XVI. VÉRES HARC AZ IGAZSÁGÉRT

1555-BEN Németország 90 %-a evangélikus. Az Augsburg-i vallásbéke a két konfesszió közötti békeegyezmény volt. A Luther-egyház még az alapító életében szerveződik, a nemzeti egyházakban, melyek a világi területekkel fedésben vannak. Ezeknek régensei a tartományi egyházak fejei. Az állam és az egyház liaisonja a protestantizmus alatt csak szorosabbá vált, mint amilyen a császár és a pápa ellenpólusakor a középkorban volt és amely a több száz éves trón-oltár szövetséget megalapozta. Ez véglegesen csak a császári birodalom végével szakad szét, 1918-ban.  A katolikus egyház „ellenreformációt” indít, miután fölismeri, hogy egyelőre hiányzik neki az erő, a protestantizmust erőszakkal visszaszorítani. Harcát ezért erőszakmentesen folytatja, ellenpropagandával, térítéssel, de szellemi ütköztetéssel is, ám mindenekelőtt egy önreformációval, belső megújulással. Így tekintve, Luther régi egyházának mégis tett egy utolsó szolgálatot: az egyház a protestantizmus eredményei nyomására kutatni kezdte a sikeressége okait, hogy ezeket, amennyire lehet, likvidálja. Ez tényleg bevált. Sok egykori kilépő visszatért a katolikus egyház karjaiba. Sokan azonban nem. Ezért egyszerűen két egyház volt. Tehát két igazság is. És ha két igazság van, nem lehet-e három, négy, sok igazság? Vagy talán egy se, legalábbis nem egy abszolút? Ezek a kérdések már csak itt vannak. Hozzájuk mások is jönnek. A már említett Nikolaus Kopernikus

174 aki pusztán valamiféle számítások alapján, azt meri állítani, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű és nem a mindenség közepében áll, ahogy az egyház tanítja, hanem a Nap körül kering. Bebizonyítani nem tudta, de ezt nem Kolumbusz bizonyította végül, hajóútjával Indiába? Ha az egyház ebben a pontban téved, nem téved-e sok minden másban is? És Nürnberg-ben van egy festő, Albrecht Dürer, aki többé nem szentképecskéket és bibliai jeleneteket fest, hanem magának lefesti anyját, Nürnberg-i patríciusokat és egész egyszerű kortársait. Mit jelentsen ez? A dolgokat addig lehet tologatni – mint a bútorokat egy szobában – míg végül semmi sem marad az évszázadok óta kijelölt helyén? Kopernikus kizökkentette a Földet a világmindenség középpontjából, ez a Dürer pedig az embert rakja a Föld központjába. Tényleg oda tartozik? Tényleg az egész világ a XVI. századra teljesen ver-rückt (eltolt, bolond) lesz? Ám volt rosszabb is, amiről az európaiaknak fogalmuk sem volt, valami, az akkori időkben teljesen őrült dolog, ami méregszekrénybe tartandó és csak a beavatottak használhatták kis adagokban. Egy szöveg, egy eretnekség, aminél maga Luther is az eretnek elégetését követelte volna. Ez az eretnek azt állította, hogy nem a teremtő igazgatja a világot, ez az isten nem is létezik, a Föld egy véletlenül keletkezett képződmény, ami nem a világmindenség középpontjában áll, továbbá az ember, halálával megszűnik, nem távozik belőle halhatatlan lélek. Csak az anyag, amiből áll, változik, örök és megsemmisíthetetlen. Az emberek közötti szeretet csak a természet egy ravaszsága, hogy az embereket rávegye a szaporodásra. Az egész kozmosz alapelve abból áll, hogy folyton atomok atomokkal egyesülnek, ismét szétválnak és ezáltal a világot és a természet jelenségeinek

175 ezt a sokféleségét hozzák létre. A vallás nem más, mint babona. Nincs sem mennyország, sem pokol, sem eredendő bűn, sem föloldozás. Ebben a szövegben ott van – bár úgy tűnik, túl korán – az Újkor, mert míg ez az ateista-természettudományos világkép érvényre jut, sok-sok évszázad telik el. De ki írta ezt a szöveget (De rerum natura – A dolgok természetéről) és az egyház, szerzőjét miért nem üldözte rögvest, Luther helyett? A meghökkentő válasz: az íróját azért nem lehetett fülön csípni, mert már rég meghalt. Lucretius római íróról és filozófusról van szó, aki ezt a szöveget Kr. e. 50 körül írta. A írás hosszú ideig eltűntnek nyilváníttatott, mígnem 1417-ben, Poggio Bracciolini egy példányát megtalálta és újra kinyomtatta, és nyomban el kezdte terjeszteni, a klerikusok, egyházfiak és humanisták között – nagy titokban. Amikor 1516-ban napvilágra került, mi is terjed itt titokban, az egyház közbe lépett és a szöveg minden további nyomtatását megtiltotta. De akkor már számos példány forgott közkézen, titokban mindig tovább adva. Lucretius ateizmusa inspirálta  és megfertőzte Európa számos tudósát 1417-ben és legalább annyit segített, mint Luther teológiája, az Újkor és a fölvilágosodás útjának előkészítésében. Montaigne (1533-1592) olvasta a művet, Shakespeare (1564-1616) ismerte és Rómeó és Juliájába be is csempészett egy kis atompárt, Moliére (1622-1673) lefordította franciára. Akkor is, ha valamit csak egy kevés nagy műveltségű tudós olvasgat, csendes szobácskájában és erről titokban vitáz, nem maradhat el, hogy ebből valami ki ne szivárogna. Mások fejébe beoson, ha tudatlanul is, de ott munkálkodik,

176 kételyt szít, elbizonytalanít, a fönnállót és a látszólag megdönthetetlent az erózió és a bomlasztás lassú folyamatának veti alá - ráadásul ahhoz, amivel Luther általános nyugtalanságot okozott. A szkeptikus gondolkodás kora kezdődött el, a próba és tévedés módszerével való lassú előre tapogatózás – fájdalmas procedúra azon népek számára, akik hozzászoktak, hogy nem kell gondolkodni, ha hitük van, ami egyben tudás is. Már a két igazság léte a fejedelmeket, a királyokat, lelkieket, művelteket, de iparosokat, parasztokat is elég nehéz probléma elé állította. Sokan tényleg balgaságnak tartották, két, egymással ellentmondó „igazság” egymás melletti létezését. Hisz csak egy igazság lehet! Legrosszabb esetben egy sem. De nem kettő egyszerre. Ám az ember bizonyosság-igénye nagy. Biztonságban akar élni. Abban, amit vele tanítattak és tanítani fognak, mindig bízni akar. Ami eddig érvényes volt, maradjon a jövőben is az.  Olyan mértékben, ahogy ez az elvárás csalódást okoz, nő a nosztalgikus elvárás a régi bizonyosságok iránt, és a készség, ezekhez visszatérni. Ugyanilyen mértékben nő az ellenkező oldalon az igény a régi bizonyosságokat újakkal helyettesíteni, a régi, tévesként leleplezett bizonyosságokkal szemben, saját, új, immár érvényes bizonyosságokkal szembesíteni. A következmény: a társadalmon egy szakadás fut végig, az eredmény nem több biztonság, hanem több bizonytalanság. Golo Mann a reformációt a német történelem „alapeseményének” nevezi, mely az országot simán kettébe szelte, úgy, hogy az a posztkeresztény máig kihat. Egy szakadás, amelytől olyan sokan szenvedtek, hogy először úgy tűnt, kézenfekvőbb egy olyan döntést hozni, ami a szakadást megszűntetve, a régi bizonyosságokhoz való visszatérést eredményezi, vagy ezeket végleg lerázza. Hogyan lehet egy olyan döntést hozni, hogy az az örökös vita végére végleg pontot tegyen? Hatalommal és erőszakkal. Erre állandó a kísértés. Ebbe a csapdába csúszott Európa bele, amikor 1618. május 23-án, Luther halála után kétharmad évszázaddal, három embert a prágai vár ablakán kidobtak a várárokba. Valójában csak egynek kellett volna az ablakon kirepülni, a cseh királynak, Ferdinand von Steiermark-nak. De az épp nem volt kéznél, amikor a fölkelők a várba behatoltak és az első három, a királyhoz rangban közel álló embert, aki véletlenül ott volt, megragadták és kihajították az ablakon. A fölkelés kirobbanásának az oka, egy ígéret megszegése. A túlnyomórészt protestáns Csehországnak, 1609-ben, egy felséglevélben, II. Rudolf császár, a szabad vallásgyakorlat jogát ítélte oda, ám a cseh felsőbbség a rekatolizációt kezdte erőltetni. A protestánsok jogaikat látták lassan csorbulni. Egyre gyakrabban törtek ki zavargások, melyek egy napon a prágai konfliktusban csúcsosodtak. Egyébként a kidobott emberek a zuhanást túlélték, a katolikusok szerint Szűz Mária mentette meg őket. A protestáns legenda szerint puha trágyadombra estek. Így vagy úgy, ez a prágai incidens lett a 30 éves háború kezdőpontja, melynél kezdetben hitviták folytak az igazságért, később azonban egyre inkább az egyeduralomért, hatalomért, érdekekért, javadalmazásért, földért, pénzért folyt a harc. Az összetűzések egy háborúban olvadtak egybe, „katolikusok az evangélikusok ellen”, „a császár és a katolikus liga a protestáns unió ellen”. A harc brutális mészárlásba csapott át, egymás öldöklésébe, miközben a vallási kérdések egészen a háttérbe szorultak és az egész egy normális háborúba ment át, hatalomért és területekért. Gyilkosság, rablás, gyújtogatás, megerőszakolás, éhség és pestis sújtotta a katonákat és a civil lakosságot. Egész vidékek néptelenedtek el. Dél-Németország részein csak a lakosság egyharmada élt túl. Csak mikor minden forrást föléltek, a résztvevők belefásultak a harcba, a folytatáshoz tovább nem volt erejük – csak akkor ültek le a háborús felek egymással tárgyalni, hogy kompromisszumot kössenek és végre béke legyen. Ez a „vestfáliai béke”, amit Münster-ben és Osnabrück-ben kötöttek, területi és alkotmányjogi változtatásokon kívül egész sor újkori vívmányokat hoztak, amiket bár 30 évvel korábban, vérontás nélkül is bevezethettek volna. Mégis, különösképp a protestánsok, ünnepelték a két vallás teljes egyenjogúságát. Mindkettő ugyanolyan joggal gyakorolhatta vallását, és a birodalmi napokon egyik konfesszió sem szavazhatta le a másikat. Majd egy évszázadig tartott, míg a leégetett vidék ismét magához tudott térni.

XVII LUTHER – KI IS VOLT VALÓJÁBAN?

Ha a világ 2017. október 31-én erre a német régi kolduló barátra emlékezik, akkor az ünnepségek és a beszédek özönében ez az egész történelem a legjobban csodálatba ejtőbb jelensége könnyen kifelejtődhet: hogy ennek az embernek, alapjában véve, csak négy év kellett, hogy a világtörténelmet annyira megváltoztassa, hogy mi egy fél évezred múlva is ezt ekkora nagy dolognak tartsuk. Olyan dolognak, amit ő csupán szavaival vitt végbe, főképp írott szavaival. A világot szövegeivel 1517. október 31-én, 95 tézisével kezdte. Ma egy ember, aki legszívesebben egy thrillert olvas, vagy US-sorozatokat, mint a Homeland vagy Breaking Bad, élvez, halálra unja magát, ha ezeket a téziseket sorban végigolvassa. Ám az akkori világ ezektől a soroktól annyira zsongásba jött, hogy még ma is erről beszélünk, miközben elképzeljük, hogy a Breaking Bad-ről 500 év múlva senki sem fog beszélni, míg a 95 tézis legalább a történelemkönyvekben és a lexikonokban túl fog élni. Ezért a szöveget – legjobb két adás US-sorozat között – legalább egyszer át kell olvasni. A 95 tézis után Luther gyorsan publikálja a Sermo a búcsúról és a kegyelemről c. írását. Ez a bűnbánatról, keresztségről, áldozásról, pápaságról és az Új Testamentumról szól – és még csak 1520-at írunk. Ugyan abban az évben megjelenik 3 főműve: A német keresztény nemességnek, Az egyház babiloni fogságáról és A keresztény ember szabadságáról. 1521-ben megírja A szerzetesi fogadalom ellenében-t és a Traktátus a szentmise hamisságáról-t. Ezzel 4 év alatt a pápai hivatal legitimitását vonta kétségbe, a pápát antikrisztusként írta le, a paphivatalt le-, a világi foglalkozásokat fölértékelte, a szerzeteseket és az apácákat fölöslegesnek nyilvánította, minden hívő papságát megalapozta, laikusoknak megadta a jogot az egyház dolgaiba való beleszólásra, az áldozást újra értékelte, mint úrvacsorát, a szentségek számát hétről kettőre vitte le, a szentség- és ereklyeimádatot megszűntette, az egész keresztény hitet három oszlopra állította: sola, fide, sola gratia, sola scriptum, egyedül a hit, egyedül a kegyelem, egyedül az írás (által). Ebben a négy évben égette el a pápai fenyegető és kiátkozó bullát, Worms-ban megtagadta a visszavonásra való fölszólítást, és Wartburg-ban lefordította az Új Testamentumot görögből németre. Ezzel 1521 végén már minden itt volt, ami a reformáció lényege és ami az evangélikus és a református egyházak alapításához vezetett. Egyedül, ami még hiányzott, az ő személyes szerzetesi fogadalma és cölibátusa megtörése. Ezt Katharina-val való házasságával, 4 évre rá, pótolta. Ennek egy mellékterméke egy új intézmény keletkezése: az evangélikus paplaké. Hogy Luther teljesítménye milyen óriási volt és milyen súlyos következményekkel járt, az a németeknek és a világnak csak az idő múlásával világosodik meg, annál érthetőbben, minél több idő múlik el. Természetesen Luther szellemi kortársai is látták, milyen különleges lélek munkálkodik itt, de hogy milyen mélyszántó következményekkel, azt nem láthatták, nem is sejthették. Luther maga ámult volna, ha elmondják neki, mennyire befolyásolta a következő 500 év világ- és szellemtörténetét az, amit abban a négy kurta évben végbevitt – tekintettel arra, hogy ő a közeli világvégét várta és arra egyáltalán nem számított, hogy egy fél évezred múlva még beszélni fognak róla. (De nem ennyit, ismételve, hogy kiadjon egy egész könyvet!RS17XII16). E helyett tanai az egész világon elterjedtek. A Luteránus Világszövetség ma 136 tagegyházat számlál, 76 országban, amelyekhez 61,7 millió a 65,4 millió luteránusból, tartozik (88). Ők és a számos református egyházak, melyek nem tartoznak ehhez a világszövetséghez, 2017. október 31-én ünneplik a reformációt. Luther-t elég korán, még életében dicsőítették meg, ami nagyságát inkább palástolta, semmint megvilágította. Ő ezt soha sem akarta. 1522-ben elhárította a már gyakori „luteránus” kifejezést: „Először, kérem nevemről hallgattassék, ne mondjuk magunkat luteránusnak, hanem Krisztus gyermekeinek… A tan nem az enyém, engem nem is feszítettek keresztre senkiért… hogy is jönnék én, szegény, bűzlő kukaczsák ahhoz, hogy Krisztus gyermekeit az én szentségtelen nevemmel illessék? Így ne, kedves barátaim, irtsuk ki a pártneveket és nevezzük keresztényeknek magunkat, az után, aki ezt a tant adta nekünk.” (89). Ez semmit sem használt. Ellenkezőleg: benne látták a visszatérő Éliást, vagy az „angyalt, az örök evangélium hírrel”. Fametszetek mutatják őt szent glóriával a fején. Wartburg-ban a buzgó, jó üzleti érzékű várurak a Luther-szobában egy foltot festenek a falra, mely állítólag attól lett, mikor Luther az ördöghöz vágott egy tintásüveget. A zarándokok tiszteletteljesen megcsodálták a foltot, tapogatták, kitörtek belőle egy darabot, ahogy Luther íróasztalából is és hazavitték, mint csodatevő ereklyét. Azonban legalább annyira protestánsok voltak, hogy bár tisztelték, a „héroszi Luther-t, de nem vártak el tőle pártfogást istennél, sem csodát a sírnál és az imádságnál sem emlegették, mint közbenjárót” (91). Luther további fejlődése, mint nemzeti szent, nem volt többé megállítható. A talapzat, amelyre állították, évről-évre nőtt, végül oly magasan állt az emberek feje fölött, hogy az ember Luther lassan láthatatlanná vált és egy projekció-felületté lett, ahol mindenki azt látott, amit óhajtott.

184 Minden nemzedék saját Luther-képet kreált magának, ezt már Lucas Cranach elkezdte. Fáradhatatlanul gyártotta a Luther-portrékat, igény szerint: Luther, mint szerzetes, lovag, herkules vagy professzor került lefestésre, kiegészítve a feleség és a barát, Philipp Melanchton képével. Ezeket az oltár jobb és bal oldalára akasztották, egyes helyeken (Wittenberg-ben) még az oltár fölé is. Luther saját nevének vallásmegjelölésként való használata ellen tiltakozott, ám most, a képözönnél, kritikája nem ismert (92). Így gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, hogy a Luther és Cranach által indított ikonográfia idővel önállósodjon és mindenféle érdekek szolgálatába állítódjon. Az első nagy reformáció-jubíleum, ebben a tekintetben még ártatlan volt. A luteránusok majdnem elfelejtették és a belső vetélytársak, a kálvinisták figyelmeztettek, hogy a tézisek kiszögezésének száz éves évfordulója 1617. október 31-én van. Addig protestáns régiókban inkább „Szent Martin” születése és halála napját volt szokás megülni. A luteránusok gyorsan és valamennyire lelkesen csatlakoztak az évfordulói megemlékezésekhez, a harcos Luther köré gyűlve, aki száz éve a „romlingok” ellen állta a sarat. Azzal a meggyőződéssel ünnepeltek, hogy az ellenreformáció sikerei után továbbra is össze kell zárniuk, harcolni a pápa és hivatala ellen. Akkoriban Róma és a katolikusok a protestánsokat ellenségként kezelték és agresszívan szorongatták. Az Augsburg-i vallásbéke nem hozott igazán nyugalmat. Franciaországban a hugenottákat – a protestáns kálvinistákat – kezdettől fogva államhatalommal üldözték.

185 Párizsban és más francia országrészeken 1572. augusztus 23-án éjjel az ún. Szent Bertalan éjszakán, az anyakirálynő, Katharina von Medici parancsára ezreket mészároltak le. Utána számos hugenotta menekült el Franciaországból, mindenfelé a világba, Németországba is, ahol ma is léteznek hugenotta közösségek. Akkoriban senki sem fogadott volna a protestantizmus túlélésére. 1617-ben, a száz éves évfordulón sem. Egy évre rá, a 30 éves háború kitörése után tényleg élet és halál kérdése volt. Az első nagy reformáció-jubíleum után azonban valami teljesen új, súlyos következményekkel járó valami kezdődött: a Mayflower nevű hajó horgonyt vetett Amerika Észak-atlanti partjánál. A hajóból angol puritánok, szigorú kálvinisták szálltak ki és megalapították Plymouth városát, Massachusetts-ben. Az angolok már előttük 40 éve elkezdtek Észak-Amerika betelepítésével, Neufundland-on. Ám 1620 után, a Mayflower érkezésével az ún. zarándokatyák letelepedése után, egyik bevándorló hullám érte a másikat. Nemcsak brit és holland kálvinisták jöttek, hanem francia hugenották, svájci zwinglisták, német és skandináv luteránusok – Amerika protestáns lett, míg a spanyolok és a portugálok Dél-Amerikába vándoroltak ki. Ez a kontinens római-katolikus lett. A két kontinens vallási eltérése az oka, hogy kulturálisan, gazdaságilag és politikailag teljesen másképp fejlődtek. Ha akkor, a XVII. században fordítva történik, ha a spanyolok és a portugálok Észak-Amerikát népesítik be, másrészt az angol, német, skandináv protestánsok Dél-Amerikát, ma valami olyasmi lenne, mint egy Dél-Amerikai Egyesült Államok, egy szigorúan őrzött északi határral, amelyen folyvást szegény Észak-ameriakaiak próbálnának meg délre átjutni. (És az őserdőben termelnek gabonát? Nyernek szenet-olajat? Pár ezer km-rel messzebbre utaznak?RS17XII17).

186 Ez természetesen egy spekuláció, de a tény marad, hogy a vallásilag különböző  isten-, ember- és világfölfogások a két kontinensen teljesen különböző fejlődést generáltak. A reformáció eseménye nélkül, nemcsak Amerika, de az egész világ másképp nézne ki. Később ebből fejlődött ki a Nyugat, a világ, a többi népek és a más régió-kultúrák fölötti dominenciája. Így tehát ezek is érintettek azon fejlődés által, amely kiváltói közé a reformáció is tartozik. Az 1717-es 200. évforduló évében a protestánsok a régi Európában végleg gyökeret vertek. Közben saját jelentőségükben, önmagukban annyira hittek, hogy azt is megengedték maguknak, amit a legszívesebben tettek: a civakodást. A viszály azon tény természetes következménye, hogy hiányzik az a legfelsőbb fok és autoritás, amely eldöntené, mi az igazság. A Biblia helyes értelmezése, az igazi istenkép, az igazi Luther-kép körüli vita a protestantizmus mindennapjaihoz tartozik. Ennek viszont természetes következménye a protestantizmus óriási „faji sokfélesége”, ami évszázadok alatt elburjánzott. Ezt nemcsak a Luteránus Világszövetség számos egyháza tükrözi, hanem az ehhez a szövetséghez nem tartozó egyházak és szekták sokasága is, melyeknek igen sajátos a fölfogása arról, mi az igazán keresztény és istennek tetsző, de eközben legalább egyben megegyeznek: egy fölöttük uralkodó pápa elutasításában. 1717-ben a Luther-képek két pólus között ingadoznak: az óprotestáns ortodoxia és az új föltörő pietizmus, mint a fölvilágosodás irányzata között. Az ortodoxok Luther sziporkázó tüzét megszelídítették és egy szolid, tartós paragrafus- és tanépületbe zárták, melyből minden friss lélek hiányzott. A fölvilágosodás képviselői Luther-ben szellemi kortársukat látták és ami ennek ellent mondott, azt kiszórták.

187 A megújhodás egy fontos löketét a pietisták adták. Az igaz hit körüli marakodást félretéve szorgalmazták a kereszténység praktizálását és a szociális elkötelezettséget. Ennek leghíresebb képviselője a teológus/pedagógus August Hermann Francke, aki 1698-ban, Halle városában árvaházat alapított, mely 30 év alatt egy egész faluvá nőtte ki magát, ahol iskolák, lakások, műhelyek és kertek működtek és ahol 2500 ember élt és dolgozott. Ebből lettek a Francke-alapítványok, melyek egy új református programot valósítottak meg: tanulás mindenkinek, önigazgatás és szociális részvétel (93). Már Luther követelte a tanulást mindenkinek és ehhez a megfelelő iskolákat. Francke ezt az elfeledett gondolatot fölelevenítette és alapított egy iskolát, minden szociális rétegnek. Luther gondolkodásának megfelelően az önálló gondolkodásra, az önfelelős cselekvésre és az önrendelkező életre való nevelést, de az általános szociális kötelességet is propagálta. Az egyház, az állam, de minden egyén köteles arról gondoskodni, hogy az erős támogassa a gyengét. Francke sok követőt ösztönzött Európában. Gondolkodásával, művével, a protestantizmus egy fontos elemét erősítette, mely egyre inkább szétágazott. Hogy közben a protestantizmuson belül, milyen nagy eltérések keletkeztek, „még ma is két templom épületén ismerhető föl, melyek a 1717-es reformáció-évforduló után épültek: a pompás díszítésű drezdai Frauenkirche, (az érzék-barátok egy emlékműve) és a Brüdergemeinde egyszerű nagyterme, a Drezdától közeli Herrnhut-ban, mely aszkézis irányult hitvallásról tanúskodik” (94). És: a protestantizmushoz tartozik a zene is. Johann Sebastian Bach, 1717-ben utolsó évét tölti Weimar-ban, utána Köthen-ben lesz karmester, 6 évvel később pedig tamáskántor Lipcsében. Luther teológiájából szikrákat csihol, de az újkori matematika és a Newton-féle mechanika is inspirálja – ebből komponál vallásfölötti, soha nem hallott zenét. További 100 évre rá, a következő évfordulón, Johann Wolfgang von Goethe kapcsolódik be. 1816-ban javasolja, a közeledő ünnepet „úgy megülni, hogy minden művelt katolikus együtt ünnepeljen.” A kozmopolita Goethe ezzel korát és az egész ökumenét megelőzte. Egy év múlva ajánlotta, hogy a reformáció kezdetére való emlékezést kössék össze a lipcsei „népek csatájával”, ahol Napóleon veszített, legyen ez a „tiszta humanitás” ünnepe. Ehelyett Luther-t, mint német hőst, kötelességtudó ház-apát, példás alattvalót dicsőítették (96). Számos beszéd franciaellenes ressentiment-ekkel és a francia forradalom elleni ellenszenvvel volt átitatva. Katolikusokkal, franciákkal való közös, tiszta humanitás ünnepéről szó sem volt. A német nacionalizmus áldatlan történeti veszi kezdetét, a német-francia ellenségeskedés öröklődik és 1917-ben, a 400 éves évfordulón iszonyatos háborúba torkollik. Luther-t az I. világháború propaganda figurájává teszik, mint a németek megmentőjét, a harciasság mintaképét, ellenség ellen küzdő katonát. Az „Erős vár a mi Istenünk” a német katonák harci dalává lesz. De ez még nem minden, jött a mélypont. 1933-ban, Hitler kancellárrá választásakor, Luther-t politikai céljaira használta föl. Luther 450. születésnapját, 1933. november 10-én ünnepelték. Sok protestáns, akik magukat „német kereszténynek” nevezték, lelkesen ünnepeltek, „Heil Hitler”-t kiáltottak, templomaikat horogkeresztes zászlókkal aggatták tele és a továbbiakban Hitler, a Wehrmacht és az SS minden gaztettét üdvözölték.

189 Alakult ugyan egy „hitet tevő egyház”, amely a „német kereszténységet” és a nemzeti szocializmust elvetette, de ez egy igazán ütőképes Hitler-ellenzékre nem volt elegendő. Egyesek, mint Dietrich Bonhoeffer, Martin Niemüller és Helmut Gollwitzer ellenállók lettek és a protestantizmus kevés maradék becsületét megmentették. Ám mindhárman egyházukban igencsak magukra maradtak, Bonhoeffer életével fizetett ellenszegülő magatartásával. Luther kihasználásának története nem lenne egész a volt NDK oldalhajtásával. Annak hőse természetesen nem a „fejedelemszolga” Luther volt, hanem a parasztfölkelés-vezér Thomas Müntzer. Ez az NDK későbbi fázisában megváltozott. Az akkor diktatórikusan uralkodó SED (Németország Szocialista Egységpártja) propagandájában Luther hirtelen a fejedelemszolgából „a korai polgári forradalom” csúcsfigurájává avanzsált. Az ok, amiért a kelet-német tanárok az „új” Luther-t kellett, hogy tanítsák, pofonegyszerű: a pénz. A megszorult NDK-kormánynak sürgősen devizára lett szüksége, hogy a lassanként zúgolódó népnek külföldi árut importálhasson. Luther 500. születésnapjának nagy megünneplése kínálkozott. Hátsó gondolat: turisták fognak az országba jönni és az áhítatott devizát behozni. Hogy a 2017-es évben Luther ismét turistákat, különösképpen Kelet-Németországba kell, hogy hozzon, nem tagadható le. Hisz Erfurt, Eisenach, Wittenberg városában, egész Thüringen-ben és Sachsen-ben, valamint Sachsen-Anhalt-ban a készülődés már évek óta látható. Luther a városi és a tartományi marketing húzóereje lesz. Ismét turistákban, üzletekben, pozitív imázsban reménykednek, Luther segedelmével, habár az egyháztagok – evangélikusok úgy, mint a katolikusok – száma épp Luther saját hatásterületén történelmi mélypontot ért el. Sachsen-Anhalt, amely Wittenberg-gel együtt valaha a „reformáció Rómájának” számított, ma 80%-ban vallástalan. Ám Luther, Bach, Händel, Schiller, Goethe hazájában elhivatottságot éreznek a keresztény Nyugatot megvédeni. Marketing helyett valójában inkább keresztény misszióra, humanista kultúrmunkára volna szükség… Az EKG-ben (Német Evangélikus Egyház) is egy imázs-növekedést remélnek, ha nem is tagszám-sokasodást, de legalább az egyházkilépők számának csökkenését. Ám hogy hangzanak az érvek? Mért kellene most Luther miatt az egyházba belépni? Mit mondhat ő ma nekünk? Mondhat-e egyáltalán valamit? Mért kell a Luteránus Világszövetségben 145 protestáns egyháznak lenni, hozzá még egy pár tucatnak? Mért nem tudnak egy átfogó, nagy egyházban egyesülni? Nem lenne időszerű, Luther után 500 évvel, a katolikus egyházzal végre egy új fejezetet nyitni? És egyáltalán, szükség van-e ma még protestánsokra? Csak remélhetjük, hogy ezek a kérdések a tervezett Luther-spektákulumok özönében és az egész nagy rendezvény overkill-jében nem fognak háttérbe szorulni és igazi válaszokat fogunk kapni. A következő fejezetben az evangélikus-luteránus szerző megkísérel saját személyes választ adni.

XVIII. PROTESTÁNSOK – AVAGY A VILÁGNAK MIÉRT ÉPP MOST VAN SZÜKSÉGE RÁJUK

A vallások idegesítenek. Egymás ellen harcolnak, gyűlölik egymást, kölcsönösen gyilkolják egymást, vagy a „hitetleneket” lefejezik le kamera előtt; síiták, szunniták ellen, alaviták aleviták ellen, és mind a zsidók ellen; muszlimok keresztények ellen, hinduk muszlimok ellen, liberális zsidók, protestánsok és katolikusok, a konzervatív evangélikusok, tradicionalisták, ortodoxok ellen. És mind együtt különösen egyet bosszantanak: a modern, nyugati, valamelyest fölvilágosult átlagembert, akinek abszolút igazsága, hogy nincs abszolút igazság. De ha lenne is, halandó abban nem részesülne, és ez, így gondolta még nemrég a modern ember, valójában konszenzus minden józan ember között, legalábbis Közép-Európában. Mindenki üdvözüljön a saját életmódja szerint, de üdvözülésével a másikat hagyja békén. Ezért a modern európai, eddig a valójában tűrhetetlen magatartás-módokhoz higgadtan és toleránsan viszonyult és elkönyvelte, mint „komolyan tovább nem veendő kuriozitásokat,” mint pl. az Athos hegyi görög-ortodox szerzetesek esetét. Ők hegyük kapujánál majd egy évezrede jogot formálnak arra, hogy egy táblát akasszanak ki: NŐKNEK SAJNOS TILOS A BEMENET! A kitiltás a nőstény állatokra is vonatkozik, kivéve a macskákat (a patkányok miatt) és a tyúkokat (a tojások miatt). Képzeljük csak el, mi lenne Európában, ha a tábla-föliratot ekként változtatnánk meg: zsidóknak tilos a bemenet? Vagy feketéknek vagy norvégeknek, nyugdíjasoknak, szőkéknek, hinduknak, balkezeseknek, fogyatékosoknak. Ebben az esetben a tábla óriási botrányt váltana ki és minden bíróság nyomban bevonatná. De a nőknél, azoknál lehet. Hisz már több ezer éve így megy. Régi, tiszteletreméltó hagyomány. Respektálni kell. Vallásszabadság. És ameddig csak a fura szerzetesek a hegyükön maradnak… De ennek a közönyös toleranciának nálunk már lassan vége szakad, mióta az ilyen vallási furcsaságok nem messzi országokban, hanem házunk előtt történnek meg és olyan követelményekkel kerülünk szembe, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni (Csak nekünk szabad őket „globalizálni”, áru-kacatainkkal elárasztani?RS17XII18): kereszteket ki az iskolákból, muszlim-imaszőnyegeket be, étkezési előírások, tánctilalom nagypénteken, halottak napján semmi futball, fejkendők, burkák, minarettek, sakterolás, körülmetélés, véleményszabadság-körülmetélés a vallási érzelmekre való tekintettel vagy biztonsági okokból, a blaszfémia-paragrafus szigorításának vitája, félelem az iszlámtól és a jobboldali radikalizmustól, rettegés a terrorizmustól és az erőszaktól, no-go-zónák városainkban, menekültek nyomorúsága határaink előtt – a vallási és a kulturális konfliktusok mindenütt a világon szaporodnak. És ezek a konfliktusok betörnek a mi eddig olyan jól rendezett és békés európai világunkba. Számuk a bevándorlók számával növekszik, akik magukkal hozzák kulturális és vallási hátterüket. A normális, ezer éve letelepedett közép-európai ebből nem kér, de rákényszerül ezzel szembenézni, habár a Bibliában nem különösképp jártas, a Koránról meg éppen rendszerint semmit sem tud. Nem érti, egy férfi identitását mért fitymája, egy nőét szűzhártyája adja? Nem tudja, miről van szó a protestánsok és a katolikusok úrvacsora-vitájánál és nem is akarja tudni azt sem, a sertés mért tisztátalanabb a juhnál. Nem érti, hogyan merészelnek egyes tévedő emberek, mint a pápa. az imám, vagy a főrabbi mások számára kötelező igazságokat megfogalmazni. (Meg a tudósok, lásd tudománybabonaRS17XII19).

