálás körüli vita mennyire félre ment, azt Philip Plickert tárja elénk gyönyörűen (FAZ 2015). Az ott idézett „szakemberek” nyilvánvalóen nem fogják föl, hogy egy ősrégi előítéletnek ugranak be. A munkapiac-kutató, Richard Freeman (Harvard): „Amikor a robotok és a számítógépek a munkát olcsóbban végzik el, elveszik azt az emberektől – kivéve, ha azok alacsonyabb béreket is elfogadnak” Ez tévedés. Természetesen a technikai haladással ismételten bizonyos munkák megsemmisülnek (de nem a „munka”, mint olyan), mert a gépek valamit jobban, biztosabban, gyorsabban tudnak. Ez az emberiség története óta nem változott.

18

Ha az emberek a racionalizálás kezdete óta a munkahely-vesztést bércsökkentéssel sikeresen megakadályozhatták volna, nem lett volna anyagi jólét-növekedés. Ezt még az FAZ autor is fölismeri, amikor megállapítja, helyesen:

Hosszú távon nem igazolódott, hogy az új iparvilág nem kínál több új munkahelyet – ellenkezőleg. A növekvő termelékenységgel idővel a lakosság jóléte is emelkedett, széles körben. A modern gépek olcsóbbá tették a termelést, az árak estek. Így a kereslet is növekedni tudott. A régi agrár és kézműves foglalkozások helyett, melyek fölöslegessé váltak, új ipari szakmák jöttek létre.

Ám ebből értelmes következtetést nem von le, mert nem képes elismerni, hogy ahhoz, hogy ahhoz, hogy a racionalizálást letollazzuk, bért kell emelni. Ehelyett „emelkedő jólétről”, „növekvő produktivitásról” ír homályosan, megmagyarázni azonban nem tudja, miért kell az áraknak esni, hogy a jólét emelkedjen.

(Kovács, bognár, szabó helyett bullshits jobs? /D.Graeber, 2013/, a munkamegosztás abszurditása, szakbarbárság, lélekölő robotolás. Lásd: Munkahely-zsákutca, Kornai ellenében, Jólét? 5.szcenárió. okobetyar.blog.hu)

5. szcenárió:VISSZAHÚZÓDÁS A RÉGIÓKBA
   A források kimerülése világszerte, a gazdasági pangás, a klímaátcsapás életmód-változtatást kényszerít ki. A kormánynak sikerül a lakosságot ésszerű fogyasztásra rábírni, nagyban csökken a pazarlás és a létalapok fölélése. A visszaesés lassan jön, így van idő átállni egy ésszerű, józan életmódra. Minden városi építkezés (épület, metró, híd) értelmét veszti, mert egy ház 100 éves életében lakóinak ellátása megszakad. Távvezetékek (gáz, olaj, tel.) építése téves: felrobbantják. Olaj szállítása csakis katonai konvojjal lesz lehetséges. A távutazás megszűnik: nincs üzemanyag, sem cél, sem biztonság. Az esztelen anyag- és személyszállítás megszűnik. Vége a világkereskedelemnek és a globalizációnak. Az élet visszahúzódik mentsváraiba: a régiókba. Itt régiópénz lesz a fizetőeszköz, ill. visszatér a bartel és a cserekereskedelem: élelmet olajért, szolgáltatást szerszámért. Kisvasutak vezetnek a városokból a vidékre. Az ország ismét egyenletesen belakott. Új közösségek alakulnak, az élet olcsóbb és emberibb lesz. Mindenkinek lesz munkája: műveli a kertjét, építi a házát. Visszatérnek az igás állatok, az emberi erők. Az emberek nem fitnessz-centerekben edzenek, hanem zsákolással és pedálos generátorral. Az új technikákat (LED-világítás, napelemek) kombinálják a hagyományosokkal. Mielőtt az óriásgyárakat bezárják, örökéletű gépek gyártanak, kopó alkatrészek tartalékolásával. A maradék energiahordozókat és nyersanyagokat csak állam- és életvédelmi célokra tartalékolják.

A neoliberalizmus mérgezett almája

Az új gazdaságliberalizmus a 70-es években azzal az ígérettel lépett föl, hogy egyetlen központi szabályzócsavarral minden gazdasági problémát megold. A varázsszó ehhez: „flexibilitás”.

19

Minden életterület rugalmasságáról volt szó, de főleg a munkapiacéról. A munkabér, az új össz-közgazdasági gondolkodás döntő ismérve, a keynesianizmus és a XIX. sz. régi klasszikus gondolatvilágkép ütközéséből alakult ki. (A keynesianizmus a 30-as évekre datálódik, míg a régi iskola Adam Smith és David Ricardo műve, Léon Walras által modernizálva és általános piacelméletté kiépítve).

Ám a rugalmatlan bérek az új, keynesi gazdaságvilágban is szükséges rossznak számítottak, vagy szociális vívmánynak egyáltalán, amely politikai okokból nem kérdőjelezhető meg. (A keynesianizmus koncentrál először a ökonómiatörténetben összgazdasági összefüggésekre, ez még Marxnál is hiányzik). A keynesi forradalom során a merev bérek csak ritkán tartattak kifejezetten a sikeres gazdasági fejlődés föltételének. Ezért volt alig ellenállás a 70-es években, amikor a régi liberalista paradigma képviselői újból minden árat, beleértve a bérekét, az eredményes gazdaság legfontosabb tényezőjének tekintették.

Amikor a 70-es évek olajár-robbanása során magas infláció és munkanélküliség lépett föl, (a híres stagnáció), eljött a liberálisok ideje.

20

Most igazolhatták meggyőzően, de látszólagosan, hogy olyan rendszerek, amelyekben a piacgazdaság legfontosabb ára, a munkáé, ha rugalmatlan, megoldhatatlan konfliktusokat generál, mely keynesi receptekkel nem kúrálható. Csak flexibilis árak és független jegybankok (ez az új „gazdaságliberalizmus” üzenete) teremthetnek olyan föltételeket, melyeknél ezek a problémák megoldhatók.

A neoliberalizmus - szövetkezve a monetarizmussal - egy csak nehezen legyűrhető elméleti bástyát épített. A monetarizmus egy ősrégi tan, mely arra fogad, hogy sikerülhet egy olyan pénztömeg definiálása és technokrata szabályzása, mely az inflációt a gazdaságtörténet egy aprócska jelenségévé degradálja.

Ám, amit ez a „neoliberalizmus” a gazdasági problémák megoldásához építőleg hozzáadott, igen szegényes és egyáltalán nem új volt. Minden ár flexibilizálásán felül csak a szabadkereskedelmet ismerte és ismeri el, mint a jólét és a gazdasági fejlődés szükséges és elegendő föltételét. Következésképp, a globalizálást is egyenesen annak az eszköznek vélték, amely arról gondoskodik, hogy az egész világon a szabad vállakozók a szabad piacokon azt tegyék, amit a gazdaságliberálisok szerint jobban tudnak, mint az állam: a technikai haladás esélyeit a vállalkozói befektetések révén konzekvensen kihasználni és ezzel minden embert a szükséges gazdasági javakkal ellátni. Ha pontosabban megvizsgáljuk a neoliberális megoldás-javaslatokat és azzal a kérdéssel kezdünk, van-e az a szabadkereskedelem egyáltalán, amire a liberálisok esküsznek. A globalizálás kihívásainak kezelésére tényleg flexibilis bérekre és árakra van szükség? És mennyire terhelnek túl bennünket azok a tényállások, melyek a „digitalizálás” címszó alatt kerülnek megvitatásra.

Szabadkereskedelem, mint megoldás?

Az utóbbi években aligha vitt ki több embert az utcára, mint a TTIP, az USA-EU tervezett kereskedelmi egyezménye. Nyilván sok embernek jó érzéke van arra, ha egy ilyen egyezménynél egy ideológia fontos értékeit áldozzák be. A másik oldalon viszont a közgazdászok nagy többsége áll, akik foggal-körömmel a szabadkereskedelmet védelmezik. Számukra a szabadkereskedelem abszolút szükséges, hogy a gazdaság hatékonyan működjön. Ha minden ország – így a mögöttes idéa – az olyan javak előállítására szakosodik, amiket a legkedvezőbben tud gyártani, az egész világ nyer.

A liberális közgazdászok és politikusok számára semmi sem olyan szent, mint a szabadkereskedelem. Végülis ez az egyetlen, amit a liberális közgazdászok a „nemzetek jólétéhez” föl tudnak kínálni. Ez az „elmélet” lényegében még mindig egy doktrinára alapszik, amit a közgazdász David Ricardo 200 évvel ezelőtt fölállított. Akkor még attól tartottak, hogy a szabadkereskedelm még árthat is, mivel egyes államok olyan helyzetben vannak, hogy minden eladható terméket hatékonyabban állítsanak elő. Hogy az ilyen abszolút előnyöket kiegyenlítsék, a hátrányos országoknak protekcionizmus útján arról kell gondoskodniuk, hogy termelőik túlélő esélyt kapjanak.

22

Ez ellen állította föl David Ricardo híres elvét, miszerint a nemzetközi kereskedelemben nem az abszolút, hanem a komparatív előnyök számítanak. Ha pl. - ez Ricardo egyik példája – egy állam gyártója jó cipőket gyárt, egy másik hatékonyan kendőket, a kettő akkor is kereskedhet egymással, ha a cipőgyártó kendőt is tud kedvezőbben gyártani. A szakosítás tehát a cipőgyártó koncentrálása a cipőgyártásra és a kendőgyártó a kendőre. Mindkettőnek a csere jobb eredményt hozna.

