A PÉNZ POLITIKUMA – S. Eich – ZEIT/RózsaS

 

A pénz nemcsak a közgazdászok témája, hanem az igazságosság médiuma is. A pénznemek és értékeik mindig hatalmi kérdések is. Stefan Eich (38) történész a pénz politikai elméletét kutatja. Könyve, a »The Currency of Politics« a Princeton University Press-nél jelenik meg.

 

DIE ZEIT: Ön ideatörténész és elméleti politológus, aki a pénz fogalmát kutatja. Mért nem hagyja ezt a közgazdászokra?

 

Stefan Eich: A pénz ökonómiai megközelítése kézenfekvő és fontos, de nem az egyetlen. A pénz mindig egy politikai intézmény is, engem ezen két dimenzió kölcsönhatása érdekel. Amikor pl. az Európai Központi Bank (EKB) kamatemelést tervez, ez nemcsak a részvények és a kötvények árfolyamára hat, hanem a jövedelmek és vagyonok elosztására is. A központi bankárok tehát hatalmukkal hatalmat osztanak.

 

Z: A pénzrendnek mi köze a hatalomhoz?

 

E: A hatalommal a pénzrend alapvető kérdése merül föl: Kinek van joga pénzt csinálni? Egy politikai közösségnek, hogy jobban kormányozhasson? Milyen jövőtervek és ideák vezetik ebben?

 

Z: Mint az orosz szankcióknál látjuk, maga a pénzrendszer is fegyver lehet.

 

E: A szankciók az orosz központi bankot lebénítják és az így külföldi valutattartalékait nem képes mozgósítani, pl., hogy a rubelt védje. Még az állami aranytartalékok sem segítenek, ha nincs bank, amely az eladást lebonyolítaná. A dollárra támaszkodó US jegybank messzeható hatalmi eszközzel rendelkezik, amely az egész globális bankrendszerre kiterjed. A pénz több, mint semleges csereeszköz, hatalmi kérdésekkel függ össze.

 

Z: Nem úgy volt eddig, hogy a pénz csak a magánszférához tartozik és a politika hatalmi területétől távol tartandó?

 

E: A múlt képei egyoldalúak és félrevezetők. Már Arisztotelész vallotta: Aki a pénzt a pénz kedvéért halmozza, nem lehet erényes polgár. A pénz - a nyelv és a jog mellett - egy olyan médium, amellyel a polgárok egyenlőséget nyerhetnek. A város egy mércét állít föl, amellyel társadalmi értéket lehet mérni, tehát az igazságosság egy médiumát. Aki a pénznemet csak csere- és halmozó eszköznek tekinti, veszélyezteti a polisz egyetértését.

 

Z: Arisztotelész azonban még egy városállam kontextusában írt, ahol kistérségi agrárium működött. Az EKB azonban 340 millió lakos pénzneméről dönt, több billió € árut hajóztat.

 

E: Így van. Ám mai helyzetünkre is találunk analógiát, pl. a britek múltjában. 1797-ben a háborúterhek miatt a kormány elvágta a font sterlinget az aranytól. A papír bankjegyet nem lehetett többé éremre váltani. A pénz hirtelen nem volt önmagában érték, hanem a politikai közösség ígéretéhez volt kötve, hogy árura lehet becserélni. Számunkra ez hétköznapi gyakorlat. A filozófus, Johann Gottlieb Fichte, nem rettent meg ettől. Ebben a fiat-pénzben (szervetlen, bizalom-pénz) történelmi lehetőséget látott meg, hogy Európa monarchiáit a köztársaság váltsa le.

 

Z: Miért segítené épp ez a fiat-pénz az állam demokratikus fejlődését?

 

E: Miután a pénz nem kötődött egy fém-ekvivalenshez, Fichte számára megnyílt az út a gazdasági szociális szerződések felé. A fiat-pénz nincs kitéve többé a nemzetközi aranypiac ingadozásainak. Az állam maga stabilizálhatja a pénz értékét – ahogy ezt a központi bankok ma is teszik. A fiat-állam pénzpolitikai játéktere bővül. Fichte köztársasági ideálja kiköveteli, hogy a biztos jövedelmű polgárok politikai hatalmukat gyakorolják. A tulajdonjogot köti a munkához való általános joghoz. A fiat-pénznem ellenőrzése és az új közhitel eszköze lehetővé teszi az államnak, hogy a munkához való jogot forszírozza. Az állam eladósodásával jövőjét aktívan alakíthatja.