193 És azt még kevésbé érti, hogy a XXI. században hogyan lehetséges, hogy milliók autoritások diktátumának vetik alá magukat és engedik, hogy szexuális és étkezési gyakorlatot írjanak elő nekik, azt, mi illő, ahelyett, hogy előszednék a józan eszüket. (Előbbi megvédene a milliókra halálos civilizációs betegségektől?RS17XII19). A mai modern, világi embernek nehezére esik az önálló gondolkodásról lemondani, amely az autoritások hangos követelménye, főleg az iszlám oldalon. Mégis engedi, ha fejcsóválással is, a vallások ezen kavalkádját – a tolerancia és a vallásszabadság jegyében. Csakhogy: mindezáltal nem lesznek számára rokonszenvesebbek a vallások. Nem keltenek benne hitet és bizalmat. És ahelyett, hogy a világi embert újból a vallások felé fordítanák, teljesen és véglegesen eltaszítják. Ez új problémát gerjeszt:  a multietnikus, multikulturális, sokvallású társadalmaknak, melyek néhány évtizede gombamód Európában keletkeznek, egyet kell érteniük abban, hogyan akadályozzák meg széthullásukat, hogyan éljenek és dolgozzanak egymás mellett. Ehhez néhány alapelv szükséges, melyhez mindnek tartania kell magát, mely nem lehet vita tárgya. De hol legyen a hely, ahol a multikulturális együttélés alapszabályairól életfontosságú kölcsönös megértés jönne létre? Ki tudná a sok különböző embert összehozni, a szabályokról beszélgetést szervezni, levezetni és elfogadásukért fáradozni? A politikai pártok? Nekik már csak kevesen hisznek el bármit is. Az állam? Az is gyanús. Tehát az egyházak? Igen – különösképp az evangélikusok, mert beigazolódott, hogy a múltban gyakran szemükre vetett és részben maguk által is elismert „profilnélküliség”, valójában az erősségük. A profil az valami merev, bár tisztán definiált szerkezete révén, kiválóan újra fölismerhető, de ez mit sem ér, ha a profil a valósághoz nem illeszkedik és nem hat rá. A téli gumi profilok hó és latyak esetén hasznosak, nyáron az alacsony hőfokokra tervezett gumikeverék viszont veszélyeztetheti a sofőr biztonságát.

(egy gumi az orrodra!RS17XII19) Egy dinamikus  profilú gumira volna szükség, mely minden új, előre nem látható helyzethez is alkalmazkodni képes. Ezzel a dinamikával és rugalmassággal, minden más vallás előtt, a protestantizmus rendelkezik, amelynek tagjai ugyan közös igazságban hisznek, de ezen igazság bebetonozásától óvják magukat. Ezért a fazettakereszt, melyet egyes tartományi egyházak, pl. Hessen-ben és Nassau-ban (EKHN) maguknak, mint logo-t választottak, a protestantizmus szellemét kiválóan vizualizálják. Ám egy kép helyett egy videó kellene ezen szellem vizualizálására. Ez egy rezgő, villogó, csillogó, formáját folyvást változtató, de a keresztet mindig visszaadó forma lenne, amely azonban sose rögzülne egyetlen alakban. A protestánsok tudják, hogy egy abszolút, örökérvényű, minden emberre érvényes igazság nem ismerhető föl, nem fogalmazható meg. Tudják, hogy a közösség minden tagja csak a saját, egyéni részigazságát éli meg, hitét egy „közös háttér-igazságban” azonban nem adja föl, ezért folyvást érzelgősnek, gyámoltalannak tűnik, ha erről a háttér-igazságról kérdezik. Emiatt mindig civakodnak, de a vita valamikor mindig ezzel a belátással ér véget: mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, ezért kötelességünk egymást elviselni, ha ebben-abban a kérdésben nem is értünk egyet.

195 És ismét elviselik egymást, némelyek dörögve, mások morogva, megint mások makacsul, saját igazságukhoz ragaszkodva, de együtt maradnak és megtanulják egymást elviselni, mellékesen konfliktuskezelést, meditálást és moderálást is elsajátítanak. Megtanulják saját bizonytalanságukat, pontatlanságukat, határozatlanságukat elfogadni. Megtanulják, hogy minden nagy probléma komplex és ezért differenciáltan kell szemlélni és ha ezeket írásaikban megfogalmazzák, ásítóan unalmas, kiegyensúlyozott szövegek jönnek létre, melyek minden olvasót leszedálnak. Ám ezek a szövegek szinte mindig magas reflexió-szintűek, melyek miatt, mint protestánsnak, nem kell szégyenkezni és ha egy aktív, vagy egy volt evangélikus vezető – legyen az Huber, Schneider vagy Bedform-Strohm – talkshow-ban beszél, nem esünk le a székről, sőt, én kicsit büszke is vagyok rá, mert ő valójában mindig értelmes, intelligens, emberi, dogma-mentes és, legalábbis első pillantásra, hiúság nélküli és alázatos. Bár a protestánsok sajátságos határozatlansága a divat, a korszellem, a másod- és harmadszellem számára magát kiszolgáltatottá teszi, nem ritkán ezek áldozata is lesz, de utána ismét összeszedi magát. Így egy multikulturális, világi, individualista társadalomba jobban illik, mint más vallásközösségek, kivéve talán a számunkra idegen buddhizmust. A protestantizmus a mi világunkba is jobban illik, mert problémáira – környezeti, klíma, szociális igazságosság, rendőrállam kérdések – a „fej” szabad, míg a katolicizmus három szent tehenével véget nem érően küszködik (fogamzásgátlás, női papság, homoszexualitás egyenlő bűn). Ehhez jött nemrégiben az ún. proccoló püspökség botránya Limburg-ban. A katolikus egyház mostanában és még egy ideig magával törődik és nem a világgal és a végső igazsággal. Vélhetőleg a protestantizmus alkalmazkodó képessége az, ami sok protestánst juttat abba a helyzetbe, hogy országunk sorsát intézze.

196 Nézzük csak meg: a köztársasági elnök, a kancellár, a pénzügy-, a belügy- a védügy, a családügyi-, az egészügyi miniszter, a CDU frakcióvezetője, főtitkára – mind protestáns. (Valóban?RS17XII19) Vannak katolikusok is a kormányban, mint a munkaügyi és a szociális miniszter Andrea Nahles, az igazságügyi miniszter Heiko Haas, a környezetminiszter Barbara Heindricks, de ők kevesebben vannak, az arány 10:6. Számok puszta fölsorolása első pillanatra véletlen benyomását kelti, tisztán külsőségnek számíthat, de a protestánsok használhatóságára a tudományban, politikában, gazdaságban mélyebb okokat találhatunk. Ehhez két név kötődik: Rudolf Bultmann és Dietrich Bonhoeffer. Az ismeretlen teológus Rudolf Bultmann, röviddel a II. világháború után, olyan előadást tartott, ami miatt kis híján kizárták az evangélikus egyházból. Azt mondta, hogy a Bibliában álló csodatörténetek az angyalokról, démonokról és az ördögről, a világ három szintre osztásáról (menny, föld, pokol) nem történelmi események híradásai, hanem mítoszok. Krisztus ábrázolása is, mint egy isteni lény előléte, aki a földön, mint ember újjászületik, az emberek bűneit magára veszi, kereszthalált hal, 3 nap múlva föltámad, a mennybe száll és onnan visszatér – mindez mitikus. Az az elképzelés is mitikus, miszerint mindenféle katasztrófák után a halottakat életre kelti, ítélőszék elé állítja, az egész emberiséget üdvözültekre és átkozottakra osztja.

196 Mindezen történetek ókori mítoszokból, kései zsidó apokaliptikus iratokból és gnosztikus megváltási fantáziákból vannak összerakva és ezeket a modern világkép meghaladta. Ezzel, mondja Bultmann, a pokoljárás és Krisztus mennybemenetele is ki van pipálva, ahogy egy kozmikus katasztrófa által bekövetkező világvége elképzelése is. Ki van pipálva a menny felhőiből alászálló emberfia is, a csoda, mint puszta csoda, a szellem- és a démonhit szintúgy. Nem lehet „elektromos fényt és rádiókészüléket, betegség esetén modern orvosi és klinikai eszközöket igénybe venni és egyidőben az Új Testamentum szellem- és csodavilágában hinni. És aki úgy gondolja, hogy ezt megteheti, ezzel a kereszténység hirdetését érthetetlenné és lehetetlenné teszi.” (98). Ezzel Luther is ki van pipálva. Ha hirtelen visszajönne, és olvasná, amit Bultmann írt, hallaná, milyen teológiát tanítanak ma egyetemeinken, megborzongva elfordulna, Bultmann-t ördögnek nevezné és megparancsolná, hogy nevét az evangélikus-luteránus egyház cégtáblájáról töröljék ki. Ám ez az egyház épp Bultmann által mentetett meg! Mítosztalanítási programjával a protestáns egyházat kora szellemi szintjére emelte és ezzel a tudománnyal és az ateizmussal való viszályában vitaképessé tette – amit némely militáns, Richard Dawkins kaliberű ateista, még nyilván nem vett észre. Bultmann-nak köszönve a protestáns teológusok ma Dawkins minden támadását ki tudnák védeni. A teológia számára, Bultmann mögé, becsületes visszakozás már nem lehetséges és Luther korfüggő boszorkány-, démon-, ördög- és pokolhitéhez sincs visszaút. Ehelyett Bultmann mérföldkövet jelölt ki,

198 amit a különféle katolicizmusok, ortodoxiák és mohammedanizmusok még el kell, hogy érjenek. Épp ezért a modern ember számára a protestánsok jobb beszélgetőtársak – és talán a modern iszlám születésére is jobb bábák – mint a dogmák által gúzsba kötött katolikusok, vagy a militáns ateisták, akiknek egyébként ez az egész vallási „fontoskodás” az idegeikre megy. Bár Bultmann számára a mitikus világkép el volt intézve, de a tényleges, nem-mitikus krisztusi világkép, amely a modern embernek ma is releváns, és épp akkor lesz hozzáférhető, ha megszabadítják a mitikus ballaszttól. Ehhez a világképhez a protestáns egyház már úton van. De legalább úton van, míg a többiek messze Bultmann mögött döcögnek és a tarthatatlan, mitikusan indokolt dogmáikhoz ragaszkodnak. A következő mérföldkő, amit a vallások el kell, hogy érjenek, ha biztos jövőt akarnak maguknak, a Dietrich Bonhoeffer féle vallástalan kereszténység. Ez a magjáig lecsupaszított kereszténység többé nem vallás, hanem hit. Mint ilyen, ez fölvilágosodás-, vallás-, uralom-, autoritásbírálat, a kapitalizmus, mint vallás kritikája; a gazdagság, a siker, a karrier, a szépség, a karcsúság, a fitnessz bálványának kritikája is. Dietrich Bonhoeffer-rel a hit a mellékes dolgokról – rítusok, dogmák, ételtilalmak, tisztasági- és sikerparancsolatok, külsőségek – a fő dologra helyeződik át. Ebben már nem a túlvilágról, hanem az itteniről van szó. Nem a jövőről, hanem a máról és a kérdés: mi a jó élet, mit kell tennünk, hogy a jó élet itt és most lehetővé váljon? Bonhoeffer-rel Luther nem civakodott volna, bár Bonhoeffer Bultmann teológiáját, Luther ellenében, megvédte volna. Ám, hogy az ember méltósága és értéke nem a teljesítményeitől és műveitől ered, ebben Luther egy elfogadható mentség-tan formáját ismerte volna föl. Bonhoeffer aktív ellenállását Hitler ellen viszont Luther bírálta volna. A „német kereszténységet” is természetesen elítélte volna, de vélhetőleg az uralkodók elleni erőszakos ellenállást még hevesebben – ezt mondta volna: ez nem luteránus, hanem müntzeránus. Luther óriási érdeklődéssel regisztrálta volna, hogy egyes régi vitaesetei a humanistákkal, mind a mai napig nem tisztázódtak. Továbbra sem világos, van-e az embernek szabad akarata? (A férjnek nincs.RS17XII22). Az ember jó-e, természeténél fogva, vagy legalább is megfelelő műveltség és nevelés útján olyan lehet, amilyennek a humanisták hitték és ahogy később a fölvilágosodásban, Jean-Jacques Rousseau-ék állították? Ez szintén még ma is hit kérdése, amely tudományos fölismeréssel tisztázandó. Heves bólogatással és nem kis meglepetéssel olvasná Luther az ateista Sigmund Freud sorait: a valóság szívesen tagadott darabja abból áll, hogy az ember nem „gyönge…lény, aki, legfeljebb, ha megtámadják, akkor kész védekezni, hanem ösztön-tehetségéhez egy jó adag agresszió-hajlam is tartozik” (99). Az ember felebarátja tehát nemcsak egy „lehetséges segítő és sexobjektum, hanem egy kísértés is, rajta agresszivitását kiélni, munkaerejét kárpótlás nélkül kihasználni, belegyezése nélkül szexuálisan kiaknázni, holmiját elvenni, megalázni, neki fájdalmat okozni, kínozni és megölni.” Homo homini lupus – ember embernek farkasa. „Kinek van bátorsága az élet és a történelem ezen tapasztalatai után ezt a mondatot kétségbe vonni?” A zsidó aufklärista Freud ezzel Luther emberképét erősíti meg, amit ő az Ó és Új Testamentumból kiolvasott: „ …az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva” (I Móz. 6.5 és 8.25), „ők mindnyájan bűnösök” (Róm 3.23). Az ember természeténél fogva éppen, hogy nem jó. Ezért isten kegyelmére van szorulva.

200 Ahogy egykor Luther korával szembe ment – nem  volt sem római, sem humanista – úgy állnak ma Freud és követői a széles körben elterjedt emberi jóságba vetett hittel. És ahogy egykor a humanista Rotterdami Erasmus-t megfeddte, határozatlansága miatt szinte megvetette, ma az evangélikus egyházat, gyakran eldöntetlennek tűnő, is-is hozzáállásáért, nyilván átkozná. Ilyen luteri tüske, ennek az egyháznak a húsában jót tesz, mégsem szabad Luther-nek nagyon engedni, mert ma ilyen luteránus nyakassággal semmire sem lehet menni. Modern protestánsok, Luther ügyében, már rég emancipálódtak, épp abban, hogy domináns tanmesterüknek, ahol kell, öntudatosan ellentmondjanak, tehát echte luteránusként lépnek föl, mivel igazi luteránus pápát nem fogad el, még evangélikust sem. És éppen ez, a Luther szellemiségéből eredő ellenállás az, ami miatt ma a protestánsokra szükség van. A hatalomban, az autoritásban, a dogmatizmusban való egészséges kételkedésük, olyan időben annál inkább szükségeltetik, amikor egyre több politikus, zsarnok, diktátor és vallási, de tudományos és gazdasági autoritás is, hatalmi igényét és igazságát próbálja érvényre juttatni. Ezek nemcsak a homofóbia, idegengyűlölet, nőellenesség és vallási fundamentalisták nacionalizmusa, melyek ma bennünket provokálnak, hanem a mi gazdasági, technikai és tudományos elitjeink ökonomizmusa is. Ők ma olyan jövőt képesek kreálni, amelyben Orwell autoriter rendőrállama egy „szép új világgal” szövetkezve, olyan techno-diktatúrába torkollik, ahonnét nincs menekvés. A protestánsok igényükkel, hogy a tudománnyal és az ateizmussal egy szinten vitába szálljanak, minden tudományos, gazdasági és technikai dogmát is megkérdőjelezzenek, a a jövő alakítására jobban fölvannak szerelve, mint a hagyományos vallásgyakorlók, akiket dogmáik, rítusaik, előírásaik megbénítanak. A protestánsokra szintén szükség van mindenütt ott, ahol az ember értékét műveivel mérik és ahol idegen istenek előtt hajbókolnak: hatalom, gazdagság, tulajdon, szépség, tőke, növekedés, nemzet, osztály előtt.  A múlt tanulságainak köszönve a protestánsok megtanultak a világgal együtt dolgozni, de egyidejűleg magukat visszafogni is. Ezért ilyen korszerű a protestantizmus – és, számomra – az összes hitközösség között a leghaladóbb és ezért kiválóan alkalmas, hogy a vallások közötti párbeszédben vezető szerepet töltsön be. Hogy mindez a liberálisokkal, fölvilágosult zsidókkal, muszlimokkal és katolikusokkal is lehetséges, nem vitatom. A többiek amúgy sem lesznek fölöslegesek. A pápára továbbra is szükség lesz, hogy a világ katolikusai egy szószólót kapjanak. Ha ő a kapitalizmust kritizálja, az egész világ odafigyel. Ha az EKD-tanácselnök ezt teszi, az érdeklődés mérsékelt. Ezért, ha a pápa a békéért és a szabadságért szól, ha a pénz uralmát marasztalja el, mindig együtt szól a protestánsokkal is. Ha azonban azt mondja, a nők nem alkalmasak papnak, fogamzásgátlót szedni isteni parancsolat elleni vétek és a homoszexualitás bűn, akkor a protestánsok ellentmondanak és ezzel sok katolikus szívéből is szólnak. Valójában tehát nem is olyan nagy baj, hogy van egy nagy katolikus egyház és sok kaotikus kicsi protestáns kertecske-egyház és ezen felül, más vallások tarka sokfélesége. Ha elég okosak, egymást kihívják, korrigálják, ezzel további közös együttélésüket biztosítják és a sok viszály és különbség ellenére mégis együvé tartoznak. És hogy mi a biztos, arra az izraeli író, Amos Oz nagymamája adott egy csodálatos példát.

202 Arról az örökös zsidó-keresztény vitáról, hogy már itt volt-e a Messiás (katolikus hit) vagy csak ezután fog jönni (zsidó hit) ezt mondja: Olyan fontos ez? Nem tudna mindenki várni és figyelni? Ha a Messiás jön és ezt mondja: „Halló, öröm újból látni benneteket!” akkor a zsidók legyenek belátók. De ha ő ezt mondja: „Halló, hogy vagytok? Örülök, hogy itt lehetek!” akkor az összes keresztény kérjen bocsánatot a zsidóktól (100). Hogy ki kitől, miért kellene bocsánatot kérnie – ez olyan kérdés, amit az 500 éves reformáció-évforduló alkalmából meg kellene vitatni.

XV. WITTENBERG PATRIÁRCHÁJA

A parasztháborúk óta Luther tekintélye kissé csorbát szenvedett és még jobban, mikor Katharina von Bora-t elvette. Néhány elszánt konzervatív számára ez a „botrány” kínos volt. De Luther nem lenne Luther, ha nem tudna még egy lapáttal rá tenni. A volt szerzetes apa lesz. A volt apáca gyereket vár. A skandallum perfekt. Luther körül még egyszer föllángol a vita, aki házasságával ezt mondja: „Tettem ezt a pikkelyes ördögök, a nagy hanzák, urak és püspökök ellenében.” És: „Ha csak tehetném, még több borsot törnék az orruk alá, ami Istennek tetsző, őket pedig bosszantja. Mert én nem adom föl és tovább csinálom annál vadabbul, minél kevésbé akarják.” Ez Luther, a maga hús-vér mivoltában. Semmi sem aggasztja. Wittenberg-i és szász hazájában ő marad a nagy patriarcha. Közben élete még mindig veszélyben, továbbra is ki van átkozva, úgy a pápa, mint a birodalom által. Rómában növekvő türelmetlenséggel várnak arra, hogy a császár Luther-t nekik kiadja. Ő azonban erre nyilván még nem tud sort keríteni, vagy kellő figyelmet tanúsítani. Úgy tűnik, vannak fontosabb birodalmi ügyek is, amikre figyelni kell – nézeteltérések a pápával, civakodás a francia királlyal, folyton az agresszív oszmánok fenyegetése a birodalom keletei határain. Ehhez nem akar még egy gondot, a számos Luther-rokonszenvezőkkel, a nyakába venni.

165 1526-ban ismét egy birodalmi nap, ezúttal Speyer-ben. Luther újból napirenden, de a császár és a birodalmi rendek semmiben sem tudnak megegyezni, így az ügyet későbbre halasztják. Addig minden uralkodó maga döntse el, területén milyen vallás lehet érvényben. Ám ez a pragmatikus, pusztán provizóriumnak gondolt megegyezés, mint tartós állapot, rögzül. Az „Augsburg-i vallásbéke”-vel, a szabály, „cuius regio, illius religio”, akié az ország, annak a vallása (követendő) – a végén törvénnyé válik. Majd’ egy évszázadig a fejedelem vallása határozza meg alattvalói vallását. A következő birodalmi napon, 1529-ben, ismét Speyer-ben, az osztrák főherceg követeli, hogy most aztán vegyék komolyan a „Worms-i ediktum”-ot és az eretnek Luther-t adják ki végre Rómának. De minden, amit ezzel elér, csak annyi, hogy a Luther-rel rokonszenvező birodalmi rendeket fölháborítja, akik protestálva elhagyják a találkozót. Azóta a reformáció híveit protestánsoknak is mondják. Egy évvel később Luther-re nézve ismét komoly a helyzet, a birodalmi napon, Augsburg-ban. Ezúttal maga a császár követeli Luther elfogatását, amihez csak súlyosbítva jön hozzá: Luther pártfogója, Albrecht der Weise, halott. Ebben a helyzetben Melanchton próbálja meg bizonyítani, hogy a Wittenberg-i reformáció a Szentírással és az igaz egyház tanaival összhangban van. A szöveget aláírja fél tucat evangélikus tartományi kormányzó továbbá Nürnberg és Reutlingen birodalmi város is. Tehát a reformátorok még mindig nem gondolnak az egyházszakadásra, maradni akarnak az anyaszentegyház ölén. Ám a császár és a katolikus többség, hozzászokva a „parancs és engedelmesség” szerinti eljáráshoz, már rég kedvét vesztette az ellenfél új és új, hosszú lélegzetű szövegeit böngészni és róluk végtelen vitákat folytatni. Ezért kötik az ebet a karóhoz, kitartanak Luther elfogatásánál, lehetőleg gyorsan. Melanchton írása tehát célt téveszt, ám történelmet ír. Akkor ő és az aláíróik még nem sejtették, hogy a szöveg, Confessio Agustania (CA) címmel, a reformáció döntő hitvallásává lesz. Mindmáig a luteránus kötelező hitvallás szövegek közé tartozik, 1550-es megfogalmazása még a református egyházakban is. Ez is mutatja, milyen kiváló teológust tudhatott Luther Melanchton személyében, a maga oldalán. Miután a református nézetű fejedelmek látták, mennyire komoly a császár szándéka Luther elfogatása ügyében, 1531. február 27-én, Schmalkalden-ben, a szász és a hesseni főhercegség vezetésével, a Schmalkalden-i Szövetségbe tömörültek, egyfajta védelmi ligába, amely a pápai csapatoknak ellenállna, ha tényleg Luther-ért jönnének. Háború szaga van a levegőben és Luther nyaka körül szorul a hurok. De aztán épp a Luther által szidalmazott oszmánok azok, akik őt közvetetten megmentik, mert nyugatra vonulnak és – nem első ízben – a Habsburg Birodalmat fenyegetik. Luther már gyakran és korán, az oszmánokat „az ördög ügynökei”-ként emlegeti és betörésüket Európába, a kereszténységre és a pápára kirótt isteni büntetésként írja le. Most, amikor az „ördög ügynökei” Bécs alatt állnak, kihúzzák Luther fejét a hurokból. A császárnak nem egy Luther-fogolyra, hanem minden fejedelemre és emberre szüksége van, az oszmánok elleni harcban. Protestánsok és katolikusok együtt vonulnak föl az oszmán II. Szulejmán szultán ellen és visszavonulásra késztetik. Luther-t a császár és a Worms-i ediktum ismét békében hagyja. Ezúttal örökre. Luther sértetlenül él és virul Wittenberg-ben, haláláig. Prédikál, előad, költ, egyházi énekeket komponál és kihasználja az időt, hogy a maradék Biblia-részeket, főként az Ó Testamentumot lefordítsa. 1534-ben ezzel is elkészül. Először jelenik meg az egész Biblia Martin Luther fordításában, németül. Egy katekizmust is ír, ezzel az evangélikus keresztény nevelés és tanítás alapjait rakja le. Házassága Katharina-val, utolsó előtti reformatikus tette. Kettejük utolsó reformáció építőköve a paplak vezetése. Ez lesz Németországban a protestáns paplakok mintaképe. Itt nevelik föl gyermekeiket, itt folyik a keresztény családi élet, Luther itt szerzi házas- és családi élményeit. Vendégek váltják egymást, itt folynak le Luther híres asztalbeszélgetései, vidáman esznek-isznak, civakodnak, politizálnak és polemizálnak. Ebből a prototípusból nő ki a protestáns paplak, mint intézmény. Ebben tölti el Luther utolsó két évtizedét, lassan csendesebb vizekre evezve. A reformáció folytatását egyre inkább mások határozzák meg; a fejedelmek, a birodalmi városok, Luther barátja és munkatársa, Philipp Melanchton. Ő most a reformáció vezető feje, rendszerezi Luther ugráló teológia tanait és az evangélikus egyház további fejlődésébe és megerősödésébe bizonyos nyugalmat visz bele. Luther nem ellenkezik, mert érzi, mennyire fogy az ereje. Minél öregebb lesz, betegségei annál inkább kínozzák, de mégis még mindig rengeteg dolga akad. Németországon kívül számos ország szakadt el Rómától. Ez arra kényszerít, hogy egy új egyházrendet, egy új szervezet-struktúrát alkossanak. Hogy ez hogyan, milyen alapelvek, milyen formák szerint történjen, ezek a kérdések szinte kötelezően a reformáció központjában, Wittenberg-ben, landolnak. 168 kép

169 A Wittenberg-i várostemplom és a teológiai kar, az evangélikus papság számára, a birodalomban és külföldön is, szinte természetes úton, egyfajta felügyelő- és fölavató hatósággá növi ki magát. Ha a professzoroknak elfogyott a tudománya, Melanchton-hoz vagy Johannes Bugenhagen-hez, Wittenberg várospapjához és szuperintendenséhez fordulnak. Bugenhagen, Luther gyóntató papja és közeli lelki bizalmasa volt és, mint Észak-Németország, valamint Skandinávia egyházlátogatója és –szervezője, erős befolyással bírt. Bugenhagen és Melanchton pedig a maguk részéről Luther-től kértek tanácsot, aki ezáltal – bár soha meg nem választott, de mégis mindenki által elismert – „egyházfővé” vált, az új, születőben lévő egyházban. Így a Wittenberg városka, idővel, úgyszólván a világ protestánsizmusának „Rómája” lett. Valójában Luther, ezekben a kései életéveiben, látva, hogy gondolatai hogyan terjednek és folyton új követőkre lelnek a világban, lassan csendesebb, békésebb és szelídebb kellene, hogy legyen. Ám az ellenkezője történik. Luther nagy gyűlölködővé válik, néha minden mértéket elveszít. A pápát, akit folyton antikrisztusnak, még ördögnek is titulál, évről-évre ádázabban gyűlöli. (Szeresd ellenségeidet!Nem olvasta?RS17XII13). Az oszmánokkal és a Koránnal szembeni kirohanásai miatt, ma a protestánsok, a velünk élő törökökkel szemben, szégyellni kellene magukat. Luther hovatovább nagy zsidógyűlölő is lesz. 1543-ban, ma számunkra rettenetesen zavaró uszító írásában, „A zsidókról és hazugságaikról”, ami a már meglévő antiszemitizmust csak erősíti, és ami hozzájárul ahhoz, hogy Európában, különösen Németországban az antiszemitizmus útegyengetője legyen, négy évszázad múltán a nemzeti szocialisták egyik hivatkozási alapja lesz. Luther ebben a tákolmányában a hatalomnak tanácsokat ad, hogyan bánjanak el, ezzel „az elfajzott, átkozott néppel.” A zsinagógákat le kell égetni, a zsidók házait szétrombolni és őket, „mint a cigányokat”, táborba zárni. Még utolsó prédikációjában is, három nappal halála előtt, követeli, hogy a zsidókat zárják ki a keresztény társadalomból, mert nem szűnnek meg Jézust káromolni. Korábbi éveiből való nyilatkozatai sokkal barátságosabbak voltak, de ő azt várta, hogy a zsidók előbb vagy utóbb megtérnek. Hogy Luther által megtérítessenek, ez a zsidóknak eszükben sem volt, így Luther kezdeti rokonszenve gyűlöletbe csapott át. Azonban Luther Vita-jában, zsidók elleni kirohanásai tévesen állnak. Ezt a gyűlöletet teológiájába soha sem integrálta. Ez nem rasszista gyűlölet volt, mint később a nemzetiszocialistáké, hanem tisztán vallási – ami ugyan a gyűlöletet nem menti. Ez e finom különbség azokat a németeket, akik először zsinagógákat gyújtottak föl, majd hat millió zsidót gázzal megöltek, nem érdekelte – a protestantizmus szégyenletes öröksége mindmáig.

171 Martin Luther 1546. január 23-án, már súlyos betegen Eisleben-be utazik, egy családi viszályt elsimítani (81). Ott pár hétig marad, többször prédikál, először az Andreas templomban, ahol rosszul lesz és beszédét meg kell, hogy szakítsa. Két nap múlva, február 17-én, mellében erős fájdalmat érez és légszomja van. Szobájában nyugtalanul járkál föl és alá, érzi a halál közelségét és csodálkozva mondja: „Itt születtem Eisleben-ben, itt kereszteltek meg, mi lenne, ha itt is maradnék?” (82) Holott, szaftos humorral, épp ezt írta Käthe-jének: „Ha ismét Wittenberg-be jövök, rögtön koporsóba fekszem és a kukacoknak egy zsíros doktort adok zabálni.” (83) Estéjét, mikor már sokkal jobban van, kedélyes körében tölti el, sokat eszik és iszik, mint mindig, nyolckor ágyba megy, elalszik, de két óra múlva ismét fölébred. Mellkasi fájdalmai újból jelentkeznek, erősebben, mint valaha, fuldoklik és fázik. Környezete – két fia, a fogadósok, a kastélyprédikátor – sejtik, hogy a vég közeledik, mellette maradnak, hívatnak két orvost.  Albrecht gróf és grófnője, a közeli városkastélyból átjönnek és Luther-rel törődnek. A grófnő Aquavit-tel dörzsöli be és hirtelen ott a kérdés a levegőben: hogyan haljon meg? Csak nem katolikus módon, utolsó kenettel és halotti szentségekkel, rózsa fűzérrel és a szentek hívogatásával? Jelenlevő fiainak és teológusoknak nyilvánvaló, hogy itt nemcsak az apa, egy magánszemély, hanem Martin Luther haldoklik, és ő reformációs módon kell, hogy meghaljon, hogy ezt később így is adhassák hírül. Még friss emlékezetükben az a pár hónappal előtti álhír Itáliából, hogy Luther szégyenletes módon halt meg. Halála után sírjában forgolódott és mikor a sírt fölnyitották, az üres volt és bűzlött a kéntől – egy középkori hiedelemre utalva, mely szerint az eretnek lelkét halála után egy kénes bűzű ördög rabolja el (84). Ezért a jelenlévők Luther-rel együtt imádkoznak. A 31,6-os zsoltárt háromszor el kell, hogy mondja: „Lelkem a te kezeidbe parancsolom, te drága Istenem, te engem megváltottál.” (85) És utolsó perceiben, amikor még magánál volt - így adták hírül később - megkérdezték, vallod-e Jézus Krisztust? Ő világos igennel válaszolt, mielőtt távozott (86). Luther tehát többé nem jut el Wittenberg-ig. Ott hal meg, ahol született, egy házban, szülőházától nem messze. És ő, ahogy később elmondják, egy jámbor keresztény-evangélikus halált halt. Mégis, a katolikus oldalról, azonnal rosszmájú mende-mondákat terjesztenek, hogy öngyilkosságot követett el, vagy maga az ördög fojtotta meg és ez, a Luther-gyűlölők között, egészen a XIX. századig, fenn marad (87). Luther abban a tudatban halhatott meg, hogy az ő reformációja Németországban és azon kívül is gyökeret vert, továbbá remélte, hogy Róma mégis jobb belátása tér és tanait elfogadja. Ő szívesen, mint reform-katolikus halna meg és nem, mint egyházszakító. Ám ebből semmi sem lesz. Az ország már visszavonhatatlanul két vallási táborra szakadt szét, egymással hadakoznak és egymást véresen támadják. Néhány évvel a reformátor halála után, a katolikusok és a protestánsok fegyverrel rontanak egymásra.

XIV. ÉS HIRTELEN: „HERR KäTHE”

Marienthron kertjében kolostori csend honol. Hallani a darazsak zümmögését, a madarak csivitelését és az apácák suttogását, akik a kertben gazolnak, gyógyfüveket gyűjtenek, palántákat duggatnak. 1522 nyarán a világ itt mintha megállt volna. Olyan, mint mindig volt és ugyanolyan lesz, amilyenné mindig is lett. Ám az egyik ciszterci nővér, miután óvatosan szétnézett, ki hallhatja, így szól a másikhoz: - Hallottál már, Katharina, doktor Martin Luther-ről, az emberről, aki Worms-ban szembe szállt a császárral és a pápával? – Igen, hallottam. – feleli Katharina suttogva, - olvastam a 95 tézisét és írását a keresztény ember szabadságáról és ahogy a német nemzet keresztény nemességét megszólította. – Oh, - mondja a másik, - én csak a 95 tézisét olvastam, ha más írása is megvan neked, kölcsönöznéd? – Kopogj ma este az utolsó ima után az ajtómon, majd átadom. – feleli Katharina, - és add tovább Else nővérnek, ő is érdeklődött ez után. – Else? A jámbor, buzgó Else? – Jámbor? Buzgó? Ugyan már! És nemcsak Else, hanem Margarethe, Ave, Veronika is kíváncsiskodott. Na és Vanetha… Katharina nem fejezheti be a mondatot, az apátasszony közeledik. Az apácák ismét folytatják munkájukat csendesen. Ugyanígy csendesen terjesztik Luther gondolatait a kolostor lakói között. Az elképzelt szabadság izzik a levegőben. Egy másik élet álmait álmodják. És a veszély borzongása, ami mindig a szabadság-kereséssel jár, lobbantja föl néhány cisztercita nővér képzeletét a Marienthor-i kolostorban, a Grimma an der Mulde közeli Nimbschen-ban.

135 Legalább is így valahogy kezdődhetne egy film Katharina von Bora apácáról. Történelmileg ez a kezdet természetesen nem igazolt, de a történet folytatása valamelyest ismert. A szabadságról és egy más életről való álomból valóság lesz, ami eleinte bűzlik a halszagtól. De lássuk sorban. Katharina von Bora, 24 éves fiatal nővér, egyszerűen levelet ír Luther-nek, segítsen neki és nyolc apácának a kolostorból megszökni. A levél elveszett, de tudjuk, hogy Luther segített. Kereskedő barátját, Leonhard Koppe-t Turgau-ból, aki a Marienthor-i kolostort rendszeresen hallal, sörrel és zabbal látja el, beavatja és megkéri, hozza el a nőket Wittenberg-be. Koppe rááll, habár tudja, ez számára is igen kockázatos, mert aki szerzeteseket vagy apácákat megszöktet, az az országos jog szerint halálra ítélhető. A kolostor Georg von Sachsen nagyúr területén fekszik, aki Luther és a reformáció ellensége és kegyetlen ember hírében áll. Egy polgárát, aki egy apácát próbált megszöktetni, ki is végeztetett. Ám Koppe bátor, Luther-t nagyra becsüli, a nőknek szívességet akar tenni és vállalja a kalandot. 1523 húsvét éjszakája a megbeszélt időpont, akkor akarnak a nők vele visszautazni Torgau-ba, utána onnan Luther-hez, Wittenberg-be. Koppe tehát, miután halszállítmányát leadta a kolostorban, nem indul rögtön haza, hanem kocsijával a kolostor közelében várakozik, hogy besötétedjen. Akkor a nők kisurrannak a kolostorból és kocsiján elrejtőznek, az üres hordók között, vagy bennük akár, ahogy a krónikás hírül adja: „ugyanis minden hordóban egy szűzlány kényelmesen üldögélt” (47).