Már ez a példa is mutatja, hogy Ricardo idéája mennyire életidegen. Láthatólag azt föltételezi, hogy a suszter a cipőkészítéssel teljesen el van foglalva, így eszébe sem jut, egyszerre cipőt és kendőt is gyártani. A való világban azonban teljesen leterhelt népgazdaság nincs. Mindenki, ha abszolút előnyhöz jut, minden előnyt ki fog használni, és nem fogja magát egy termék gyártására korlátozni.

Ehhez még azt is föltételezte, hogy – teljes foglalkoztatás esetén – a munkaerők kifizetése mindig és minden érintett országban pontosan a munka és a tőke hiányhelyzetét tükrözi. Ez egy további heroikus föltételezés. A nemzetközi kereskedelemben ugyanis a nominális mennyiségek a döntőek, mivel – a devizarelációkkal – a kereskedelem döntő árait határozzák meg.

23

Mi történik pl., - ami gyakori – hogy a különböző országok inflációsrátái messze eltérnek egymástól? Tegyük föl pl., hogy egy állam kifizetett bérnövekményei jelentősebben meghaladják a termelékenység fokozását, mint egy másik államban. Akkor az első állam termékei szisztematikusan megdrágulnak és ezen termékek iránti kereslet visszaesik.

Bár a tőke- és a munkaszűkösségeken semmi sem változott, ill. ez mindenütt teljesen egyenlő. Ekkor kellene egy működő mechanizmus, amely arról gondoskodna, hogy a szétfutó árak és bérek - nemzetközi devizában számítva – kiegyenlítésre kerüljenek. Ha azt hihetnénk, ez a devizapiac lenne: tévedés. A devizák ma a spekulánsok játéktereivé váltak, és már évek óta teljesen téves irányba visznek, mivel az inflációs és a kamatkülönbségeket a különböző devizaterületeken kihasználják, hogy gyors nyereségre tegyenek szert. Így a magas inflációjú országok devizáit föl, az alacsony inflációsokét pedig leértékelik. Ez pontosan az ellenkezője annak, ami a kereskedelem kiegyenlítéséhez kellene. Ricardo szabadkereskedelme tehát itt is zátonyra fut.

Ám ez még nem elég. A nemzetközi kereskedelem klasszikus elmélete fölteszi, hogy a direkt befektetéseket (tehát a dologi tételek áthelyezését) melyek a magas produktivitású államokból az alacsony temelékenységű és bérű államokba irányulnak, mindenkor a munka és a tőke relatív árai vezényelik.

24

Egy nyugati telefongyáró, amely Kínába helyezi át a termelését, ott egy teljesen új technológát talál föl, mely lényegesen munkaintenzívebb, mint a hazai, hogy a kínai alacsony munkabéreknek megfeleljen. Ez a föltételezés már nem is kérdéses, egyenesen nevetséges. A neoklasszikus egyensúlyelmélet föltételezi, hogy a vállalatok nem csinálnak nyereséget. Főleg nem monopolisztikus előnyből. Ha tehát Kínában mobilokat gyártatnak, ezek szerint a sikeres nyugati technológiát elvetik és kitalálnak Kína számára egy új munkaintenzitású technológiát. Ezzel ugyanazt, ugyanolyan minőségű terméket gyártanak és a világpiacon ugyanannyiért kínálják.

Ezzel a gyártó lemondana arról a nyereségről, amit akkor kapna, ha a magasabb nyugati produktivitást az alacsonyabb kínai bérekkel kombinálná. Ekkor ui. a darabbér költségeit, (tehát az óradíj per az óránkénti reális termékérték) jelentősen csökkenthetné. Ezt a vállalkozó nem használja, mivel extra nyereséget nem csinálhat.

Direkt befektetéseknek tehát ma olyan óriási hatásai vannak, hogy pl. a kínai kereskedelem nyugati államok kereskedelmeivel nem hasonlítható össze.

25

A kínai kereskedelem főleg nyugati, Kínában működő termékeinek kereskedelméből áll össze. Becslések szerint Kína összes exportjai 60-70%-a nem kínai vállalatoktól ered, hanem kihelyezett nyugati gyártóktól. Ez mutatja, hogy a szabadkereskedelem klasszikus indoklása teljesen hamis.

Következésképp ezen világ teljes szabadkereskedelmi ideológiája nemcsak valótlan, de egyértelműen téves. A nemzetközi kereskedelem lehet ugyan szabad, de, hogy hatékony-e, nem tudjuk. A szabadság és a hatékonyság egyenlővé tétele a TTIP és hasonló szabadkereskedelmi egyezmények alapja és indoklása.

Nem tudjuk, hogy a szabadkereskedelem liberalizálása hatékony-e? Azt állítani, hogy a szabadkereskedelemebe való minden beavatkozás káros és hatástalan, egyszerűen téves. Ha pl. egy ország egy másik olyan országból való import ellen erősen védekezik, ahol vállalatok rendkívül nagy monopolnyereséggel magas termelékenységet párosítanak alacsony bérekkel - nem ítélendő el. Egy ilyen ellen irányuló protekciós intézkedés az egész világ jólétét javítja, mert megakadályozza, hogy az egyébként egészséges belföldi vállalatok ilyen monopolnyereség által károsodjanak.

Még rosszabb, ha némely állam merkantilista módon kísérli meg sokkal többet exportálni, mint importálni. A jelenség, mely a „globális egyenlőtlenség” nevet viseli, szöges ellentétben áll a szabadkereskedelmi doktrínával.

26

No. az ún. export-világbajnok itt a legfőbb bűnös. A nemzetközi kereskedelem gazdasági sikere vagy sikertelensége számára a kereskedelem többlete vagy hiánya sokkal fontosabb, mint a potenciális termelékenység-kihatások. A valóságban, amint számottevő és tartós külkereskedelmi szaldók lépnek föl, a kereskedő partner semmi ösztönzőt nem kap egyezményeket kötni olyan országokkal, melyek többletüket védelmezik.

Sem az erőteljes váltókurzus, direkt befektetések, bérdömping nem tárgya a szabadkereskedelem ideológiájának. Ez annyit tesz, a szabadkereskedelem védelmezői egy olyan doktrína alapján hozzák döntéseiket, melynek semmi köze a valósághoz. Amire a globalizált világnak sürgősen szüksége van, az egy devizarendszer és nem a kereskedelempolitika-doktrína-vita. Ez a rendszer megakadályozná, hogy egyes országok bérdömpinggel és hasonlókkal hosszabb időn át igazságtalanul abszolút előnyhöz jussanak.

Merev bérek és a globalizálással való fenyegetés

A liberálisok a globalizálás következményeiről szóló vitát már korán napirendre tűzték, nagy politikai dobpergéssel és fenyegetésekkel. Mivel a berlini fal leomlása után sok kelet-európai és ázsiai ország (az új kínai szuperhatalom...) belépnek az árucserébe, Nyugat már nem mehet a régi úton.

27

Mivel a nemzetközi munkamegosztásba új szereplők kapcsolódnak be, a tőke-munka-hiányviszony alapvetően megváltozhatott.

Mivel a fejlődő és a transzformációs országokban munka bőven akad, de tőkehiány van, a tőke/munka árainak alkalmazkodni kell az új hiányrelációkhoz. A munka olcsóbb, a tőke drágább kell, hogy legyen. Rugalmatlan bérek az ipari államokban amúgy is munkanélküliséget okoznának. Elosztási harcok a régi gazdag államokban kivinnék a tőkét külföldre, mivel az alternatíva mindig megvolna, tőkét a fölzárkózó országokba fektetni.

Vélhetőleg a globalizálásról folyó vitákban egy másik tézis sem kavart föl annyi port, mint ez az egyszerű, primitív levezetés, mely a „munkapiac” neoklasszikus elméletéből következik. Bár az elmélet nem tartható, de az ellene fölhozott érvek is igen szegényesek. Ezek döntő oka: a progresszív kögazdászok ódzkodnak a neoklasszikus munkapiac-elméletet teljes egészében elvetni. Ha kezdettől fogva nem bonyolódnak bele a munkaviszony-elméletbe, hanem a bérek szerepét, mint a belső kereslet stabilizálását emelik ki, megmutatták volna, hogy nem a kínai munkások határozzák meg a béreket No.-ban. Valójában a piacok nyitásánál és globalizálásnál mindig a szerkezetváltoztatásról és a dinamikáról van szó. A neoliberalizmus egyiket sem ismeri, így választ sem tud rá adni.

28

A nagy félelem

A mai modern társadalmakban a legnagyobb politikai és gazdasági fenyegetés kétségkívül a munkanélküliség. Ez sok figyelő és érintett számára komoly intés, hogy így nem mehet tovább. De a levont következtetések is rendszerint zsákutcába vezetnek. Közgazdászok és nem-közgazdászok, munkavállaló képviseletek, szakszervezetek, de főleg a jó szándékú filozófusok és kritikus értelmiségiek a globalizálással és digitalizálással sújtott világunkat úgy látják, hogy a jóléti állam megszerzett kedvezményeit el fogja söpörni. Szerintük csak a vaskalaposok és a vak elszigeteltek zárkóznak el a történelmi szükségességtől, miszerint életszínvonalunkat gyökeresen kétségbe kell vonnunk és a jövőben a személyes életkockázatokat (munkanélküliség, öregség, betegség) az állam helyett saját zsebünkből kell majd pénzelnünk. Tehát a jóléti állam azért szűnik meg, mert sok szegény ország is a világkereskedelemben aktívan részt akar venni. Kínaiak milliói törnek be a gazdag államok határain és erővel kikényszerítik részvételüket az itteni jólétben - a mi költségünkre. Ha igen, miért emelték meg a gazdag országok termékei értékesítését Kínában ilyen drámaian?