 

Z: Egy ilyen állam hogyan védi ki az inflációt? A liberálisok mindig azt követelik, hogy az állam kezeit „intrinzikus értékű”, aranykötelekkel kössük meg.

 

E: Fichte elismeri ennek az érvnek az erejét. Ám ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy politikai érv és nem gazdasági szükségesség. Az aranykötelek elveszik az állam köztársasági jellegét, ehelyett a pénzstabilitáshoz vannak jobb alkotmányjogi megoldások. Az persze igaz, hogy történelmileg más, protoliberális fenntartások uralták a törekvéseket. Egy példa erre John Locke. Ő ma főleg a hatalommegosztásról ismert. Ám kortársai számára ő volt a „kemény pénz” szószólója. A XVII. sz. végén Anglia krónikus pénzhiányban szenvedett. Elterjedt a „clipping”. Sokan az ezüstérmék széleit lereszelték, az összegyűjtött ezüstöt eladták, a megreszelt érméket pedig ismét forgalomba hozták. 1695-ben a kormány begyűjtötte az érméket és újból kiadta.

 

Z: Egy orv inflációadó.

 

E: Igen és Locke erélyesen tiltakozott. Ha az állam ezt teszi, akkor ő is egy „clipper” és megsérti a belé fektetett politikai bizalmat – épp ebben a forradalom utáni labilis helyzetben. Javasolta a pénzt ismét teljes ezüstértékével kiadni, akkor is, ha ez a pénzszűkét tovább növeli. Így is lett.

 

Z: Tehát a Locke-féle liberálisok nem is a pénz „intrinzikus” értéke miatt aggódnak, hanem az államintézmény megbízhatóságáért?

 

E: A ragaszkodás az intrinzikus értékhez egy politikai érv. A stabil pénz „önmagában” egy puszta fikció, amit Locke be akart vetni, hogy a polgárok bizalmát elnyerje. Ám paradox módon, mikor ez sikeres lesz, elfedi a pénz politikai karakterét. El is kell, hogy fedje, mert csak egy olyan pénznem mentes a másra való bevetéstől (pl. gazdasági egyenlőségre), amely a legtöbbek számára politikamentesnek tűnik. A politikai depolitizálás, amit Locke-nál láthatunk, nem véletlen önellentmondás. A pénzelmélet ezen protoliberális játékmódja csak ezen az úton sikeres. (Ki halt meg? RS).

 

Z: Ma sokaknak a pénzpolitika főleg technikai-gazdasági kérdés és nem a demokrácia eszköze.

 

E: Ez a 80-as évektől működő politikai pénzrendszer egy hatása. Gyengesége csak 2008-ban, a globális pénzválságban mutatkozott meg. A dollár aranykötését csak 1971-ben oldották föl. A 70-es évekre a magas infláció volt a jellemző. Heves vita tört ki arról, hogy az új fiat-rendszer átvezethető-e egy demokratikus struktúrába, vagy ellenkezőleg, az árdrágulást fékezendő, az állam kezeiből kik kell ragadni. A 80-as években jött a meglepő megoldás: a politikamentes pénz politikai őrzői léptek föl. Ezek a központi bankok. A kamatokat akkor is emelik, ha nagy munkanélküliség várható.

 

Z: A központi bankok tehát politikát csinálnak, miközben politikai karakterüket elrejtik.

 

E: Ez a valutarendszer igényli azt az elképzelést, hogy a pénzpolitikánál szó sincs politikai döntésekről. Ez a politika végzetes módon olyan sikeres volt, hogy a köz átvette. Szociológusok és értelmiségiek (Jürgen Habermas) is részben elfogadták és elméleteikből a pénzkérdés politikai lehetőségeit kizárták. E miatt is hiányzik a nyelv, amelyen a pénz alternatív politikai elméletét megfogalmazhatnánk.

 

Z: Még 14 éve a világ pénzválsága után is?

 

E: A repedések nagyobbak, mint valaha. Ismerjük a szabályozatlan pénzpiacok veszélyét, halljuk az erősebb fiskális politika követelését. A központi bankok aggódnak az ingatlanárak és a klímaváltozás hatása miatt. Ám minél nyilvánvalóbb lesz politikai játékterük, annál inkább esküdöznek politikamentességükre. A digitális térben a pénz jövőjéért való harc dúl a privát kriptovaluták és a központi bankok digitális pénzneme között. Egy monetáris interregnumban élünk.