136 Micsoda utazás lehetett – halbűzben és félelemben! Csak akkor lélegezhettek föl, amikor Georg felségterületét elhagyták és Bölcs Frigyes szász körzetébe értek, Torgau-ba. Itt biztonságban vannak, mielőtt tovább utaznak Wittenberg-be, Luther-hez. Ő az apácák szökésére Nimbschen-ből, azonnal egy újabb harci írással reagál: „Ok és válasz, ha szüzek a kolostorokat istenesen el akarják hagyni” (48). Ebben megindokolja, miért van joguk a nőknek szökni, anélkül, hogy folt esne erényükön. Más nemesi családokat is arra biztat, vegyék ki lányaikat a kolostorokból és adják vissza szabadságukat. Koppe barátját dicséri, mint jó és nemes rablót, aki a zsarnokság börtönéből a szegény lelkeket megmentette és igazi csodát vitt véghez. Katharina 1523 ápr. 6. éjszakáját Leonhard Koppe házában tölti. Itt leveti apáca ruháját, és fölölti, amit a környékbeli asszonyok ruhásszekrényeikből neki ajándékoznak. De most mi legyen a nőkkel? Kézenfekvő volna, ha visszatérnek szülőházaikba. Ám ezt az utat csak hárman választják. A többieket a szülők vissza sem veszik, mert először is, azért adták őket kolostorba, mert szegénységük miatt etetni és iskolázni őket nem tudták. Másodszor, a fogadalmat megszegni és egyszerűen megszökni a kolostorból nagy szégyen. Harmadszor: éppen ezért nem fognak férfit találni, aki elveszi őket. Mi legyen hát a szökevényekkel? Luther tudja, ez az ő problémája, ő hozta őket ki a kolostorból, most gondoskodnia is kell róluk. És meg is teszi. Április 10-én, a fejedelem udvarában gyűjtést szervez számukra, hogy a nőket a szükségessel ellássa. Aztán gyorsan férjhez kell menniük,

137 tehát alkalmas férjet kell keresni nekik a Wittenberg-i és Torgau-i legények között. A professzor-doktor-reformátor-tanító-Biblia-fordító és író Martin Luther, most tehát házasságkövetítő is lesz! Nehéz ügy. A „szellemi nimfácskák”, ahogy gúnyosan elnevezik őket, nem hajlandók a legközelebbi jó partit elfogadni, igényeket támasztanak. Egyikük a Grimma-i leányiskola vezetője akar lenni. Két másik háztartásokban kap helyet. A többiek végül elfogadható férjet találnak – kivéve egyet, Katharina von Bora-t. Ő a festő Lucas Cranach házában él, ott hasznosítja magát és Barbara asszonnyal, Cranach nejével összebarátkozik. A Luther és a Cranach család szorosan kapcsolódik egymáshoz, kölcsönösen vállalnak egymás gyerekeinél keresztszülőséget. Mindketten társadalmi „hotspot”-ok, ahol hírességek és tudósok jönnek össze rendszeresen, az egész német birodalomból. Katharina von Bora is közöttük van és megismerkedik II. Christian dán királlyal, aki elűzetve országából, most külföldön tartózkodik. Kathariná-nak tisztelete jeléül egy arany gyűrűt ajándékoz. Udvarol neki? És ő tetszik Kathariná-nak? Talán. De vélhetőleg erre nem is mer gondolni, hisz a dán király már házas. Ezért egy másik, jóval fiatalabb férfi felé fordul, akit szintén Cranach-éknál ismer meg és aki nagyon tetszik neki: Hieronymus Baumgartner, egy valamikori Wittenberg-i egyetemista, egy nürnbergi patríciusfiú, gazdag házból. És úgy néz ki, hogy érzéseit viszonozza és Katharina – először életében – halálosan szerelmes lesz. Ám ekkor a fiatalember hirtelen elutazik és többé nem hallat magáról. Baumgartner szülei meg vannak botránkozva és fiukat lebeszélik egy kiugrott apácával való házasságról, ahogy mondja a fáma. És amúgy is, egy nő hozomány nélkül, kinek kell?

138 Luther még évekkel később is nejét ezzel a „szeretőjével” ugratja, aki úgy eltűnt, mint szamár a ködben. Ám most pótlékot keres, Katharinának egy másik férj-jelöltet kommendál, a sokkal öregebb Wittenberg-i kurátort, Gaspar Glatz-ot. Csakhogy ez kevésbé vonzó, tetejébe házsártos és fösvény hírében áll. Katharina számára egyáltalán nem jön számításba, válasza egy kategorikus nem. Ha már házasodik, akkor egy olyat választ, akit ő maga is jónak talál. Tehát miért nem magát, Luther-t személyesen? Nemcsak gondolja, meg is üzeni neki: csak ő, doktor Martin Luther jön számára számításba, őt hajlandó csak elfogadni, senki mást. Luther meglepődik, erre nem számított. Bár ő maga hirdeti, hogy a papok, szerzetesek és apácák házasodjanak meg, legyenek gyerekeik, akiket fölnevelni inkább istennek tetsző dolog, semmint kolostorban imádkozni. Önmagának azonban ezt a lehetőséget sosem vette számításba. Ő is már negyven évén túl van, fele életét kolostorban élte le, megszokta, hogy egyedül – legalább is nő nélkül – éljen. „Nem, hogy húsom és nemem ne érezném – nem vagyok fából, sem kőből” (49), írja Luther 1524-ben, egész nyíltan a cölibátusi életről. Házasságra eddig mégsem gondolt. És őt épp Katharina nem is vonzza, aki neki „büszkének és gőgösnek” tűnik, ahogy később visszaemlékezik. Szívesebben vette volna el a szelíd „Ave”-t, Schönfeld-ből, de az már elkelt, egy patikus és orvos vette el, Torgau-ban. És egyáltalán: évekkel ezelőtt nemcsak egy vihar, hanem egy kényszerházasság elől is menekült kolostorba? És most jön egy ilyen szemtelen, 24 éves némber és egyszerűen azt mondja neki: vegyél el. Másrészt ez az öntudatos föllépés imponál neki. Már a kolostorban ő volt az, aki a reformációt fölszívta és a többi apácát is megfertőzte vele. Kezdeményezte a szökést és mindent megszervezett. És most ő az, aki a 16 évvel idősebb, világhíres doktor Martin Luther-nek kendőzetlenül kinyilvánítja, őt akarja, ahelyett, hogy kivárná, mit terveznek vele. Bár Luther őt „büszkének és gőgösnek” írja le, valószínűleg éppen ez volt, ami őt beindította. Dehát miért is ne? És Luther ismét olyat tesz, ami az egész birodalmat izgalomba hozza: a kiugrott szerzetes elvesz egy kiugrott apácát. Micsoda botrány. Micsoda csámcsognivaló. Ezt a fiatal Katharina hogy dolgozta föl? Nem tudjuk. Ahogy amúgy is elég keveset tudunk róla. Ha a reformáció tényleg az a nagy, mindent megváltoztató, világátforgató forradalom lett volna, ahogy azt az akkori idő néhány pápahű potentátja érezhette, ma Luther „Käthe”-jéről legalább annyit tudnánk, mint magáról Luther-ről, mivel a világfordulat az uralkodó gender-rendet is megdöntötte volna. A nemek egyenlőségét elismerték volna és a nők szava ugyanolyan fontos lett volna, mint a férfiaké. Akkor nemcsak azt jegyzik föl, mi mindent mondott Luther az asztalnál, hanem azt is, erre Katharina mit válaszolt. Ám ezt nem találták említésre méltónak, nők szavai nem számítottak. Akkoriban senkinek, sem Luther-nek, sem a humanistáknak, sőt, maguknak a nőknek sem jutott eszébe, a nőknek ugyanolyan jogokat követelni, amilyenekkel a férfiak éltek. Ezért tudunk tehát Kathariná-ról ilyen keveset és azt is csak másod- és harmadkézből. És még kevesebbet a reformáció más nőiről, a többi szökött apácáról. Velük szemben Katharina egy kis előnnyel bírt: mivel egy prominens teológus felesége volt, ezért Luther gyakran szólt róla, így legalább a férj szájából tudunk meg egyet s mást Kathariná-ról, a sok levélből, amiket Luther neki írt. Tehát a sok levélből, amit Katharina a férjének írt, alig maradt fönn valami. Hogy írt, Luther válaszaiból derül ki. Ezeket azonban Luther nem őrizte meg, ahogy sok minden mást sem, ami nem tűnt neki fontosnak. Elég paksaméta papír vár körülötte rendezésre, nem fog még azzal is fáradozni, hogy mások leveleit őrizgesse, netán még erre egy titkárt is alkalmazzon, „mert ebből aztán megint egy pápaság lenne” (50), amint egyszer ironikusan megjegyezte. Így esett meg, hogy minden, ami ma Katharina von Bora-ról ismert, magától Martin Luther-től ered. Tehát itt, ebben a fejezetben is, Katharina ábrázolása nem történhet másképp, mint Luther életének egy részeként. A szerzőnő bárhogy is próbál – kíváncsiságból és a szökött apáca iránti együttérzésből – kevés igazságosságot neki is gönnölni, Katharina-t csak Luther szemével láthatjuk, az ő perspektívájából, azt is csak egy 500 évvel később élő szemüvegén át, mintegy zavaros lencséjű, éles képet nem adó távcső segítségével. Rendelkezésünkre áll egy másik, vélhetőleg szintén homályos lencse is: az „udvari festő” Lucas Cranach szeme. Ő rajzolja meg azt a képet, aminek alapján az utókor Katharina von Bora-t elképzelheti. Ő legalább elég közel áll hozzá Wittenberg-ben, nemcsak, mint a reformátor közeli barátja, hanem házassági tanúja és legidősebb fia, Johannes keresztapja is. Ez a Katharina képverzió rögzül, a már híres vőlegénye mellett, amint Luther-né-ként bekerül a történelembe; egy nett, fiatal asszonyka, vágott szemekkel, magas arccsontokkal és öntudatos tekintettel.

141 Talán a mai ízlés szerint nem egy szépség, de akaratosan csinos, erős kisugárzású jelenség, aki a nála 16 évvel idősebb, testileg erősen kiemelkedő Luther mellett is megállja a helyét - ha a képeken jól el van találva. Rossz nyelvek szerint, Cranach a nőket mindig így, vagy hasonlóan ábrázolta. Ha Vénuszát a frankfurti Städel-ben, vagy más Cranach-nőarcokat megvizsgálunk, mintha folyvást Katharina arcvonásait vélnénk fölismerni. Talán ez Cranach számára minden nő mércéje, vagy a Luther és a von Bora-képekkel annyira benne van az üzletben, hogy nem volt ideje, jelentősen variálni. Gyorsan kell dolgoznia, fiait és számos festősegédjét foglalkoztatni, hogy az emelkedő megrendeléseknek az egész birodalomban eleget tudjon tenni. Ezért eshetett meg, hogy Luther arcvonásai a Cranach-képeken föltűnően hasonlóak maradnak. Vagy azért maradnak hasonlóak, mert a festő az eredetihez mindig ilyen közel van? Luther mindenesetre Cranach portréit elismerte, ellentétben más festőkéivel. Ezek a képek tehát Luther magáról alkotott képéhez igen közel kellett, hogy járjanak. De minden világos: a képek propaganda célokat is szolgálnak, a reformáció futótűzét tovább kell szítani. Mert Martin Luther és Lucas Cranach tapasztalatból tudják: a képek erősebben hatnak, mint a szavak, különösen, ha elég kevés kortársuk tud olvasni. Így a Cranach-műhely nagy produktivitását arra is fölhasználják, hogy a reformációt keresztül vigyék és a protagonistákat népszerűsítsék. A fa és rézkarcok után nyomtatott Luther-képek tömegével járnak kézről-kézre, mint a szentképecskék. Eredmény: Luther-t úgy dicsőítik, mint egy szentet. Ma úgy mondanánk, mint egy popsztárt. Ezt a célt szolgálják Katharina és Martin Luther kettős-portré képei is, melyek az egymást követő években készülnek. Cranach mindjárt a botrányesküvő után, 1525-ben belekezd a portrékba.

142 Az ex-szerzetes és az ex-apáca szokatlan és provokatív párjából szisztematikusan udvar- és társadalomkonform házaspárt csinál. Aki ilyen polgárian-büszkén néz ki, annak a rossz nyelvek nem árthatnak, azokat komolyan kell venni. Annyira komolyan, ahogyan Luther a házasságot, mint isten akaratát, védi a cölibátus ellen. Luther-nek, Cranach-nak és néhány kortársnak köszönve, Katharina életéről, férje oldalán, valamennyit tudunk, de az előző időiről jóformán semmit. Tartsuk tehát magunkat ahhoz, ami tényszerű: Katharina 1499-ben születik, január 29-én, egy Lipcse melletti tanyán, nem tudni, pontosan hol, mert mindkét szülő nemesi ágai a szász területen szélesen szét voltak szóródva. Apja, Hans von Bora, anyja szül. Haubitz vagy Haugwitz. Meghal, mikor Katharina alig öt éves. Ezzel életének a szülői háznál vége, apja a Benedek-nővérekhez adja, Brehna városában, mint „kosztos diákot” („Kostkind”. Ez ugyan kicsit korai, de nem szokatlan. A kolostor tele elszegényedett nemesi házak kislányaival, akiknek szülei nem képesek vagy nem akarják kislányukat maguk fölnevelni, iskoláztatni és később férjhez adni, rendes hozomány biztosításával. Nőknek akkoriban ez a sors nem is a legrosszabb. Bár az élet a kolostorban szűkös, szigorú rendszabályokkal nehezítve, mégis olyan lehetőségeket ad, ami a többi nőnek nem adatik meg. Az apácák nemcsak számolni, írni és olvasni tanulnak meg, hanem a kolostor kertjében is dolgoznak, gyógyfű-ismereteket szereznek, tudják, melyik fű jó a fejfájásra, melyik a gyomorégésre. De mindenekelőtt annyi latint tanulnak, hogy koruk szellemi életében részt vehetnek. Egy évvel Katharina anyja halála után, apja ismét megnősül. Katharina életében többé nem játszik szerepet. Három fiútestvére veszi át a tanyát, de a további elszegényedés miatt tartani nem tudják.

143 A tapasztalat, ami Kathariná-ban mélyen bevésődik: házasságában Luther-rel ő lesz az, aki az okos háztartásvezetéssel nemcsak, hogy a pénzre jól vigyáz, hanem még gyarapítja is. Később a Wittenberg-i Fekete kolostorban szobát ad ki diákoknak. Ezen felül, Luther akarata ellenére, földeket vásárol a meglevőkhöz, ahol zöldséget és gyümölcsöt termel az óriási házközösségnek. És - Luther halála utánra is gondolva, hogy gazdaságilag független legyen – szülei elveszett földjeit is visszavásárolja Zülsdorf-ban és Wachsdorf-ban. Kilenc vagy tíz éves korában Katharina a Marienthron-i ciszterci kolostorba kerül át, ahol elhalt anyja egyik rokona a perjelnő. Apja egyik nővére, a szeretett Muhme Lene is ott él, így könnyebb lesz az idegen és új környezetben megszoknia. Nimbschen-ben már nem kosztos diák, hanem lelki gyakorlatra képzik ki, legyen Katharina apáca. Ő már olvas, ír és énekli a liturgiai imákat latinul, kiismeri magát az összes szent között, köt és kertészkedik. A kolostor évkönyvei szerint nyolc másik diáklánnyal él együtt, mind szász nemesi származásúak a környékről. Martin Luther felesége erre a családfára később olyan büszke lesz, hogy magát nemcsak Luther-né-nek, de majdnem mindig születési nevén, Katharina von Bora-nak hívatja. Hogy Luther mennyire tiszteli ezt az okos és öntudatos nőt valójában, a vicces és szeretetteljes „Herr Käthe” vagy Dominus Ketha” megszólításon is látszik, ahogy Luther őt nevezi, pl. 1529 okt. 4-i levelében: „Az én kedves Katharina uramnak, Luther-némnek, doktornőmnek, Wittenberg prédikátora nejének. Kegyelem és béke Krisztusban! Kedves Käthe úr!” Egy másik alkalommal, 1540 júl. 16-án, a Zülsdorf-i földvásárlásra célozva, Luther levelét így kezdi:

144 „Az én kegyelmes Katharina Lutherina von Bora és Zülsdorf zu Wittenberg kedvenc leánykámnak”. A következő levelet is, 10 nappal később, így címezi: „A gazdag Zülsdorf-i asszony, doktornő Kathariná-nak, Luther-nének, a testileg Wittenberg-ben lakó, lelkileg Zülsdorf-ban időző Kedveském saját kezeihez” (51) Nemcsak ebből a megszólításból lehet kiolvasni: szeretetteljesen, bár kissé ironikusan bánik vele, főleg, ami a „gazdag” birtokosnő üzleti érzékét illeti, a „doktornővel” okosságát elismeri, a „kedveském”-mel - ez az egyébként durva férfi - megmutatja, Kathariná-jával szemben milyen gyöngéden is ki tudja fejezni magát. Ez az eredeti megszólítás tetszeni fog neki! Ám most ő még kolostorban van, 15 éves és novíciaságra készül, az egy éves kiképzésre, Jézus Krisztussal való frigyre, ahogy a nők végleges kolostorba való lépését nevezik. Ez a legkorábbi időpont, hogy apáca legyen. Hogy Katharina kihasználja-e az egy éves próbaidőt, amit önvizsgálatra kap, hogy eldöntse, vajon választott útja számára helyes-e – nem tudjuk. Kétségről mindenesetre semmi sem maradt fent. És hogyan is vizsgálhatná meg magát – a kolostori életen kívül mást nem ismer, ebben az időpontban más életet aligha képzelhet el magának. Alternatíva lenne egy rend szerinti házasság, de ez egy szegény hajadon számára, amilyen ő, szóba sem jöhet. Így esik meg, hogy 1515 okt. 8-án leteszi a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség hármas fogadalmát és ettől fogva az apácák lelki rendjéhez tartozik. Mostantól kezdve a ciszterci apácák hosszú fehér ruháját viseli, fekete fátyollal a rövidre nyírt haján. Naponta csak kétszer eszik, hetente két napot böjtöl, naponta többször énekel és imádkozik az istentiszteleteken, kora napfölkeltétől éjfélig. A templomban, az étkezdében, a hálófülkéikben az apácáknak egymással beszélgetni tilos, hangosan nevetni még inkább. Ez a regula, e szerint élnek az apácák.

145 Ám munka közben beszélgethetnek, élményeiket kicserélhetik a környékre tett kirándulásaikról, látogatóikról a kolostorban. Katharina és nővérei azonban annyira nincsenek elszigetelve, hogy ne értesüljenek arról, ami „kívül a világban” történik. Nyolc évig érzi, hogy fogadalmát tartania kell, utána mindhármat következetesen és tartósan megszegi. Először az engedelmességet. További élete megerősíti a tapasztalattal, hogy jól jár, ha a saját fejét használja. Az engedetlenséget később is, mint házastárs, gyakorolja, Martin Luther nagy bosszúságára: „Ha még egyszer szabad akarnék lenni, faragnék egy engedelmes asszonyt kőből, mert minden női engedelmességben kételkedem” (52), így panaszkodik egyszer, bár ez nem hangzik túl komolyan. Nem, szófogadó nő, Katharina, biztos nem, különben nem venné kezdetét az a kalandos élet, ami most jön. Egy engedelmes fehércseléd – és egy apáca végképp – nem engedi magát holmiféle fölforgató eszmékkel megfertőzni és utána még arra is képes, hogy megszökjön és a kolostor falain kívül vágjon bele egy számára teljesen ismeretlen életbe. Ez a szökés őt híressé teszi és mikor, mint kiugrott apáca a kiugrott Martin Luther szerzeteshez hozzámegy, végképp bekerül a történelembe. Ám hogy jutott erre a döntésre? Mi vette rá nyolc apáca nővérével együtt Marienthron-ban, hogy szakítson eddigi múltjával, a biztonságos menedéket nyújtó kolostorketrecet elhagyja és egy bizonytalan kimenetelű kalandra vállalkozzon? Erre ismételten nincs válaszunk. Az apácák egyike sem írta le szökésének történetét, sem azt, ami előtte történhetett. Legalábbis nincs tudomásunk róla. Pedig aligha képzelhető el, hogy egy ilyen óriási élményről senkinek ne meséljenek, levélben rokonaiknak ne számoljanak be –

146 ha nem is mint a nagy kalandról, de  legalább azért írjanak, hogy magukat mentegessék. A kettészakadt társadalomban, a reformáció követői és ellenzői között az ellenségeskedés vehemens és ez a hasadás kiterjed a családokra, rokonságokra is. Nem tudjuk, mi mehet végbe a Nimbschen-i apácák fejében. Csak egyet tudunk: Luther veszélyes gondolatai áthatoltak a kolostorok vastag falain és szerzeteseket, apácákat fertőztek meg. Vélhetőleg nagyon veszélyes volt Luther írásait titokban olvasni és még meg is vitatni. De sokakra a Luther-szavak annyira meggyőzően hatottak, hogy minden veszélyt vállalva, életüket gyökeresen megváltoztassák. Egyre több szerzetes és apáca hagyta el a kolostorokat  és egy közülük Katharina, akinek Luther segített megszökni és aki most Luther-nek azt mondja: vegyél el. Luther pedig ezt gondolhatja magában: Hogy ezzel az önfejű perszónával boldog leszek-e, nem tudom, de aki ennyire propagálja a házasságot, mint én, nem kellene, hogy ő maga is jó példával járjon elöl? Elméletileg Luther már régen házasságpárti volt, kifejezetten dicséri, mint „isteni szolgálatot”, legalábbis, mint egy isten-akarta szolgálatot, amit a házastársak egymásnak nyújtanak. Nem azért teremtette isten a férfit és a nőt, hogy termékenyek legyenek és szaporodjanak? És isten „nem szolgálólány-e, aki gyereket pelenkáz, kását főz neki, még ha az a gyerek egy örömlányé is lenne – nem istennek tetszőbb-e ez a szolgálat, mint a föld összes szerzetese és apácája, akik nem hivatkozhatnak istenre? (53). Csak a kéj, ami a „termékenynek lenni”-vel szükségszerűen együtt jár, ez okoz fejtörést az egyháziaknak; számukra ez nem isten ajándéka, hanem az emberiség átka, a paradicsomból való kiűzettetés óta. Ezért a testi sóvárgást nemcsak bűnnek, hanem – mert ellenőrizhetetlen – még nagyon veszélyesnek is tartják. És főleg a némbereknél, akik kéjvágyukkal az ördöggel cimborálnak, amilyen telhetetlenek. Luther is küzd a vággyal, ő is egy egyházfi és a kor gyermeke. Ez a vágy itt van, letagadni a legjámborabbak sem képesek. Tehát gátak közé kell szorítani, erre való a házasság. „A vágy minden különösebb bejelentés nélkül jön, mint a bolhák vagy a tetvek” (54), tudatja Luther házasság- és szerelemfölfogását. A házasságban ki lehet élni a kéjvágyat, a gyerekek végett, akik lehetőleg nagy számban szülessenek. Ez megszelídíti a veszélyes ösztönöket és termékennyé teszi őket. Föltétele azonban a hűség, a fő oszlop, amin a házasság alapszik. Egymásnak szolgálni és hűnek lenni, a jó házasság föltétele. A pozitív tapasztalat, amit Luther a házasságban szerez, megváltoztatja a bűnös szexualitásról eddigi hozzáállását és arra jut, hogy „a vágy, a szerelem, az öröm” istennek tetsző dolog. Egy másik ok, ami miatt Luther már a házasságért rajong, szülei. Ők azzal, hogy fiuk kolostorba vonult, soha sem békültek ki igazán, fiuknak mindig egy jogászi pályát szerettek volna és unokákat. Most esély adódik a végleges kibékülésre. Ekkor aztán Luther-nek semmi sem elég gyors: eljegyzés és esküvő összevonva, 1525. június 13-án megtörténik. Jelen vannak, az öreg Luder-szülőkön kívül – Katharina családja részéről csak nagynénje, Lene van itt – a szűkebb Wittenberg-i baráti kör. Katharina-t Cranach-ék kísérik a Fekete kolostorba és ami a lelkipásztor Bugenhagen áldása után történik, azt barátjuk, Justus Jonas így írja le: „ Luther Katharina von Bora-t feleségül vette. Tegnap jelen voltam és láttam a jegyespárt a nászágyon feküdni és a látvány könnyeket csalt ki szememből” (56). Mit jelenthet ez? Martin és Katharina „az elhálást tanúk előtt tartották” meg, a történelmi híradások szerint, tehát a házasság – az ő első együttlétük – coram publico valósult meg, hogy a menyasszony szüzessége bizonyíttassék? Rossz nyelvek szerint már rég förtelemben éltek,

148 ez a szakadár szerzetes és a szökött apáca, a menyasszony pedig már terhes volt és ezért kellett gyorsan megesküdni. Ám ebből semmi sem igaz. A „Beilager” csak egy fennmaradt rítus, amely a házasság nyilvános elhálására emlékeztet. Martin Luther és Katharina von Bora csak jelképesen feküsznek a nászágyra, ruhában, a valódi nászéjszaka később történik, tanúk nélkül.  Philipp Melanchton, Luther legbensőségesebb munkatársa, csak a későbbi, 14 nap utáni nagy ünnepségre, az ún „virtsaft”-ra, hivatalos, a barátok és rokonok nagy körébe, közöttük a díszvendég Leonhard Koppe, az apácarabló és Katharina kiszabadítója. Ám Melanchton-t nagyon sérti, hogy nem lehetett a legszűkebb ünneplők körében. Egy barátjának írt levelében leírja, ez mennyire szíven találta: „Luther és a Bora váratlanul összeházasodtak, anélkül, hogy ezt egy barátjukkal is előre közölték volna… Nagyon csodálkozhatsz, hogy ilyen komoly időkben, amikor a jók mindenütt rettenetesen szenvednek, ez a másikkal nem szenved, hanem inkább dőzsöl és a jó hírét kompromittálja… A férfi könnyen elcsábítható és az apácák, akik Luther-t minden módon körülrajongták, behálózták, holott ő nemes és bátor férfi.” Tegye őt „a házas-státusz méltóságteljesebbé”, hogy „bohóckodásait” elveszítse (57), így zárul a levél. Így ítél az az ember, aki Luther reformációért való harcában a legfontosabb támaszának számít. Teljesen klasszikusan Luther-t egy csábító némber áldozatának látja, ahogy azt már a paradicsombéli bűnre csábítás is tanítja. Ha már a barátok így ítélnek, hogyan fogják Luther ellenségei ezt az esküvőt kivesézni! Luther-t egy „apácacsődörnek” nevezik, tarthatatlanul és mértéktelenül a hús kéjvágyainak kiszolgáltatva, Katharina von Bora pedig egy „hűtlen, esküszegő, szökött kurva” (58). A többnyire aláíratlan pocskondiázások kettejüket vajon mennyire sértik?

149 Avagy képesek a mocskot, amit csőstül zúdítanak rájuk, magukról lerázni, ignorálni, ahogy Luther mondja – nem tudjuk. Egyikük számára sem lehetett könnyű. És mégis, az első gyerek időre, egy év után születik és nincs két feje, ahogy azt megjósolták, ti. egy szerzetes és egy apáca frigyéből csakis szörnyeteg születhetik. Az egészséges kisfiú a babonás pletykálóknak betömi a száját és a hazugságoknak véget vet. A Fekete kolostorban, ahol Luther az ágostoniaktól való kilépése után egyszerűen lakni marad, az élet nem habostorta. Katharina is ide költözik be. A szerzetesek már rég szétszóródtak a világban. Végkielégítésként Luther a kolostortól kap némi pénzt és megtarthatja bútorait. Ám ezek öregek, kopottak és a várostemplom prédikátori fizetsége igen csekély. Ám Katharina von Bora a gazdálkodást Nimbschen-ben tanulta, vagy gazdasági őstehetség? Mindenesetre kettejük pénzügyeit kezébe veszi. Ez először Albrecht von Brandenburg érsek nászajándékánál mutatkozik meg. Az érsek a reformáció ellenzője és a búcsúcédula-kereskedésről nem akar lemondani. 20 guldent küld egy ezüst dobozban. Luther fölháborodottan utasítja vissza az ajándékot, de nem számított feleségével. Katharina a küldöttséget a hátsó kijáratnál elkapja és tőlük az ezüst ládikót a guldenekkel átveszi – jól jön majd a pénz a háztartás berendezésénél. Ennek rögtön neki is fog. Nagytakarítást csap, férje lakását a kolostorban teljesen fölújítja. Először is a hálóhelyiségből kidobja férje félig elrohadt szalmazsákját, új ágyat és párnákat szerez be. A refektóriumot – a szerzetesek étkezdéjét– egy óriási konyhává építteti át; kenyér-, liszt-, és éléskamrát rendez be, új tűzhelyet állíttat, vízvezetéket szereltet be. Kályhákat építtet, szúette gerendákat cseréltet, az egyenetlen agyagpadlót kisímíttatja. A szerzetesi cellákat elválasztó falait lebontatja, nagyobb lakótereket biztosítva. Új lépcsők készülnek és alápincézés folyik. A tárolók mellé mosókonyha épül, ez később igazi fürdőszobává avanzsál. A híres Luther-stube, az asztali beszélgetések, egyetemisták és barátok találka helye, a család nappalija, csak 10 év után lesz kész, amikor a város a faanyagot engedélyezi. A Wittenberg-i Fekete kolostor tehát évekig egy építési terület, nagy zajjal - a szegény doktor bosszúságára. Toronyszobájában megcsömörülve jegyzi meg, hogy a feleségek „férjeiket, foglalkozzanak azok bármily fontos üggyel, minduntalan zargatják”. A Katharina Luther által vezényelt átépítés azonban sok Wittenberg-i iparosnak ad munkát, és ezek lépésről lépésre a kopott, lelakott, düledező kolostorból  mutatós, funkcionális – mai szemmel nézve középkategóriás – üzemet, lakóépülettel és körülötte megművelt földeket, varázsolnak. És ha ez néha Luther-nek több a soknál, - mégis tudja, pontosan mit tesz a felesége és hogy tőle mit kap, ezt ki is mondja: „Az én Katharina-m ebből a rozzant kolostorból egy paradicsomot csinált ezen a sötét földön” (59). Luther-né, mindjárt beköltözése után az első évben, egy kertet is épít, ahol ő maga termel majd mindent, ami a konyhára kell: salátát és fűszerfüveket, tököt és dinnyét, almát és meggyet, őszi- és kajszibarackot, málnát és szedret, napraforgót és mákot. Ő ás és vet, ültet és arat. Egy kis szőlőt is telepít, még sört is maga főz. Méheket is hozat, hogy mézhez jusson, a viaszból meg gyertyát önt. Az udvar és az istállók háziállatai száma egyre gyarapszik, hogy a gazdaság igényeit kielégíthesse: 1542-ben 5 tehén, 9 borjú, 1kecske 2 gidával, 8 disznó, 3 malac, ezen felül lovak, tyúkok, libák, kacsák, galambok taroznak az állományhoz, ahogy mindez a Luther-ház nagy tábláján olvasható. Katharina egy halastavat is ásat, később vesz még földeket, kis folyóval, benne csukák, pisztrángok, folyami sügérek kínálkoznak kifogásra. Kutya is van a háznál, Tölpel (Fajankó) a neve, egy spitz, de a családhoz tartozik. Az összes állat hozzájárul a közösség fönntartásához. Wittenberg-ben senkinek sincs több barma és földje, mint Luther-éknak. Luther számára ez fölfoghatatlan, mert neki úgy tűnik: „többet adok ki, mint amennyit beveszek” (60). Néha azonban a pénz úgy megcsappan, különösen Katharina ismételt földvásárlása után, hogy Luther 1540 október 19-én frusztráltan jegyzi föl: „Sem sör, sem pénz a háznál”, Käthe házvezetése miatt mégsem lát okot panaszra, ezt az egészet neki  köszönheti. „Háztartási dolgokban Käthe-hez alkalmazkodom”, mondja, anélkül, hogy az ő – magasabb – szférájára ne utalna: „Egyebekben engem a Szentlélek igazgat” (61). Csak az a kérdés, Katharina-nak hogyan sikerül mindez? „Hét darabra kell esnem, hét helyen lennem, hét hivatalt igazgatnom. Elsősorban szántópolgár vagyok, másodszor parasztasszony, harmadszor szakácsnő, negyedszer tehenész, ötödször kertész, hatodszor pincész és minden Wittenberg-i koldus alamizsna-osztója, hetedszer pedig doktorné, aki évi 200 guldenből rengeteg embert megvendégel” (62), sorolja föl Luther-né, ahogy mindenütt nevezik, viccesen összes foglalkozását. Egyúttal szorgosságát is tanúsítja, ami elképeszt és megrettent. (Egy tv-celebet, nem csoda.RS17XII9). Történészek rekonstruálták Katharina Luther-né egy napját a Luther-ház azon tábláján, ahol a 1542-es év állatállománya is szerepel.