29

Ezeket a kérdéseket nem kell megválaszolni, ha a digitalizálás és globalizálás doomsday prófétái beszélni kezdenek. Elég a megfelelő kulcsszavakat bedobni és máris megkezdődik a „nadrágszíjat szorosabbra húzni” és a „nagy lábon élni” örökös körforgása, amely mindig a jóléti állam lefaragásával végződik. (Ha kiönt a víz, másképp beszélnél!RS18VII13)

Mit követel a globalizálás?

A globalizálással való riogatás helyett, a nemzetek békés együttélése gazdasági területein, lehet egyszerű szabályokat fölállítani. Ezek a szabályok – bárki által is megfogalmazva – köteleznék az államokat, hogy mindegyik saját körülményeihez alkalmazkodjon, tehát ne éljen erején fölül. Ettől többet állam a többiektől nem kérhet és a globális rendszabályzás sem kényszeríthet ki többet a polgároktól. Ennél több jelentene egyesektől követelni, hogy erejük alatt, másokat pedig kényszeríteni, hogy erejük fölött éljenek. Mind együtt nem tudnak sem szegényebben, sem gazdagabban gazdálkodni, mint amit körülményeik megengednek (Flassbeck & Spiecker 2016). Közgazdász szaknyelven: minden állam igényeit saját termelékenységéhez kell, hogy mérje. 30 Kiskereskedelmi síkon ez közvetlenül érthető: egy gazdasági alany tartósan nem adhat ki többet, mint amennyit bevesz, tehát igényei kielégítésére mindenkinek meg kell dolgoznia. Ha többet ad ki, drágán él, eladósodik és hitelezőt kell keresnie. Ez hiszi, hogy az adósságot egy nap visszafizetik, tehát az adós produktivitása megfelelő. Másik irányban ugyanez: tartósan nem lehet kevesebbet kiadni, mint amennyit keresünk. Mert aki erején alul akar élni, keresnie kell másokat, akik el akarnak adósodni, tehát valakit, aki erején fölül akar élni. (? Takarékbetét, párnaciha?RS18VII14). Ha senkit nem talál, aki annyira el akar adósodni, amennyire a másik takarékolni, nincs átvevő arra, amelyet ez jelenlegi kívánságain felül termelni akar. Hiányzik neki a kereslet, mely szükséges jövedelmi célja eléréséhez és a takarékterv meghiúsul. Mit jelent azonban saját termelékenységhez és viszonyokhoz való alkalmazkodás a nemzetközi kereskedelemben? A nemzetközi munkamegosztásból mindenki csak akkor tud profitálni, ha egy ország sem emeli versenyképességét protekcionizmussal, vagy hasonló intézkedéssel, más ország terhére. Egymással egyenjogúan csak akkor tudnak kereskedni, ha tartósan egy ország sem él nagy lábon, vagy takarékosan. Ha ez mégis megtörténik, tehát az általános szabályok megsértésével tartósan adós és hitelezői pozíciókat építenek ki, a saját devizájú államok között előbb-utóbb az átváltási árfolyamok passzítására kerül sor. Ha egy állam rosszabbodó adóshelyzete folytán hitelképességéből veszít, pénznemét leértékelik. És fordítva: ha adós-erőssége nő, előbb-utóbb valutáját föl kell, hogy értékelje, vagyis külföldi takarékait pedig le. A váltó-szelep, ha több szempontból problematikus is, úgymond bizonyítéka, hogy a nemzetek különböző teljesítményképességei kiegyenlítésére kipróbált eszközök nem váltak be.

Mindazonáltal maguk az államok nem gazdasági alanyok, hanem sok gazdasági alanyból állnak. Hogyan lehet a vészváltószelep nélkül elérni, hogy az a kiskereskedelmi szabály, miszerint mindenki hosszabb távon alkalmazkodjon saját termelékenységéhez, érvényre jusson? Egy ország hosszú távon automatikusan illeszkedik termelékenységéhez, ha az átlagolt egy főre eső átlagos reáljövedelem ugyanolyan tempóban növekszik, mint az átlagos produktivitás (tehát a reáljövedelem növekedése óránként). Ez logikusan – és ezt a sokrétű tapasztalat megerősíti – a legjobban úgy érhető el, ha a népgazdaság átlagos nominálbérei a várható átlagos produktivitás-emelkedés összegével és a célinflációrátával növekednek.

Ez az egyszerű bérszabály (?) egyrészt magába foglalja, hogy nemcsak az alkalmazottak, a „munka-faktor”, hanem a tőkeoldal is arányosan részt vesz a gazdaság fejlődésében.

32

Másrészt, egy stabilis inflációs rátát enged meg, mert a nominálbér-növekedés és a termelékenyég közti távolság (az ún. darabbérköltség fejlődése) az egész költségfejlődés döntő meghatározója lesz, mely az árkialakulást nagymértékben meghatározza (később megmutatjuk).

Tehát épp a lakosság széles tömegeinek részvétele a termelékenység fejlesztésében bérköltség-emelés útján történik, ami a nemzetközi munkamegosztással harmonizál. Ezzel szemben az erő-alatt-élés stratégiája, tehát a kísérlet, tömegeket kizárni hosszú éveken át a produktivitás-emelésből, bizonyos, hogy nemzeti és nemzetközi zsákutcába vezet. No. évek óta mindkettőbe beszorult, mert a globalizálás kihívására úgy próbált meg válaszolni, hogy maga tartaléklángra állt és ezzel mások készségére számított, egyre magasabb nemzetközi eladósodás elfogadására.

Magasbér- és alacsonybér-országok közötti kereskedelem

2000-ben No.-ban egy dolgozó évi 25000 eurót keresett bruttó, egy kínai kb. 1150 eurót. Hogyan kereskedhet két ilyen ország egymással, melyeknek bérszintjük ennyire eltér? Nem kellene az összes terméket Kínában előállítani és onnét No.-ba behozni?

&

54

Ha a robotok által teremtett produktivitás-lehetőségeket (ez a termelékenység lehető növekedése) nem követi hozzáadott kereslet, a vállalkozások elbocsátják munakerőiket. Mivel ez teljesen világos, nem kell a nagyon tökéletlen és jelentős negatív mellékhatású piaci folyamatokra várni, aminek végén az áresés révén a reálbérek emelkednek, hanem eleve ( a tarifapartner vagy ha kell, az állam) gondoskodjon arról, hogy a nominálbérek olyan erősen emelkedjenek, ahogy az a trendszerű produktivitásnövekedésnek plusz az inflációcélnak megfelel. Aki a Zenralbank kitűzött inflációs célját értelmesnek tartja, azt is helyeselje, hogy a nominálbéreket ily módon szabályozzák.

FLASSBECK: EGY ÚJ NEMZETKÖZI PÉNZÜGYI RENDSZER 370. oldal

Ahogy a fönnálló nemzetállamokon belül nemzeti csereszabályok vannak, ugyanúgy a globális cserére is kell lenni globális szabályoknak. Ezeket nem egyes államok állíthatják föl, hanem egy nemzetközi államközösség.

371

Ahogy a liberalizációnál az ipari államok sürgető és vezető szerepet vettek át,itt is az élen kell, hogy járjanak, ha arról van szó, hogy a pénzügyek és a valuta területén egy nemzetközileg elismert és keresztül vihető szabályrendszert kell kidolgozni. Egy új világvaluta-rendnek egyrészt a nagy blokkok közötti valutaviszonyokat kell szabályoznia, másrészt kisebb országoknak is meg kell adnia az esélyt, hogy valutáikat várható jó eredménnyel a nagy blokkokhoz kössék. Abszolút fix váltókurzusok vagy egy valutaúnió csak akkor állhatja meg a helyét, ha minden résztvevő nemzetnek belső költségvetését és inflációját sikerül határok között tartania, amit minden uniótag kész elfogadni. Hogy áru és tőke a világban szabadon mozoghasson, olyan régiók között is egy fenntartható valutarend kifejlesztése szükséges, amely régióknak – különböző okok miatt – költség- és infláció-konvergenciája gyorsan nem sikerülhet.

A források szétosztásában és a befektető döntésekben torzulások léphetnek föl, erős, az infláción fölüli váltóárfolyam ingadozásainak kiegyenlítése miatt. Egy valuta belső értékének, tehát vásárlóerejének ingadozása is ugyanúgy hátrányosan hat. Váltóárfolyam-változtatások csak inflációkülönbségek kiegyenlítésére kellene, hogy szolgáljanak. Ebből egy új világvaluta vezérfonala adódhat, eléggé stabil váltóárkurzusok esetében. Ennek alapján racionális gazdasági döntéseket lehet hozni. Ám egyidőben legyen annyi rugalmasság is, hogy minden állam nemzetközi versenyképessége megmaradjon. Egy ilyen ellenőrzött flexibilitás rendszere fölépítéséhez a nemzetközi együttműködést ezen a téren jelentősen erősíteni kell.