 

Z: Mit tehet eközben egy olyan könyv, amit Ön írt?

 

E: Remélem, valamennyire hozzájárul ahhoz, hogy ezeket a vitákat nagyobb átláthatósággal, élesebb fogalmakkal és nagyobb önbizalommal folytassuk. A pénzpolitika alapvető kérdéseihez jobb demokratikus diskurzusok kellenek. Az EKB-t mekkora hatalommal akarjuk fölruházni, hogy segítsen társadalmi problémáink megoldásában? Milyen pénzalkotmányra van szükségünk, hogy ezt a szélsőséges vagyonelosztást megfékezzük? Hogyan tudnánk megakadályozni, hogy indirekt pénzeljük a CO2-emissziókat, melyek létünket veszélyeztetik?

 

Z: A pénzpolitika demokratizálása megoldaná ezeket a problémákat?

 

E: A hatalommegosztásból következik, hogy a központi bankokat elválasszuk a végrehajtástól. Most függetlenek a demokratikus folyamatoktól, de egyidejűleg a bankszektor érdekeihez szorosan kötődnek. Hosszú távon a pénzpolitika a közjót elveszíti szem elől. Miért vannak az ingatlan-áremelkedések az árstabilitással szinkronban, míg az emelkedő jövedelmeket a központi bankok letörik? Ám még súlyosabb pénzpolitikánk demokrácia-deficitje - magára a demokráciára nézve. Társadalmi cselekvésterünk egyre inkább a technokraták kezére kerül, akiket nem válthatunk le. A központi bankárok hatalma saját tehetetlenségüket leplezi le. Ez az önellentmondás belülről bontja a demokráciánkat.

 

Z: Christine Lagarde utódját tehát legjobb volna demokratikusan választani?

 

E: Miért is ne? Ám a probléma mélyebben gyökerezik. Úgy vélem, Lagarde sok mindent helyesen tesz, de az EKB mandátuma a 90-es évek elavult politikamentes pénzfogalmát tükrözi. Ezen a közvetlen választás sem változtatna. Fontosabb volna ezt a mandátumot újra definiálni és ellenőrzésére az Európai Parlamentet fölhatalmazni. Az EKB-vel ellentétben az US-jegybank kötelezve van, hogy úgy az árstabilitást, mint a teljes foglalkoztatást tűzze ki célul. Ez nálunk hiányzik. A demokráciát át kell vezetnünk a XXI. századba. Ahelyett, hogy a jó pénzpolitika problémájának tekintsük, legyenek a központi bankok a demokrácia újraformálásának laborjai.

 

ZEIT, 12. 5. 2022

Warum ist Geld politisch?

A BESTSELLER-NŐ – B. Laugwitz, dtv könyvkiadó – SPIEGEL/RózsaS

 

Barbara Laugwitz (51) két éve vezeti a München-i dtv (deutsche taschenbuch verlag) könyvkiadót – óriási sikerrel.

 

A hamburgi Thalia Theater dugig megtelt, Jussi Adler-Olsen könyvbemutatójára, még a dtv főnökasszony is ide repült München-ből. Laugwitz az irodalomműhely-cirkusz érdekes figurája. Minden olvasónak volt már olyan könyv a kezében, amit ő adott ki. A Rowohlt 14 év után kirúgta. Elfriede Jelinek: „Ismét kidobtak egy nőt, mint a szemetet.” Az Ullstein után 2020-ban került a dtv-hoz. A „Buchreport” közzétette, hogy míg Laugwitz náluk volt, a Rowohlt, az Ullstein, a dtv produkálta a legtöbb bestsellert. Márciusban jött a hír, hogy Martin Mosebach és Eugen

Ruge, Jeffrey Eugenides és Jonathan Franzen (a Familie Hildebrandt trilógia 2.) regényei a dtv-nál fognak megjelenni.