152 rajz

153 E szerint az öt gyerekes anya hajnali négykor kel, hogy a Frühmahl-t (reggeli) előkészítse. Következik a reggeli ima a ház minden tagjával. Ehhez tartozik időközben egy nagyobb, változó számú egyetemi diák is, akiknek Katharina szobát ad ki, hogy a házi kasszát föltöltse. A saját gyerekek mellé Luther-ék még 12 másikat is tartósan befogadtak, elhalt hozzátartozók gyerekeit, továbbá négy gyereket átmenetileg, akiknek szüleit elvitte a pestis. Katharina nagynénje, „Muhme Lene” is itt lakik a kolostorban (ő is szökött?RS17XII9), ahogy Luther famulusa is (egyfajta tudományos segéderő), Wolf Sieberger. 10 alkalmazott segít az üzemet fönntartani: egy intéző, egy házitanító a gyerekeknek, egy szakácsnő, egy kocsis, egy kondás és öt cseléd. „A doktor házában egy csodálatosan kevert siserehad lakik, fiatalemberek, diákok, özvegyek, öregasszonyok és gyerekek – így a házban mindig nagy a zsivaj, ezért sokan Luther-t sajnálják” (63), jegyzi föl egy kortárs Wittenberg-ben, 1542-ben. 154 Katharina Luther-nét, akinek a munka oroszlán-részét végzi, láthatóan senki sem sajnálja. A vendégek egymásnak adják a kilincset, híresek és kevésbé híresek, olyanok is, akik mindjárt hónapokig, vagy évekig maradnak, egykori apácák, akik szüleikhez nem térhetnek vissza, politikai-vallási menekültek, mint Elisabeth von Brandenburg választófejedelemné, aki férje akarata ellenére a reformáció oldalára áll. Természetesen az egész Wittenberg-i baráti kör is gyakran ül az asztalnál. Mind eszik és iszik, hálóhelyet igényel és még többet – Luther-né sage und schreibe, írd és mondd, naponta mintegy 60 személyt kell, hogy ellásson. Ez, még a szolgálókkal is, egy emberpróbáló föladat. A közös reggeli után meg csak 7 óra. Katharina most leül és pontos tervet készít magának a következő 3 órára - mi a teendő a konyhában, istállókban, kertekben – még pedig saját magának, legalább is így áll a táblán: tűzifát fűrészelni és hasítani, gyertyát önteni, gabonát őrölni és darálni, kenyeret sütni, sört készíteni, árpát főzni malátának; vajat, sajtot csinálni, barmok után nézni, levágni, húst tartósítani, besózni, szárítani, füstölni, szőlő- és kerti-munkák egészítik ki a programot, amelyek évszaktól függően igen változatosak és télen nyilván kevesebb időt igényelnek. Ám most még napirendjén a mosás, varrás, foltozás, stoppolás, továbbá orvosságok, tehát kenőcsök, italocskák, teák készítése betegeknek vagy a házi patika föltöltésére. Piacra is kell mennie, összevásárolni azt a keveset, amit a gazdaság nem termel. És végül Mittagsmahl, ebéd főzése van soron. Ez 10-kor kezdődik. Rövid pihenő után kezdődik a lista ledolgozása, du. 5-ig. Akkor vacsora, ismét áhítat és 9-kor ágyba. Luther-ék láthatólag megtartották a kolostor ritmusát.

155 Közben ún. Feierabend-ra (fájront) is sor kerül, 1535 után főleg a Luther-Stube-ban beszélgetéssel, énekkel, lant-pengetéssel a háziak és a vendégek nagy körében, ahogy a táblán írva. Egy kemény munkanap – és ez 365-ször minden évben! Luther elismerően jegyzi le: „Az én Käthe-m Wittenberg hajnali csillaga. Kora reggel 4-kor kel, fuvarozik, földet művel, legeltet, barmot vesz, főz, és így tovább” (64). Ehhez még hozzájön hat terhesség nyolc év alatt, erről mindjárt szó lesz. Ám most még egyszer vissza ezen produktív vállalat kezdeteihez, Katharina és Luther házassága első heteihez és hónapjaihoz. Sajnos, a feleség följegyzései erről sem maradtak fönn, a férj azonban lejegyzi: „A házasság első éve különös gondolatokat kelt a férjben. Asztalánál ülve ezt gondolja: Korábban egyedül voltál, most másodmagaddal. Ébredéskor két copfot lát maga mellett, amit korábban nem látott” (65). Ha a Luther-házasság boldogtalan hírében állt volna, itt egy kevéske kétely hallatszódna ki. De ellenkezőleg! A férj több – és a nej néhány - szava arra utal. hogy Katharina és Luther nemcsak tisztelték, hanem szívlelték is egymást: „Nem vagyok szenvedélyesen szerelmes, a nőm kedvelem és tisztelem” mondja Luther az esküvő után. A két copf képe, amit ébredéskor maga mellett lát, mutatja, mennyire megváltozott Luther élete házasodása után. Csodálkozik, hogy most hirtelen valaki ott van, egy fiatal asszony, akit még nemrégiben nem is ismert és aki most ágyában mellette fekszik és békésen alszik. És a férfi mellette, aki hosszú ideig – nem is, hanem mindig – éjszaka egyedül volt, alig hiszi el, hogy a copfok hordozója, most már mindig vele lesz és vele hat gyerek, míg a halál el nem választ. Ez az észházasság néha jobban kitart, mint némely szerelmi házasság

156 a későbbi, romantikus években és ezáltal is példakép jelleget kap. „Az én Käthe-m nem adnám sem Franciaországért, sem Velencéért!” (67), mondja Luther. Ez egy olyan férj vallomása, akinek választása mindent egybe vetve, igazán szerencsés volt. És Luther példáját nemcsak az evangélikus lelkészek generációi követik. Martin Luther és Katharina frigyével a házasság, amely eddig csak a nemesség és a gazdag polgárság favorizált életformája volt, ezentúl a protestáns körökön kívül is mindenki számára népszerű lesz. (?Nem a Genesis óta?RS17XII10). A „legszebb frigyzálog” Luther számára a gyerekek. Így ujjong: „Házasságból való gyerekeim vannak, egy pápista teológusnak sincsenek ilyenek.” Luther egy aktív apa, aki utazásai közben nemcsak Katharina-nak ír, hanem gyermekeinek is, kis történeteket mesél. Ha haza ér, cukorkát és játékokat hoz. Katharina 8 év alatt három fiút és három lánykát hoz a világra. Esteli órákban a gyerekek a nagy asztali társaságban jelen vannak, az apa időt talál, hogy foglalkozzon velük, mert „ha gyereket kell fölnevelnünk, magunk is gyerekké kell válnunk” (69). Ezt vallja és ezzel kimutatja, milyen komolyan veszi, hogy gyerekeit megértse. Ha nap közben kissé szigorúnak is kell mutatkoznia, ha őt munkájában megzavarják: „Ha ülök és írok, és ha a Tölpel kutyácska a leveleimen ugrál, és ha a Hänschen egy dalocskát énekel hozzá, ráadásul elég hangosan, hiába rivallok rá, tovább énekli, kissé visszafogottan, aggódva és megszeppenve.” (70). Szigorúsága is kevésbé tűnik határozottnak, ahogy azt kora elvárná. Ismert, hogy gyerekeit soha sem veri, ahogy őt verte édesapja egykor. Mégis Martin Luther számára a sorrend egyértelmű: először az Isten, másodszor a fejedelem, harmadszor a férfi, utána a nő és csak a végén a gyerekek. Ám a legidősebb gyerek, Hänschen, mint serdülő, szülei szívét szomorítja. Odahaza nem úgy tanul, ahogy kellene, ezért a szülők Torgau-ba, a környék legjobb iskolájába küldik, az iskolamester Markus Crodel-hez, ahol mindenekelőtt latint, nyelvtant és jó erkölcsöket kell, hogy tanuljon. Ám ekkor legkisebb húga, Lene, súlyosan megbetegszik. Ő Luther-ék harmadik kislánya, aki az első születésnapját meg sem élő kis Elisabeth után született. Johannes-t visszahívják Wittenberg-be, Lene kívánságára. „Annyira vágyódik bátyja után, hogy egy kocsit kell küldenem érte.” - írja Luther Crodel-nek. „Röpítsd ide tehát őt a kocsival, de okát hallgasd el. A Lenchen talán erőre kap, ha bátyja megérkezik.” (71) Ám ez nem következik be. Magdalena 13 évesen meghal, apja és nem anyja karjaiban. Katharina haldokló gyermeke okozta fájdalmát el akarja rejteni. „Käthe ott volt a szobában, de az ágytól távolabb, megtört szíve miatt.” - jegyzi le Luther. Már amikor 8 hónapos Elisabeth korai halála szívét kegyetlenül megsebezte, csodálkozva írja: „Nem gondoltam volna, hogy az apai szív ennyire meg tud lágyulni a gyerekek miatt.” (73) Ezután kedvenc kislányuk, Lene halála, annyira letöri őket, hogy még „Krisztus halála” sem segít, „ahogy kellene.” (74) A temetésnél Martin Luther térdre esik és zokog a fájdalomtól. Azonban Johannes-en kívül a házban ott van még a három fiatalabb gyerek, a két fiúcska, Martin és Paul, továbbá a kislány, Margarethe, akik vigasztalni fogják a szülőket az elkövetkező időkben. Négy évre rá Martin Luther-nek is vége. Lene halála után a depresszió ismét úrrá lesz rajta, de számos más nyavalya is kínozza: köszvény, epe- és húgykő, gyomorbántalmak, székrekedés, magas vérnyomás és súlyos fülzúgás. Mindezek vélhetően több éves böjtölés és alváshiány következményei, kolostori élete miatt, ami egészségét tönkre tette. (Nem a sok evés-ivás?RS17XII11). 1546. február 18-án hal meg, Eisleben-ben. Katharina-t a hír szíven üti és, jóval fiatalabb kora ellenére, 6 évre rá ő is meghal. A február 22-i gyászünnepélyen Katharina Luther-en és a négy gyereken kívül barátok, udvari tisztviselők, Wittenberg-iek és az egész egyetem részt vesz. A gyászbeszédeket az elhunyt reformátor fölött Bugenhagen és Melanchton tartják. Az özvegyet egy szóval sem említik. Pedig ő az, akit Luther elvesztése a legjobban érint. Hogy mennyire gyötri a bú, férje halála után két hónappal is, kevés fönnmaradt leveleinek egyikéből tudjuk meg, amit 1546. április 5-én írt sógornőjének, Christine-nek: „…ki nem lenne ennyire megtört és aggódó, egy ilyen drága ember, amilyen a férjem volt, aki nemcsak egy város, nemcsak egy ország, hanem az egész világ nagy szolgálatára volt, halála után. Ezért vagyok ennyire bánatos. Szomorúságom senkinek el nem mondhatom, azt, hogyan érzem magam. Sem enni, sem inni nem tudok. Aludni sem. És, ha egy egész fejedelemségem, egy egész császárságom lenne, annak elvesztésére sem bánkódnék ennyire, amikor most szeretett és drága férjemet, nemcsak tőlem, de az egész világtól is édes Urunk elvette. Ha erre gondolok, a bútól és a sírástól beszélni és írni sem tudok (amit Isten igen jól tud).” (75) Ez a levél mutatja, mennyire gyászolja férjét, mennyire hiányzik neki. Ez időben Katharina azt is sejti, mi következik: férje egyértelmű végrendelete ellenére, mi szerint a feleség az egyedüli örökös, körömszakadtáig harcolnia kell, hogy a Fekete kolostorban maradhasson. Miért nem respektálják férje utolsó kívánságát? Mert Katharina számára gyám nincs kinevezve. Ez egy hiba. Luther pontosan tudta, hogy Katharina az utolsó, akinek egy gyámra volna szüksége. De ez most nem segít. Így Melanchton-nak kell könyörögni, hogy maradhasson, egyik esdeklő levelet írja a másik után. Végül a fejedelem 100 guldent küld neki, áthidaló segítségként, fejében azt kéri, küldje gyerekeit iskolákba, a kolostort hagyja el, húzza össze magát és kisebb lakásba költözzön. Katharina-nak azonban ez eszébe sem jut, ellenkezőjét teszi – ismét megmutatja erős akaratát és érvényesítő erejét. Nem, hogy nem költözik ki a kolostorból, hanem még több diák-lakót vesz föl és hogy magát biztosítsa, Zülsdorf-i földjeihez Wachsdorf-ban még egy birtokot vesz. „A nő nem fogad el tanácsot”, jegyzi meg Melanchton, „hanem, amit fejébe vesz, attól nem tágít.” (76) A fejedelem és az udvar belenyugszik, ám Katharina és a gyerekek különböző gyámokat kapnak. Hogy ő maga legyen gyerekei gyámja, ahogy azt Luther kívánta, nem éri el. Ám Katharina számára a legfontosabb, hogy mindnyájan a kolostorban maradnak lakni, amely őket igen jól eltartja. Ezután a harc után, nem sokáig lesz nyugalma, kevés maradék éveiben háromszor kell neki holmijaival a Fekete kolostort elhagynia. Kétszer a háború az, amikor megtapasztalja, mi a pusztítás, szűkösség és nyomor. Még Luther halála évében kitör a Schmalkald-i háború: a katolikus-császári csapatok megkísérlik visszafoglalni az evangélikus országrészeket. Wittenberg kapuja előtt állnak, Katharina októberben családjával Dessau-n át Magdeburg-ba menekül. 1547-es visszatérésekor minden barom elpusztult, a tárolók és a kertek kirabolva, csak a kolostor áll még. Birtokait Zülsdorf-ban és Wachsdorf-ban elfelejtheti. Miután üggyel-bajjal a kolostorban mindent helyreállít, a gonosz játék megismétlődik, a császári csapatok visszatérnek. Katharina a gyerekekkel újból menekül, ezúttal Braunschweig-be, ahol egy evangélikus kolostorban lel menedékre.

160 A szökés drága, a 600 gulden költséget úgy teremti elő, hogy Luther ezüstpoharait beolvasztja. Visszatértekor júliusban ismét az a lehangoló látvány fogadja. Minden, amit két kezével fölépített, elpusztítva, leégetve, ezúttal a kolostor is, csak romok maradnak. A fölújítás 1548-ig eltart, ekkor ismét virágzik minden, a diákok beköltöznek, az aulában újból előadások folynak. Így mehetne minden tovább, Katharina alig 50, ismét kezében tart mindent. Ám két év múlva újból pakolhat és gyerekeivel most egy új ellenség elől kell menekülnie: ez a pestis, a fekete halál, ami Wittenberg-be is eljut. Ezúttal a legnagyobb kapkodással és csak a legszükségesebbel indulnak útnak, Torgau-ba, ahol a járvány elől biztonságban lennének. Ám Katharina oda már nem ér el: a város előtt lovai megbokrosodnak, ő a kocsiról lezuhan, csontjait, csípőjét törve egy hideg pocsolyában fekszik. Számára ez a halálos ítélet. Nagy nehezen Torgau-ba viszik, ahol legkisebb lánya, Margarethe három hónapig gondozza, de Katharina olyan gyönge, hogy a csonttörésekből és a kihűlésből többé föl nem épül. 1552. december 17-én lánya 18 éves, ő, Katharina Luther, szül. von Bora, 53 évesen, december 20-án meghal. A házon egy tábla van, sírja a Torgau-i várostemplomban található. Katharina 21 évig volt Luther oldalán. Nélküle a reformáció másképp futott volna le? Nagyon valószínű. Mert a pozitív tapasztalatok nélkül, amit Luther ebben a házasságban szerzett, sok meglátása egészen másképp nézett volna ki. Elméletibb, merevebb lett volna. Így azonban alapvető fölismerésekre jutott: „Nincs kedvesebb, barátságosabb, fennköltebb rokonság, közösség és társaság egy jó házasságnál.” (77) Martin és Katharina privát élete tehát rendben volna, és különben? Mi lett abból a szabadság- és kalandálomból, amit egykor a fiatal apácák a kolostorban megálmodtak? Meg tudták-e valósítani, amit elképzeltek, kívántak, óhajtottak? Katharina-nál az a benyomásunk, igen, élete Luther oldalán kb. az lehetett, ami várakozásának megfelelt. Végül is, mint egy üzlet-asszony, önállóan dönthetett dolgairól, úgy, ahogy azt helyesnek találta. Ám ez férje halálával egy csapásra megváltozik. Ha továbbra is Luther-né szeretne lenni, ez nem megy. Ő most hirtelen egy özvegy, egy olyan jogfosztott nő, amilyen a kolostorban volt. Gyámra van szüksége, csak így nyerheti vissza minimális jogait. Mindenki ellen harcolnia kell, aki Luther nélküli, Luther-né-státusz-jogát elvitatja. Át kell verekednie magát azokon az akadályokon, amelyek egy özvegy előtt tornyosulnak. Vajon kifejlődött-e benne egy érzés a férfi és a nő egyenlőtlen bánásmódja miatti jogtalanság iránt? Vélhetőleg inkább nem. A patriárkális rend túlságosan is egyértelműen le van szögezve a Bibliában, ami szerint a nő a férfi alárendeltje. Nemzedékek idézik a híressé vált Pál-szavakat, mígnem azok az igazság rangját meg nem kapják. Ahogy azokat a szintén híressé vált szavakat is, amelyek a nők egyházhoz való viszonyát a mai napig rögzítik és amiket a még kevéssé Biblia-jártasak is ismernek: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetben, mert nincsen megengedve nekik, hogy szóljanak, hanem engedelmesek legyenek, amint a törvény is mondja. Ha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket, mert éktelen dolog az asszonynak szólni a gyülekezetben.” (78) írja Pál a korintusi levélben. Ez az üzenet jobban tetszik a férfiaknak az egyházban,

162 mint más Biblia-sorok, melyek szerint minden ember egyenlőképp isten gyermekének érezheti magát, vagy Jézus, aki szerette nőkkel körülvenni magát, mert értékelte társaságukat. Hozzá jön, hogy az emberek több, mit tíz ezer éves patriárkátusa annyira beivódott a génekbe és a csontokba, hogy a gondolat, a férfi uralmát a nő fölött kétségbe vonni, föl sem merül. Luther sem teszi ezt, holott sok mindent kétségbe von. Még a 250 évvel későbbi francia forradalom férfiai számára a nő és a férfi közötti egyenjogúság sem érdemes méltatásra. Pedig a 1789-es Nemzetgyűlésen elfogadták azt, ami még ma is az egyetemes emberi jog alapköve: „Születésüktől fogva az emberek szabadok és azok is maradnak, jogaik pedig egyenlők” (79) Egy világos mondat, vélhetnénk. Nem csoda, hogy a filozófus- és írónő, Olympe de Gouges, a forradalom követője, ebből logikusan ezt vonja le: Minden ember egyenlő. Én ember vagyok. Tehát egyenlő vagyok. Ezért 1791-ben, negyed évezreddel Luther halála után, maga és nemtársai számára követeli az egyenlő jogokat, „ A nő és a polgártársnő jogainak kinyilvánítása” c. írásában. A forradalmár urak a dolgot azonban kissé másként látják és Olympe de Gouges-nak 1791-ben megadják a jogot, hogy a vérpadra fölhágjon. Így nem meglepő, hogy Luther reformációja, sokkal korábban, a nőknek nem sokat, ill. majdnem semmit sem hozott, holott kezdetben némely nő ebben nagyban reménykedett. (Elisabeth Cruciger zeneszerző, Brandenburgi Erzsébet őrgrófnő, Olympia Fulvia Moratadie egyetemi tanár, stb. stb.RS17XII11). Genf-ben pl. a protestánsokhoz átlépett perjelnő, Marie Dentiére, minden hittársát és társnőjét, a nő egyenjogú embertársként való elfogadására szólítja föl és arra, hogy a vallási vitákban nő is szót kaphasson. Erre az egyházvezetők írását rögtön elkobozzák, szigorú cenzúra-törvényeket vezetnek be, nehogy ismét egy ilyen provokáció előfordulhasson. A végén a nők ismét azok maradtak, amik mindig is voltak: lelki szolgáló lányok, vallási segédnők, akik férjüket szolgálják, takarítják a templomot és gondoskodnak a virágokról. (80) És még sokáig ezek is maradnak. Közkézen Luther családi idillképek forognak, évszázadokig arra használják ezeket, hogy a család patriárkális rendjét bebetonozzák. A XIX. sz.-ban a festő Gustav Adolph Spengenberg képe lesz népszerű, melyen a hangadó Martin Luther, mint pater familias látható, éneklő gyermekserege közepében, a legkisebb anyja ölében, a többi a Luther-Stube kályhája vagy a földíszített karácsonyfa előtt, ami Luther idejében még nem is volt. Nem tesz semmit. A motívum kedvelt, mint levelezőlap ezrével kerül szétküldésre és számos paplakban azon fáradoznak, hogy legalább külsőleg ennek a képnek megfeleljenek. Ezért nem meglepő, hogy a nő, mint pap, sokáig nem lesz téma a protestáns templomokban. Németországban két világháború kellett, hogy a protestáns teológia tanait fölülvizsgálják. E közben az a kérdés is fölmerült, valójában a nők a papi hivatalból mért is vannak kizárva? Van erre nyomós teológiai indoklás? A válasz így hangzott: Tulajdonképpen nincs, de… Ezt alaposan meg kell vitatni és ez tartott és tartott… Bár az evangélikus egyház egyes tartományi templomaiban már az 50es és a 60-as években bevezették a nőordinációt, de az evangélikus-luteránus Schaumburg-Lippe temploma ezzel magának egészen 1991-ig időt hagyott. Maria Jepsen, mint első luteránus püspöknő megválasztása 1992-ben világszerte föltűnést keltett. Margrot Käßmann, mint a legnagyobb német evangélikus-luteránus egyházmegye Hannover püspökasszonyának hivatalba való beiktatása szintúgy fölkavarta az állóvizet. Mégis: a protestáns egyház ezt az utat választotta és talán ezt könnyebben tehette, mert Martin Luther oldaláról az ő „Herr Käthe”-je az egész világnak megmutatta, mennyit is megtehet egy nő, ha hagyják. Ő egy papi hivatallal is megbirkózott volna, ha egyet rábíznak.

XII. RENDCSINÁLÁS WITTENBERG-BEN

„Főördög bárányruhában”, „ordas farkas”, „aki csak gyilkolászást, fölfordulást és vérontást akar” így illette egyik a másikat. „Hízódisznó testvér”, „settenkedő atyafi”, „sültbolond”, „szaros alázatú mérges kukacocska” – volt a válasz. A „főördög” és az „ordas farkas” neveket Thomas Müntzer kapta Martin Luther-től, róla még hallani fogunk. Ő küldte postafordultával Luther-nek a „hízódisznót” és a többi szidalmat (40). Akkoriban nem bántak kesztyűs kézzel egymással. A political correctness akkor még nem volt kitalálva. A nyomdákból karikatúrák, sértegetések, gyűlölet-kommentárok kerültek forgalomba, melyek a mai Facebook-uszításokkal versenyezhettek volna. Ehhez úgy Luther, mint ellenfelei, a „romlingok”, jól értettek. Ha Luther a pápát „antikrisztusnak” mondta, a pápisták őt „végbél-pápának”. Amikor Luther és Melanchton a pápa szamár mivoltán gúnyolódtak és Lucas Cranach megrajzolta a „pápaszamarat”, Luther-t kritikusai az ördög szócsövének nevezték. Ezt a sértést az ördög bőrdudájával illusztrálták – az ördög a dudazsákba fúj, mely Luther szerzetesfejére hasonlít. A romlingok támadásai Luther-t kevéssé aggasztották, „normálisnak” vélte, ők ugyanígy visszavághattak. Fájóbb voltak az elpártolt követők támadásai, akik „saját szakállukra” – így érezte Luther – saját reformációs építőhelyeket rendeztek be. A 95 tézis kitűzése óta alig négy év telt el,

113 de amit országszerte kirobbantottak, és amit a továbbiakban egyre gyakrabban „reformáció” néven említettek (sehol sem definiálva), már rég egy ellenőrizhetetlen, önálló életre kelt, amit már nem lehetett sem irányítani, sem jövőjét előre látni. A reformáció-projekt építő helyeinek száma egyre gyorsabban szaporodott. És ha Luther azt gondolta volna, ő a középkori társadalom átépítő gazdája és építésze, akkor már Wartburg-ban fölvilágosodhatott. Így az a hír jutott hozzá, hogy a székét, amit Wittenberg-ben üresen hagyott, mások próbálják elfoglalni, akik elhivatást éreznek Luther tanait gyorsan egy új egyházi gyakorlatba átültetni. Ilyen volt pl. Andreas Karlstadt, Luther tanára, aki a szentképeket és a zenét akarta kitiltani a templomokból, eltörölni a cölibátust, megújítani az istentiszteletet és másképp ünnepelni az úrvacsorát, ahogy eddig hagyomány volt. Egyetemistáinak azt javasolta, dobják el könyveiket és kapát vegyenek a kezükbe, mert a paraszti életforma az igazán istennek tetsző. Először tartott evangélikus misét németül,1521-ben, nem papi, hanem világi öltözékben és teljesen meg volt győződve arról, hogy Luther szellemében cselekszik. 1522-ben feleségül vette Anna von Muchau-t, demonstrálva ezzel a cölibátus megtörését. 1522-ben eltávolítatta a Wittenberg-i templomokból a szentképeket. E közben tumultus támadt, mert a reformáció rokonszenvezői között nem mindenki értett ezzel egyet. A fiatal Philipp Melanchton ingadozott, hogy mellette, vagy ellene legyen, ám kevés tekintélye lévén, nem tudott beavatkozni. Luther természetesen mindezen fölfordulás mögött saját gondolatait ismerte föl, ő tanította, hogy a képek bálványok lesznek, ha isten helyett ezekhez imádkozunk.

116 Ő maga vetette el a szentek és ereklyék kultuszát, vonta kétségbe a cölibátust, haszontalannak tartotta a szerzetességet és azt tanította a hívőknek, legyen mindenki saját papja. Összes bírálata eddig elméleti megfontolásokon alapult. Hogy ezt ilyen gyorsan a gyakorlatba ültették át, hallatlannak tartotta és aggasztotta, hogy a dolgok kisiklanak. Így amikor Wittenberg város a tanácsát kérte, mert Karlstadt újításai sok közösségi tagnak túl messzire mentek és összeütközésekhez vezettek, a várát elhagyni kényszerült. A fejedelem tanácsa ellenére, 1522. március 6-án visszatért Wittenberg-be. A fejedelem tovább aggódott életéért, mert a „Worms-i ediktum”, mint egy Damoklész kardja, tovább lebegett Luther feje fölött. Ettől a nagyúr csak a saját kis területén védhette meg, ám Luther ott sem volt teljes biztonságban a római poroszlóktól, akik elrabolhatták. Ám már rég nem félt, bízott istenben és magabiztosan, kedélyesen írta a fejedelemnek: „nagyobb védelemmel jövök Wittenberg-be, mint a fejedelem védelme” (41), vagyis isten oltalmával. A fejedelem védelmét nem óhajtja, hanem ő akarja a fejedelmet jobban védeni, mint az őt. „Mert aki a legjobban hisz, az lesz legjobban védve” (42). Amikor Wittenberg-be ért, régi megszokott szerzetesi, tanári, prédikátori életét akarta azonnal folytatni. Visszatért a toronyszobájába, szakállát leborotváltatta, haját lenyíratta, szerzetesi csuhájába visszabújt. Ám az a Wittenberg, ahová ő most visszatért, nem az volt, amit háromnegyed éve elhagyott. Kolostora szinte lakatlan volt. Csak két rendtársa élt ott, a többiek kiléptek a szerzetességből és elhagyták a kolostort. Mivel a koldulás megszűnt és kilépési díjat fizettek nekik, a kolostor pénz nélkül maradt.

117 Ez azonban Luther-nek nem okozott gondot. Professzori oktató munkájáért sosem kapott fizetést, mivel ő kolduló barát volt. Prédikációjáért a Wittenberg-i várostemplomban havi 8 guldent kapott, ez kevesebb, mint Melanchton professzori fizetésének tizenkettede. Számos írásáért, amelyek őt gazdaggá tehették volna, soha honoráriumot nem kapott. A pénz számára nem volt fontos. Ennél sokkal fontosabb volt rendet tenni a káoszból, ami nemcsak Wittenberg-ben, hanem – a híradások szerint – az egész birodalomban eluralkodott. Mindenütt forrongás volt. Luther először Wittenberg-ről gondoskodott. Egész tekintélyével, amit közben megszerzett, mindazok ellen veszi föl a harcot, akiket „megszállottaknak”, „lidérceknek”, „fölforgatóknak” nevez. Tanárával, egykori vitatársával, Karlstadt-tal megszünteti baráti kapcsolatát és – pápai szigorral – megtiltatja, hogy prédikáljon, az egyetem által cenzuráltatja és írásait elkoboztatja. Majd fölhág a szószékre és türelmet prédikál. A reformgondolatok reformgyakorlatba való átültetése jól megfontolandó. Közben főleg azokra kell ügyelni, akik nem tudnak ilyen gyorsan lépést tartani. Ez a lényege nyolc „invokáció prédikációjának” – a passió első vasárnapjáról elnevezve – amit 1522 márciusában tart, Wittenberg-ben. Itt bontja ki, hogy elképzelése szerint, hogyan menjen tovább a közösség élete. „Ahogy minden anya gyermekét lassan neveli föl és nem várja el, hogy az egyből fölnőjön, így a közösségnek is elég időt kell hagyni, hogy hitük csupán isten szava által erősödjön meg.” És természetesen új tartalmak új formát is igényelnek, tehát magától értetődő, hogy az istentisztelet új formáit is ki kell dolgozni, de előtte a szónak nemcsak a fülbe, hanem a szívbe is el kell érnie.

118 Igen, ő is irtózik minden szentkép imádásától – ezeket „olajbálványoknak” nevezi („Ölgötzen”) – de isten az emberekre bízta ezeket jelként érteni. És ő maga is már Wartburg-ban megvált a szerzetességtől, fogadalmát semmisnek nyilvánította, szerzetesi csuháját mégis tovább viseli. Csak akkor fogja levetni, ha belsőleg eléggé szabadnak érzi magát. Aki mégis kolostorát jó hitben és jó lelkiismerettel el akarja hagyni, hát vigasztalódva menjen. Luther csuháját még két évig fogja hordani. Az istentiszteletet megszentelt reverendában tartja, énekkel és latin ceremóniával. Ezzel mutatja, hogyan képzeli el a reformáció folyamatát: egyik lépést a másik után megtenni és az embereknek pontosan megindokolni, mért szükséges ez a lépés és mi lesz a következő. Ha gondolatban arra jutunk, hogy a szerzetesség bibliailag nem indokolt, akkor természetesen meg kell szüntetni - de nem máról-holnapra. Egy egész sor gyakorlati problémát kell tisztázni, mint pl. mi legyen a kolostor vagyonával és épületeivel. És ha gondolatban arra jutunk, hogy az istentisztelet németül, más formában és más öltözékben tartandó, megfontolandó, milyen öltözékben és miért éppen olyanban. Minden lépést gondosan meg kell fontolni, mielőtt megtennénk. Miután azonban mindent alaposan átgondoltunk, határozottan kell cselekednünk és a következő lépést elgondolnunk. Változtatások Luther számára tehát csak akkor jöhetnek számba, ha ezek a Biblia alapján megokolhatók és biztos teológiai alapon állnak. Addig viszont a régi szerint kell eljárnunk, mert aki egy régi házat elbont, mielőtt egy újat épített volna, ott fog állni az esőben. De mindenekelőtt fontos, hogy ezeket a változtatásokat ne erőszakkal, hanem a szó erejével vigyük végbe.

119 A pápaság ellen csupán az isteni szó kiválóan dolgozott és azt jelentősen gyöngítette, míg Luther Melanchton-nal békésen a Wittenberg-i sörét iszogatta (43). Ezzel a józan-közvetítő irányítással, egyszersmint Karstadt-tól és saját „elhajló” követőitől való elhatárolódással, Luther-nek sikerül ismét békét teremteni a Wittenberg-i közösségben. Ám csak ott. Ami Wittenberg-ben sikerült, nem sikerült a maradék világban. Mások türelmetlenek, előre csörtetnek, Luther gondolataiból egy új világot, egy új egyházat akarnak csinálni. Legalább látható és megélhető változtatásokat, Luther tanítása alapján, még pedig gyorsan, szükség esetén akár erőszakkal. Bár mind Luther-re hivatkozik, de őt és a Bibliát saját szájuk íze szerint értelmezik. Luther által egyenesen fölhatalmazva érzik magukat, hisz nem ő tanította minden hívő papságát? És ha mindenki a szentlélek által vezetett pap lesz, ki mondhatja neki, hogy a sugallat téves? Itt van pl. a birodalmi lovag Franz von Sickingen, kezdettől Luther lázban égő követője. Neki kapóra jött ez a pápa elleni támadás, mert ő maga is az autoritásokat problémásnak tartotta. Főleg a saját egykor büszke lovagrendje leértékelését sérelmezi, mert lovagokra már nincs annyira szükség, mióta háborúkat sikeresebben tüzérséggel és zsoldosokkal lehet megvívni. Ez a lovagok pénzügyi helyzetére és csökkenő politikai befolyására is kihatással van. Ezt ellensúlyozandó, Sickinger társaival, 1525-ben rablólovagokká lesznek, kereskedőket ejtenek túszul, falvakat gyújtanak föl, városokat foglalnak el és zsákmányukkal olyan haderőt állítanak föl, amikkel kevés fejedelem meri fölvenni a harcot.

120 Amikor aztán évekkel később Luther-re és követőire kimondták a birodalmi átkot, a lovag fölkínálja védelmét. Luther ebből nem kér, de más reformátorok – Martin Bucer vagy Caspar Aquila – Sickinger Ebernburg várában, Bingen-től délre, menedéket találnak. Ulrich von Hutten is, az akkori kor legismertebb költője a birodalomban, ebben a várban írja a pápát, a klérust, a szerzeteseket szidalmazó verseit. Idővel egy evangélikus közösség szerveződik és a napi misét vasárnapi istentisztelettel helyettesítik. Ebernburg e miatt az „igazságosság menedékháza” nevet kapja. Sickinger 1522-ben megtámadja a Trier-i Richard von Greiffenklau érseket, hogy vagyonára rátegye a kezét. Hivatalosan azonban azt közli, hogy az evangéliumról van szó, ezért váljon meg az érsek birtokaitól. Ám Greiffenklau fölkészült 7000 gyalogos zsoldossal és Sickinger-t visszavonulásra készteti.  A ritter csapataival Nanstein várába menekül Landstuhl-nál, de az érsek a várat beveszi. Sickinger halálos sebet kap, a várat föladja, majd 1523. május 7-én belehal sérüléseibe. Az általa fenyegetett várak, érsekek és fejedelmek föllélegeznek, ellentámadást intéznek a maradék lovag ellen, köztük a híres-hírhedt Götz von Berlichingen ellen is. A lovagok fölmorzsolódnak és, mint politikai hatalom, eltűnnek. Luther az erőszak, a rablás, a személyes érdekek evangéliummal való összefonódását egyre növekvő aggodalommal nézi. Először az ördög személyes művét látja ebben, aki a reformációnak akar ártani. Később Luther erre sajátos módon reagál. A probléma alapos átgondolása után egy írást fogalmaz meg: A világi felsőbbségről, mennyiben tartozunk neki engedelmességgel.