372

Ez először is a nagy ipari államok föladata. De ugyanúgy a nagy és kis népgazdaságok viszonyát is fejleszteni kell. A terjedő globalizáció, a világgazdaság egyre erősödő integrációja tükrében – a valutarendszertől függetlenül – a kis nemzetek egyre inkább képtelenek önálló gazdaságpolitikát folytatni. Ha áru- és tőkepiacaikat nyitva akarják tartani, váltóárfolyamaik szélsőséges kilengéseit elkerülendő, egy globális felügyelet és együttműködés alá kell vetniük magukat.

Egy új világvaluta-rendszerhez a nemzetközi közösségnek hatékonyan működő intézményekre van szüksége. Mindkét Bretton Wood-Intézet (a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) a múlt évtizedekben feladatfelosztásukat és szerepüket a világgazdaság változó körülményeihez igazították. Mindkét intézet föladatait egy globális pénzügyi rendszernél újra meg kell fogalmazni.

Az IWF esetében ez annyit jelent, hogy föl kell idéznie eredeti szerepét a Bretton Wood-rendszerben. Ekkor újból át kell vennie a valutarendszer működési módjainak felügyeletét és a résztvevők makroökonómiai tanácsokkal való ellátását. Ezekhez tartozik pl. egy korai-előrejelző-rendszer fölépítése és kezelése, amely a súlyos gazdaságonkívüli egyenlőtlenségek keletkezésének veszélyeit fölismeri, az érintett országokat figyelmezteti és informálja a többi résztvevőt.

373

Ugyanúgy gyors intézkedések szervezése és kivitelezése financiálisan bajba jutott országok számára is az IWF föladata lenne.

Egy másik intézmány, pl. a Basel-i Nemzetközi Fizetéskiegyenlítési Bank (Bank für Internationalen Zahlungsausgleich) egy ilyen aktivitásnál szerepet kellene, hogy vállaljon, sokkal inkább, mint eddig, úgy, hogy az összpénzügyi szféra rendszerkockázatait elemzi és idejekorán ellenintézkedéseket javasol.

A globalizált piacoknál sem másképp, mint ahogy az nemzeti síkon magától értetődő, a kockázatok átvállalására szabályokat kell kidolgozni, információ-kötelezettséget, tehát hitelfelügyeletet kell bevezetni, a legszélesebb értelemben. Ehhez multilaterális egyezmények szükségeltetnek. A szabályzások ezen a téren azonban nem korlátozódhatnak az államegyezményekre. A privátszektor, tehát mindenki, aki a világátölelő pénzpiac esélyeit ki akarja használni, a kockázatok fedezésében jelentős mértékben részt kell, hogy vállaljon.

Gyakori az aggódás, hogy egy új világvaluta-rend és egy globális pénzügyi rendszer nemzeti szuverenitások elvesztéséhez vezethet. Ma a világkrízis azt mutatja, hogy ezektől az eseményektől való teljes lekapcsolódás, ilyen értelmű szuverenitás, nem fordulhat elő. A világ minden nemzete ilyen módon érintett. A II. világháború után a különböző valutarendszerek tapasztalatai világossá tették, hogy egy valutarendelkezés alkalmazása nem engedte meg az effektív leválást.

374

A nemzeti szuverenitás részleges elvesztése nem egy alkalmatlan valutarend következménye, hanem az áru- és tőkepiacok megnyitásának közvetlen eredménye. Ha effektív kereskedelem a cél, a váltóárfolyam-politikában való nemzetközi kooperációnak nincs alternatívája.

KLÍMAVÁLTOZÁS ÉS KÖRNYEZETVÉDELEM

A klíma és a környezetvédelem két nagy kihívás, melyek akkor is megmaradnak, ha a gazdasági problémákat javarészt sikerül megoldani. Ám itt is az emberiségnek sok gazdasági előítélet áll útjában. Teljesen mindegy, hogy a klímaváltozást, vagy a források túlhasználatát tartjuk döntő problémának, minden azon múlik, milyen viselkedés-változásokat akarunk elérni a piacgazdaság globális rendszerében.

Egy gazdasági dinamika realisztikus elmélete nélkül itt sem jutnánk előbbre. És pontosan ezen hiúsulnak meg a kísérletek, hogy az emberi élet természetes föltételeinek hatékony védelmét szavatolni lehessen.

Klímaváltozás és a piacgazdaság dinamikája

A környezet- és a klímavédelemnél az életföltételek mindenkori nemzeti állapota dönt, a politika konkrét választott útja révén. Itt is egy rendkívüli útfüggőség mutatható ki, melyből egy ország sem menekülhet.

375

Aki a múltban (mint pl. Svájc) áramfejlesztésre vízerőbe fektetett, teljesen másképp fog a klímával bánni, mint pl. No., ahol a barnaszén volt a legfontosabb fosszilis energiahordozó. A sok atomerőművel bíró Franciao. megint más feltételekből indul ki.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a klímaváltozás megfékezése vagy megakadályozása globális kihívás. Ezért a fenti különböző feltételektől függetlenül, csak akkor lehet a fosszilis energiahordozók csökkentésére hatékony stratégia, ha legalább a legfontosabb államok egy ilyen stratégiában megegyeznek.

Gazdasági szemszögből az ökológiai válságra adandó válaszhoz jelentős segítség adható, hisz itt a természetes források erőteljes fogyatkozása áll a központban.

Az elemzés klasszikus mikroökonómiával kezdődik. Első lépésben ui. az a kérdés, egy adott árupalettából az emberek mennyit hajlandók beáldozni, ha egészséges környezetért több forrást kell bevetni. Pl. fogyasztási cikkek gyártásakor keletkező károk szanálásánál, vagy, hogy a jövőben kevesebb káros anyagot kibocsájtó termelési módokat vezessenek be. Tehát költség-haszon kalkulációt kell fölállítani és hagyományos fogyasztási cikkekről lemondani, hogy környezeti károkat előzhessünk meg. (Tipikus növekedésrajongó közgazdász okoskodás, ahelyett, hogy kimondaná: ennek az esztelen, őrült fogyasztásnak, anyag- és személyszállításnak véget kell vetni! Aki vizet vesz a boltban; kitűnő, jól zárható, könnyű PET-palackot a szemétre dob, órákat autózik egyedül – az nem normális!RS).

Második lépésben meg kell néznünk, mit jelent ez összgazdasági szinten.

376

Környezetvédelem, mint preferencia

A legfontosabb és a közgazdászok által hevesen vitatott probléma abban áll, hogy a normális gazdasági szubjektum nem kap közvetlen hasznot abból, ha a termelésnél csökkenti a káros anyag-kibocsátást, mert nem lakik egy ilyen erőmű mellett. Ehhez jön, hogy nem tudja, hogy a többi gazdasági alany más régiókban vagy országokban ugyanígy megváltoztatja-e viselkedését és hogy a környezet-intézkedés szignifikánsan megemeli-e az összhatást? Másként: Ha egy bizonyos termék produkciójánál környezetkárok lépnek föl, nem lehet minden további nélkül azt hibáztatni, aki keresletével ezt a hatást okozta. Az összhatás semmilyen individuális költség-haszon kalkulációban nem merül föl. Ökonómia-nyelven szólva, extern hatásokat produkáltunk, melyek bár a társadalomnak ártanak, senki ezért személyesen felelősségre nem vonható. (Lásd vörös-iszap per, ahol mindenkit fölmentettek!RS).

Íme egy egyszerű példa: az autókban elégetett üzemanyag káros gázokat eredményez. Ezek az autó vezetőjét direkt nem károsítják, hanem azt, aki mögötte autózik. Tehát egy sofőrnek sincs érdekében autóját tisztábbá tenni, míg nem lehet biztos abban, hogy a többiek is ezt fogják tenni. Következésképp az államnak kell beavatkozni és mindnyájukat arra kényszeríteni, hogy tegyenek valamit a káros gázok ellen. A negatív externális hatást megakadályozandó az állam előírásokat hozhat, az autózást általában megdrágíthatja, vagy technikai normákat írhat elő a káros anyagok csökkentésére.

377

Azt is megpróbálhatja, hogy az externális hatásokat előírásokkal internalizálja, tehát az egyénnel érzékeltesse, anélkül, hogy más technikát írna elő. Pl. előírhatná, hogy a kipufogó gázokat először a kocsi belsejébe kell vezetni. Ez radikálisan hangzik, de vélhetőleg a leggyorsabb út. Véleményünk szerint, ha ezt az USÁ-ban 100 éve ezt bevezették volna, ma ugyanannyian vezetnének autót, mint most tesszük. Ekkor valószínűleg H2-autókat hajtanánk, mindenesetre az olaj egy nagy részét a földben hagytuk volna és kevesebb klímagázt produkálnánk. (1988-ban csináltunk egy hidrogén-konferenciát Kölnben. A H2 drága, előállítása rossz hatásfokú, részben ez is olajból jön. Még a földgázos autók sem terjedtek el, annyira körülményes és veszélyes ez a technika. Soha ilyen tömény és jól kezelhető energiahordozónk nem lesz, mint az olaj. Kár elégetni, amikor szerszámokat, gyógyszereket, élelmet lehet belőle csinálni.RS).