 

„Sokat dolgozom és ezt munkatársaimtól is elvárom, bár tudom, hogy ezt nem tehetem.” Minden reggel megnézi az eladott könyvek számát az Amazon-on. Elisabeth Ruge két könyvet is közvetített neki: Julia Schochs »Das Vorkommnis« és »Man vergisst nicht, wie man schwimmt«, Christian Huber-től. A szakma dícséri: Legyen az szakkönyv vagy szórakoztató, Laugwitz mindig sikerre viszi. A Rowohlt-nál sokan könnyeztek, mikor távozott. Mások szemére vetik: ha valaki nem hoz többet neki semmit, azt elfelejti.

 

A könyvkiadó eddig férfiak felségterülete volt, oroszlánvadász és grand-seigneur közötti karrier. Nők csak mint lektorok vagy szóvivők fordultak elő – 2010-ig. Közben a konszernek a kiadói sík fölé egy új menedzsment-struktúrát raktak. A Penguin Random House Verlagsgruppe 40 kiadót vett a szárnya alá. Mindenki nyereséget akar, de nem dőlt el, ezt ki szerzi jobban meg, a kiadó vagy a menedzsment?

 

Alexander Fest, volt kiadó: „Ide nem föltétlen olyan tehetség kell, mint a zenéhez vagy a számtanhoz. De a jó tulajdonságok kombinációja nem tanulható.” Laugwitz 2002-ben találkozott először Fest-tel: „Milyen könyvet csinált legutóbb?-Az arany rácsok mögött-et.-Miről szól?-Egy észak-afrikai nőről.-Mi lett vele?-Egy háremben él.-Ez jó könyv?-Talán.-Hányat adott el? 954 ezret.”

Azzal kezdődik, hogy föl kell ismerni a potenciális könyvet. Eseményekhez, témákhoz, személyekhez úgy közeledni, hogy abból ki lehessen hozni valamit. Így néz talkshow-kat, dokumentációkat, de föltűnt neki a hétvégi takarítás hiányzó lendülete is. Ebből lett egy „Putzen”-könyv. Szeret szerzőkkel beszélgetni, így lett Jan Weiler első könyve a »Maria, ihm

schmeckt’s nicht!«, aztán Eckart von Hirschhausen bestsellere, a »Die Leber wächst mit ihren Aufgaben«, a szakkönyv »Unter dem Herzen« Ildikó von Kürthy-től.

 

Egy könyv sikere függ a címétől, a megjelenés dátumától, egy összprogramba való beilleszkedésétől. A fedőlap és a marketing is fontos. Mindezt az évek során tökélyre vitte. Még sincs „bestseller-képlet”, a siker kiszámíthatatlan. Többször is mellényúlt, pl. a tarka koporsókról senki sem akart tudni. Amikor Fest a Rowohlt-főnökséget átengedte, hirtelen az irodalom is a nyakába szakadt. Martin Walser vagy Jonathan Franzen, Péter

Nádas vagy Daniel Kehlmann könyvei jól festettek a kiadó ablakában. Ápolta az írókkal való kapcsolatot. Fest-tel együtt meglátogatta Nádas Pétert a magyarországi „paradicsomkertjében”. Frenzen-nel Frankfurt-ban beszélgetett az író rémálmairól. A 200. karácsonyi lapon ezt írta neki: „Félek Magától.” Jött a válasz: »I am just a boy from the middlewest.«

 

Oxford-ban tanult ó-filológiát, majd pénztáros volt egy barkács-áruházban. Ott látta, hogy a lelkes olvasó nem kell, hogy magasan művelt legyen. Kollégái olcsó könyveket olvastak a szünetben. „Sok ízlés van, nem kell, hogy egyezzenek az enyémmel.”

BL előtt a dtv-nál a lektorok és a programvezetők sok mindenről önállóan dönthettek, pl. kéziratra 20 000 €-t kiadhattak. BL ezt azonnal megszüntette. Minden kedden ún. Akquise-Runde ül össze, ahol minden osztály jelen van. Könyvprojekteket vitatnak meg. „Nem népszerű, de helyes.” Nincs fékező konszern a háttérben, a dtv keményfedelűket is ki fog adni. Az irodalom lesz a cégér, őszre Martin Mosebach új könyvét adják ki.