121 Ebben Luther kifejti a később ún. kettős-birodalom-tanát, mely kimondja: hitkérdések isten hada alá tartoznak. Keresztényeknek, hit dolgában, a világban egyetlen hatalom sem szabhat előírásokat. A császár, a királyok, a fejedelmek szíveskedjenek ebbe bele nem avatkozni. Másrészt viszont, egy keresztény is a császár, a királyok, a fejedelmek regimentje alatt él a világban. Ezeknek világi rendje ugyanúgy istentől ered, mint a lelki, ezért ez lényegében jó is, hisz a világot megvédi a káosztól és az ököljogtól. Ezért a kereszténynek a világi felsőbbség ellen erőszakkal eljárni tilos. Luther számára a két szféra külön áll, ezért ezeket nem szabad összekeverni. A szentírás nem tanítja, hogyan kell házasságot kötni, házat építeni, háborút viselni vagy hajózást szervezni – ehhez elegendő a világi tudás. Ez ugyan rosszabb, mint az isteni, de a földi igényeknek kielégítő. Emiatt isteni bölcsességgel kormányzott birodalmat ezen a földön nem várhatunk el, csak a túlvilágon. E világon ki kell békülnünk a világ tökéletlenségével és azzal a hellyel is, ami isten adott itt nekünk. Egyre jobban kristályosodik ki, hogy ez a Luther nem egy forradalmár, hanem tényleg „csak” egy reformátor. A „reformáció” nem is egy fölforgatás, hanem az ős-eredetihez való visszatérés, a régi jó rend helyreállítása. És Luther ismételten hangsúlyozza, hogy ő semmi újat nem hozott, hanem csak a kereszténység betemetett, eredeti céljait tette szabaddá. Ez a kettős birodalom tan a történelem folyamán végzetes következményekhez vezetett, mert ebből egy autoriter, felsőbbségi német állam nőtt ki, hozzátartozó alattvalókkal. Luther ezt természetesen nem láthatta előre. Ekkor nem is gondolt tanai jövőbeni következményeire, mert az ő jelenének békéje volt a célja, mindenekelőtt az erőszak és a vérontás megakadályozása.

122 Hogy ez mennyire jogos föladat volt, hamarosan kiderült, amikor a parasztok az „egy keresztény ember szabadságát” szó szerint értették és háborút indítottak a felsőbbség ellen, amit meg nem nyerhettek. Vezetőjük az a valamikori Luther-követő Thomas Müntzer nevű volt, aki Luther-t „hízódisznónak” titulálta, továbbá, mint „báránybőrbe bújt főördögöt” szidalmazta.

XIII. VÉR ÉS VISZÁLY

123 „Nem lelhető állat a földön, aki esőben-szélben robotra van ítélve, előteremteni azt, amit az egész világ elnyel, tőle pedig a zabszalmát is sajnálja.” (44) – így verselt 1525-ben a nürnbergi cipész, mesterdalnok és drámaíró, Hans Sachs, a paraszti létről. Erre a panaszra a paraszti sorsról, a felsőbbség gúnyos válasza: „Szamárnak születtél, hogy búzát-gabonát termelj, mégis bogáncsot, tüskét egyél. Tedd ezért ezt zokszó nélkül. Nem teszed szívesen, teszed ostorra, mert itt ülök a hátadon és füleid közé csapok, sarkantyúm véknyadba vágom. Enyém vagy, tulajdonom, esküdtem; úgy táncolsz, ahogy én fütyülök” (45). Hans Sachs, egy Luther-követő, a parasztokkal együtt érez, sorai közül ez olvasható ki: Ez az igazságtalanság, ami a földhözkötött parasztokkal történik, ez a jogfosztottság kizsákmányolóikkal szemben, ez isten jóváhagyásával történik? Luther pontosan tudja, mennyit szenvednek a parasztok az (egyház)adó, robot, adósság alatt. A fejedelmeknek, érsekeknek ezt mondja: „Nem lehet, nem akarható, nem is lesz a ti zsarnokságtok és önkényetek miatt örökké szenvedés.” Tehát a felsőbbséget arra inti, bánjanak jobban a parasztokkal. A jobbágyságon azonban nem lát semmi kivetnivalót. A világi rend már csak ilyen és ha isten más rendet akarna, hát megváltoztatná. Ám a parasztok közben tudják, hogy a pápisták és a nagyurak dőzsölő életét ők pénzelik. Látják, ahogy a templomok, a kolostorok alapítványok, örökségek, adományok útján egyre gazdagabbak lesznek és tőlük, a parasztoktól egyre többet csikarnak ki, amit ők kétkezi munkával teremtenek elő. (300 energia-rabszolga/fő, ma a véges olaj váltja le.RS17XII2).

124 Régi, évszázadok óta fönnálló jogaikat és íratlan törvényeiket – legelő-, favágási-, halászati-, vadászati-jogaikat,- hűbéruraik megkurtították vagy eltörölték. Így egyre több paraszt szegényedett el és élt a legkeserűbb nyomorúságban. Arról is hallottak, hogy Rómában urambátyám-virtsaft és megkenés útján lehet magas hivatalokhoz jutni és nagylábon élni. Ezért figyeltek föl, mikor Luther Róma ellen föllázadt. Olvasták vagy fölolvastatták, amit Luther a „keresztény ember szabadságáról” írt. És Luther Biblia-fordításaiban a nemesség és a klérus följogosításait keresték, de semmi ilyet nem találtak. Ezért, pontosan Luther szellemében, erre jutottak: Ha jogaik csorbításáról földesuraik által a Bibliában semmi sem áll, akkor istenadta jogról nem lehet szó. Tehát föllázadtak. Memmingen-ben nem akartak többé arra várni, míg paraszti sorsukon isten vagy a felsőbbség enyhít és meghunyászkodásukért csak a túlvilágon kapják meg jutalmukat. Ehelyett harcolnak életük jobbításáért ezen a világon – azzal a meggyőződéssel, hogy isten velük van. Követeléseiket 1525-ben 12 pontban írják meg: A „tized” (egyházadó) szüntessék meg, ahogy az ún. halál-adó is - az egyfajta öröklési adó, a földbérlő halála esetén - ugyanígy a földhözkötöttség is szűnjék meg. A kiterjesztett robotmunkából vegyenek vissza. Adják vissza a régi vadászati-, halászati- és legelő-jogokat is. Az 1525-ben kinyomtatott 12 pont épp oly gyorsan terjed, mint Luther írásai és két hónap alatt 25000 példányt ér el. Luther is ismeri és az állásfoglalást nem kerülheti el. Válasza ez az írás: Békére való intés a sváb parasztság 12 pontja ügyében. Egyes követelményeivel rokonszenvez, másokat elvet.

125 Kéri a parasztokat, felsőbbségeikkel békésen egyezzenek ki és mondjanak le az erőszakról. Ők ezt azonban nem teszik. Ellenkezőleg. Mindenütt az országban megrohamozzák a kolostorokat és a várakat, Thüringen-ben, Sachsen-ban is, Luther-hez egész közel is, Mansfeld környékén. Amikor Luther személyesen a türingiai fölkelők területén át utazik, hogy a parasztokat mérsékletre hívja föl, egy új, számára szokatlan és ezért döntő tapasztalatra tesz szert: tiszteletadás és hódolat helyett kinevetik, kigúnyolják és leordítják. Orlamünde-ben és a Saale-vidéken régi riválisát, Karlstadt-ot látja, akit ő Wittenberg-ből elűzött és elintézettnek tartott, ám most futnak utána az emberek és figyelmesebben hallgatják, mint magát, Luther-t. És Thomas Müntzer, aki szintén több körzetből már kiűzettetett, ismét itt van, tovább agitál más területeken, Eisenach-ban, Mansfelder Land-ban és Mühlhausen szabad birodalmi városban. Elképzeléseit az igazságos társadalmi rendről kísérli megvalósítani: kolostorokat számolnak föl, hajléktalanoknak adnak, szegény-étkeztetéseket szerveznek. Müntzer, történelmi korát jóval megelőzve, követeli az összes javak közösségét, mindenkinek munkakötelességet és a felsőbbség megszüntetését. Míg Luther-t a parasztok kigúnyolják, a „sátán Müntzer”-t követik, aki nem csak erőszakos fölkelésre hív föl, hanem egy saját teológiát is képvisel, amely, Luther szerint, a Luther-tanok meghamisítása. Bár Müntzer is az írásból indul ki, de egy más értelmezésre jut. Az írástudók könyvbölcsességeit megveti, helyette látomásokban és közvetlen isteni sugallatban bízik. Az erőszakos eljárásra való jogot, az istentelen fejedelmek és érsekek ellen, bibliai idézetekkel indokolja.

126 Luther ebben a szituációban valami nehezen érthetőt tesz: egy olyan szöveget ír, amelyben nemcsak, hogy a fejedelmek oldalára áll, de ezeket arra is biztatja, hogy a lázadókkal kegyetlenül bánjanak el. A híres-hírhedt írásában „A rabló és gyilkos parasztbandák ellen” azt mondja a fejedelmeknek, a parasztokat „tépjék szét, fojtsák meg, szúrassák le,  titkon és nyilvánosan, ahogy egy veszett kutyát agyon kell ütni.” Ezt a fejedelmeknek nem is kellett mondania. Luther nélkül s megtették volna. Már meg is tették. És Luther itt kellett volna, hogy a fejedelmeket mérsékletre intse. E helyett ők Luther és Melanchton egyetértésére hivatkozhattak. Őt már 1525. május 18-án Pfalz választófejedelme, V. Ludwig, kérdezte, mit tartson a parasztfelkelésekről? Melanchton azt felelte, a felsőbbség jogosan cselekszik, amikor a „vad, neveletlen parasztnépség” ellen föllép. Ezenkívül, a tized jogos, a földhözkötöttség és a kamatszedés nem bűn. „A felsőbbség szükségállapot esetén büntetést szabhat ki az országban és a parasztoknak nincs joguk az uralomnak törvényeket írni elő. Egy ilyen neveletlen, vakmerő és vérszomjas nép isten szerint rászolgált a kardra.”  Csak négy nappal később a fejedelem 4500 zsoldossal és 1800 lovassal, tüzérséggel, Heidelberg-ből Bruchsal-ig vonult, megütközött a parasztsággal és szétverte csapatait. De ez már csak egy utolsó csata volt. A parasztok már egy héttel korábban elszenvedték döntő vereségüket Frankenhausen-nál. Itt a Müntzer vezette fölkelő csapatot a fejedelmi had teljesen megsemmisítette. Magát Müntzer-t elfogták, Heldrungen várában megkínozták, majd Mühlhausen-ban, május 27-én lefejezték.

127 A túlélő parasztokat ezután, a szellemi és a világi nemesség által, mértéktelen, túlzott kárpótlási követelményekkel és büntetésekkel sújtották. Luther közönyösen kommentál: „Aki a Müntzer-t látta, az az ördögöt látta testi mivoltában.” És Melanchton: „Thomas Müntzer esete intsen, hogy mindenki tanulja meg, Isten milyen keményen bünteti azokat, akik a felsőbbség ellen engedetlenek és föllázadnak.” Ezután sokáig nyugalom volt az országban – ahogy Luther akarta. A parasztok ismét iga alá hajtva, Luther legrosszabb ellensége, Müntzer-ördög nemcsak legyőzve, de kivégezve, tehát az isteni rend ismét helyre állítva – a Wittenberg-i reformátorok győztesnek érezhették magukat. És de facto azok is voltak. Mégis: a pór népnél Luther elveszítette tekintélyét. Nem volt többé mindenki által elismert, feddhetetlen autoritás, ahogy önmagát látta – és nem is lett az soha többé. Hogy a parasztfölkelés után a világi és lelki felsőbbség oldalára állt, elvette az épp megszületett új mozgalom forradalmi, előretörő szellemét. Az uralkodó társadalmi viszonyok ezzel hosszú időre bebetonozásra kerültek, a hittétellel: „Legyetek uraitok hű alattvalói!” Egészen 1789-ig, tehát több, mint 200 évig tartott, míg a kizsákmányolt, jogfosztott tömegek ismét kizsákmányolóik ellen fölkeltek és az egyház és a nemesség uralmának véget vetettek. Németországban még tovább tartott és egy ok erre Martin Luther-nél található. Ő csak azt a fölkelést tartotta jónak, amelynek ő volt a kiváltója. Azt is csak akkor, ha csak lelki fölkelésről volt szó és nem erőszakkal föllépőről. Ha a fölkelést mások csinálták, ráadásul erőszak bevetésével, ő ezt az ördög munkájának hitte. Mindig az ördög, a boszorkányok, a démonok munkálkodtak, ha a dolgok nem az ő feje után mentek. Mélyen szívében és lelkében továbbra is középkori gondolkodó maradt.

128 Hogy Amerika fölfedezése őt nem különösen érdekelte, mondtuk már. Hogy Kopernikuszt a Biblia által látta megcáfoltnak, szintén említettük. Ám még több olyan kijelentése, magatartása, gondolata van, melyek őt középkori figuraként láttatják. Így történt, hogy sokan, akiket Luther eleinte lelkesített, mert őt szellemi rokonnak és szövetségesnek vélték, később csalódtak benne és elfordultak tőle. Egy ilyen prominens csalódott volt Rotterdami Erasmus. Eleinte ő is azt gondolta, Luther-ben egy modern ember lakozik, egy humanista, aki a régit le akarja rázni, aki meg van arról győződve, hogy az embert humanista kiművelése teszi képessé arra, hogy benne rejtező képességeit optimálisan kibonthassa és önnön igazi rendeltetését fölismerje. Azt is gondolta, hogy Luther-t szintén az ókori szellemi szabadság szele csapta meg, megtanulta, hogy a szembenállók igazságért folyó vitáját valami normális, kívánatos, a megismerés-haladásban támogatandó valamiként kell látni. Azt gondolta, hogy Luther személyében egy újkori szkeptikusra lelt, aki saját tanaival szemben is képes kételkedő maradni, azokat kész bármikor fölülvizsgálni. De Luther mindez nem volt. Nem volt továbbra is egy középkori ember, de újkori sem. Csupán korának tett keresztbe. Hogy így vélekedik, Erasmus akkor tudta meg, amikor Luther-rel az emberi akarat szabadságáról vitázott. Luther egyik dolgozatában tagadta, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik. Ezen fölfogása abból a bizonyosságból következik logikusan, hogy az ember üdvösségéhez csupán isten kegyelme elegendő, tette nem szükséges. Ez Erasmus számára, aki az emberi lehetőségeket humanista módon nagyra tartotta, egy provokáció volt. Ezért publikálta 1524-ben dolgozatát „De libero arbitrio”, „A szabad akaratról”, melyben megkísérelte megindokolni, miért is rendelkezik az ember szabad akarattal.

129 Egész óvatosan Luther ellen írt, arról, hogy nem minden, ami a Bibliában áll, olyan egyértelmű, hogy arra sziklaszilárd ítéleteket lehetne alapozni. Ez a szabad akaratra különösen érvényes. E kérdés, csupán a szentírással, nem tisztázható. Ennek ellent mondott Luther 1525-ös „De servo arbitrio” írásával, „A nem szabad akaratról”. Ahol az írás nem világos, nem az írás hibája, hanem az ember tökéletlen megismerő képessége. Az emberi akarat olyan, mint az igás állat: „Ha Isten ráült, akar és megy, ahová Isten akarja, ahogy a zsoltár mondja…” Ha a sátán ül rá, akkor oda megy, ahová a sátán akarja. Az ember nem dönthet szabadon, hogy melyiket válassza a két lovas közül, hanem ezek ketten harcolnak az emberért. Ezen véleménykülönbségtől súlyosabb volt, ahogy ez kifejezésre jutott. Erasmus egy mérlegelő, nyitott kimenetelű vitalevelet írt, abban a tudatban, hogy az abszolút igazság nincs birtokában és folytatást remélt. Ő egy keresgélő és szívesen engedi magát meggyőzni. Luther pedig, ezzel szemben, dogmatikusan és autoriter lépett föl. Ő írásában nem nézeteket cserél ki, hanem „szilárd magyarázatokat adtam és adok. Senkinek nem engedem át az ítélkezést, hanem mindenkinek tanácsolom az engedelmességet. Az Úr pedig, akiről szó van, világosítson föl és tegyen az erény és a dicsőssége edényévé. Ámen.” Erasmus ajánlatára, legyen nyílt beszélgetés, Luther az igazság kijelentésével le akarja zárni a vitát. Ezzel amennyire tekintélyelvű, annyit veszít tekintélyéből, mindenekelőtt saját szavahihetőségéből, amit a Worms-i birodalmi napon kinyilvánított.

130 Akkor magától értetődően, újkorian és modern módon vette magának a jogot, hogy a legmagasabb autoritások ellen a szentírásra, az észre és a lelkiismeretre hivatkozzon. Ezt a jogot másoktól elvitatta, ha nem ugyanarra a következtetésekre jutottak, mint ő. Wartburg-ból való visszatérése óta tana árnyoldalával, problematikusságával foglalkozik, továbbá a szabadság fogalmával. Ki dönti el, milyen igazság legyen érvényes, ha pápát magunk fölött nem fogadunk el? Luther erre már választ adott: a szentírás. Ez azonban, ahogy Erasmus helyesen megfigyelte, nem mindig világos, néha önmagának is ellent mond és különbözőképpen értelmezhető. Melyik tolmácsoló, milyen jogon állíthatja akkor, hogy az ő tolmácsolása az egyedüli helyes? A probléma csak súlyosbodik, ha valaki az összes hívő általános papságára hivatkozva, nyilvánvaló badarságokat állít, mondván, a szentlélek sugallta neki. Ki dönti el, ki a balga, a megszállott, a zavart lelkű? És ha valaki egy őrültséget követ el, azt állítván, neki ezt lelkiismerete vagy maga az isten diktálta, ki mondhatja neki, hogy lelkiismerete téved? Luther ugyan ezt így sosem mondta, de e szerint cselekedett és magát – nagy titokban – az úr küldött prófétájának hitte. Ezzel magát a pápa és mindenki fölé helyezte. Kezdetben tényleg igen nagy, szinte megtámadhatatlan tekintélyre tett szert, ill. ezért meg is dolgozott. Mint kolduló barátnak, komoly szavahihetősége volt, mivel az egyház pénzügyi machinációihoz és zsíros állásaihoz semmi köze nem volt. Mint egy olyan prédikátor, aki a nép nyelvét kereste és beszélte, tudván, hol szorít a cipő - polgártársai nagyrabecsülését érdemelte ki. A művelt körökben pedig, mint tanult doktor és professzor, figyelemre és meghallgatásra lelt. Nyíltan kimondta, amit ezek csak titokban gondoltak, jobban megfogalmazta, mint ők és még új gondolatokat is tett hozzá.

131 „Különösen teológiai doktori munkája volt - először a pápisták, később saját tábora „elhajlói” ellen - egy fontos eszköz, hogy saját tekintély-jogosultságát legitimálja. Wittenberg-i kollegájával, a világi pap Karlstadt-tal szemben, aki akadémiai titulusairól lemondva, paraszti gúnyába öltözött, a komoly kolduló szerzetes csak gúnyt és becsmérlést mutatott. Karlstadt, önrendezésben, új értékelése kifejezéseképp, a laikus lelki státuszát vette föl, magát „neuer lay”-nak és Andreas testvérnek nevezte. Luther az egyetemistákkal és a tőle alacsonyabb fokon állókkal kerülte a bizalmaskodást. Ez rendfogalmának ellent mondott volna, mely „az emberek istenadta szociális egyenlőtlenségben való hitre alapult” (46). Hallgatói körében magát mindig „Herr Doktor”-nak szólítatta, soha pajtáskodást nem engedett meg, mindig éreztette, ki a főnök. Ezt a szerepét környezete méltányolta is. De sem ő, sem követői, gondolatainak horderejét föl nem ismerte és így azt sem, milyen következmények fognak elkerülhetetlenül beköszönni. Aki a pápát, mint az igazság legfelsőbb fokát jó okkal megdönti, nem állhat oda maga, mint új pápa, mert az okok, melyek a régi pápa ellen szólnak, az új ellen is szólnának. Következésképp, a pápadöntők továbbra is egy megoldhatatlan problémával kell, hogy együtt éljenek: ha bizonyos Biblia-részek helyes értelmezésében nem tudnak megegyezni, egy sem mondhatja, hogy ő rendelkezik a tisztább látással, a jobb írás-értelmezéssel, a tisztább lelkiismerettel – kivéve, ha ehhez elegendő hívet talál, aki neki hisz. Így tehát azzal kell, hogy éljen, hogy még több olyan van, aki neki nem hisz és más magyarázók magyarázataiban bízik.

132 A reformáció követőire pontosan ez a sors vár. Luther és Melanchton azt kell, hogy tapasztalja, hogy bár új gondolatokat adtak a világnak, de ezek fölött elveszítették az ellenőrzést. A gondolatok szabadok, eltávolodnak szerzőiktől, ellenőrizetlenül tovább fejlődnek és változnak, változtatják önmagukat, a világot, az embereket. 1525-től Luther, Melanchton és a reformáció követői azt éli meg, hogy a Wittenberg-ben szült gondolatok az egész világban terjednek, de saját életüket élik, ami ahhoz vezet, hogy a világ másik részein valamiket másként látnak, másként gondolnak el és másképp értelmeznek, mint Wittenberg-ben. Zürich-ben pl. a svájci reformátor, Huldrych Zwingli, 1525-ben kiadja saját hitvallását „Az igaz és a hamis vallásról”, amit I. Ferenc francia királynak is megküld. Sokban Luther-rel egyezik, de az úrvacsora, az istentisztelet és a liturgia terén Luther-től eltér és a saját útját járja. A képek, a misék és a cölibátus törlésre kerül és szabályozott szegénygondoskodást vezet be. Egy évtizedre rá Johannes Calvin, Genf-ben közzé teszi az „Institutio christianae  religionis” c. dolgozatát („A keresztény vallás tanítása”). Ez lesz a reformáció egyik legtöbbet eladott műve. Ő is Luther hatása alatt áll, vele sokban egyetért, más dolgokban azonban – pl. szintén az úrvacsora-kérdésben – sem Luther-rel, sem Zwingli-vel nem ért egyet. A pápával azonban mindhárman szembe mennek. És épp ez a fejlődés, mely Luther középkorhoz való ragaszkodását legyőzi és a gondolatok szabad ütköztetésére, a pluralizmusra, a vélemény- és a szellemszabadságra, egyáltalán a szabadságra készíti elő az utat. Luther, Melanchton és a Wittenberg-i reformátorok győznek. Gondolataik az egész világon elterjednek. De egyben veszítenek is, amennyiben mások élnek a szabadsággal, hogy ezen gondolatok némelyikét megváltoztassák, kiegészítsék, vagy töröljék. És ez megfelel a Luther által világra szült reformációs elvnek. Végül is ezzel önmaga fölött aratott győzelmet. Ez nem tetszett neki. Ő szeretett volna másokat legyőzni. De az sehol sincs a szentírásban leírva, hogy most már minden doktor Martin Luther csökönyös feje szerint kell, hogy történjen. XIII VÉGE 17XII4

1. JUNKER JÖRG FÖLTALÁLJA A NÉMET NYELVET

101 Wartburg omladozó falai között csak kevesen élnek és közülük is csak egy tudja – a várkapitány Hans von Berlepsch – hogy az új vendég, aki meghatározatlan időre bekvártélyozta magát – nem más, mint Martin Luther. Haját, szakállát megnöveszti, hogy semmi sem emlékeztessen a régi Luther szerzetesre. A várkapitány, Friedrich fejedelem által gondosan kioktatva, elkényezteti a 38 éves kényszer-vendégét válogatott ételekkel-italokkal, megtanítja lovagolni, vívni, vadászni. Luther-t ez a kényszer-internálás nem boldogítja, de nem is annyira kellemetlen neki. Valahogy mégis biztos helyen van. Ezenkívül a vár alatti város, Eisenach, kellemes emlék, itt töltötte fontos éveit fiatalkorában. 1498 és 1501 között az Eisenach-i Szt. Georgen latin-iskolájába járt. Itt tartózkodott, mint gyerek-kórus tag, ahogy később Johann Sebastian Bach, a híres Eisenach-i lakos is. De mindenekelőtt itt, a várban tud zavartalanul, a külvilág befolyása nélkül, további teológiai és irodalmi munkásságára koncentrálni. A tiszttartói lak emeletén Berlepsch egy dolgozószobát rendezett be neki. Onnan intézte széleskörű levelezését.

102 Így – legalább is a beavatott levelező partnerek között – lassan fény derült rá, hogy életben van, ha a legtöbb címzett előtt lakhelye titokban maradt is. Kezdetben Luther a gyónásról, a szerzetességről, a szentmiséről fogalmaz meg értekezéseket. De hamarosan egy olyan munkába kezd, amely minden német, minden evangélikus keresztény, de minden keresztény számára egyáltalán, Eisenach és Wartburg helyszíneit örök emlékhellyé teszi. Luther 1521 végén belevág a Biblia német fordításába. Ez a könyv számára nemcsak egyszerű eszköz, hanem mindig is a hit egyetlen érvényes forrása volt. „Luther először 20 éves korában látott egy teljes Bibliát, az Erfurt-i egyetemi könyvtárban és egyből el kezdte olvasni.” És azóta sem hagyta abba, azóta is tanulmányozza. Hamarosan jobban kiismerte magát benne, mint a legtöbb teológus kortársa.  Luther az élet kérdéseire a Bibliából remélt választ kapni, főleg a fő kérdésére, miszerint ahhoz, hogy isten által befogadtassunk, nincs szükség jótettekre. Ezért Luther számára magától értetődő volt, hogy ezt a jó hírt hamisítatlanul és érthetően a néppel közölnie kell. Akarta, hogy az egész kereszténység olvashassa a Bibliát, vagy az elhangzottakat értse meg, mert sokan olvasni sem tudtak. De mindenki hallgathatta, ha egy olvasni tudó a Bibliából fölolvasott. Nem Luther volt az egyetlen és nem is az első, aki a Biblia fordítását követelte, hogy minden keresztény, az egyháztól és a papoktól függetlenül, a hit tartalmait megismerhesse. Már 200 évvel korábban egy máig ismeretlen egy figyelemre méltó evangéliumszöveget hozott létre, amely ma „Klosterneuburger Evangelienwerk” néven ismeretes. Szakértők a fordítót „ÖBü”-nek nevezik – „Österreichischer Bibelübersetzer”.

103 Nem tudni, hogy hívták, mi volt a foglalkozása, munkáját mi motiválta. Hogy a XIV. sz. első felében, az akkori osztrák hercegségben élt, a fönnmaradt kópiák lelőhelyei alapján vezették le, valamint az írásokban előforduló idő- és helyadatokból (35). A tudósok ma a Luther Biblia-fordítás előtt 70 átültetést tartanak számon. Ezen laikusbibliákból 14-et ki is nyomtattak. Ám mindig csak Biblia-részletekről volt szó, a laikusok számára nehezen érthető, szószerinti fordításokról a latin Vulgatából, amely maga már egy pontatlan fordítása volt a görög eredetinek. A német dialektusokba átültetett bibliák egyike sem képes a szentírás üzenetét valóságosan „átvinni”. Luther rögtön észreveszi: a szóhoz való ragaszkodás a szöveg eredeti értelmét inkább elferdíti, mint visszaadja. Luther ezért szóról-szóra helyett értelemről-értelemre akarta az írást németre fordítani. De mit is jelent itt „németre”? Olyan, hogy „német”, nincs is. Ami van, az a német három változata: a bajor, frank, bádeni, sváb  és osztrák „felnémet”; az Északi- és Balti tenger, alsószász és Vesztália „alsónémete”; a „középnémet” Szászország és Türingiától, Hessenen át Rajnaországig. Északon alig értik, ahogy délen beszélnek és fordítva. Csak a középnémetet, Luther nyelvét beszélik valamelyest az északi és déli országrészeken, tehát egy nagyobb földrajzi térségben. Ezen az írott nyelven értik meg egymást a fejedelem hivatalnokai a császár tisztviselőivel. A kereskedők is ezt használják. Így tekintve, egy szerencsés körülmény, hogy Luther a középnémet térségben él és ismeri ezt a kancellária-nyelvet. Ez lesz Biblia-projektjének alapszókincse. Így hát Luther egészen az elejétől kezdi.

104 kép

105 A latin Vulgata helyett a görög eredetit veszi elő és később – az Ó Testamentum fordításánál – a hébert. Ám a görög mondatok értelmének átvitelénél német mondatokba, a kancellária középnémeténél újból és újból a kifejezhetőség határaiba ütközik. Kancellária középnémete csak vázként szolgálhat. Hogy hús-vér formába öntse, hozzá kell adnia. De honnan vegye a szavakat? Ebben a szorult helyzetben bontakozik ki Luther nyelvi zsenialitása.

106 A megfelelő szó utáni kutatásában olyan alapossággal jár el, hogy ezt a „hússal vérrel föltölteni” eljárást a szó szoros értelmében követi. Így pl., amikor az Ó Testamentumban leírt állatáldozásokat akarja megérteni, tényleg elmegy egy mészároshoz és megkéri, mutassa és nevezze meg neki egy birka belsőségeit. Egy másik Biblia-versnél így jut el egy zsoltárnak arra a képi kifejezésére, hogy „auf Herz und Nieren prüfen” („megvizsgálni szívre és vesére”). Luther olyan képeket és szókonstrukciókat állít elő sikeresen, melyek még ma is használatosak a németben, olyan frissen hatnak, mint születésük napján. Ilyen kifejezéseket ötöl ki:

Bluthund véreb Barmherzigkeit irgalmasság Bosheit rosszindulat Denkzettel lecke Gewissensbisse lelkiismeret-furdalás Feuereifer nagy buzgalom Feuertaufe tűzkeresztség Friedfertige békeszerető Glaubenskampf vallásháború Lästermaul káromló Lockvogel fölbújtó Lückenbüßer hézagpótló Machtwort hatalmi szó Morgenland napkelet  Nachteule éjjeli bagoly Ordnung rend Richtschnur zsinórmérték Rüstzeug felszerelés Schandfleck szégyenfolt Selbstverleugnung ömegtagadás Sicherheit biztonság Sündenbock bűnbak Verdamnis kárhozat Winkelprediger koca-prédikátor (?) Wortgezänk szópárbaj

Neki köszönhetjük ezeket: hétpecsétes titok, báránybőrbe bújt farkas, nagy ismeretlen; továbbá a metaforákat: gyöngyöt a disznók elé, fogakat összeszorítani, valamit kikürtölni,  sötétben tapogatózni, egy szív és egy lélek, homokra építeni. Néha egész nap töpreng, hogy a görög kifejezésnek egy megfelelő németet találjon és ha hosszú fejtörés után sem talál semmit, akkor kitalál egyet. A görög „proskairos” (ingatag, múlékony) szóra azt mondja: szélkakas („wetterwendisch”). Ilyen szavakat talál ki: geistreich szellemes gnadenreich kegyelemmel teljes gottgefällig istennek tetsző kleingläubig kishitű. Ezeken a szavakon való nehéz munkálkodása közben hasznára vált egykori kolostori élete, de az Erfurt-ban megszerzett magiszter Artium (szabad művészetek mestere) cím is. Nemcsak azért, mert itt került a kezébe először egy latin Biblia és a latint egyre jobban megtanulta, hanem mert az erfurti egyetem humanista új szellemének befolyása alá került.