Ez a példa mutatja, hogy a mikroökonómiai kérdésföltevés zsákutcába vezet. Az a klasszikus döntéshelyzet, amelyből kiindul, a gyakorlatban nem is fordul elő. Az információk, melyek ahhoz szükségesek, hogy az emberek többségét döntés elé állítsuk, („Mit akartok? Több környezetvédelmet, vagy több árut?”) nem állnak rendelkezésre. Ez azzal kezdődik, hogy nincs egy adott „árupaletta”. Mindig dinamikus rendszerben mozgunk, ahol az emberi föltaláló szellem ezt az árupalettát folyamatosan bővíti, így szerkezete drámaian változik. Az emberek preferenciáikat sem ismerik, mert az újonnan föltalált termékek preferenciáit a jövőben fogják előállítani. (El tetszett szállni, Tanár úr? Minden föl van találva, ami most jön, az fölösleges vagy káros, 2004, RS). Ehhez jön, hogy a technikai haladással a lehetőségek is, környezetvédelmet gyakorolni, folyamatosan változnak. Senki sem tudja sok évre előre megmondani, hogyan alakul a választás a normál áruk és a zöld termékek között és hogy ez egyáltalán számít-e még? Vegyük ismét a H2-autók példáját. Ha egyszer már sikerült bevezetni, a következő 100 évre már teljesen irreleváns, milyen drága volt és mennyi normáltermék maradt fölhasználatlanul, vagyis az emberiség mennyi haszonkiesést kellett, hogy elszenvedjen, mert már korán a „drága” technikát választotta.

A gondolat, hogy környezetkárok rendszeresen a piacrendszerben lépnek föl, (externális hatások az emberek „normális” preferenciái nyomán) és ezeket az állam ilyen vagy olyan módon internalizálni kényszerül, akkor lesz teljesen életlen, ha a környezetvédelem az emberek preferenciái egy részévé válnak. Akkor tehát, ha az emberekben tudatosul, hogy a szükséges termékekkel a természetes környezet elhasználódik, és itt egy óriási fölzárkózó ill. megelőző igény lép föl, a már megesett károk helyrehozásának vagy új károk elkerülésének kívánsága, a normális preferenciákkal, mikrosíkon, versenybe fog kerülni.

379

Ekkor vállalkozókra lesz szükség, akik ezeket a preferenciákat fölvállalják és keresztül viszik. (És ki szanálja a szanálókat? Szemetet a 3. világba? RS). Mivel ezek a preferenciák nem föltétlen jobb termékek iránti keresletben nyilvánulnak meg, hanem inkább az absztrakt készségben, többet fizetni a környezetért, itt az államnak kell beavatkozni. Kényszeríheti a vállalkozókat bizonyos óvintézkedésekre (pl. katalizátorokra, szűrőkre vagy más technikák beépítésére az autókba) ezzel a polgár jobb levegő-igényét teljesíti, egyidőben ennek költsége viselésére is. Ám a kényszer csak abból a tényből ered, hogy különben sokan potyautaskodnának, mondván, „mások” már eleget tettek, ők ezért már nem kell, hogy fizessenek.Teljesen másképp, ahogy azt velünk a piac-apologéták elhitetni próbálják, miszerint az állami kényszer az, amikor az állam az emberekre valamit ráerőszakol, amit azok egyáltalán nem akarnak. Az állam, mint egy vállalat, meggyőzi a polgárokat, vegyék meg termékeit. A kényszer nem jelenti a priori, hogy ez a piacnak teljesen idegen.

De ha ez így is lenne, hogy az állam csupán jobb belátásból cselekszik és a polgárokra valamit ráeröltet („meritorikus” termékeket teremt, mondták régen) ami egy demokratikusan választott államvezetés fölmérése szerint jólétüket szolgálja és a piacnak idegen – mint közgazdász, nem mondhatom egyszerűen, ez a valami a piacnak idegen, ezt le kell, hogy, úgymond, vonjam a jólétből.

380

Az persze, hogy az állam a gyereket iskolába küldi és nem szabad dolgozniuk, egyesek érezhetik ugyan kényszernek, mégis a polgárok túlnyomó része ezt ma magától értetődőnek tartja. (Kellett is hozzá 200 év!RS). Tudják, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a társadalom hosszú távon anyagilag és szellemileg gazdagodjon. Ha ezen az alapon a környezet- és klímavédelmet a polgárok és a társadalom igényeihez és preferenciáihoz soroljuk, egy egész problémaköteg oldódik meg, amely az uralkodó gazdasággal és a környezetvédelemmel, különösen az ún. „környezetvédelmi költségekkel” kapcsolatos.

Költségek és munkahelyek

Mik ezek a híres költségek, melyeket a gazdaság emleget, ha a környezetvédelemről van szó? Ha pl. a VW ugyanúgy, mint az összes többi, az emisszióértékek betartására egy technikát építene be, hol lenne itt a probléma? A többletköltségek a fogyasztókra hárulnának, ha ezáltal a jármű drágább lenne, és ezek a költségek megnövelt termelést jelentenének a technika beszállítóinak. A vásárlók többet fizetnének az autóért, de ezt – adott jövedelemnél – más fogyasztásból vennék el. Az autógyárak lemondhatnának valamilyen díszítő elem beépítéséről és így a magasabb környezetköltségeket kiegyenlítenék.

Összgazdaságilag nézve az eredmény mindig ugyanaz: jövedelem-többletek keletkeznének, és munkahelyek a beszállítóknál, ahol a megtakarítás történik, ott kevesebbet keresnének (munkahelyeket számolnának föl), pl. a díszítő elemeknél. Ez nem probléma, csupán teljesen normális impulzusok a szerkezetváltás irányába, melyek naponta privát diszpozíciók nyomán megesnek. A politika ezzel nem kell, hogy foglalkozzon.

Ha azonban a politika egy autógyár egy beszállító ágát terheli meg, csapdába kerül, mert be kell, hogy vallja, hogy egy szakág vagy egy termelő pozícióját gyengíti azáltal, hogy állami előírásokkal a gyártást megdrágítja. Ekkor a politika nehezen fogja kimenteni magát a munkahelyeket veszítő termelőknél, azzal, hogy a környezetvédelem fontosabb, mint a munkahely. Így kezdődik egy huza-vona, amibe egy kompetens állam (tehát amelyik kizárólag összgazdaságilag gondolkodik) egyáltalán nem kéne, hogy belemenjen.

382

Itt egy pillantással látható, miért megy félre egy szakág síkján a környezetvédelem-munkahely-vita. A mindenapi szerkezetváltozásnál, melyet a privát termelők ránk tolnak, (pl. reklámmal) sosem kérdezzük, ezek vajon kedvezőek-e a munkahelyekre és a jövőre? Ha egy tablet egy deszktopot kiszorít, a munkahelyek és kereseti lehetőségek eltolódnak. Senkinek sem jut eszébe ezeket a fejleményeket elvágni vagy gyöngíteni, a munkahelyek érdekében. Csak amikor az állam van belekeveredve, protestál minden egyes termelő (főleg a nagyok). Ez a konfúzió természetesen nem volna lehetséges, ha a népgazdászok valóban népgazdaságot csinálnának és nem álcázott üzemgazdaságot. Itt az ökonómiai konfúzió egy igen szomorú fejezetét kell megnyitnunk. Az uralkodó gazdaság ui. már a 70-es években a varázslatos négyszögből, tehát a makroökonómiai célokból (árstabilitás, külgazdasági egyensúly, magas foglalkoztatottság, megfelelő növekedés) sikerült egy ötszöget formálni, amikor a környezetvédelmet is beemelte egy külön sarokba (Flassbeck és Meier-Rigaud 1982).

Ez egy óriási melléfogás volt, ma is az, mert az emberek a tiszta környezet iránti kívánsága (vagy az általuk értelmezett környezetvédelmi szükségesség) a mikrogazdasági preferenciák közé tartozik és a rendszer makrogazdasági vezérléséhez semmi köze, sem ahhoz, ezzel milyen eredmények érhetők el.

383

A környezetvédelem preferenciákba való besorolása mutatja, a zöld mozgalom eufóriája a „két osztalékról” (környezetjavítás és munkahelyek) ugyanannyira félrevezető, mint a fent vázolt konfliktus. A környezetvédelem ebben a fölfogásban egy teljesen normális termék, (az egészség, az iskolás gyerek is?RS), melyeknek gyártását egyszerűen az államnak kell beindítani. Ilyen értelemben több környezetvédelem gyártása nincs konfliktusban a munkahelyekkel és túl sok munkahelyet sem lehet tőle elvárni. Ezt egy megfelelő gazdaságpolitika tudomásul veszi és föladatát teljesen függetlenül attól látja el, mennyi környezetvédelmet valósít meg más területeken az állami politika. Egyetlen terület, amelyen a fölvilágosult közgazdászok gyakran úgy hiszik, ezt a logikát korlátozhatják, a nemzetközi versenyképesség. Valóban, ha egy állam szigorú környezetvédelmi föltételeket szab, kereskedelmi partnere viszont nem, akkor egyszeri költséglejtő keletkezik, mely azt az államot kedvezményezi, amelyik a környezetért semmit sem tesz.

Itt a környezetvédelem normálpreferenciák közé való besorolása sem segít, mert minden további nélkül az lehet, hogy az emberek kívánalmai (vagy a természetes föltételek) a másik országban olyanok, hogy az állam ott kissé jogosan kevesebb környezetvédelmet valósít meg.

384

Más szavakkal: ezen két állam viszonyában nem lehet egyszerűen föltenni, hogy a termelés a környezetvédelemben annyira keresett, mint egy nomáltermék iránt, mivel környezetpreferenciák csak az egyik államban vannak. Következésképp a költségek is (itt is, ha minden más egyenlő) és a normáláruk árszinje (és vélhetőleg minden más) abban az országban, a magas kirovások miatt, magasabbak.