 

SPIEGEL, 7. 5. 2022

Frau Laugwitz kann das

 

KOMMENT

A hölgy, a háttérben 100 millió potenciális német olvasóval, könnyen viccel. Egy magyar boldog, ha 1000 olvasót szerez, évente 10 000 könyv vetélkedik egymással. „Fekete rovátkák fehér alapon.” „Az írás a nyambikvaráknál is megjelent. Nem arra kellett nekik, hogy megismerjenek, megjegyezzenek vagy megértsenek valamit, hanem hogy mások kárára növeljék az egyén – vagy egy tevékenység – dicsfényét és tekintélyét.” (Szomorú trópusok, Lévi-Strauss). Egy élet alatt kb. 1500 könyvet olvashatunk el. Ha jönnek az újak, dobjuk ki a klasszikusokat? Nem olvasók – fogyasztók! Megvenni, belelapozni, félretenni – kidobni. Az Ökobetyár könyve, megjelent a Szemét kiadónál, egy példányban - megtartom.

RS

ÖRÖKLÖTTSÉG ÉS SORS – Génjeink döntik el, mi lesz belőlünk – ZEIT, Hamburg/RózsaS

 

A berlini gazdaságkutató (Deutsche Institut für Wirtschaftsforschung, DIW) »Soziooekonomische Panel«, SOEP projektje 2009 óta vizsgálja, mekkora öröklött génjeink hatása.

 

„Egy teniszütő és egy labda összesen 110 €. Ha az ütő 100 €-val többe kerül, mint egy labda, mibe kerül egy labda?” Ezt a kérdést kapta Hannes Mangelsdorf (IT-Systemmanager) – egyike a 30.000 SOEP-résztvevőnek, akik készségesen fogadják a DIW munkatársát és még nyálpróbát is adnak a génprofilukhoz. Személyiségprofilok, gazdasági státuszadatok, politikai preferenciák örökölt génkapcsolata sokakat érdekel. Egyesek mért agresszívabbak, kockázatkedvelőbbek, introvertáltabbak, mint mások? Mekkora a szerepe a géneknek a szenvedélybetegségeknél? Génkérdés-e a gyerek iskolai és a felnőtt munkahelyi sikeressége? A „szociáltudományos genetika” kutatásai mutatják, hogy öröklött génjeink nemcsak egészségünket, de magatartásunkat is befolyásolják. Karrierünk, szociális életünk, lelkünk függ tőlük.

 

A témát új társadalomtudományi fogalmak tarkítják: »Genomweite Assoziationsstudien« (GWAS), »Single Nucleotide Polymorphism« (SNP), »Polygenic Score« (PGS), stb. Még a német Historikertag is napirendre tűzte a »Genetic History« kihívását.

 

Ha a gének ennyire sorsdöntőek, mennyire igazságos pénzzel és tisztelettel jutalmazni a kemény küszködőt és a könnyebb utast egyaránt? Mennyi egyenlőtlenséget kell elfogadnunk, ha már a tehetség nem egyenletesen elosztott?

 

Németországban a genetika és a szociológia kapcsolatában visszafogottság látható. A SOEP-ről még csak egy sajtóközleményt sem hallunk. A kérdés kényes. Svájcban egy hasonló projektet leállítottak. Gert Wagner, SOEP: „Nemzetközi kutatások érdekes eredményeket produkálnak. Akik a szociális eltéréseket kutatják genetikai információk nélkül, egy szemükre vakok maradnak.”

 

Ám ha genetikai szemmel is nézzük, mit ismerünk föl? Kathryn Paige Harden (Uni Texas) hisz a gének hatalmában. „Senki sem szolgált rá génjeire. Sok dolog, amire büszkék vagyunk – iskolai sikerek, magas jövedelem, stabil párkapcsolat – olyan okokra vezethetők vissza, amelyekre csak korlátozottan hathatunk.” Könyve, a „The Genetic Lottery. Why DNA matters for social equality” az új magatartásgenetika alapműve. Konkrét számokat is fölvonultat. Egy 70 éves US nyugdíjas magas „poligén számmal” átlagban 475 000 $-ral többet keresett, mint a kevésbé kedvező génvariáns kortársa.

 

Hamarosan szociológia, pszichológia és közgazdaság hallgatók új tárgyat vehetnek föl: a genetikát. Mások attól tartanak, hogy az oktatás és az igazságosság, a családalapítás és az identitás biologizálva lesz és ezzel kicsúszik a szociálpolitikai reformok alól.