107 Ennek „vissza a forrásokhoz” jelszava készteti a görög, a héber és a latin tanulására – ahogy az a klasszikus humán gimnáziumokban ma is szokás. Luther tehát eleinte latint tanult, aztán hébert. Amikor ő maga is elkezdett tanítani, előadásokat tartani Pál a Róm., Gal., Zsid. írt leveléről, akkor jött rá, hogy görögül is tudnia kell, ezért 1515 és 1518 között meg is tanult. Ezután lett egy új munkatársa, az évek során legjobb barátja és bizalmas tanácsadója: a humán műveltségű Philipp Melanchton. Általa csiszolta Luther a maga görögjét, főleg Wartburg-ban. Előtte is már, amikor nemcsak teológiai előadásokat tartott, rendszeresen került szembe a kérdéssel: Hogy mondjam el a népnek? Mi van ott a bibliai eredeti szövegben, mi az üzenet, milyen szavakba öltöztessem, hogy a paraszt és a piaci kofa is megértse? Amikor tehát Wartburg-ban a Biblia-fordítás kemény fájába vágta a fejszéjét, görög és héber eredeti szövegek átültetésében már eléggé sok gyakorlatra tett szert. Mindezt azért, mert egész modern fordító technikát alkalmazott. Ezt egyszer így írta le: „Nem a latin betűket kell kérdezni, hogyan kell németül beszélni, ahogy ezek a szamarak teszik, hanem az anyát otthon, a gyerekeket az utcán, az átlagembert a piacon és a nyelvüket figyelni, hogyan beszélnek és aszerint kell tolmácsolni. Akkor fogják észrevenni és megérteni, hogy németül beszélnek velük.” Pontosan ezzel a törekvéssel, majdnem, mint egy újságíró, prédikált és pontosan így próbálta a Bibliát lefordítani. De nemcsak ebben ilyen nagyon modern, hanem az autoritások kétségbe vonásában is. Ezért újra megvizsgálja, ami megvizsgálható. Ha valamiről magának képet akar alkotni, megteszi. De mindenekelőtt: másokhoz fordul tanácsért, szakértőkhöz, akik bizonyos területeken jobban kiismerik magukat, mint ő. Drágaköveket hozat Frigyes fejedelem kincsestárából Wittenberg-be és elmagyaráztatja neveiket, hogy a Bibliában előforduló drágakövek neveit helyesen fordítsa. Egyrészt kínosan pontosan bánik a szavakkal és jelentésükkel, mert az írás szent. Másrészt nagy szabadságot enged meg magának ott, ahol ezt szükségesnek látja. Ami neki lényegtelennek tűnik, azt elhagyja. Ott neki semmi sem szent. És természetesen az egész Bibliát a „toronyélmény” és az új istenkép reform fölfedezése hatása alatt olvassa. Ugyanígy fordít. Nemcsak kihagyja, ami neki nem tűnik fontosnak, hanem azt is beleírja, ami neki fontosnak tűnik. Katolikus kritikusok ezért a szemére hányják, hogy a Biblia szövegét több helyen is meghamisítja. Pl. annál a híres Róm. versnél, amelynél Luther új istenkép reformációs fölfedezését tette (Róm. 3.21-28). Ott ez áll: „Azt tartjuk tehát, hogy az ember a hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” /Róm. 5,28/.  Luther itt önhatalmúlag becsempészi a „csupán” szócskát a mondatba, amely máig minden Luther-bibliában így hangzik: „Azt tartjuk tehát, hogy az ember csupán a hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” (sola fide). És e mellett öntudatosan kitart, válaszol a kritikákra: „Igaz, ez a négy betű, sola, nincs benne. De ha világosan és erőteljesen németesíteni akarunk, oda tartozik.” Luther abban is modern, hogy team-ben dolgozik. Várában és később, Wittenberg-ben, tehetségeket gyűjt maga köré, különböző származású embereket, hogy tudásukból és ismereteikből profitálhasson. Philipp Melanchton, a görög nyelv professzora és a héber ismerője ide tartozik,

109 Johannes Bugenhagen egyetemi professzor és a wittenbergi várostemplom papja a csoport „latinosa”, Matthäus Aurogallus, wittenbergi professzor a „héberes”, Georg Spalatin, nagy műveltségű humanista és teológus tartja a kapcsolatot Luther és Friedrich fejedelem között. A csapat egyes tagjai beszélnek alsó-bajorul, frankul, Böhmen és a Rajnai Palotagrófság nyelvén; Heidelberg, Tübingen, Greifswald, Leipzig és Erfurt városokban tanultak és dolgoztak. Így mindegyik a helyi nyelv színezetét hozza a bibliaszövegekhez és Luther folyamatosan javaslatokat kap a fordítás nehéz munkájához. Mégis, Luther panasza szerint, néha négy nap alatt, három sort hoznak össze. A fordítói munka alkalmasint igazi kínná válik. Eközben, saját bevallása szerint, látomásoktól szenved. „Ezer ördögnek vagyok kitéve”, írja. Ezen elbeszélések szerint a helyes kifejezésért való birkózásban az ördöggel való birkózás lesz. Abból, hogy – kijelentése szerint - az ördögöt tintával űzte volna el, ismét egy legenda lesz. Ez az a történet, amelyben Luther az ördöghöz egy tintásüveget vágott hozzá. A tintafolt sokáig a falon volt látható. Stimmel. Képek mutatják a foltot, írások szólnak róla. Csakhogy az a baj, hogy az ilyen legrégibb tanúsítványok 1650-ből, kerek száz évvel Luther halála utánról származnak. A flekk, amely tényleg látható volt, valamikor fölfestésre került, utána fél tucatszor átfestették, vagy más helyen megismételték. Megérintésével nem egy látogató elégedett meg, hanem le is kapart valamit belőle, hogy ereklyét vigyen magával haza. Ördögi zavarok és csigalassúságú alkalmi haladások ellenére, az Új Testamentum német fordítása rekord idő, 11 hét alatt elkészült, 1522 februárjában. Luther összepakolja holmiját, Wittenberg-be utazik, pakkjában az Új Testamentum fordításával. De nem nyomtatja rögtön ki, hanem Melanchton-nal még egyszer alaposan átdolgoztatja. Pontosan a lipcsei vásárra, mely már a XII. sz.-tól van, megjelenik az első, pár hét alatt elkapkodott kiadás 3000 példánya (36). A „szeptemberbiblia” olyan gyorsan kel el, hogy három hónap múlva követi a második kiadás. Hamarosan a szószékről idéznek belőle, az iskolákban tananyag lesz, úgy becsülik, mint a nép könyvét. A mű a reformációt népszerűsítő Lucas Carnach műhelye képeivel van illusztrálva, akitől már számos Luther kép van forgalomban, szintúgy a Wartburg-i Jörg lovagról. Másfél évtized alatt, az első kiadás után, 200 000 db. kel el. Luther tehát óhajával, hogy önmagát meggyőzze arról, mi is áll valójában a Bibliában, már nincs egyedül. Az eladott Bibliák mutatják, hogy kortársai sokasága szintén nem volt azzal megelégedve, amit a papok prédikáltak. Luther többé nem tér vissza Wartburg-ba, most Wittenberg-ben dolgozik, az Ó Testamentum fordításán. Ehhez még több időre van szüksége, mert közben sok minden másról is kell gondoskodnia. (És mert az ÓT 3x nagyobb.RS17XI27). Egészen 1534 szeptemberéig, tehát 12 évig tart, míg az egész Biblia németül megjelenik. Bár ára igen drága – 2 gulden és 8 garas, egy kőműves-segéd teljes havi bére – a Luther-biblia óriási számban kel el. Lefordítják hollandra, franciára és angolra, de skandináv és szláv nyelvekre is. Egyszer megvéve, családi Biblia lesz és nemzedékről nemzedékre öröklődik (37). (Ma ezt a kapitalizmus megoldotta öngyilkos termékekkel.RS17XI27). „Én németeimnek születtem, nekik is akarok szolgálni” (38), mondta egyszer Luther, vélhetőleg. Hogy ezt valójában tette, erről sokan, különösen katolikus körökben, máig nincsenek meggyőződve. Ám egyet nem lehet tőle elvitatni: Ő a németeknek nyelvet adott, amelyen mindmáig, a Balti tengertől az Alpokig, beszélnek, változtatják, azon megértik egymást. Már pusztán ez, őt egy nagy történelmi személyiséggé teszi, akit szinte elkerülhetetlenül elér a történelem iróniája. A férfi, aki a katolikus szentté avatás ellen beszélt, halála után évszázadokkal ő maga vált szentté. Az ember, aki a zarándokutazásokat elvetette, zarándokok sokaságát vonzza Wartburg-ba. Íróasztala, ami mellől a katolikus ereklye lim-lom ellen kelt ki, ereklyévé vált. A zarándokok szilánkokat törnek le belőle. Némelyek azt hiszik, ezek, a szájba téve, elmulasztják a fogfájást. Végül olyan sok darabot törnek le, hogy az asztal összeroskad (39). Ma ennek az asztalnak, melyen az Új Testamentumot fordította és a német nyelvet kitalálta, egy rekonstrukciója áll a Luther-szobában. Itt az egyetlen fönnmaradt eredeti darab egy cetcsont, amely Luther zsámolyául szolgált – vélhetőleg Bölcs Frigyes ajándéka.

1. ITT ÁLLOK… (e-book vége, új oldalszám: papír-könyv)

87 Róma még most sem ért semmit. Elégette a kiátkozó bullát? Annál jobb, vélik. Akkor majd jön a kizárás és a Luther-probléma meg lesz oldva. Nem veszik észre, hogy a nép nagy része, számos herceg, professzor és nemes, egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy a pápa a szellemi vitát megtagadja és puszta erőszakkal kísérli meg a kérdést megoldani. Róma igazában holtbiztos. Sok emberben azonban most fölmerül a kérdés, a jog, ami alapján Luther-t perbe fogták, igazán indokolt és legitim-e? Akik ez alá a jog alá esnek, azt érzik-e, hogy itt egy jó, igazságos jogról van-e szó? A pápa ezt a kérdést nem válaszolta meg, sőt, tudomásul sem vette, csak hiszi, hogy ezt a problémát is úgy oldja meg, ahogy eddig a többit. A szentségigazgató hatóság közömbösen, rutinosan, csalhatatlan bizonyossággal tévedhetetlenségében, beindította eretnek malmát, kiköpte a kiátkozó bullát és a problémát kipipálta, mint elintézettet. 1521 januárjában a bullát az egész birodalomban közzé teszik, közlik, hogy Luther a hitközösségből kitaszíttatott és vele érintkezni tilos. A többi csak formalitás. A császár kötelessége automatikusan a birodalmi kiátkozást is Luther-re kimondani, őt elfogni és Rómának kiadni – hogy végre ez a trotli megkapja megérdemelt büntetését. Igen ám, de ez most nem folyik le simán és olajozottan. Az eretnek likvidáló masina most nem úgy fut, mint régen. Alighogy motorját berúgják,

89 köhécselni kezd és a Bölcs Frigyes fejedelemnek köszönve, rögtön le is áll. Ő emlékezteti a császárt a záradékra, amit a birodalmi napon, Augsburg-ban, aláírt: mindenkit, akit számkivetnek, először meg kell hallgatni. A császár – Róma erős ellenállásának dacára – tartja ígéretét. Luther jöjjön 1521 áprilisában a következő birodalmi napra, Worms-ba. „Szabad mozgás” ígéretét kapja, ami annyit tesz, szabad emberként érkezhet és távozhat. Luther Worms-ba utazik. Showdown. Birodalmi nap. Az elképzelhető legnagyobb színpad, ami akkor volt. Az utazás Worms-ba egy diadalmenet. A sok képnek – Lucas Cranach műhelyéből – köszönve, mindenütt, ahol megáll, fölismerik és éljenzik. És mégis: Luther nem érzi jól magát a bőrében. Ez lehet az utolsó győzelme – halála előtt. Tudja, hogy Worms-ban elégethetik, de olyan biztos a dolgában, hogy még a halált is fölvállalja. Természetesen reméli, hogy a haláltól megmenekülhet. Reménye a fiatal császárban, aki az egyház üzleteibe még nincs belevonva. Reméli, hogy érveit ismét szabadon előadhatja és hogy a császárt és az egyház elöljáróit meggyőzheti. Pedig már sokszor tapasztalta, hogy az egyház nem vitatkozik, hanem parancsol. Csak egy szikrányi reménnyel utazik Worms-ba, hogy ügyét a császár előtt kiharcolja. Persze téved. Ugyan az a játék, mint Cajetán-nal. Senkit sem érdekel, hogy Luther-nek netán igaza lehet. Egy asztalon húsz írása fekszik kiterítve. Erről két kérdést intéznek hozzá: Te írtad mindezt, ami itt áll? Luther: Igen, én írtam.

90 Ez egy tévhit, mondják neki és megkapja a második kérdést: Kész vagy ezt visszavonni? Senki sem akar most érveket hallani, Luther-rel vitázni. Nagy meglepetésre Luther egy nap gondolkodási időt kér. Minek? Nem volt 60 nap elég a pápai intő bulláról elgondolkodni? Arra világos választ adott: elégette. Miért nem mondja most is, hogy visszavonni nem hajlandó. Megijedt a haláltól? Némely barátja, de ellenfele is kételkedni kezd Luther kitartásában. De alábecsülik. Magától értetődő, hogy döntése sziklaszilárd: nem von vissza semmit. Ám ő nem akart Worms-tól egy szimpla nem-mel elbúcsúzni, hanem válaszát ez előtt a legfelsőbb birodalmi grémium előtt legfontosabb érveibe akarta csomagolni. Válaszának megfogalmazását jól meg kellett, hogy fontolja, mert világos volt számára, hogy csak néhány mondatot engedélyeznek neki. Így másnap ismét a birodalom legmagasabb elöljárói elé lép és kijelenti, hogy írásait most is vállalja. Ezeket három osztályba sorolja: az elsőbe a lelkipásztori irányvonalakat, melyek általánosan elismertek és nincs ok, ezeket visszavonni. Másodszor a pápaság elleni írásait említi. Ezek a Bibliára, egyházatyákra, egyházkritikus hangokra a birodalomban és a jog egyes tételeire vonatkoznak, ezért ezek nem vonhatók vissza. Végül az egyes római teológusok ellen írt dolgozataira utal. Itt elismeri, többször túl heves volt, ám ami a lényeget illeti, itt sem lát okot a visszavonásra. Mégis, mondja, tévedéseit visszavonni „kész, ha alaposan kioktatják és meggyőzik, akkor ő lesz az első, aki könyveit a tűzbe veti. Mindebből, úgy hiszem, világosan kitetszik, hogy helyzetem eléggé átgondoltam, a veszélyeket és a viszályt, amit tanításaim a földön okoztak, mérlegeltem.”

91 Azt akarja, hogy végre tartalmilag vitatkozzanak vele. Utolsó kísérlete. Ekkor a bírák türelme már rég fogytán volt. Elég volt, mondják, visszavonod, vagy sem? És ekkor Luther az állam és az egyház legfőbb autoritásai előtt hallatlan provokációt kockáztat meg. Ha a szentírás tanúbizonyságaival és világos észokokkal nem győznek meg, mért vonjam vissza? Csak, mert a pápa és valamiféle zsinatok ezt követelik? Ezek már gyakran ellent mondtak önmaguknak és ráadásul tévedtek is. Amit tőle követelnek, azt ő maga, isten előtt lelkiismeretével kell tisztáznia, mert „bizonytalan és az üdvösségre fenyegető, ha valamit a lelkiismeret ellen teszünk. Isten engem úgy segéljen, ámen!” Hogy Luther azt mondta volna, hogy „Itt állok és mást nem tehetek”, ez ismét azok kitalációja, akiknek egy jó sztori épp oly fontos, mint az igazság ilyen vagy olyan részlete. A történet poénja amúgy sem az „ittállok”-ban leledzik. Inkább ebben a három szócskában: „a szentírás tanúságtételei”, „ész” és „lelkiismeret”. Ezek a nagy, világrengető provokációk. Egy kicsi, jelentéktelen individuum áll a Bibliával, az eszével és a lelkiismeretével a világ leghatalmasabb autoritásai előtt és ezt mondja nekik: Le vagytok váltva. Hatalmatoknak és tekintélyeteknek vége. Ezek az új idő három nagy autoritása: az írás, az ész és a lelkiismeret. Ezt Luther előtt még senki sem mondta ki a Német Nemzet Szent Római Birodalmában. A fölháborodott birodalmi elöljáró kikiáltotta, amit sokan a teremben jelenlévők ebben a pillanatban gondoltak: „Martin, engedd el a lelkiismereted! Te tévedsz!” A saját privát lelkiismeretre hivatkozni – ezt mindenki megtehetné. Az ülésteremben izgatottság, káosz lesz úrrá. A császár föláll és szó nélkül távozik. Vélhetőleg olyan keveset értett meg abból, ami történt, mint a többiek mind,

92 kép

93 beleértve magát Luther-t. Martin két kezét az égnek dobja, nevet és kiabál: „Áttörtem! Áttörtem!” Igen, áttört, amennyiben ő volt az első, aki a birodalmi napon, Worms-ban, egyszerűen alapvető új játékszabályokat vezetett be és a szerint játszott. Ami a jövőben érvényes kell, hogy legyen, így hangzik az új szabály, annak oka kell, hogy legyen a Bibliában, meg kell, hogy álljon az általános emberi értelem előtt és minden egyén lelkiismerete felelőssége kell, hogy legyen. És ha ez a három föltétel nem teljesül, akkor dönthetnek a császár, a pápa, a zsinatok amit csak akarnak, az szabad keresztény emberre már nem érvényes. Ezzel, úgy mondják, Luther az újkor kapuját tépte föl. Ezért lehet ő a fölvilágosodás egyik úttörője. Ám természetesen ilyen egyszerűen ez sem esett meg. Bár valóban nagyon „újkorian” hangzik a XVI. sz.-ban, ha valaki az észre és a lelkiismeretre hivatkozik, de Luther esetében valami lényeges nem került felszínre. Folyton isten szavában foglyul ejtett lelkiismeretre hivatkozik, soha egy autonómra. És az észt is csak akkor ismeri el, ha az a szentírásban gyökerezik. Erre a két „mankóról” – isten és a szentírás – vélték később a fölvilágosodás tudósai, nyugodtan le lehet mondani. Luther ezzel aligha értett volna egyet. (Biblia nélkül is lehetünk jó emberek.RS17XI21). Ha túlzás is azt állítani, hogy Luther lökte be az újkor kapuját, a kilincsét lenyomta és egy résnyire ki is nyitotta. Ő maga azonban soha sem ment át rajta. Átment a kísértésen, hogy életét mentheti, ha visszavon. Átment a belső kétségek és félelmek tüzén, a világ hatalmasaival való birkózáson és az igazságért való harcon. És most ezt gondolja: Égessenek el. Küzdelmem eredménye fönnmarad.

X EGY FEJEDELEM ELREJTI ALATTVALÓJÁT A CSÁSZÁR ÉS A PÁPA ELŐL

94 Tehát Luther áttört. De a világ még korántsem. Az egyház pedig egyáltalán nem. Számukra világos volt: ő a halál fia. De vajon utána nyugalom lesz az országban? A válasz, visszatekintve: Mindegy, hogy likvidáljuk, vagy tovább engedjük érvényesülni – a pillanat már elmúlt. Így is, úgy is a pápa egyeduralmának annyi, ez a vég kezdete. Ez legfeljebb csak óriási erőszak és vérontás árán vehető vissza. Az akkor élők számára ez azonban korántsem volt ennyire fölismerhető. Sejthető volt mindenesetre: Ha Luther-t meg is ölik, ez az egyháznak egy pirruszi győzelem lesz. Akkor őt magát ugyan megölték, de új tanát nem. Az már csak itt van és egy új ideában való hitet el lehet nyomni, akadályozni, ahol csak lehet, a hívőket is meg lehet ölni, de az idea tovább fog élni és ki vállalja a felelősséget pusztán a katolikus tan kedvéért, ha tömeges vérontás tör ki? A nyomdáknak is meg lehet tiltani a birodalomban, hogy Luther írásait tovább nyomtassák, de ehhez körülményes és drága ellenőrzés kell. És ha a birodalmon kívül nyomtatják, akkor nem lehet semmit tenni. Nincs más, vége. Csak épp Rómában ezt senki sem ismerte be. Azt hitték, mindent úgy csinálhatnak, mint eddig, ha a bosszantó Luther-ügynek vége lesz. Tévedés volt, amihez a római egyház még sokáig ragaszkodott és amely valóban, száz évvel később az iszonyatos vérontáshoz hozzájárult.

95 Egész Európában egy tanulási folyamat vette kezdetét, nemcsak Róma hívei, hanem Luther követői és maga Luther számára is. Ugyanis akadt itt egy probléma: Ha nincs többé legfelsőbb fok, amely konfliktus esetében dönt arról, mi a jó, igaz és helyes, akkor kötelező igazságokban hogyan lehetne megegyezni? Mi a teendő, ha különböző egyes lelkiismeretek – istenhez való kötöttségük ellenére – egymástól különböző eredményre jutnak? És ez hamar be is következett. Luther követői más következtetésekre jutottak, mint Luther maga és mind ellentmondtak egymásnak. Ezt a problémát Luther haláláig nem tudja megoldani, követői sem. Erre megoldás nem is létezhet egy olyan közösségben, amely egy utolsó fokot és egy legfelsőbb tekintélyt nem enged meg magának. Ezért az embereknek a reformáció óta elég érettnek kell lenniük a belátásra, hogy az egyetlen abszolút igazság, hogy nincs abszolút igazság. És ha mégis lenne, nem ismerjük, és aki azt állítja, hogy ennek birtokában van, nagy valószínűséggel téved. De ha nem is tévedne, ennek a világra nézve úgysem lenne jelentősége, amíg a többieket erről nem sikerül meggyőznie. (A világ közmegegyezés. RS17XI22). Neki ezzel kell élnie, hogy véleménye szerint mások azok, akik tévednek, ezt szabad is neki mondani, csak egyet nem szabad: saját igazságát erőszakkal, mindenki ellenében keresztülvinni. Erre a nézetre, Luther után, csak ádáz összetűzések, halálos ellenségeskedések, erőszak-orgiák és vérontások árán jutottak, hogy végül a vallásszabadság alapjogának érvényt szerezzenek. A világnézetileg semleges állam biztosítja, hogy egy vallási közösség sem kényszeríthesse saját vallását másokra és ne emelje az összes többi fölé.

96 A folyamatnak nincs vége, sőt, ma újból föllángol, amikor köztünk élő muszlimok istenállam-elképzelésüket a mi világképileg semleges, demokratikus jogállamunk normáival szembe állítják, ahol a vallás magánügy. Akkor ott Worms-ban, az összes jelenlevő számára, mindez nem volt előrelátható. Nem tudhatták, Luther új játékszabályai milyen világraszóló konzekvenciákhoz fognak vezetni. Mind Martin Luther állhatatossága benyomása alatt álltak és ezt kérdezték maguktól: Mitől lehet ilyen biztos a dolgában? Mert bolond, mondták egyesek. Mert igaza van, így mások. Ideje, hogy egy tévedő ember, a pápa, aki isteni jogokat és tévedhetetlenséget tulajdonít magának, merő korlátlan hatalma megtöressen. Ám Luther, a maga módján, szintén hetyként viselkedett. Minden pápának és zsinatnak azt mondani, tévedtek, csak én tudom, mi a helyes, ezt egy pszichiátriára érett ember is mondhatná. Másrészt, ha egy új tan befolyásra lel, ha alapvető játékszabály-változtatásával nem marad egyedül, hanem milliók állnak mellé, akkor az már nem hetykeség, hanem egy új igazság érvényesítése és sürgős indok, a játékszabályokat fölülvizsgálni és adott esetben megváltoztatni. Róma azonban egy jottányit sem enged, kinyilvánítja, hogy Luther és társai tévednek. Ezzel az egyházszakadás elkerülhetetlenné vált, mert sok ember inkább Luther-t és nem a pápát volt kész követni, ahogy ez mindjárt kirajzolódott, amint Worms-ban a birodalmi épületet elhagyta. Barátai körülvették és a nép hangosan éljenezték. De az is látszott, hogy nem mindenki fogja követni, mert a szállása felé vezető útján ilyeneket is lehetett hallani: „Al fuego! Al fuego!” (Tűzbe vele!)

97 Ezek a kiáltások riadóztatták Luther barátait és rokonszenvezőit. Nem az „itt állok” politikai és szellemtörténeti következményei foglalkoztatták őket, hanem a kézenfekvő kérdés: hogy visszük ki innét Luther-t élve? A császár által ígért „szabad elvonulás”-ban kételkedtek. Emlékeztek Jan Hus-ra, akinek száz éve Konstanz-ban szintén szabad elvonulást garantáltak. (Jó emlékezetük volt!RS17XI23) 1414 nov. 3-án Konstanz-ba érkezve, nov. 28-án elfogták, fél évig börtönben tartották és végül 1415 júl. 6-án máglyán elégették. Az aggodalom, hogy a történet újból megismétlődik és Luther 106 évvel később ugyanarra a sorsra jut, mint Hus, érezhetővé vált, amint Luther „itt állok”-ja a térre kijutott, ahol a rokonszenvezők várakoztak. Óriási volt a lelkesedés, de az izgalom is. Az egész városon úrrá lett egy feszült idegesség, amit mindenféle mendemondák és két fenyegető levél is csak növelt. Egyik levél Luther ellen, a másik érte szólt és utóbbi volt a veszélyesebb, mert Luther-nek többet ártott, mint használt. Ebben az a fenyegetés állt, hogy készenlétben áll 8000 lovas és gyalogos lecsapni, ha Luther veszélybe jutna. Több barátja ezt hamisítványnak tartotta, hogy Luther-t erőszakos fölkelésre való fölbujtással vádolhassák és így hamarabb máglyára juttathassák. Ebben a feszültséggel és idegességgel föltöltött atmoszférában rögtön nyugtalanság lett úrrá, amint Luther az érseki udvar előtt várakozó tömeg előtt nemcsak barátai, hanem két katona kíséretében is megjelent. Úgy hitték, Luther-t fogolyként vezetik el. Eltartott egy jó ideig, míg fölismerték, hogy ezek Luther védőkísérői, akik föladata, Luther-t biztonságban szállására kísérni. Ott elutazására készülődött, de meg kellett várnia elbocsájtása formai engedélyét.

98 Ezt ápr. 25-én du. kapta meg. Ebben kötelezték, hogy „21 napon belül lakhelyét foglalja el, utazásakor prédikálnia, írnia vagy bármilyen más módon a népet izgatnia tilos.” (31) A császár tehát állta a szavát. Luther rokonszenvezői legalább efelől megnyugodhattak. Ám a törvények is érvényben voltak és a császár köteles volt kimondani a birodalmi kiűzetést. Ez Worms-ban már május 8-án megtörtént, de csak május 24-én olvasták föl nyilvánosan, Károly király pedig május 26-án írta alá. Ez, mint a „Worms-i ediktum” került be a történelembe. Ebben állt, hogy Luther-t, az eretneket, senki sem fogadhatja be, el nem láthatja, nem rejtegetheti, vagy valamilyen más formában neki segítséget nem nyújthat, hanem mindenki köteles őt elfogni, beárulni és császári őrizetbe adni. Mindenki, aki Luther-t támogatja, vagy követi, szintén a „Reichsacht” alá esik. Írásai elégetendők vagy valamilyen más formában megsemmisítendők. Anonim publikációk és más, hittel kapcsolatos írások be vannak tiltva, úgy birtoklásuk és további terjesztésük is. Új iratok, melyek a hitre vonatkoznak, csak a helyi érsek engedélyével és fölülvizsgálatával nyomtathatók ki, a legközelebbi teológiai karon. De egyéb publikációk is csak az érsek tudtával és akaratával jelenhetnek meg. Tehát itt volt a sikertelenségre ítélt kísérlet, a történelem kerekét Luther előttre visszaforgatni. A nyomdászok egyszerűen fittyet hánytak a Worms-i ediktumnak és tovább nyomtattak. A vásárlók szintén fütyültek a rendeletre és tovább vásárolták Luther nyomtatványait. Nagyon sokan a birodalomban az ediktumot a legnagyobb igazságtalanság leiratának tekintették, a császár és a pápa fiaskójának beismerését, amennyiben képtelenek voltak egy kis szerzetest írással és értelemmel megcáfolni. Tehát Luther-nek igaza kell, hogy legyen.

99 Így lett egy kitaszítottból egy hős, akit Lucas Cranach lefestett, lerajzolt, rézbe és fába vésett. Gyorsan terjedt a kép Luther-ről, amint Worms-ban, a birodalmi napon, a császárral és a pápával vakmerően és állhatatosan szembeszállt. Ám sokan aggódva kérdezték, most mi lesz vele? Hogyan védjük meg? Ő azonban már rég biztonságban volt. A hű fejedelem ismét előre gondoskodott és az egésznek egy új, kalandos fordulatot adott. A visszaúton Worms-ból Wittenberg-be, Altenstein váránál Thüringen hercegségben, Luther kocsiját május 4-én megtámadták és Luther-t elrabolták. A lovasok elválasztották korábbi kísérőitől és a Thüringen-i erdőben, Eisenach-nál, Wartburg várába vitték. A hátramaradott utasok – akik nem voltak beavatva – később izgatottan meséltek a rajtaütésről és nemsokára úgy hitte az egész világ, Luther-t a támadásnál meggyilkolták. A fejedelem ezzel a manőverével pontosan ezt akarta. Nemcsak a nép, hanem a klérus Rómában is, csak higgye, Luther halott. Róma nyugodjon bele, többé holléte felől ne érdeklődjön, ne követelje kiadatását. Hogy a terv milyen jól bejött, egy Luther-rajongó, Albrecht Dürer szavai mutatják: „Nagyságos isten, Luther halott, ki fogja nekünk a szent evangéliumot ilyen szépen magyarázni? Oh, jámbor keresztény emberek, segítsetek nekem ezen istenlelkű embert elsiratni és kérjük, küldjön nekünk egy másik ilyen fölvilágosult férfiút!” (32). Luther tíz hónapig maradt Wartburg várában, Friedrich-et Róma tényleg békén hagyta, ám megmutatkozott: Luther, lehet, halott, de ideái élnek. A holtnak hitt Luther továbbra is képes volt az egész országban nyugtalanságot kelteni - szabadon vándorló gondolataival, írásaival, képeivel.

100 Minden, amit eddig megírt, önmagától terjedt és most, Worms-i föllépése után még gyorsabban és még nagyobb példányszámban – ami Luther-re nézve azzal az előnnyel járt, hogy nyugodtan készülhetett következő huszárvágására.

er im Auftrag des Papstes sein Ablassgeschäft, und noch nie hat es
50
irgendwelche Beanstandungen gegeben. Was bildet dieser Luther
sich ein? Was glaubt der, wer er sei? Wie kann der unbedeutende Prediger
aus Wittenberg es wagen, ihm, dem vom Papst Bevollmächtigten,
ins Handwerk zu pfuschen? Was geht diesen Kerl in Wittenberg
überhaupt an, was er in Magdeburg tut?
Rasch holt der Dominikaner die Keule hervor, mit der bisher
schon jeder Unruhestifter wieder zur Vernunft gebracht werden
konnte: Wer gegen ein Schreiben aufbegehrt, das die Unterschrift des
Papstes trägt, begehrt gegen den Papst auf, ist ein Ketzer, und also des
Todes. »Der Ketzer soll mir in drei Wochen ins Feuer geworfen werden
«, sagt Tetzel im November 151713. Wütend berichtet der Mönch
den Fall »nach oben« und lässt Luther dies auch wissen.
Dabei ist Tetzel nun aber an den Falschen geraten. Als dem zugetragen
wurde, dass der Dominikanermönch nicht daran denke, seinen
Ablasshandel einzustellen, ist es Luther, der wütet und tobt. Und später
berichtet er: »Da ging ich herzu wie ein geblendet Pferd, denn der
Tetzel machte es gar zu grob mit seinem Ablass.«
Und nachdem er herzu gegangen war wie ein geblendet Pferd,
kündigte er an, »nun will ich der Paucke ein Loch machen«. Das tut
er, und zwar so wirkungsvoll, dass er selber davon überrascht wurde.
Er setzt sich hin und schreibt auf, was aus theologischer Sicht gegen
die Tetzel’sche Art des Ablasshandels spricht. Da geht es um Sünde,
Strafe, Buße und Reue – ein Thema, bei dem er sich nun wirklich
auskennt. Und er wendet auf das Thema auch gleich alles an, was er
sich in jahrelanger Mühe in seinem Turmstübchen erarbeitet hatte.
Jetzt spricht nicht mehr der Seelsorger, sondern der Wissenschaftler,
der die Ablasslehre seiner Kirche theologisch zu durchdringen
versucht und dabei frisch und unbefangen seine nagelneue Erkenntnis
auf das Problem anwendet. Selbstbewusst bemerkt er, der
Papst habe es nötiger, dass man für ihn bete, als dass man ihm Geld
schicke. Und er fragt: Wenn er schon die Macht hat, Sünden zu vergeben,
warum erlässt er sie dann nicht den Menschen aus Liebe und
Barmherzigkeit? Oder, und da kündigt sich bereits der spätere, schär-
51
fere, den Papst nicht fürchtende Luther an: Warum erbaut der Papst,
der reicher ist als die reichsten Leute, nicht die Peterskirche mit seinem
eigenen Geld?
Solche Worte hat die Welt noch nicht gehört. Aber die Ohren dafür
waren gespitzt.
Am Ende hat Luther 95 Thesen über den Ablasshandel zusammen
und die nagelt er am 31. Oktober 1517 eigenhändig und unter großem
öffentlichen Aufsehen mit dem Hammer an die Tür der Wittenberger
Schlosskirche. Es sind Hammerschläge mit Donnerhall, deren
Lärm im ganzen Heiligen Römischen Reich Deutscher Nation und
darüber hinaus vernommen wird. Deshalb feiern die evangelischen
Christen an jedem 31. Oktober nicht Halloween, sondern den Beginn
der Reformation, und im Jahr 2017 wird das dann 500 Jahre her sein.
So jedenfalls wurde die Geschichte im weiteren Verlauf bis ins
letzte Jahrhundert erzählt. Und man kann sie ruhig auch heute noch
so erzählen, obwohl wir inzwischen auch von dieser Geschichte wissen:
Sehr schön, aber eigentlich ist es wieder einmal ein bisschen
anders gewesen.
Zwar stimmt die Hauptsache: Luther hat die 95 Thesen um den
31. Oktober herum tatsächlich geschrieben. Aber die schmückenden
Details, die ein Ereignis erst zu einem großen geschichtlichen Datum
machen – der Reformator, wie er eigenhändig seine These an
die Wittenberger Kirchentür schlägt, und wie diese donnernden Anschläge
augenblicklich im ganzen Reich nachhallen – sind sehr wahrscheinlich
eine spätere Erfindung der Luther-Verehrer, denn: Luther
war damals von seiner Reformatorenrolle noch weit entfernt. Und er
hat die Thesen auf Lateinisch verfasst, also nicht fürs Volk, sondern
für seine akademischen Kollegen, die Fürsten und Fürstbischöfe.
An sie, auch an Albrecht von Brandenburg, in dessen Machtbereich
Tetzel die Ablässe verkaufte, hatte Luther seine Thesen per Post geschickt.
Wenn es ihm um Aufruhr gegangen wäre, hätte er schon auf
Deutsch schreiben müssen. Tatsächlich wollte er aber eigentlich nur
erreichen, dass dem Tetzel mit seiner gar zu groben Marktschreierei

54
jemand von oben in die Parade fährt und dafür sorgt, dass der Ablassverkauf
wieder in die theologisch korrekte Spur gebracht wird.
Es war der katholische Lutherforscher Erwin Iserloh, der im Jahr
1961 an der schönen Geschichte vom Thesenanschlag zu zweifeln
begann. Seine Begründung: Luther selbst hat in all seinen vielen Reden
und Schriften diese Kirchentürgeschichte nie erwähnt. Ist das
nicht seltsam? Wenn er die 95 Thesen tatsächlich eigenhändig an die
Kirchentür genagelt hätte, hätte er doch bestimmt eine schöne Geschichte
daraus gemacht und sie in immer neuen Varianten immer
wieder erzählt. Aber nichts dergleichen liegt vor. Kein Wort.
Urheber der Geschichte war Luthers wichtigster Partner Philipp
Melanchthon, der jedoch kein Augenzeuge gewesen sein konnte, da
er erst 1518 als Professor an die Wittenberger Universität berufen
wurde. Und er hat die Geschichte erst nach Luthers Tod erzählt.14
Der Sache deutlich näher gekommen sind die Lutherforscher,
als sie vor einigen Jahren ein Neues Testament entdeckten, mit dem
Luther gearbeitet hatte. In diesem Buch fanden sie eine handschriftliche
Bemerkung von Luthers Sekretär Georg Rörer. Darin heißt es:
»Im Jahr 1517 am Vorabend von Allerheiligen sind in Wittenberg an
den Türen der Kirchen die Thesen über den Ablass von Doktor Martin
Luther vorgestellt worden.«15
Also: Die Thesen wurden tatsächlich an der Kirchentür angebracht,
aber nicht nur an einer, sondern an mehreren Kirchentüren,
und nicht von Luther persönlich, sondern sehr wahrscheinlich vom
Pedell der Wittenberger Universität. Der Zweck dieser Plakatierung
bestand nicht darin, das Heilige Römische Reich in seinen Grundfesten
zu erschüttern, sondern darin, zu einer öffentlichen Fachdiskussion
an der theologischen Fakultät einzuladen. Thema der Diskussion:
die 95 Thesen. In dieser Einladung heißt es: »Aus Liebe zur
Wahrheit und in dem Bestreben, diese zu ergründen, soll über die
folgenden Sätze diskutiert werden.«16 Das Echo auf diese Einladung
war so gering, dass die Veranstaltung abgesagt wurde.17