Egy egyszeri költséglejtőt, ha ez tényleg jelentős, az állam sokféleképp egyenlíthet ki. A kevésbé szigorított termeléseknél az árukra állandó vámot vethet ki, saját vállalatainak adókedvezményeket adhat, vagy szubvenciót. Mindeközben nem szabad elfelejteni, hogy sok államban az abszolút költségszint durván torzított, köszönve az állami beavatkozásoknak. Az adókulcsok magában az EU-n belül is nagyban eltérnek, anélkül, hogy ezek mögött szisztematikus versenytorzítást sejtenők. A különböző adóterhekkel szemben az állam általi különböző infrastruktúrák kiépítése áll. Magas adójú államokban ez szubvenciónak számít. Ehhez az infrastruktúrához tartozik a munkaerők jobb kiképzése is.

Árakkal való irányítás – hogyan is másképp?

A véges nyersanyagforrások miatt nyilvánvaló, hogy a környezet is egy szűkösségi kérdés és ezzel árkalkulációt is von maga után. Rá kell bírni az embereket az egész Földön, hogy a természeti kincsek egyszeriek és ezekkel csínján kell bánnunk. E mellett, az árkialakítással közvetlenül ösztönözhetők az emberek, hogy intelligenciájukkal és kreativitásukkal, messze a mai technikákon fölül, módot találjanak a fosszilis energiahordozók megtakarítására. Ha egy ilyen globális árdrágítást érnénk el, folyamatosan olaj- és szén-áremelkedést - jövedelmünkhöz viszonyítva - akkor számolhatnánk jelentősebb erőfeszítésekre az energiamegtakarításban, nagyobbra, mint amit az államok előírásokkal elérnének. A megújuló energiák egy nagy része azért nem kerül hasznosításra, mert a fosszilisok, 40 éve az első olajárkrízis után is, olyan olcsók, mint akkor.

Ennek első ellenérve sokak szerint „hát ez sokba kerül”. Természetesen, különben honnan származna egy ilyen óriási befektetés? Ez összgazdaságilag mégsem probléma, mert ebből megint sok termelő profitál, míg mások visszalépnek. Az ezzel járó szerkezetváltás szándékos, de mindig valamibe kerül, csak most az ügyfelek mást vásárolnak. Sok régi termelő veszít, de sok új nyer. Hogy ennek a nagy energiakonszernek nem örülnek, világos, de mért zavarja ez a politikusokat? (Mert ők ez energiacégek lobbyistái!RS)

Aki a fosszilis- és atomenergiából ki akar szállni, meg kell, hogy ezeket drágítsa. Így a megújulók versenyképesek lehetnek, vagy ezeket direkt szubvencionálni kell. Be lehet vetni az ún. új piacgazdasági eszközöket és azokat terhelni, akik a káros anyagokat kibocsájtják. Ez történhet tanúsítmány vásárlási kényszerrel. Ha ezután a tanúsítványok számát konzekvensen és folyamatosan lecsökkentjük, úgy, hogy az áruk állandóan nőjjön, a viszonylagos ár ugyanúgy a megújulók javára változik. Mivel a politika az energiaárakhoz eddig globálisan nem mert hozzányúlni és az új piacgazdasági eszközökkel sem élt, No.-ban az utóbbi 10 évben a szubvenciót választották.

A szövetségi kormány a fosszilis energiahordozók vonzerejét csökkentette, (relatív árukat megnövelte) úgy, hogy a megújulók építését szavatolt átvételi árral szubvencionálta. Ez teljesen jogos, hisz ilyen szubvenciók nélkül nincs Energiewende (energiaváltás). Nem úgy látszott, hogy a piac önszántából az olajárakat fölvinné, hogy ez az energiaváltás magától jőjjön.

386

Mellékesen, ilyen szubvenciókat kap az atomipar is, amikor az átmeneti atomhulladék-tárolókra és kártalanításokra pénzeket adnak (ami nincs benne az áram árában; Asse, Gorleben, stb.). Ezen időbombák hatástalanításának költségei az adófizetőkre hárulnak, nagy konszernek ezek alól eddig sikeresen kibújtak.

No. a relatív ár változtatásával mindenesetre egy energiaváltást ütött nyélbe. Gyorsabban, semmint bárki gondolta volna, az áramfejlesztésben átállás történt a fosszilisekről a megújulókra. Ez a példa mutatja, itt nagyban segít a vállalkozások flexibilitása, bár a folyamatnak semmi köze a piacgazdasághoz. Az állami garancia a fix átvevő árakra a befektetéseket kiszámíthatóvá tette. Szinte mindenki, akinek fölösleges pénze volt, szolár berendezésekhez keresett alkalmas tetőt vagy helyet szélgépnek. Így váltak egyszerre a gazdák, ház- és étteremtulajdonosok áramtermelőkké.

388

Elosztás-kihatásokat kiegyenlíteni

Ezzel megmutatkozott, milyen rugalmasok tudnak lenni a vállalkozások. Még olyan óriási kihívással is megbírkóznának, mint a klímaváltozás. El kell kezdenünk fölfogni, hogyan működik a piacgazdaság és nem szabad térdre esnünk egyes nagy „játékosok” lobbyhatalma előtt, sem visszariadni ideológiai akadályok előtt („az államnak tilos tartósan az árképzésbe beavatkozni”). A német példa mutatja egy ár hatását egy támogatandó termékre, mely elegendő időre elegendően stabil marad. Vannak további pénzelési föltételek, melyekkel olyan emberek is befektetnek a környezetbe és a jövőbe, akiket eddig a környezet és a jövő generációk hidegen hagytak. Ez csakis az állammal és az államokkal megy. Aki közérdekű termékeknél klímaváltozásnál a piacra vár, örökké várhat. (Szeplőtelen fogantatás! Nincsenek környezetbarát termékek, sem zöld kapitalizmus. A probléma a mennyiség. A fogyasztást le kell vinni az ötödére, l. Wuppertal-Inst.RS).”De a szegény áramfogyasztók és különösen a szegények” nyögtek No.-ban olyanok, akiket eddig a szegények és a jövedelmek nem érdekeltek. Nem tagadhatjuk, hogy az ilyen piacgazdasági eszközök az alacsonyabb jövedelműeket jobban megterhelik, mint a jólkeresőket. Ez főleg akkor érvényes, ha számításba vesszük, hogy az utóbbiak jóval több energiát fogyasztanak. A kérdés: Mit is akarunk?

389

Sok más példából tudjuk: az alanyi támogatás hatékonyabb, mint a tárgyi. Tehát a kevésbé tehetőseket jobb direkt anyagilag támogatni, mint az árképzést elhagyni. Ha a politika ezt teszi, a rendszernek nem kell lemondania sokak föltaláló szelleme serkentéséről, mely csak az árirányítással lehetséges. Kitartani az mellett, hogy a szegényebbeket kevésbé terheljük, biztosan helyes. Ez a szegény országokra is vonatkozik. Ezeket pénzügyileg olyan helyzetbe kell hozni, hogy az emelkedő energiaárakat ki tudják fizetni. Minden Hartz IV-szoc-segélyezett maga dönthesse el, hogy magasabbb transzferjövedelmét magasabb fűtésköltségekre adja ki, vagy energiatakarékosságot választ és a többlet pénzt más fogyasztási cikkekre költi el. A Hartz IV-et jól meg kell emelni, a kiskeresetűek adóját csökkenteni, emelkedő és országos minimálbéreket bevezetni vagy a kiskeresetűek szociális járulékaikat szisztematikusan levinni – ha valóban energiapolitikai fordulatot akarunk elérni. Aki ezt elveti, hiteltelenné válik. Még akik úgy hiszik, Hartz IV-gyel munkösztönzést lehet elérni – meglehetősen az átlagbér alatt – így a munkanélküliséget csökkenteni, azok is be kell, hogy lássák, az alacsonyjövedelműek életszínvonalát tovább rontani nem jogos. Természetesen a politikának készen kell lenni arra, hogy az érintettek újabb terhelését kompenzálják, elkerülve mindkét csapdát.

KI A RENDSZEROPERÁTOR A KAPITALIZMUSBAN?

Flassbeck: Gescheiterte Globalisierung

Tom Strohschneider, Oxi, 2018.06.14.

A fogalmak kevésbé élesen körvonalazva

Jót tett volna a könyvnek, ha a „másik oldal” fogalmait kissé élesebben adják meg. Néha liberális, majd gazdaságliberális, aztán újliberális kezdeményezésekről beszélnek. A „liberalizmus ál-válaszai” és a „liberalizmus tévhite” külön fejezetet kaptak. Ez tévértelmezésekhez vezethet, végül is itt a piac-apológiák szabadságjogainak radikalizásáról van szó, ha helyeseljük a privátvirtsaft költségei szocializálásának állami korrekcióit, ha nem. Hogy létezik egy progresszív liberális hagyomány is, kissé kifelejtődik. Ez a gazdaságkritikus tradíció tud a gazdasági viszonyok „néma kényszeréről”, itt csorbul újfent a szabadságígéret.