 

Az új magatartásgenetika leggyakoribb fogalma a GWAS, »Genomweiten Assoziationsstudien«. E közben a kutatók egy tulajdonság gyakorisága mögött bizonyos génvariánsokat keresnek. Mát több ezer ilyen GWAS-tanulmány jelent meg, melyek a szkizofrénia, az anorexia, az alvászavar jelenségével foglalkoznak, de téma a magányosság, a húsevés és a kései szülés is. Népszerű az iskolai siker kutatása is, ez egyszerűen mérhető (Proxy). 2013-ban 120 000 résztvevővel 3 DNS-variánst találtak. A német Philipp Köllinger közgazdász 3 millió önkéntesnél 4000 kiemelkedő génpontot talált. A pozitív génvariánssal rendelkezők 70%-a érettségizett, a kedvezőtlen génűek csak 7 %-a. Az „agresszió- és a meleg-gén” megtalálása sikertelen volt. Az emberi tulajdonságok a gének összességéből erednek.

 

ZEIT, 12. 5. 2022

Die Macht der Herkunft

 

JÓLÉT AGYŐ? - Vége a német hawaiinak - Süddeutsche Zeitung, München/RózsaS

 

Béke a békéért, kevesebb repülőút a klímáért, politikusok szinte naponta szólítanak föl mértékletességre és lemondásra. Mit jelent az új szerénység?

 

Az uszoda és a fürdő a modern élet alapfölszerelése. Télen az emberek többet mozoghatnak és a gyerekek megtanulhatnak úszni. Ám az energiaárak miatt a német uszodák elkezdték csökkenteni vizeik hőfokát. Egyáltalán, a fűtött uszodák hogyan illenek bele a nagy transzformációba, amibe Németország belevág?

A népfürdők mindenekelőtt a tisztálkodást szolgálták. Az iparosodás előtt sok ember nem tudott úszni, ahogy a szegényebb országokban ma sem. Tehát most ismét csak hideg vízben vagy csak nyáron, kint lehet majd úszni? A meleg uszoda csupán luxus vagy nélkülözésük civilizációs visszaesés?

 

Mivel a további gazdasági növekedés kérdéses, a háború és a rossz lelkiismeret miatt erősödnek a lemondásra való fölszólítások. Most kétszer olyan nehéz lesz átállni, mondják egyesek, mások üdvözlik a kikényszerítést. Mindenesetre politikusok és közgazdászok egyetértenek Christian Lindner pénzügyminiszter áprilisi kijelentésével: „Az ukrajnai háború mindnyájunkat szegényebbé tesz.” Habeck, gazdasági miniszter: „Az energia-átállás rázós lesz.” Szakemberek jólét-esést jeleznek előre és a sikeres német gazdasági modell végét. Ez abban állt, hogy relatív olcsó energia- és nyersanyag-importból nagy értékű, relatív drága exportárut előállítani, ezzel munkát és adóbevételeket biztosítani.

 

Még nem világos, hogy a háború sokkhatása alatt a politika pragmatikusan vagy morálisan fog reagálni. A pártpolitika ígérete, miszerint a következő nemzedékek jobban fognak élni, anyagilag már nem tartható. Land-választások előtt úgy tűnik, bizonyos porosz szellem lopja be magát. A volt államelnök vastag pulóvereket javasol. Winfried Kretschmann, Baden-Württemberg miniszterelnöke kijelentette: „Korlátozások nélkül nem fogjuk megúszni. Kissé alacsonyabb jólétszint nem jelenti, hogy visszamászunk a fákra. A járvány alatt már amúgy is gyakoroltunk valamennyi visszafogást.” Ez sokak fülében rokonszenvesen hangzik, és óeurópai mértéktartásra emlékeztet. „Semmit sem túlságosan”, állt az Delphoi jósda homlokzatán.

 

Ez valójában a háború utáni haladásígérettel való szakítás. Az idősek még ismerik az élelempocsékolás tilalmát, ám gyorsan sok kellemetességhez is hozzászoktak. Az autók száma 1991-ben 37 millió volt, mára kis híján 50 millió. Egy főre 35 m2 lakásfelület jutott, mára 47 m2. A németek sokáig élnek, utazásban világrekorderek, olcsó repülőút és hús tömegével áll rendelkezésükre. E mellett sok a jó munkahely és takarék is van.