Luther wurde bald schon von den Humanisten ebenfalls für einen
solchen gehalten. Aber war er wirklich einer? Jedenfalls stand
er während seines Studiums an der Universität Erfurt unter humanistischem
Einfluss, und es ist nicht bekannt, dass er sich dagegen
gewehrt hätte. Im Gegenteil. Von den an der Uni gelernten Methoden
der Textanalyse macht er nun fleißig Gebrauch auf seiner Wittenberger
Turmstube. Er tut dort, was Humanisten tun: Er geht zurück zu
den Quellen. In seinem Fall: zum Alten Testament, zum Neuen Tes-
38
tament, zu den Schriften des Augustinus und des Aristoteles, den er
nicht mag. Aber er muss sich trotzdem mit ihm auseinandersetzen,
will herausfinden, warum er ihn nicht mag.
Aber vor allem will er das Bild, das die Bibel von Gott zeichnet,
rekonstruieren und es mit dem Bild vergleichen, das die Kirche von
ihm zeichnet. Das aber tut er nicht nur, wie die Humanisten, aus reiner
Neugier und Forscherdrang, sondern aus existenzieller Not. Ihm
geht es nicht primär um Bildung, schon gar nicht um eine romantisierende
Verehrung der Antike – ihm geht’s um Hölle, Tod und Teufel.
Ihm geht’s ums ewige Leben und das Heil seiner eigenen Seele.
Daher nähert er sich seiner Quelle mit größtem religiösen Respekt,
zugleich aber mit der unbekümmert forschenden Neugier der
Humanisten. Er weiß: Eigentlich hatte Gott verboten, sich ein Bild
von ihm zu machen. Andererseits haben schon die Autoren der Bibel
eine Fülle sprachlicher Gottesbilder benutzt. Diese ergänzen, widersprechen
und korrigieren einander. Man findet in der Bibel den
zornigen Gott, der sich rachsüchtig, unheimlich, cholerisch, ungerecht
gibt, der sogar mordet und wie ein Despot zur Willkür-Herrschaft
neigt. Man findet aber auch den anderen Gott, einen gnädigen,
liebenden, zärtlichen, treu sorgenden, barmherzigen Vatergott, der
geradezu vernarrt ist in seine Geschöpfe.
Was stimmt denn nun?
Um sich in den verwirrenden Gottesbildern zurechtzufinden, geht
der mittelalterliche Luther sehr neuzeitlich vor. Er isoliert ein einzelnes
Problem und versucht zunächst, dieses zu lösen. Daher konzentriert
er sich ganz auf die eine Frage, ob der Gott der Bibel tatsächlich
so ungerecht ist, dass er alle verdammt. Und ob es wirklich wahr ist,
dass man ihn mit guten Werken besänftigen und sich damit seine
Planstelle im Himmel sichern kann.
Beim Versuch, darauf eine Antwort zu finden, bleibt er immer
wieder an dem rätselhaften Pauluswort hängen, das von jener Gerechtigkeit
handelt, »die vor Gott gilt, welche kommt aus Glauben in
Glauben«. Noch einmal und noch einmal liest Luther, was der Apostel
39
Paulus über Gottes Gerechtigkeit sagt. Auch die Schriften des Augustinus
zieht er zurate. Dazu einen weiteren, deutlicheren Vers weiter
hinten im Römerbrief: »So halten wir nun dafür, dass der Mensch gerecht
werde ohne des Gesetzes Werke, durch den Glauben.« (Römer
3,28)
Eigentlich steht da die Lösung schon: »… ohne des Gesetzes Werke,
allein durch den Glauben.« Obwohl: Dieses »allein« steht nicht
dabei im Original. Luther wird es später eigenmächtig einsetzen, und
in allen Lutherbibeln wird das Wörtchen bis auf den heutigen Tag
immer dabeistehen. Aber noch traut er sich das nicht, denn derselbe
Paulus schreibt an die Galater, auf »den Glauben, der durch die Liebe
tätig ist«, komme es an (Galater 5,6). Tätige Liebe, also doch wieder
die »Werke«, irgendwie. Und ganz eindeutig steht es im Jakobusbrief
(2,14): »Was hilft’s, liebe Brüder, wenn jemand sagt, er habe Glauben,
und hat doch keine Werke? Kann denn der Glaube ihn selig machen?
Und ein paar Verse weiter kommt die Antwort: »So seht ihr nun, dass
der Mensch durch Werke gerecht wird, nicht durch Glauben allein.«
(Jakobus 2,24)
Eindeutiger kann man es nicht mehr sagen. Ohne gute Werke
geht es nicht.
Trotzdem zweifelt Luther. Und man bedenke: Es ist jetzt nicht
mehr irgendein Text einer kirchlichen Amtsautorität, sondern die
Heilige Schrift, an der er zweifelt. Oder genauer: Es ist der Jakobusbrief,
dessen Weisheit er bezweifelt. Er spricht es noch nicht aus. Erst
später wird er tatsächlich den Jakobusbrief als »nicht wirklich apostolisch
« abtun, aber jetzt, in seiner Klosterzelle, bahnt sich an, was
er später tun wird. Im radikalen Nachdenken über die Bibel tut der
mittelalterliche Luther, was er von den neuzeitlichen Humanisten
gelernt hat: Er betreibt Textkritik. Er nimmt sich die Freiheit, die
unantastbare Heilige Schrift zu relativieren, indem er fragt: Könnte
es sein, dass manche Bibelworte mehr Gewicht haben als andere, weil
sie das Ganze der Bibel, dessen Geist, besser zusammenfassen als weniger
wichtige Texte?
40
In dem Moment, in dem einer so fragt, ist die Heilige Schrift nicht
mehr der unantastbare Text, der als fertiges »Wort Gottes« vom Himmel
gefallen ist, sondern ein von Menschen geschriebenes Werk. Und
waren es auch die Urväter, Propheten und Apostel, die da geschrieben
haben, so waren es doch Menschen, fehlbare Menschen. Warum also
sollte man jedes ihrer Wörtchen als nicht zu hinterfragen hinnehmen?
Ein gefährlicher Gedanke. Schnell kann zum Ketzer werden
und auf dem Scheiterhaufen landen, wer es wagt, selbstständig an
allem Gedachten und verbindlich Gelehrten vorbeizudenken. Luther
riskiert es und bahnt damit der neuzeitlich-wissenschaftlichen Erforschung
der Bibel und des Glaubens den Weg.
Der kritische Luther nimmt tatsächlich den Jakobus-Text weniger
ernst als den Paulus-Text. Er spürt, dass Jakobus das eigentliche
Problem gar nicht erkannt und darum an ihm vorbeigeschrieben hat.
Dass ein Christ gute Werke tun sollte, ja, geschenkt, dagegen ist ja
nichts einzuwenden. Aber, so weiß Luther längst, gute Werke sind
nicht das, was Gott eigentlich will, sondern gute Menschen will er.
Und ein Mensch wird nicht schon dadurch gut, dass er gute Werke
tut. Gute Werke tun kann auch der Böse. Jedes gute Werk kann
für böse Zwecke instrumentalisiert werden. Und einer, der das tut,
kommt gewiss nicht in den Himmel. Aber auch der, der gute Werke
nur deshalb tut, damit er in den Himmel kommt, der also anderen
hilft, um sich selbst zu helfen, wird von Gott durchschaut.
Nein, das Herz muss gut sein.
Das aber ist böse von Jugend auf. Steht so in der Bibel (1. Mose
8,21). Steht auch wieder bei Paulus im Römerbrief: »Wollen habe ich
wohl, aber das Gute vollbringen kann ich nicht. Denn das Gute, das
ich will, das tue ich nicht; sondern das Böse, das ich nicht will, tue
ich« (Römer 7,18f.). Stimmt.
Wir werden so geboren. Kaum dass wir auf der Welt sind, schreien
wir schon und benehmen uns, als ob wir der Nabel der Welt seien und
diese dazu da sei, unsere Bedürfnisse zu befriedigen, und zwar alle,
sofort. Deshalb werden wir anschließend durch Dressur und Erzie-
41
hung so »abgerichtet«, dass wir die Existenz anderer Weltnabel und
deren Maßlosigkeit zur Kenntnis nehmen, uns mit deren Ansprüchen
abfinden, einander besänftigen durch gute Werke und gute Worte,
mindestens versuchen, einigermaßen sozialverträglich miteinander
auszukommen, uns an die Gesetze zu halten, und wenn nicht, muss
halt die Polizei einschreiten.
Wie könnte so ein Nabel der Welt – und mag er auf noch so viele
gute Werke verweisen können – je vor Gott bestehen? Wir halten uns
an Regeln und Gesetze, nicht weil wir gut sind, sondern weil wir mit
dem Verstand eingesehen haben, dass die Regeln gut sind für alle, es
sogar von Vorteil sein kann, nicht immer nur an sich zu denken, und
ein Regelverstoß, bei dem man ertappt wird, meist nachteilige Folgen
hat.
Das Herz muss gut sein, aber es kann gar nicht anders, als böse
sein, und wir können es nicht ändern. Wie kann Gott uns dafür bestrafen?
Darüber zermartert sich Luther auf seiner Turmstube über Jahre
das Hirn, und irgendwann, vermutlich um das Jahr 1517, vielleicht
auch etwas später, kommt die Erleuchtung. Luther wird von dem Gefühl
überwältigt, die Antwort auf all seine Fragen plötzlich gefunden
zu haben: Gott weiß das doch alles. Er weiß, dass wir nicht aus eigener
Kraft und durch eigene Willensanstrengung gut werden können. Genau
deshalb hat er seinen eigenen Sohn für uns geopfert und mit diesem
Opfer für alle Zukunft all die Sünden getilgt, die unserem bösen
Herz entspringen. Ein Vater, der seinen Sohn opfert für andere – gibt
es einen größeren Liebesbeweis? Dieser eine Beweis macht alles zunichte,
was sonst noch in der Bibel über Gott als zornigen Rächer und
Despoten steht. Ein Gott, der so etwas tut, muss ein liebender Gott
sein, der sich um jede einzelne Menschenseele sorgt. Dieser liebende
Gott löst das Problem der menschlichen Unfähigkeit zum Guten, indem
er einfach barmherzig darüber hinwegsieht, und darum ist sein
Interesse an der Frage, was so ein Menschenkind auf Erden an religiösen
Leistungen vollbracht hat, sehr gering, ja eigentlich gleich null.
42
Daher ist das Einzige, was ein Mensch jetzt noch tun muss, dieses
Geschenk anzunehmen. Wer es annimmt, wird zwar nicht gut werden,
aber wie neugeboren sein und deshalb mit den anderen Neugeborenen
zusammen eine Welt errichten, in der das Schlechte, das aus
dem immer noch bösen Herz kommt, in Gutes verwandelt wird. Und
wer so lebt, der glaubt, und der Glaube macht ihn gerecht.
Ganz so hat es Luther nicht gesagt. Aber so lautet heute – 500 Jahre
danach – die Übersetzung des Lutherworts »Wir sind gerechtfertigt
durch den Glauben« in unsere Sprache.
Ob Luther die Tragweite dieser scheinbar kleinen Korrektur am
offiziellen Gottesbild gleich erkannt hat, darf bezweifelt werden. Zwar
wusste er, dass er mit dieser Korrektur der offiziellen Lehre widerspricht,
aber er dachte, die Kirche werde sich über seinen theologischen
Erkenntnisfortschritt freuen, denn er bedeutet eine sehr gute
Nachricht für die ganze Christenheit.
Doch die gute Nachricht enthielt eine ziemlich schlechte Nachricht
für den Papst und seine Bischöfe. Das haben diese vermutlich
schneller verstanden als Luther, denn dessen reformatorische Entdeckung
hatte eine unvermeidliche Nebenwirkung: Die Priester, die
sich als Mittler zwischen Gott und die Menschen gedrängt hatten, um
den Menschen die Zeit im Fegefeuer zu verkürzen, werden überflüssig,
wenn es genügt, einfach nur das Geschenk Gottes anzunehmen.
Und die Bedeutung der Heiligen einschließlich der Jungfrau Maria
sinkt.
Wer braucht noch deren Fürsprache bei Gott, wenn dieser den
wahrhaft Glaubenden schon freigesprochen hat?
Nebenbei hat Luther damit auch noch der Pilger-, Reise-, Wallfahrts-
und Reliquienbranche einen sehr empfindlichen Schlag versetzt.
Der von Gott bedingungslos angenommene Mensch hat es
nicht mehr nötig, von einem Wallfahrtsort zum nächsten zu pilgern
und dort viel Geld zu lassen für die Besichtigung von Wunderorten
und Reliquienschreinen, den Kauf heils- und gesundheitsfördernder
Devotionalien, die Stiftung von Kerzen und die Dienste des Hotel-
43
und Gastronomiegewerbes. Einem wesentlichen Teil des päpstlichen
Religionsbusiness hat Luther die Geschäftsgrundlage entzogen.
Wie immer, wenn etwas Großes passiert, bilden sich Legenden drum
herum. Auch um diese »Rechtfertigung allein aus Glauben« entsteht
eine Geschichte, und es ist der Geschichtenerzähler Luther selbst,
der daraus ein legendäres Ereignis machte: In seinem Turm-Studierzimmer
habe ihn blitzartig, wie durch göttliche Eingebung, die neue,
bahnbrechende Erkenntnis durchzuckt, dass wir keiner guten Werke
bedürfen, weil Gott uns schon längst so angenommen hat, wie
wir sind, in all unserer Sünd- und Fehlerhaftigkeit und Bosheit und
Schwäche.
Im Turm also. In seiner Gelehrtenstube. Wie der Blitz. Wieder
ein Blitz. Die plötzlich im Turm aufblitzende Wahrheit, also Luthers
»Turmerlebnis«, führte zur »reformatorischen Wende«. Große Worte.
Geht’s auch eine Nummer kleiner?
Nun, vielleicht war’s ja doch eher auf dem Klo. Ein geistiger
Durchbruch während eines Durchfalls. Luther selbst in seiner unbändigen
Fabulier- und Provozierlust hatte einmal die Aufmerksamkeit
auch auf diese Variante gelenkt: »Diese Kunst hat mir der Heilige
Geist auff dieser cloaca auff dem thorm eingeben.«9
Gegner wie Anhänger haben das begierig aufgegriffen – »die einen,
um die Reformation als Kloakentheologie zu verspotten; die anderen
in andächtiger Verehrung als »das Turmerlebnis«.10
Turm, Klo, Blitz – wie es wirklich war, und wann genau das eigentlich
gewesen sein sollte, lässt sich heute nicht mehr rekonstruieren
und bleibt eine Herausforderung für Kirchengeschichtler und
Lutherforscher. Vom Blitz in Stotternheim konnte Luther das Jahr
und den Tag nennen, an dem es geschah. Vom Blitz im »thorm« gibt
es kein Datum, weshalb die Lutherforscher annehmen, dass das mit
der plötzlichen Erleuchtung im Turm vielleicht doch auch wieder
eine dieser typischen Geschichten ist, die Luther nur deshalb so erzählt
hat, weil sich eine Blitz-Geschichte nun mal besser erzählt und
44
einprägt als die Geschichte eines langwierigen Erkenntnisprozesses.
Die Wahrheit, meinen Lutherforscher, liege aber trotzdem eher in
der Geschichte von der allmählichen Verfestigung eines neuen Gedankens
als in der Geschichte einer blitzartigen göttlichen Eingebung.
Die Lutherforscher tun sich auch schwer mit der Datierung. Die
einen vermuten, schon zwischen 1511 und 1513 habe Luther seine
reformatorische Entdeckung gemacht, andere verlegen den Zeitraum
auf die Jahre 1515 bis 1519. Aber: Hätte Luther den souveränen Furor,
mit dem er gegen das Ablass-Geschäft wetterte und seine 95 Thesen
veröffentlichte, ohne »Turmerlebnis« schon gehabt? Vielleicht
war ihm die Tragweite seiner Erkenntnis nicht sofort bewusst, und es
musste erst ein Tetzel kommen, um ihm bewusst zu machen, was er
da in seiner Turmstube ausgebrütet hatte. Daher spricht doch manches
für das Jahr 1517.
Aber ist das so wichtig? Egal, wie es zu dem neuen Gedanken kam –
als er da war, hat er eingeschlagen wie der Blitz. Und das erlaubt es,
weiterhin vom »Turmerlebnis« oder der »reformatorischen Wende«
zu sprechen.
Als Luther begriffen hatte, welches Licht ihm aufgegangen war,
hatte er erkannt: Der Begriff »Gottes Gerechtigkeit« ist wie eine Kippfigur,
die zwei sich ergänzende Bilder in sich vereint. Bisher hat man
in all den Jahrhunderten immer nur das eine Bild gesehen, das Bild
vom strengen Richter, der gute und böse Taten und Gedanken gegeneinander
aufwiegt. Lohn oder Strafe nach Verdienst und Leistung.
Aber jetzt kippt das Bild, und Luther sieht verblüfft etwas völlig
Neues, was zwar schon immer da war, aber bisher eben noch von niemandem
gesehen wurde. Jetzt sieht der Mann in der Turmstube: »Der
Gerechte lebt aus Glauben.« Und das bedeutet: Wer glaubt, ist freigesprochen.
Lohn ohne eigene Leistung und Verdienst.
Damit hat Luther dem rätselhaften Paulus-Wort einen neuen Sinn
abgetrotzt, und wenn er diesen jetzt auf das Wort anwendet, kann er
es besser, »sinngemäßer« übersetzen. Dann lautet der Satz: »So hal-
45
ten wir nun dafür, dass der Mensch gerecht werde ohne des Gesetzes
Werke, allein durch den Glauben.«
So einfach soll das sein? Einerseits: Ja, so einfach ist das. Im Prinzip.
Andererseits: Wenn man genauer hinsieht, ist es so einfach auch
wieder nicht. Was Glaube eigentlich ist, wie man zu diesem Glauben
kommt, wie er sich auf die praktische Lebensführung auswirkt, das
sind andere Fragen, die Luther in seinem weiteren Leben noch in
starke Widersprüche verwickeln werden, die er mit einem Feuerwerk
paradoxer Behauptungen zu kontern versucht.
Aber ab ungefähr dem Jahr 1517 steht zunächst einmal Luthers
Entdeckung eines neuen Gottesbildes im Vordergrund. Das war mehr
als die Lösung irgendeines theologischen Problems. Für Luther war
es die Er-lösung. Seine verzweifelte Angst vor dem Zorn Gottes hatte
ein Ende. Seine religiösen Höchstleistungen, die ihn bis an die Grenze
seiner körperlichen und seelischen Belastbarkeit brachten und
dennoch nie genügten, waren überflüssig. Als ihm das aufging, habe
er sich »völlig neu geboren« gefühlt. Ihm war, als ob er »durch die
geöffneten Pforten des Paradieses selbst eingetreten« sei.
Glücklich, befreit, nun besessen von dem Drang, die ganze Welt
an seiner Freude teilhaben zu lassen, verlässt er seine Turmstube,
geht hinaus und predigt allen, die ihm zuhören: Hört auf mit eurer
frommen Selbstoptimierung. Die Sorge um euer Seelenheil ist unbegründet.
Beendet eure religiöse Hochleistungsturnerei und nutzt
die dadurch gewonnene Energie, um die Welt zu gestalten und zum
Guten zu verändern.
Jetzt ändert Bruder Martinus seinen Namen. Jetzt will er nicht
mehr Luder heißen, sondern Luther, was von Eleutherius kommt
und »der Befreite« heißt. Ab jetzt hat Luther keine Angst mehr. Und
den anderen, die diese Angst noch haben, wird er sie nehmen.
Es ist heute fast nicht mehr zu begreifen, wie sich aus solch einer
Frage nach dem gnädigen Gott und der gefundenen Antwort darauf so
umwälzende Entwicklungen ergeben konnten, die noch immer nach-
46
wirken und die gesamte weitere Geschichte bis auf den heutigen Tag
beeinflussen und es weiter tun werden. Auch der Bruder Martinus
hatte es zunächst nicht gleich begriffen. Eleutherius, der Befreite,
wird aber nun recht bald in eine lokale Angelegenheit verwickelt werden,
auf die er ganz naiv einfach seine taufrische Erkenntnis anwendet.
Und entzündet damit ein Feuer, das ganz Europa erfassen wird.
47
Wie alles anfing
Das Feuer wäre vermutlich nie entbrannt, wenn zu Luthers Turmerlebnis
nicht ein zweites, eher geringfügiges Erlebnis hinzugekommen
wäre: das Beichtstuhl-Erlebnis. Ohne dieses Zweite wäre Luther
zwar der Urheber einer geistesgeschichtlich bedeutsamen Erkenntnis
gewesen, aber sehr wahrscheinlich nicht zum Reformator geworden.
Dieses Zweite ereignet sich an einigen Tagen im Jahr 1517 im
Beichtstuhl der Wittenberger Stadtkirche. Dort nimmt Luther den
Wittenbergern die Beichte ab.
Einige Beichtende, deren Zahl im Jahr 1517 rasant steigt, kommen
mit amtlichen Bescheinigungen zu ihm und meinen, die Beichte
eigentlich gar nicht mehr nötig zu haben, denn der Papst selbst habe
ihnen schon längst alle Sünden erlassen. Auf so einem Schein steht
beispielsweise:
Wir tun kraft der uns verliehenen Gewalt durch diesen Brief kund
und zu wissen, dass der M. Menner von dem von ihm verübten Totschlag
freigesprochen ist. Wir befehlen allen und jedem Einzelnen,
kirchlichen Amtspersonen und Laien, dass niemand diesen M. Menner
irgendwie wegen dieses Totschlages anklage, verurteile oder verdamme.
Kostenpunkt: 7 Dukaten.11 Unterschrift: der Papst.
Ein Ablassbrief. Gekauft von einem Totschläger. Erworben vom
Dominikanermönch Johann Tetzel. Tatsächlich unterschrieben vom
Papst.
Luther weiß: Der Papst sammelt mit diesen Ablassverkäufen Geld
für den Bau des Petersdoms. Die Ablasspraxis der Kirche gibt es schon
lange. Dagegen gibt es nichts einzuwenden, denkt Luther, der damals
noch ein sehr frommer, ziemlich gehorsamer und eifriger Diener seiner
Kirche war.
Aber: Sieben Dukaten für einen Totschlag? Straffreiheit nicht
48
nur im Himmel, sondern schon auf Erden, und das alles ohne einen
Hauch von Reue und Buße? Einen Dom zur Ehre Gottes mit Blutgeld
erbauen?
Es kommt noch schlimmer. Die Beichtenden sehen keinerlei Anlass
zur Reue und zu dem Versprechen, ihre Untaten künftig zu unterlassen,
denn davon war bei diesem Deal nie die Rede. Wenn es also
dem Herrn Menner künftig einfällt, noch jemanden zu erschlagen,
dann spart er eben so lange, bis er wieder sieben Dukaten zusammenhat,
und schreitet zur nächsten Tat.
Es wird aus jener Zeit auch berichtet, Räuber hätten dem Tetzel
für wenig Geld Ablassbriefe für Diebstahl und Raub abgekauft, und
ihn hinterher – mit dessen Freibrief in der Hand – überfallen und ihm
die prall gefüllte Kasse abgenommen. Ein glänzendes Geschäft. Wissenschaftlich
belegt ist das aber so wenig, wie die Erzählung, Tetzel
habe für seine Ablassbriefe marktschreierisch mit dem Spruch geworben:
»Sobald das Geld im Kasten klingt, die Seele (aus dem Fegefeuer)
in den Himmel springt!«
Zwar zirkulierte dieser Spruch im ganzen Land, aber manche sagen,
so originell sei Tetzel nicht gewesen, und schreiben Luther die
Urheberschaft zu, der damit das System des Ablasshandels mit einem
einzigen Satz erklärt hatte. Verbürgt jedoch ist, dass Tetzel einmal
geprahlt haben soll, vom Papst persönlich so viel Gewalt und Gnade
bekommen zu haben, dass er sogar jemandem vergeben könnte, der
die Heilige Jungfrau vergewaltigte.
Nicht nur das eigene Sündenkonto konnte durch Geld entschuldet
werden, sondern auch das der verstorbenen Angehörigen. Dadurch
verkürzte sich deren Aufenthaltsdauer im Fegefeuer. Nach
kirchlicher Lehre kamen nur Heilige sogleich nach ihrem Tod in
den Himmel. Normal Sterbliche jedoch mussten erst im Fegefeuer
schmerzhaft von ihren Sünden »weiß gebrannt« werden, ehe sie mit
»weißer Weste« durch die Himmelspforte schlüpfen durften. Und
der Aufenthalt im Feuer dauerte umso länger, je schwärzer die Weste
war.
49
Auch bei diesem Deal erwies sich Tetzel als äußerst rührig und
geschäftstüchtig, und es war Luther selbst, der schimpfend erzählte,
wie skrupellos der Mönch an das Gewissen der Leute appellierte, um
an deren Geld zu kommen: »Der Tetzel machte es zu grob mit dem
Ablass, denn er war so unverschämt zu predigen: Siehe deine Mutter
an, wie sie von den Flammen des Fegefeuers gequält wird! Und das
leidet sie nur deinetwegen, weil du zu geizig bist, ihr mit einem Groschen
zu Hilfe kommen.«12
Das ganze Ablasswesen samt Fegefeuer wird Luther erst etliche
Jahre später auf den Abfallhaufen für religiöse Irrtümer werfen. Jetzt
aber, im Jahr 1517, wo er zum ersten Mal von diesem Tetzel hört, regt
ihn vor allem dessen Marktschreierei auf. Und dass der Sündenerlass
nicht mehr an die Bedingung von Reue und Buße geknüpft wird,
gefällt ihm gar nicht. Am meisten aber quält Luther der Betrug an
seinen Schäflein. Die zahlen Geld für ein Produkt, das gar nicht funktioniert,
aber marschieren im Vertrauen darauf, dass ihre Sünden vergeben
seien, geradewegs in die Hölle. Also: Nicht die Ablasspraxis kritisiert
Luther, sondern nur deren Missbrauch. Er wähnt sich in dieser
Kritik in Übereinstimmung mit dem Papst, der diese Praxis, wenn er
davon wüsste, gewiss unterbinden würde, denkt Luther.
Seinen Schäflein im Beichtstuhl sagt er: Sündenvergebung ohne
Reue und Buße, aber mit Geld – das wird Gott nicht anerkennen.
Das wird ein böses Erwachen geben, wenn ihr einst vor eurem Richter
steht und er euch das Konto mit den Sünden zeigt, von denen
ihr gedacht hattet, sie seien getilgt. Deshalb weigert Luther sich, die
Beichtenden von ihren Sünden freizusprechen und mahnt sie eindringlich,
diesem Tetzel nichts abzukaufen.
Daraufhin gehen diese ins benachbarte Brandenburg nach Jüterbog
oder Magdeburg, wo Tetzel die Ablässe verkauft. Und natürlich
erzählen sie ihm, was Luther ihnen gesagt hat. Und damit nimmt die
Geschichte nun ihren Lauf.
Tetzel wütet und tobt. Seit mehr als zehn Jahren schon betreibt
er im Auftrag des Papstes sein Ablassgeschäft, und noch nie hat es