Aki a „meghiúsult globalizálásról” beszél, az egy nagy poént tartogat. A szerzőknél ez egy olyan demokratikus állam, melyet a politika újból képessé tesz arra, hogy szabályzó forrásokat fejlesszen. Míg a gazdaságliberalizmus az összgazdasági dimenziót kihagyja, a szerzők kiemelik: „abszolút megkerülhetetlen kérdés, ki vegye át a piacgazdaság rendszeroperátorának szerepét?”

Az állam szerepe: két implikáció

Az első az állam a gazdaságba való beavatkozásának „mélysége”. „Tervgazdaságról szó sincs”- védekeznek a szerzők. Csak egy utat keresnek „egy decentrálisan szervezett és nyereségorientált termelés vitathatatlan előnyeit egy államilag okosan szabályzott piaccal kombinálni.” Továbbá: „Az általunk követelt államreneszánsz nem vak államhitből ered, hanem az összgazdasági és globális összefüggések átlátása szükségességéről”.

A második implikáció a nemzetállami szabályzás ellentmondásait érinti – úgy anyagát, mint térbeliségét. Flassbeck és Steinhardt tudatában vannak a kockázatnak, ami az államreneszánsz-stratégiával jár. „Államok éltek vissza 'nagy ideálok' nevében erőszakmonopóliumukkal”. Elismerik, hogy sok fölpanaszolható társadalmi állapot egyértelműen nemzetállami intézkedésekre vezethető vissza. Ha ebből a szemszögből, a nemzetállam erősítését egy szociálisabb és demokratikusabb világ végett sokan hibának tartják, érthető. Ám szükséges, hogy egy nemzetállami, intézményes keretek közötti, demokratikusan szervezett társadalom kérdését tovább vizsgáljuk. Így nézve, a szerzők szinte pragmatikusok, akik egy bizonyos „időségben” gondolkodnak. Természetesen mindketten tudják, hogy a globális kapitalizmus bekerítését ezen termelési mód térbelisége követi. A kérdés csupán, hogy az egyik – a transznacionális integráció - milyen messzire jut és a másik – az egyes állam - ebből milyen következtetéseket kell, hogy levonjon.

Amíg nincs világállam...

A két közgazdász állítása: „Amíg nincs világállam, amely legalább olyan messze van a megvalósítástól, mint a közösség teljes decentralizációja – kell a kettő között egy platformnak lenni, ahol olyan döntések születnek, melyek nem egyes gazdasági érdekeket szolgálnak, hanem azonos belátásra jutva, vallják, hogy egy munkamegosztásos gazdasági rendszer csak akkor működik, ha összgazdasági, tehát csak egy regionális egység számára létező összefüggések képezik. Hogy ez a belátás milyen gazdasági elemzéseken, milyen elméleti kiinduló pontokon, milyen politikai szabályzásidéákon nyugszik – erről szól ez a könyv. A „meghiúsult globalizálás” tehát az aktuális balos ellentétek ökonómiai alfabetizálásához is hozzájárul – és ehhez nem szükséges a szerzők álláspontjára állni.

Lehet pl. egy teljesen más államelméletet előhozni. Vagy politikailag a „nemzetállam erősítése” helyett épp a másik irányba törekedni, tehát minden erőnket a „világállamba” fektetni. A pénz szerepét illetőleg szintén lehetünk más véleményen. Stb.

Ám, Labriolát még egyszer idézve: vitatkozni annyi, mint megérteni. F. és S. egy olyan programot adnak, amely a létező, valós ellntmondásokat segít földolgozni. Azért is, mert a globális kapitalizmusban a politikai cselekvőképesség dialektikájáig törnek előre. Kezdik ezzel: „ Nincsen olyan mechanizmus, amely a nemzeti síkon található árak, bérek és kamatok konfliktusmentes államközi összehangolását lehetővé tenné. Ezért a nemzetközi koordináció elkerülhetetlen, ha egy olyan világrend a cél, amely különböző országok polgárai közötti kultúracserét, a javak kereskedését, a szolgáltatásokat mindenki előnyére, továbbá az egyének nemzeti határokon kívüli szabad mozgását lehetővé teszi.

Nem lehet az egyiket ejteni, ha a másik nem smakkol.

FLASSBECK DEUTSCH 1-48;87-90;370-396

Die Globalisierung war eine wunderbare Idee. Nachdem die politische Spaltung in Ost und West überwunden war, schien der friedlichen Kooperation aller Menschen nichts mehr im Wege zu stehen.Würde man nur alle Hürden aus dem Weg räumen, so die liberale Vorstellung, bildete sich eine spontane Ordnung, die den Traum vom freien und wohlhabenden Erdenbürger wahr werden ließe. Doch nach der großen Krise, nach Trump und Brexit ist das Projekt gescheitert. Dieliberale Wirtschaftstheorie ist prinzipiell ungeeignet, die Dynamik einer Marktwirtschaft zu verstehen und valide politische Empfehlungen zu geben. Weder für die globale Kooperation der Nationen noch für die angemessene nationale Politik gibt es heute ein tragfähiges Konzept. Die Autoren zeigen, wie man das auf der Basis einer modernen Wirtschaftstheorie schafft. Heiner Flassbeck ist ein deutscher Ökonom. Er war Staatssekretär im Bundesministerium der Finanzen und Chefvolkswirt der Welthandels- und Entwicklungskonferenz der Vereinten Nationen (UNCTAD). Paul Steinhardt war in Führungspositionen für deutsche Banken und deren Tochtergesellschaften im In- und Ausland tätig. Gemeinsam geben sie das wirtschaftspolitische Magazin Makroskop heraus.

Vorwort . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Globalisierung und Digitalisierung – die Herausforderungen unserer Zeit . . . . . . . . Warum ist die liberale Globalisierung gescheitert? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Was verlangt die Globalisierung? . . . . . . . . . . 

Digitalisierung als Bedrohung? . . . . . . . . . . . 

Die Scheinantworten des Liberalismus . . . . . . 

II. Der demokratische Staat und die

Gesamtwirtschaft . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Geld, Kapital und Arbeit . . . . . . . . . . . . . . . .  Demokratie und Nationalstaat . . . . . . . . . . . . 

Grundzüge einer neuen Ökonomik . . . . . . . . 

III. Der Neoliberalismus als Regression . . . . . . . . 

Der Arbeitsmarkt ist kein Markt . . . . . . . . . . 

Funktionslose Ungleichheit . . . . . . . . . . . . . . 

Funktionslose Gewinne . . . . . . . . . . . . . . . . 

Finanzmärkte produzieren falsche Preise . . . . 

IV. Geld als Domäne des Staates . . . . . . . . . . . . . 

Geld, Banken und unternehmerische Haftung . 

Geld als Ware und der Monetarismus . . . . . . . 

Der Staat und die Zentralbank . . . . . . . . . . . . 

Die europäische Krise ist keine

»Staatsschuldenkrise« . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

V. Moderne Wirtschaftspolitik und die Rolle des Staates . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Welche Aufgaben stellt die Globalisierung der

Wirtschaftspolitik? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Rückbesinnung auf die Bedeutung von Arbeit  Eine neue Rollenverteilung für die

Wirtschaftspolitik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Klimawandel und Umweltschutz . . . . . . . . . .  Literaturverzeichnis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Vorwort

Die Globalisierung war eine wunderbare Idee. Nachdem die große politische Spaltung in Ost und West, in Planund Markt nach dem Fall der Berliner Mauer überwunden war, schien der friedlichen Kooperation aller Menschen nichts mehr im Wege zu stehen.Warum sollten die Menschen nicht in Freiheit miteinander kommunizieren und arbeiten und damit gemeinsam ihre persönliche Wohlfahrt mehren können?

Die hinter diesem Konzept der Globalisierung stehende Philosophie war denkbar einfach: Würde man nur die nationalen institutionellen Hürden aus dem Weg räumen, bildete sich auf globaler Ebene eine spontane gesellschaftliche Ordnung, in die sich jeder Einzelne nach seinen individuellen Fähigkeiten zum Nutzen aller einbringen könnte. Die globale Arbeitsteilung freier Menschen wäre die Krönung der uralten Idee des Liberalismus gewesen. Sie hätte die Freiheit des Individuums und gleichzeitig seine Effizienz maximiert. Der Traum vom freien und zugleich wohlhabenden Erdenbürger schien zum Greifen nah.

Alexis de Tocqueville, der Autor des großen Buches über (die Demokratie in) Amerika, hatte bereits im Jahr erwartet, die Demokratie werde eine solche offene und global vernetzte Gesellschaft hervorbringen:

In demokratischen Zeitaltern bewirkt die gesteigerte Beweglichkeit der Menschen und die Ungeduld ihrer Wünsche, dass sie unaufhörlich ihren Standort wechseln und dass die Bewohner der verschiedenenLändersichvermischen,sichsehen,sichangehörenundnachahmen. Nicht nur die Angehörigen eines gleichen Volkes werden sich so ähnlich; die Völker selber gleichen sich wechselseitig an, und alle zusammen bilden für das Auge des Betrachters nur mehr eine umfassende Demokratie, in der jeder Bürger ein Volk ist. Das rückt zum ersten Male die Gestalt des Menschengeschlechts ins helle Licht. (Zitiert nach Heidenreich Doch die Hoffnungen Tocquevilles auf die segensreichen Folgen des »demokratisches Zeitalters« wurden vom realen Verlauf der Geschichte bitter enttäuscht. Es hätte nicht der Wahl eines Präsidenten Trump bedurft, um zu sehen, dass der ökonomische und politische Liberalismus, der die gesamte Welt in den vergangenen vierzig Jahren mehr als jede andere Idee geprägt hat, kläglich gescheitert ist.