Gegenden trugen Teufels- und Höllennamen. Da musste
man halt – mit Gottes gnädiger Hilfe – irgendwie hindurch. So etwas
wie Tourismus oder gar Bergsteigen gab es natürlich noch nicht, und
27
doch: Etwa zur gleichen Zeit, als sich Luther über das Hochgebirge
quälte, »soll Leonardo da Vinci einen der Berge – vermutlich den
zweieinhalbtausend Meter hohen Monte Bo südlich des Monte Rosa
aus reinem Forscherdrang bestiegen haben«.7 Aber Leonardo lebte
nicht mehr im Mittelalter, sondern schon in der Welt der Renaissance.
Wie fast alle Menschen in Italien, in Rom.
Dort wurde bereits heftig an der Peterskirche gebaut. Raffael bemalte
die Gemächer des Papstes. Michelangelo lag rücklings auf einem
Gerüst und malte in der Sixtinischen Kapelle. Der Bergsteiger,
Bildhauer, Maler, Dichter und Ingenieur Leonardo da Vinci entwickelte
Pumpen und Flugmaschinen.
Luther scheint von all dem nichts mitbekommen zu haben,
auch nichts von den antiken Ruinen, von denen die Humanisten so
schwärmten, und hätte er die erotischen Engel Michelangelos in der
Sixtinischen Kapelle gesehen, hätte er vermutlich »Pfui Teufel« ausgerufen
und daheim von der dekadenten Verkommenheit des römischen
Klerus erzählt. Er hatte gar kein Interesse an dem aufregend
Neuen, von dem Künstler, Dichter und Philosophen in Rom ergriffen
waren. Er war ja auch nicht als Tourist oder wie wenige Jahre zuvor
Albrecht Dürer als Bildungsreisender nach Rom gekommen, sondern
als Beauftragter seines Ordens, aber vor allem: als frommer Pilger.
Seine Pilgerreise in die heilige Stadt wollte er, wie er Jahre später
sagte, nutzen, um eine ganze Beichte von Jugend auf abzulegen und
fromm zu werden.8 Luther war fixiert auf sein Seelenheil.
Sein Blick ist also während der ganzen Reise nach innen gerichtet.
Mit diesem Blick tut er in Rom, was Pilger in Rom eben so tun. Er
geht den vorgeschriebenen Pilgerweg, beichtet, liest Seelenmessen
für verstorbene Freunde und Verwandte und rutscht andächtig auf
Knien jene 28 Stufen der Pilatustreppe hinauf, auf der Jesus ins Haus
des Pontius Pilatus gegangen sein soll. Mit dem Blut des Erlösers, gerissen
von der Dornenkrone und den Geißeln der Soldaten, soll diese
Treppe benetzt sein.
Wie die Treppe nach Rom kam? Da gibt es zwei Versionen. Nach
28
der einen wurde sie auf Befehl der heiligen Helena, Mutter des Kaisers
Konstantin, von Jerusalem nach Rom gebracht. Nach einer anderen
sollen Engel die Treppe nach Rom versetzt haben.
Wer die Treppe erklimmt, dem wird das Fegefeuer erspart. Also
rutscht auch Bruder Martinus hoch, spricht auf jeder Stufe ein Gebet,
verharrt geduldig, bis sich der Pilger vor ihm um eine Stufe höher
bewegt. Dreizehn Jahre später wird der Reformator Martin Luther
sich ärgern, dass er diese Rutscherei mitgemacht hat, und in der ihm
eigenen drastischen Art sagen: »Ich hab zuvor glauben können allen
Scheißdrecken.«
Nicht nur die Romreise hinterlässt kaum Eindrücke bei ihm. Auch
all die aufregenden Entwicklungen um ihn herum, die vom Anbruch
einer neuen Zeit künden, nimmt er anscheinend nicht zur Kenntnis.
Schon seit 1450 gab es den Buchdruck, jene Erfindung Johannes
Gutenbergs, von der Luther Gebrauch gemacht hatte wie kaum
ein anderer, aber die historische Tragweite dieser Erfindung hatte er
so wenig erkannt wie die Entdeckung eines neuen Kontinents durch
den Genuesen Christoph Kolumbus im Jahr 1492. Der hatte zwar geglaubt,
einen Seeweg nach Indien gefunden zu haben, weshalb er die
von ihm auf dem Weg nach Westen entdeckten Inseln auch Westindische
Inseln und ihre Bewohner Indianer nannte. Aber der Seefahrer
Amerigo Vespucci (1451, 1452 oder 1454) hatte rasch gemerkt,
dass es sich um einen neuen Kontinent handelte. Nach ihm wurde die
Neue Welt schließlich Amerika genannt.
Die Portugiesen waren bereits um ganz Afrika bis nach Indien gesegelt,
und 1513 kreuzten sie vor der Küste Chinas. Südamerika hatten
sie um das Jahr 1500 betreten und dort später Brasilien gegründet.
Und seit 1443 mischten sie sich zunehmend in ein Geschäft ein,
das bis dahin ein Monopol der Muslime gewesen war: Sklavenhandel.
Die Eroberung der Welt durch Europäer hatte begonnen – fern von
Luther.
Während Kolumbus nach Amerika segelte, hatte in Nürnberg der
29
Tuchhändler Martin Behaim den ersten Globus anfertigen lassen, auf
dem Amerika natürlich fehlte. Aber in der Kugel steckte eine andere
Sensation von historischer Tragweite, welche die Gemüter heftig
bewegte: der Sturz des kirchlich gelehrten »ptolemäischen geozentrischen
Weltbilds«, der sich nun anbahnte. Ptolemäus und mit ihm
die Kirche hatten gelehrt, die Erde stehe im Mittelpunkt des Weltalls,
um welche sich die Sonne und die Planeten drehten. Nikolaus Kopernikus
(1473) kam durch astronomische Beobachtung und mathematische
Berechnung zu dem Schluss, dass es anders sei: die Erde
umkreist die Sonne – das heliozentrische Weltbild setzt sich durch,
weil seine Wahrheit bewiesen werden kann.
Luther schien das alles weder sonderlich interessiert noch beeindruckt
zu haben, und die Ideen des Kopernikus tat er, wie viele seiner
Zeitgenossen, ab als Hirngespinst. »Der Narr will mir die ganze
Kunst Astronomia umkehren«, sagte er über Kopernikus. »Aber wie
die Heilige Schrift zeigt, hieß Josua die Sonne stillstehen und nicht
die Erde!« Nach dieser Bibelstelle ließ Gott die Sonne für einen Tag
stillstehen, und da Luther die Bibel als historischen Bericht wörtlich
nahm, schloss er aus der Bibelstelle, dass die Sonne normalerweise in
Bewegung sein müsse.
Stur und unbeeinflusst von außen konzentrierte er sich auf sein
Lebensthema, von dem er vermutlich angenommen hatte, dass es sowieso
das wichtigste Thema überhaupt sei: das Verhältnis des Menschen
zu Gott. Ist das geklärt, kann auch das Verhältnis der Menschen
untereinander, das Verhältnis des Menschen zur Welt geklärt werden.
Gibt es spannendere Fragen als diese?
Mehr unbewusst als bewusst mag Luther vielleicht gedacht haben:
Was soll ich mich um Naturwissenschaft, Malerei, Astronomie,
Geografie und Schifffahrt kümmern, wenn sich längst Berufenere
und Tüchtigere als ich an diesen Dingen abarbeiten? In der Theologie
aber, das begann er nun allmählich zu spüren, galt es etwas zu
entdecken, was vielleicht nur er zu entdecken imstande sein würde:
ein neues Bild von Gott. Und damals, als fast alle an denselben Gott
30
glaubten und fast alle diesen Gott gleichsetzten mit dem offiziellen
Bild, das die Kirche gemalt hatte, war die Entdeckung eines neuen
Gottesbildes mindestens so bedeutsam wie die Entdeckung eines
neuen Kontinents oder die Entdeckung, dass nicht die Erde, sondern
die Sonne im Mittelpunkt steht.
Ein neues Bild von Gott, ergänzt um die weiteren neuen Bilder,
die von der Astronomie, der Geografie, der Philosophie und den
Künsten beigesteuert wurden, musste daher zwangsläufig zu einem
neuen Bild von der Wirklichkeit führen. Veränderte Sichten auf die
Wirklichkeit aber verändern immer auch die Wirklichkeit selbst,
denn neue Bilder bilden den Geist um. Der umgebildete Geist bildet
entsprechend die vorhandenen politischen, gesellschaftlichen, wirtschaftlichen
und materiellen Strukturen um. All diese Umbildungen
erzeugen wiederum neue Bilder im Kopf, die zu neuen Umbildungen
der Wirklichkeit führen – und so fort. So entsteht Geschichte. Sie verläuft
mal schneller, mal langsamer, und manchmal rast sie.
Damals, als sich Luther zwischen 1514 und 1518 in seiner
Turmstube des Wittenberger Klosters zu einem neuen Bild von Gott
vorarbeitete, kam sie in Bewegung und nach 1518 geriet sie ins Rasen.
Und als sie ein paar Jahrzehnte später wieder in ruhigeren Bahnen
verlief, fanden sich die Menschen in einem neuen Kontinent vor,
der zwar immer noch im alten Europa lag, mit dem alten Europa aber
nicht mehr viel gemein hatte.
31
Die Entdeckung eines neuen
Gottesbildes
Im Frühjahr 1512 promoviert Luther in Wittenberg und macht Karriere
im Orden, wird stellvertretender Prior des Klosters, erhält die
geistliche Aufsicht über zwölf Klöster, und bekommt im Turm des
Klosters eine Vergünstigung: einen eigenen, beheizten Arbeitsraum,
das berühmte Turmzimmer, wo er sein »Turmerlebnis« haben wird.
Nur noch fünf Jahre, dann ist Reformation.
Unterdessen geht die Welt ihren gewohnten Gang. Auch in Wittenberg.
Bruder Martinus hat jetzt viel zu tun. Nicht nur sein Lehrauftrag
ist zu erfüllen, auch predigen muss er, seine zwölf Klöster sind
zu verwalten, um deren wirtschaftliche und landwirtschaftliche Angelegenheiten
er sich zu kümmern hat, die Messe muss er lesen, die
Beichte abnehmen, Briefe schreiben, und er lernt auch noch Griechisch
und Hebräisch, um die Bibel im Urtext lesen zu können, denn
seine lateinische Bibel ist ja nur eine Übersetzung. Bei all den Pflichten,
die er zu erfüllen hat, vergisst er nicht die Hauptsache: seine
Frage nach dem gnädigen Gott.
Vier Jahre lang, zwischen 1514 und 1518, quält sich Luther mit
den Schriften des Kirchenlehrers Augustinus, dem Alten und Neuen
Testament, den Briefen des Paulus und besonders dessen Römerbrief.
An einer Stelle dieses Briefes bleibt Luther immer wieder hängen,
meint sie zu verstehen, und versteht doch wieder nicht, aber spürt,
dass in dieser Bibelstelle der Schlüssel zur Lösung stecken könnte.
Der schwer verständliche Satz, über dessen Sinn sich Luther den
Kopf zerbricht, lautet: »Sintemal darin offenbart wird die Gerechtigkeit,
die vor Gott gilt, welche kommt aus Glauben in Glauben; wie
denn geschrieben steht: ›Der Gerechte wird seines Glaubens leben‹.«
32
Gleich zu Beginn des Römerbriefes, im ersten Kapitel, Vers 17, steht
dieser rätselhafte Satz. Um ihn kreisten Luthers Gedanken.
»Sintemal« – schon so ein ausgedientes, heute von niemandem
mehr benutztes Wort für »weil« schreckt unsereins ab, überhaupt
weiterzulesen, und noch mehr der Rest. Gesetz, Gerechtigkeit, Glauben,
Evangelium – was jedes einzelne dieser Wörter bedeutet, und wie
sie miteinander zusammenhängen, damit hat sich Luther ein Leben
lang gequält. Müssen wir uns deshalb heute, ein halbes Jahrtausend
später, auch noch damit quälen? Müssen wir noch verstehen, worum
es eigentlich ging?
Vordergründig lautet die Antwort: Nein, eigentlich nicht. Es ist
nur noch eine Frage für die Theologen, Philosophen, Historiker und
Kirchengeschichtler. Selbst für christliche Laien hat diese vor 500
Jahren geschlagene Schlacht nur noch eine begrenzte Bedeutung, für
Atheisten und Agnostiker hat sie gar keine mehr, und für den Rest der
Welt, Angehörige aller anderen Religionen, hatte sie noch nie eine
Relevanz gehabt.
Aber: Die Antwort, die sich Luther im Lauf der Jahre auf diese
scheinbar bedeutungslosen Fragen abquält, führt kurzfristig zur Entstehung
eines neuen Gottes und zu einer Teil-Entmachtung der römischen
Kirche, ihrer Päpste und Bischöfe. Mittelfristig entwickelt
sich aus dem neuen Gottes- auch ein neues Menschenbild, und die
ganze reformatorische Denkweise verändert langfristig auch das Denken
der Philosophen und die gesamte weitere geisteswissenschaftliche,
geschichtliche und kulturelle Entwicklung nicht nur in Europa,
sondern in der Welt (vgl. dazu Kapitel 15). Daher bleiben die Spezialistenfragen
unaufgeklärter Theologen des 16. Jahrhunderts eben
doch wichtig für uns.
Darum: Wer verstehen will, wie wir wurden, was wir sind, wie es zu
großen geschichtlichen Umbrüchen und Epochenwechseln kommt,
warum die Welt von heute ist, wie sie ist, kurz: wie Geschichte funktioniert
– der muss eben in Gedanken den Weg zurückgehen von
33
heute zu damals und wird dann immer wieder verblüfft erkennen, wie
unmerklich klein die großen Dinge begonnen haben, und dass man
meist erst später erkennt, wie die vielen kleinen Dinge miteinander
zusammenhingen. Genau dieses Erlebnis steht uns bevor, wenn wir
uns jetzt auf die Suche nach den Ursprüngen der Reformation machen.
Zwangsläufig werden wir bei jenem unbekannten, merkwürdigen
sächsischen Mönch landen, der mit seiner Besessenheit die halbe
Welt in Aufruhr versetzt hatte, und über den bis heute Geschichten
erzählt werden, die Geschichte machten. Und die Anfangsgeschichte,
sozusagen die Mutter aller Geschichten, erzählt, wie der Doktor Martin
Luther über viele Jahre eine Antwort auf die scheinbar theoretische
Frage nach dem gnädigen Gott gesucht und gefunden hat. Daher
kann man diese Antwort als das Samenkorn betrachten, aus dem die
Pflanze der Reformation gewachsen ist.
Auf dem Weg von der Frage zur Antwort lag ein sperriges Hindernis
namens »Gerechtigkeit Gottes«. Jahrelang hatte Luther unter
»Gerechtigkeit Gottes« genau das verstanden, was alle Autoritäten
der Kirche auch verstanden und darum gelehrt und alle Christen geglaubt
haben: Gott werde beim Jüngsten Gericht gute und böse Taten
jedes Einzelnen in die Waagschale werfen und danach unerbittlich
und streng, also gerecht, seinen Urteilsspruch fällen: Himmel, Fegefeuer
oder Hölle.
Seit er denken konnte, hatte Luther aber die Erfahrung gemacht,
dass weder er noch irgendein anderer Sterblicher den strengen Ansprüchen
dieses Gottes genügen konnte. Er war einfach nicht in der
Lage, seinen Nächsten zu lieben wie sich selbst. Und die anderen
konnten es ebenfalls nicht. Er konnte nicht verhindern, dass schlechte,
ungerechte, schadenfreudige, hasserfüllte Gedanken in ihm aufblitzten.
Und die anderen, das wusste er, konnten es auch nicht. Also
sind wir alle verdammt, und es gibt keine Rettung vor der Höllenstrafe
– in dieser verzweifelten Erkenntnis endeten jedes Mal Luthers
Denkanstrengungen.
Luthers Zeitgenossen mögen das ähnlich empfunden haben, aber
entweder ist ihnen das nicht so nahegegangen wie Luther, sodass sie
frei waren, sich abzulenken und ihre Aufmerksamkeit auch wieder
anderen Dingen zuzuwenden, oder es war ihnen einfach zu anstrengend,
ihr Gehirn so zu zermartern, wie Luther das getan hat. Die
meisten aber haben freudig nach jener bequemen Lösung gegriffen,
die ihnen von der Kirche angeboten wurde und für beide Seiten ein
praktischer Deal war: Sündenerlass gegen Bares. Aber genau mit diesen
Sünden-Ablassbriefen, die gehandelt wurden wie Wertpapiere,
wird Luther das Feuerchen entzünden, aus dem sich der Flächenbrand
der Reformation entwickelt.
Den dafür nötigen Funken schlug er aus der Frage, die ihn so quälte:
Dass wir Geschöpfe Gottes nicht so sind, wie wir nach dem Willen
dieses Schöpfers sein sollten, das ist doch nicht
die Schuld der Geschöpfe, sondern die
des Schöpfers, dachte Luther. Er
hat uns gemacht, und
nun macht er uns
den Prozes

36
weil wir so sind, wie er uns gemacht hat. Das soll gerecht sein? Das soll
ein fairer Prozess sein?
Irgendwann zwischen 1514 und 1518 muss sich neben der Frage
nach dem gnädigen Gott noch eine weitere, gefährlichere Frage in
Luthers Kopf eingenistet haben: Dieses Bild, das die Kirche von Gott
zeichnet – stimmt es denn? Wer sind die Zeichner? Woher haben sie
selber das Bild? Aus welchen Quellen schöpfen sie?
Ja, er weiß natürlich: Der Papst, die Bischöfe und Priester sind die
Zeichner. Sie berufen sich auf die Kirchenlehrer. Diese berufen sich
auf die Apostel und Evangelisten, und diese auf Jesus. Eine lange Kette.
Wer kann garantieren, dass das ursprüngliche Bild nicht bei jeder
Weitergabe ein klein wenig verändert, verfälscht wurde? Deckt sich
das heutige Bild tatsächlich mit dem Original?
Es war eine besondere Zeit damals, als sich Luther solche Fragen
stellten – Renaissance eben. Mit diesem Begriff wurde im 19. Jahrhundert
die Tatsache beschrieben, dass zwischen dem 14. und 16.
Jahrhundert in Europa etwas Neues geschehen war, nämlich die Wiederentdeckung
von etwas sehr Altem: die antiken Wurzeln. Plötzlich
interessierte man sich in Rom für die antiken Ruinen, an denen man
bisher achtlos vorbeigegangen war. Plötzlich erforschte man die Geschichte
der griechischen Städte und der Römischen Republik. Manche,
wie etwa der italienische Dichter Francesco Petrarca (1304-1374)
waren davon so begeistert, dass sie von »Wiedergeburt« – renascità –
sprachen. Der italienische Künstler Giorgio Vasari bezeichnete 1550
die Überwindung der mittelalterlichen Kunst als rinascità oder Rinascimento
– daraus entwickelte sich dann später über das Französische
die Bezeichnung Renaissance.
Aber das eigentlich erstaunlichste Kennzeichen dieser Epoche ist,
dass damals so viele Gelehrte wie auf ein geheimes Zeichen hin an
ganz verschiedenen Orten, anscheinend unabhängig voneinander –
und doch auf nicht mehr ganz zu klärende Weise miteinander verbunden
– auf verschiedenen Gebieten das Gleiche taten. Luther zum
Beispiel überprüfte das offizielle Gottesbild. Aber eigentlich tat er
37
etwas viel Grundlegenderes: Er zweifelte. Er zweifelte an den alten
Autoritäten und begann zu prüfen, ob deren Lehren denn stimmen.
Genau das taten andere auch und beackerten mit ihren Zweifeln andere
Felder.
Sie prüften, ob es stimmt, dass sich die Sonne um die Erde dreht.
Andere überprüften die Kugelgestalt der Erde. Künstler, Maler, Architekten
stellten plötzlich die Regeln infrage, nach denen bisher gebaut,
gemalt und gestaltet wurde. Dann brachen sie die Regel, probierten
andere Methoden aus, riskierten etwas Neues.
Luther war ein Teil dieses nicht abgesprochenen Aufstands gegen
die Autoritäten. Vermutlich war ihm das gar nicht bewusst. Rebellion
lag ihm fern, lag auch den anderen fern. Pure Neugier war es, was sie
antrieb. Wissbegierde, ein Drang nach Wahrheit, Lust an Forschung
hatte sie erfasst, und eine Konsequenz daraus lautete: Zurück zu den
Ursprüngen, zurück zu den reinen, unverfälschten Quellen. Und diese
Quellen lagen in der Antike. Die wurden jetzt mit großer Leidenschaft
erforscht.
Da es sich dabei in der Regel um nicht theologische Texte handelte,
sondern um philosophische, geistes- und naturwissenschaftliche,
wurden diese Studienfächer als humanae litterae bezeichnet (Schriften,
die sich auf die menschlichen Dinge beziehen im Unterschied zu
den göttlichen), und wer sich damit befasste, war ein humanista –
was wiederum dazu führte, dass diese Menschen später, auch wieder
im 19. Jahrhundert, Humanisten genannt wurden, und deren Weltanschauung
Humanismus.

der kurz zuvor sein geisteswissenschaftliches Grundstudium als
Zweitbester von 17 Kandidaten abgeschlossen hatte. Stolz redete der
Vater den Sohn jetzt nicht mehr mit »du« an, sondern mit »Ihr«, und
er überreichte ihm eine ansehnliche Summe, damit er sich davon die
fürs Jurastudium nötigen Bücher kaufe.
Luther hatte sich ganz selbstverständlich dem väterlichen Willen
gefügt. Er war ja, wie alle seine Zeitgenossen, dazu erzogen, dem
Vater, den Lehrern, den Amtspersonen, dem Bischof, dem Fürsten,
dem Kaiser und dem Papst zu gehorchen. Das Gehorchen wurde den
Kindern eingeprügelt, auch dem kleinen Martin. »Denn welchen der
Herr lieb hat, den züchtigt er«, sagt Paulus, und das haben jahrhundertelang
alle frommen Hausväter auf ihre Rolle als Erzieher übertragen
und bis ins letzte Jahrhundert beherzigt. Zum Teil tun sie es
heute noch.
Als erwachsener Mann erzählte er: »Meine Eltern haben mich in
strengster Ordnung gehalten, bis zur Verschüchterung. Meine Mutter
stäupte mich um einer einzigen Nuss willen bis zum Blutvergießen.
… Mein Vater stäupte mich einmal so sehr, dass ich vor ihm floh und
dass ihm bange war, bis er mich wieder zu sich gewöhnt hatte.«1
Diese Prügelei ging weiter in der Schule. Die Lehrer dort, sagt
Luther, waren »grausam wie die Henker«. Ein Schulmeister rühmte
sich, im Lauf seines Berufslebens »911.527 Stockhiebe, 124.000 Peitschenhiebe,
136.715 Schläge mit bloßer Hand und 1.115.800 Ohrfeigen
« 2 ausgeteilt zu haben.
Dass er eigentlich immer eine eher ängstliche Natur gewesen ist,
schreibt der spätere Luther im Rückblick auf seine von Furcht vor
Strafe und Prügel geprägte Kindheit und Jugend: »Ein Kind, das einmal
kleinmütig geworden ist, ist zu allen Dingen untüchtig und verzagt.
Es fürchtet sich allezeit, so oft es etwas tun und anfangen soll.
Was aber noch ärger ist: Wo eine solche Furcht in der Kindheit ein-
18
reißt, kann sie schwerlich wieder ausgerottet werden ein Leben lang,
denn weil sie bei einem jeden Worte der Eltern erzittern, so fürchten
sie sich auch nachher ihr Leben lang vor einem rauschenden
Blatte.« 3
Zunächst scheint es so, als ob genau diese Entwicklung auch bei
Luther vorgezeichnet wäre, aber es kommt anders. Aus einem ängstlichen,
immer mit der schlimmsten Gottesstrafe rechnenden jungen
Mann wird fast über Nacht ein Kerl, der einmal dichten wird:
Ein feste Burg ist unser Gott, ein gute Wehr und Waffen.
Er hilft uns frei aus aller Not, die uns jetzt hat betroffen.
…
Und wenn die Welt voll Teufel wär und wollt uns gar verschlingen,
so fürchten wir uns nicht so sehr, es soll uns doch gelingen.
Der Fürst dieser Welt, wie sau’r er sich stellt,
tut er uns doch nicht; das macht, er ist gericht’:
ein Wörtlein kann ihn fällen.
Vor dieser Wandlung, als er noch ängstlich jeder Autorität gehorchte
und kurz davor war, sich dem Willen seines Vaters zu fügen, schien
Luther aber schon bewusst gewesen zu sein: Ich gehorche nur äußerlich,
nicht innerlich, nicht aus eigenem Wollen und eigener Überzeugung.
Ich gehorche, um Nachteile zu vermeiden, keinen Ärger zu
machen. Ich gehorche, weil es nun mal seit Menschengedenken so
üblich ist, dass gute Kinder tun, was die Väter sagen. Also gehorche
auch ich. Deshalb das Jurastudium. Weil der Vater es so will und weil
er seinen Vater liebt. Weil dieser Vater auf ihn stolz ist, und weil er seinem
Vater dankbar sein muss für die kostspielige Ausbildung, die er
ihm ermöglicht hat. Und er sieht keine Möglichkeit, dieser geplanten
Zukunft zu entkommen. Er möchte es zwar, aber er möchte seinen
Eltern auch keinen Kummer bereiten – ein Konflikt, den heute junge
Migranten und besonders Migrantinnen erleben, die sich der Macht
19
ihrer Clans und Väter entziehen und eigene Wege gehen möchten. Es
endet fast immer mit einem Bruch zwischen Vater und Kind, einem
Bruch mit der ganzen Familie.
Etwas Ähnliches stand nun Martin Luther bevor. Sein Jurastudium,
das er als gehorsamer Sohn begonnen hatte, endete schon nach
wenigen Wochen. Weil der Blitz eingeschlagen hatte. Ein Zeichen
Gottes, wie Luther glaubt, wie er glauben möchte – der rettende,
höchst willkommene Vorwand, um selbst über sein Schicksal zu entscheiden.
Damit konnte er nun vor seine Autorität, den Vater, treten,
und sagen, eine noch höhere Autorität habe ihm geboten, einen ganz
anderen Weg einzuschlagen. Aus mir wird kein Staatsbeamter werden,
wie du es wünschst, sondern ein Mönch, wie Gott es wünscht.
Oder wie der Teufel es wünscht, wird der erzürnte Vater antworten.
»Möchte es nur nicht eine Täuschung und Blendwerk gewesen
sein.« 4
Oder wie Martin es heimlich wünscht? Er hatte viel Zeit zum Denken
und Grübeln auf seinem einsamen Weg von Mansfeld nach Erfurt.
Viele Stunden, Tage standen zur Verfügung, um ungestört über die
eigene Zukunft nachzudenken, den Beruf, eine Frau, eine Familie.
Vielleicht war es bei Martin nur eine ihm selbst nicht bewusste innerliche
Auflehnung vor der Zwangsverheiratung, die ihn ins Kloster
flüchten ließ. Oder der Wunsch, endlich der väterlichen Autorität zu
entkommen. Außerdem hatte er bohrende Fragen an Gott. Wo anders
als in einem Kloster hätte er die Antwort finden sollen?
Jura zu studieren, eine Familie zu gründen, Karriere zu machen,
hätte bedeutet, viele Jahre und voraussichtlich für den Rest des Lebens
vom Wesentlichen abgelenkt zu sein, daran gehindert zu werden,
sich ganz auf das zu konzentrieren, was ihn allein interessierte,
ihn im Innersten beschäftigte: Was hat es mit diesem Gott auf sich?
Wie muss ich leben, dass er mit mir zufrieden ist? Da kam doch der
Blitz gerade recht.
In der Nacht des 16. Juli 1505 bittet der Magister Martin Luder
um Aufnahme in das Erfurter Augustiner-Eremiten-Kloster. Seinen
20
Eltern teilt er den Entschluss brieflich mit. Er weiß, dass dies den
Bruch mit seinem Vater bedeutet, und tatsächlich droht dieser seinem
Sohn, ihm »alle Gunst und väterlichen Willen« zu versagen,
wenn er seinen Entschluss nicht rückgängig machen wird. Der Sohn
denkt nicht daran, seinen Entschluss zu revidieren, und damit tritt
erstmals eine typische Charaktereigenschaft dieses Mannes hervor,
die sich später noch öfter zeigen wird, und die ihn in seine Rolle als
Reformator tragen wird: Obwohl ängstlich, voller Furcht, tut dieser
Mann, was er einmal als zu tun richtig und notwendig erkannt hat.
Später, als er zu der Überzeugung gelangt, dass Mönchtum und
Klosterleben nur unnütze Zeitverschwendung bedeuten und gar
nicht Gottes Willen entsprechen, wird er seinem Vater recht geben
und sagen, dass es der Teufel war, der ihn durch den Blitz ins Kloster
bugsiert hat. Wieder ein andermal wird er sagen, dass es doch Gott
war, der ihn ins Kloster geschickt hat, denn nur im Kloster konnte er
erkennen, was falsch läuft in der Kirche. Und nur im Kloster hatte er
die Zeit, durch intensives Bibelstudium zu erkennen, warum das, was
in der Kirche läuft, falsch ist.
Was genau überhaupt passiert ist, damals in Stotternheim, ob
Luther wirklich aus lauter Angst vor Blitz und Donner die heilige
Anna angerufen und ein klösterliches Leben versprochen hat, wissen
wir nur aus Geschichten, die Luther viele Jahre später erzählt hat, als
er schon eine internationale Berühmtheit war. Vieles, was man im
Alter über sich erzählt, ist eine Konstruktion aus Erinnerung, gefüllten
Erinnerungslücken, Verschweigen und nachträglicher Selbstdeutung
und Sinngebung. Man kann dann oft nicht mehr unterscheiden
zwischen äußeren Ereignissen, die einer inneren Entwicklung eine
andere Richtung gaben, und inneren Entwicklungen, die zu Bewusstwerdung
und äußeren Ereignissen führten. Selbst mit der größten
Wahrhaftigkeit entgeht man diesen Hürden der Erinnerung nicht,
und noch viel schwieriger ist das für berühmte Menschen, an deren
Biografien im Lauf von Jahrzehnten und Jahrhunderten viele andere
Menschen mitschreiben.
21
Und Luther selbst war gewiss einer, der sich beim Erzählen an das
Motto gehalten hat: »Nur wer gar keine Fantasie hat, erzählt eine Geschichte
so, wie sie wirklich war.« Es ist aber heute völlig unwichtig,
welche Einzelheiten Luther dazu brachten, sein Studium zu schmeißen
und Mönch zu werden. Wichtig bleibt nur: Wenn er damals, an
jenem Sommertag im Juli 1505, nicht an die Klosterpforte geklopft
und sich stattdessen dem väterlichen Willen gefügt hätte, wäre die
Weltgeschichte anders verlaufen. Aber er hat es getan. Und sich damit
die Zeit erkämpft, die er brauchte, um in der Stille des Klosters, über
Bücher gebeugt, zum Wesentlichen vorzustoßen. Das dauerte zwölf
Jahre. Dann machte er Geschichte.
22
Ein Mönch geht seinen Weg
Am Morgen des 17. Juli 1505 schließt sich die Pforte des Erfurter
Augustinerklosters hinter Martin Luther. Zwanzig Jahre lang, zwischen
seinem 22. und 42. Lebensjahr, wird er nun als Mönch leben.
Jetzt, so denkt er, könne seinem ewigen Heil nichts mehr im Wege
stehen, denn nun gehört er Gott ganz, mit Leib und Seele, mit Haut
und Haaren. Eifrig erfüllt er alle seine Pflichten. Dass er wie ein Hausknecht
gehalten wird, dem der Besen in die Hand gedrückt wird, damit
er Demut und Gehorsam erlerne und er sich auf seine universitären
Abschlüsse nicht allzu viel einbilde, findet er gerade richtig.
Obwohl die Augustiner ein Bettelorden sind, ist das Kloster vermögend.
Schenkungen, Erbschaften, Vermächtnisse, Spenden, der
Fleiß der Mönche – da hat sich viel angesammelt im Verlauf der Jahrhunderte.
Dennoch wird der Novize Martin Luder zum Betteln über
die Dörfer geschickt, damit er die Lebensweise Jesu und seiner Jünger
am eigenen Leib erfahre. Auch sonst ist das Leben im Kloster streng:
eine unbeheizte Sechs-Quadratmeter-Zelle, ein Tisch, ein Schemel,
eine Pritsche mit Strohsack, ein Wasserkrug und ein Kruzifix. Zwei
karge Mahlzeiten pro Tag, dafür aber sieben Gebete, das erste morgens
um drei, das letzte um Mitternacht. Rund hundert Fastentage
pro Jahr sind einzuhalten.
Bruder Martinus, wie er jetzt heißt, ordnet sich willig allem unter,
steigt in dieses Leben ein, als ob er nie anders gelebt hätte, und absolviert
sein Probejahr problemlos. Vom ersten Tag an gab er seinen
Oberen und Mitbrüdern zu verstehen, dass es ihm tief ernst ist mit
seinem Entschluss. Dieser Mönch wird alles tun, was verlangt wird,
um das ewige Seelenheil zu verdienen, und wenn es sein muss, auch
mehr.
Im September 1506 wird er für immer in die Ordensgemeinschaft
23
aufgenommen und gelobt Armut, um sich von der Gier nach Reichtum
und Besitz loszusagen. Das fällt ihm leicht. Reich zu werden und
große Besitztümer zu erwerben, war nie Luthers Ziel. Zwar wird aus
ihm später ein relativ wohlhabender Mann, aber das ergab sich als
Nebenwirkung aus seiner unbändigen Schaffenskraft, seinem Fleiß
und nicht zuletzt aus der Tüchtigkeit seiner späteren Frau Katharina
von Bora.
Er gelobt Gehorsam gegenüber Gott, um sich von der Gier nach
Macht und Geltung loszusagen. Das Problem an diesem Gelöbnis ist,
dass man von Gott keine Briefe mit Anweisungen bekommt, die man
nur ausführen muss. Nein, es sind immer andere fehlbare Menschen –
der Vater, der Abt, der Beichtvater, der Bischof, der Papst – die angeblich
wissen, was Gottes Wille sei. Also gehorcht man Gott, indem
man diesen anderen gehorcht. Genau das wird Luther später zum
Problem.
Und er gelobt Keuschheit, um dem sexuellen Begehren zu entsagen.
Das fällt ihm schwer, aber er habe sich – nach eigener Auskunft –
daran gehalten, wenn auch nicht lebenslang, denn irgendwann gelangt
er zu der Überzeugung, dass das Unsinn ist, dieses Ehe- und
Sexverbot für Priester. Und dann bricht er es.
Das Streben nach Geld, Macht und Sex – diese drei sind es, mit denen
die Menschen selten richtig umzugehen wissen. Luther wird das
nie bestreiten, denn er weiß: Aus dem falschen Umgang mit diesen
drei Mächten entsteht jene Folge von Verhängnissen und Katastrophen,
die wir als Weltgeschichte bezeichnen. Die Frage lautete daher
schon immer: Wie können wir das Zusammenleben der Menschen so
organisieren, dass nicht diese drei Mächte uns beherrschen, sondern
wir diese?
Eine Antwort der Kirche war das klösterliche Leben. Wie Jesus
einst aus der Menge seine Jünger berufen und mit ihnen einen exklusiven
Kreis der zwölf gegründet hatte, von denen jeder zu hundertprozentiger
Hingabe und zum Verzicht auf Autonomie verpflichtet
war, so sollten Mönche und Nonnen sich von Jesus berufen fühlen,
24
ihm ganz zu dienen nach dem Grundsatz: Nicht was ich will, soll
mein Handeln bestimmen, sondern was Gott will. Durch diese radikale
Absage an die eigene Selbstverwirklichung wurde man Mitglied
eines herausgehobenen Kreises, der sich von der Menge deutlich unterschied
und stellvertretend für die Menge die Forderungen Gottes
lebte und dieser zugleich eine Orientierung gab.
Ein weiterer Gedanke war: Wenn sich Menschen aus freien Stücken
an einem Ort versammeln, um radikal allen weltlichen Mächten
und Einflüssen abzuschwören, müsste dann nicht eine ganz andere
Welt entstehen? Müsste man in so einer Welt nicht einen Vorgeschmack
auf jenes Reich Gottes bekommen, das uns in der Bibel verheißen
ist? Und müsste sich die Gewissheit des ewigen Heils nicht wie
von selbst einstellen? Das ist die allen Ordensgründungen zugrunde
liegende gemeinsame Erwartung. Gott stellt radikale Forderungen an
den Menschen. Aber wenn er sie erfüllt, wird er etwas vom Reich Gottes
schmecken.
Bruder Martin ist ganz begierig auf diesen Geschmack. Wird aber
nie dergleichen zu schmecken bekommen, und warum das so ist, darüber
zu grübeln hat er jetzt Zeit.
Schon zwei Jahre nach seinem Eintritt wird der eifrige Mönch
im April 1507 zum Priester geweiht. Am 2. Mai feiert er seine erste
Messe, die feierliche Primiz, zu der seine Familie und frühere Freunde
aus Eisenach und Mansfeld anreisen.5 Zu Luthers Freude kommt
auch sein inzwischen halb versöhnter Vater, der einerseits nun auch
auf diesen »Karriereschritt« seines Sohnes stolz ist und deshalb ein
großzügiges Fest bezahlt und dem Kloster den ansehnlichen Betrag
von 20 Gulden stiftet, und andererseits doch weitergrummelt und die
Entscheidung seines Ältesten für töricht hält.
Das Beste an dessen Leben im Erfurter Kloster ist, dass ihm jetzt
ein großer Schatz zur Verfügung steht, Bücher – die Bücher des Kirchenvaters
Augustinus, aus dessen Gedanken Luther Funken schlagen
wird; die Bücher des Aristoteles, dessen Einfluss auf die Kirche
Luther für unheilvoll hält; Schriften der Mystiker Johannes Tauler
25
und Meister Eckhart, die sein eigenes Denken stark beeinflussen,
schließlich die Bibel, das wichtigste aller Bücher, das Buch, ohne das
man alles andere nicht versteht, und das er am eifrigsten studiert.
»Als ich jung war, gewöhnte ich mich zur Bibel, las dieselbe oftmals
und machte mir den Text vertraut; da ward ich darin so bekannt, dass
ich wusste, wo jeglicher Spruch stünde und zu finden war, wenn davon
geredet ward.«
Doch je eifriger er die Bibel erforscht, desto mehr schwindet seine
Hoffnung, in ihr den ersehnten gnädigen Gott zu finden. Wann
immer er das Buch aufschlägt, trifft er auf einen fremden, zornigen,
strafenden, fordernden Gott, vor dem kein Mensch bestehen kann.
»Keine Zunge kann sagen, keine Feder beschreiben, was der Mensch
in solchen Augenblicken erleidet. Da erscheint Gott über alle Begriffe
furchtbar in seinem Zorn und mit ihm die ganze Kreatur. Keine
Flucht ist möglich, nichts gibt es, was einen trösten könnte. Alles ist
eine einzige Anklage.« Vom Reich Gottes ist nichts zu schmecken.
Bruder Martin reagiert darauf mit gesteigerter Leistung, legt
zusätzliche Fastentage ein, schläft auf dem Steinfußboden, sitzt als
Dauergast im Beichtstuhl, kniet nieder, bekennt seine Schuld, bereut,
erhält Lossprechung, arbeitet die verordneten Bußstrafen ab und besetzt
gleich darauf wieder den Stuhl. Kapituliert ein Beichtvater vor
diesen stundenlangen Geständnissen, geht Martinus zum nächsten.
Und geht damit seinen Beichtvätern allmählich auf die Nerven.
Was tun mit so einem Hochleistungschristen? Was tun mit einem,
der Gott mit guten Werken zwingen, ja geradezu erpressen
will? Der Mann muss raus, muss unter die Leute, bevor er sich selbst
und die anderen verrückt macht. Also schicken sie ihn nach Wittenberg.
Dort soll er ab dem Jahr 1508 an der Universität Philosophie
unterrichten und weiter Theologie studieren und promovieren. Dort
haben die Augustiner auch ein Kloster, in dem Luther wohnen kann.
Einerseits ist das eine Beförderung. Andererseits ist es eine Versetzung
aus dem städtischen Erfurt in die ländliche Provinz. Wittenberg
mit seinen höchstens zweieinhalbtausend Einwohnern ist ein
26
»Nest am Rand der Barbarei«, wo der Marktplatz ein »Dunghaufen«
ist, wird Bruder Martinus später sagen.
So schlecht war dieser Ort – aus der Rückschau betrachtet – gar
nicht, denn Luther kam an eine im Jahr 1502 neu gegründete, also
junge Universität. Es gab keine verkrusteten Strukturen, alles war
noch offen, formbar, und der einzige Platzhirsch, dem sich Luther
unterordnen musste, wurde bald dessen Beichtvater, Gesprächspartner,
Förderer und väterlicher Freund: Johann von Staupitz, Gründungsprofessor
der neuen Universität in Wittenberg, zugleich Dekan
an deren theologischer Fakultät und Generalvikar des Augustinerordens.
Er erkannte früh Luthers Fähigkeiten und Talente.
Staupitz war es auch, der Luther im Jahr 1510 – vielleicht auch
1511, da streiten die Gelehrten noch – nach Rom schickt, um dort,
zusammen mit einem Klosterbruder, eine Ordensangelegenheit zu
klären. Eigentlich eine tolle Sache. Nur: Es sind 1.500 Kilometer zurückzulegen,
zu Fuß, dann wieder zurück, im Winter, über die Alpen.
Andererseits: Ein junger Mönch auf seiner ersten großen Reise
von einem »Nest am Rand der Barbarei« über Nürnberg, Ulm, Bregenz,
die Schweiz, Norditalien in die Welthauptstadt Rom und über
Bayern wieder zurück – was für ein Abenteuer.6 Wer das hinter sich
bringt, der hat was zu erzählen.
Aber seltsam: In Luthers späteren Aufzeichnungen findet sich
kaum ein Wort darüber. Und wenn er bei seinen berühmten Tischgesprächen
doch ab und zu auf Rom zu sprechen kam, dann schilderte
er die Stadt als babylonischen Sündenpfuhl, in dem der Papst, dieser
Teufel, dieser Antichrist, residierte.
Hatte Luther kein Auge für die Seen, Berge, Täler, Schluchten,
den Schnee, das Eis? Natürlich nicht, denn schließlich befand sich
der mittelalterliche Mensch Luther wieder »extra muros«, draußen,
in der abweisenden, lebensfeindlichen Natur. Besonders wilde, halsbrecherische