Die Unzufriedenheit vieler Menschen, die in der Wahl eines offen reaktionären Präsidenten zum Ausdruck kam, belegt nicht nur die politische Unfähigkeit des Liberalismus, die nötige Balance zwischen Freiheit und Gleichheit zu wahren, sondernviel mehr noch seine Unfähigkeit, die sozialen und wirtschaftlichen Zusammenhänge in komplexen modernen Gesellschaften in ihrer Interaktion angemessen zu deuten und darauf basierend tragfähige politische Konzepte zu entwickeln.Während die philosophischen und politischen Probleme des Liberalismus intensiv diskutiert worden sind, ist immer noch unverstanden, warum er auf seinem ureigenen Gebiet – der Gestaltung der wirtschaftlichen Kooperation – so eklatant versagt hat. Bis heute hält die große MehrheitderÖkonomenandemDogmafest,»derMarkt« solle bei fast allen wichtigen gesellschaftlichen Entscheidungen die Führungsrolle übernehmen, und dem Staat stehe lediglich die Rolle eines Rahmensetzers und Lückenfüllers zu.Das war schon immer eine unangemessene Vorstellung von den Aufgaben eines Staates. Inzwischen ist sie jedoch schlicht durch die Realität widerlegt. Ja, es ist keine Übertreibung zu sagen, dass der Untergang des Liberalismus von vorneherein unvermeidlich war, da er weder für die unabdingbare globale Kooperation der Nationalstaaten noch für die daraus sich ergebenden Folgen auf der nationalen Ebene ein zufriedenstellendes intellektuelles Konzept entwickelt hatte.

Was bis heute nicht verstanden wird: Die wirtschaftliche Theorie hinter dem Liberalismus ist nicht nur an manchen Stellenunzureichend und verbesserungsbedürftig. Nein, diese »Theorie«, der man eigentlich schon das Signum einer Theorie nicht zugestehen sollte, ist prinzipiell nicht in der Lage, die Dynamik eines marktwirtschaftlichen Systems zu verstehen, und daher ungeeignet, um aus ihr valide politische Handlungsempfehlungen abzuleiten.WeraufdemtheoretischenFundamentdesWirtschaftsliberalismus eine historische oder politische Analyse vornimmt, liegt zwingend falsch. Denn wirtschaftsliberale Theorien, insbesondere die sogenannte Neoklassik, interpretieren gesellschaftliche Systeme, die dynamisch und jeweils historisch einmalig sind, als ein wiederkehrendes Spiel von Zuständen (Gleichgewichtszuständen), dessen Grundcharakteristik vollkommen statisch und ahistorisch ist.Aus einem dynamischen Ablauf, der essenziell aus sequenziellen Zusammenhängen besteht – also einer Abfolge von Ereignissen, die sich nur im Ablauf der realen Zeit begreifen lassen –, hat die liberale Ökonomik eine Kunstlehre entwickelt, bei der sich zeit- und geschichtslos Angebots- und Nachfragekurven schneiden. Liberale Ökonomik ist im Kern der gescheiterte Versuch, fast alle relevanten wirtschaftlichen Phänomene als die Lösung des Problems der Verteilung knapper Güter über einen perfekten Markt zu erklären.Offensichtlich geworden ist die Konzeptionslosigkeit des Wirtschaftsliberalismus in der großen globalen Krise an den Finanzmärkten, die  begann und in den beiden Jahren danach die Weltwirtschaft erschütterte. Höchst ineffiziente Kapitalmärkte haben damals gezeigt, dass das Dogma der Überlegenheit der marktwirtschaftlichen Steuerung aller Wirtschaftsbeziehungennicht richtig sein kann. Aber auch die nicht enden wollende Arbeitslosigkeit, die obszöne, weil dysfunktionale Ungleichheit, die Hilflosigkeit bei der Integration der Entwicklungsländer in die Weltwirtschaft und der in vielen Ländern der WeltimmerstärkerzunehmendeDruck,derArmutdurch

Abwanderung zu entkommen, zeigen, wie fundamental falsch die liberale Weltdeutung ist.

Dennoch kam der Wirtschaftsliberalismus – nach einem kurzen Intermezzo der Staatsintervention und einer aufkeimenden Einsicht in das fundamentale Versagen von Märkten – fulminant zurück. Es war schiere wirtschaftliche Macht, die den politischen Entscheidungsträgern unmittelbar nach der Krise klargemacht hat, dass der Staat zwar den Retter in der Not spielen darf, dass daraus aber keineswegs der Schluss gezogen werden könne, dass über die Aufgaben- und Machtverteilung zwischen Markt und Staat neu nachgedacht werden müsse.Die Systemkrise, die sich damals offenbarte, ist inzwischen als Thema aus dem öffentlichen Diskurs weitgehend verschwunden. Überwunden aber ist sie keineswegs.Deflationäre Tendenzen, Nullzinsen, die anhaltend hohe Arbeitslosigkeit, die Krise des Freihandels und die Unfähigkeit, die Investitionsdynamik früherer Zeiten wiederzubeleben, belegen zehn Jahre später, dass von einer Rückkehr zur Normalität nicht die Rede sein kann.Dieses Buch zeigt an den Brennpunkten der Globalisierung detailliert auf, warum die (neo)liberale Hoffnung, den Staat auf die Rolle eines Rahmensetzers und Lückenfüllers reduzieren zu können, getrogen hat. Die Kapitalmärkte beispielsweise brauchen tagtäglich Hilfestellung vom Staat, um überhaupt funktionieren zu können; die sogenannten Arbeitsmärkte brauchen die Stabilisierung durch den Staat ganz unmittelbar, und das Geldwesen ist – anders als es der Liberalismus glauben macht – eine Domäne des Staates.Die überragende Bedeutung der staatlichen Steuerung der Marktprozesse führt die Nationalstaaten jedoch in ein Dilemma. Denn es gibt keinen Mechanismus, der dafür sorgen könnte, dass die auf nationaler Ebene gefundenen Preise, Löhne und Zinsen sich so ergänzen, dass schwere Konflikte zwischen den Staaten verhindert werden können. Daher ist die internationale Koordination der Politik unumgänglich, wenn eine Weltordnung angestrebt wird, die den intellektuellen und kulturellen Austausch zwischen Menschen aus unterschiedlichen Ländern, den Handel mit Gütern und Dienstleistungen zum Vorteil aller daran Beteiligten und die Bewegungsfreiheit des Einzelnen über die nationalen Grenzen hinweg ermöglicht.Kurz gesagt: Der demokratische Nationalstaat braucht eine globale Ordnung, und die globale Ordnung braucht handlungsfähige Nationalstaaten. Denn nur in einem demokratischen Nationalstaat können die Preise gefunden werden, die zugleich effizient und demokratisch legitimiert sind, und nur mithilfe eines globalen Ordnungsrahmens ist ein fairer Interessenausgleich zwischen den Staaten möglich.Die Bewältigung dieser Aufgabe ist allerdings viel anspruchsvoller,alsesunsderliberaleMythosvonderspontanen Selbstregulierung gesellschaftlicher Systeme vierzig Jahre lang vorgegaukelt hat. Zentrale Voraussetzung für eine harmonische und friedfertige Koordination der Zusammenarbeit der Nationalstaaten ist nämlich ein übereinstimmendes Verständnis der zentralen ökonomischen Zusammenhänge.Ein solches Verständnis hat es in den vergangenen dreihundert Jahren nur ein einziges Mal gegeben: Unter den Delegierten aus fast fünfzig Ländern, die sich am Ende des Zweiten Weltkrieges in dem kleinen Ort Bretton Woods im US-Bundesstaat New Hampshire trafen. Dort hat man sich in der Tat (allerdings ohne deutsche Beteiligung) erfolgreich auf die Grundzüge der Ausgestaltung eines globalen Geldsystems verständigt, das für mehr als zwanzig Jahre ein globales Wirtschaftswunder ermöglichte.Heute sind die Aufgaben, die es auf der globalen Ebene zu bewältigen gilt, viel umfassender und komplexer. Insbesondere muss die ökologische Dimension der globalen Zusammenarbeit mit der ökonomischen Dimension in Einklang gebracht werden. Es ist keine Übertreibung, wenn man konstatiert: Die Staatengemeinschaft steht heute vor der größten Herausforderung der Menschheitsgeschichte.

I. Globalisierung und Digitalisierung – die Herausforderungen unserer Zeit

Fragte man die Menschen überall auf der Welt nach den größten Herausforderungen ihrer Zeit, die Antworten wären ziemlich ähnlich. Die meisten würden die Globalisierung und die Digitalisierung als die Phänomene identifizieren, die das Potenzial haben, ihr Leben entscheidend zum Guten wie zum Schlechten zu verändern.Das ist mehr als erstaunlich. Die Digitalisierung ist zwar ein neues Phänomen, aber die Rationalisierung von Arbeit prägt die Menschheitsgeschichte schon seit Jahrhunderten, so dass man meinen würde, wir hätten inzwischen gelernt, damit umzugehen.Verwunderlich ist auch, dass es weder den internationalen Organisationen noch der internationalen Politik gelungen ist, für die sogenannte Globalisierung auch nur das Gerippe einer »Global Governance« vorzulegen, ja, dass noch nicht einmal begonnenwurde,diedamitaufgeworfenenFragenernsthaft zu diskutieren.Woran lie