 

Mindig, de forrás-apadás esetén különösen kényes kérdés, ki mondja meg, mekkora jólét a megengedett? Ráadásul egy olyan országban, amely a „Jólét mindenkinek!” lózunggal büszkélkedett. Hol ér véget a helyes mérték, hol kezdődik a tékozlás, amely a jövőben megvetendő? Mennyi önkéntesség legyen a szükséges korlátozásoknál? Nem helyes locsolókannával elosztani, sem fűnyíróval visszanyesni. Politikai vitával prioritásokat kell rögzíteni. Az uszodánál jobb a népegészség mellett dönteni, különben a gazdagok elkezdenek önmaguknak medencéket építeni. (Ezt amúgy is teszik, a nép pedig érje be kocogással és tornával. RS).

 

A közpénzek értelmes fölhasználásáról van szó és a privát magatartások szabályozásáról. Két akadály tornyosul: A szociális probléma és a notórius szabadság-tilalom kérdése. A visszafogásra főleg azok szólítanak föl, akik ezt könnyedén megtehetik: a szupergazdagok. A tehetős középréteg adott esetben kivásárolhatja magát a korlátozásokból. Az alsó harmad nem rendelkezik financiális pufferrel, munkaviszonyuk prekárius.

A szociológus Nicole Mayer-Ahuja és Oliver Nachtwey („Verkannte Leistungsträger:innen“, Félreismert segélyezettek) körkérdést intézett ápolók, csomagkézbesítők, takarítók, bolti eladók százaihoz. Fácit: Továbbra is osztálytársadalomban élnek. Fölemelkedésre nincs lehetőségük. Őket sújtja az infláció a legjobban, nincsenek részvényeik vagy ingatlanjaik. Új korlátozások új elosztási vitát generálnak. És akkor a menekültek integrálásáról, a globális egyenlőtlenségről még nem is szóltunk.

 

Az FDP félti a fogyasztás szabadságát. Korábban a többieket „tiltópártoknak” nevezte, de ebből most visszavesz. Igent mond az energiaszubvenciókra, de továbbra is fázik az állami szabályozásoktól, pl. a tempólimittől.

 

A berlini politológus Philipp Lepenies, („Verbot und Verzicht. Politik aus dem Geiste des Unterlassens“, Tiltás és lemondás. Politika a mellőzés szelleméből) az állami irányítás bírálatát a jövő politikája blokádjának tartja.

 

Mindazonáltal a háború sok mindent fölbolygatott. A neoliberális narratíva, a morál mellőzése, politikailag nem tartható. Lepenies: „Még nem látható kormány-konszenzus egy kisebb növekedés-alapú életről.” A katonai erőszak megbénítja az embereket és nem örülnének az autómentes vasárnapnak. Ám az aktuális helyzet egy lehetőség-ablak, a klímapolitikában is. Az edzett politikai passzivitást most talán föl lehet törni Németországban.

 

Legyen a lemondás államilag előírva vagy egyéni követelés, a következő napok agendáját fogja uralni. Az új konfliktusok tárgya, mennyire hajlandók a németek visszavenni. Momentán mindenki esküszik az áldozatkészségre.

 

A jólét esik, de egyáltalán, mi fán terem? Lehet-e mérni? Justus Haucap, közgazdász professzor, Uni Düsseldorf: „Nem lehet mérni, mint a hőfokot.” Gyakran pénzt értenek alatta, mennyi pénz áll egy embernek a rendelkezésére havonta. A társadalmi össztermék segít egy ország gazdasági teljesítményének megítélésére. A GDP a végügyfelekre irányuló szolgáltatások és áruk összessége. Hiányossága, hogy nem kerül bele, amit az emberek otthon tesznek (gyermeknevelés, szerelés) vagy ami nem fut át a piacokon. Elosztási kérdéseket nem érint. Nincs jobb mutató nála.

 

A „Wohlergehen” több, mint a pénz. Mennyi szabad idejük van az embereknek? Hogyan oszlanak el a jövedelmek Németországban? 1 % rendelkezik a nettó-összvagyon 35%-ával és 1,3% jut a lakosság felének. A természet és forrásai fontosabbá váltak. Az emberek készek többet fizetni a bio-élelmiszerekért. Megfigyelhető, hogy a hagyományos „Wohlstand”-tól közelednek a „Wohlergehen” (a jóléttől a boldogulás) felé.

 

Süddeutsche Zeitung, 7. 5. 2022

Abschied vom Wohlstand?

 

KOMMENT

Az emberek csak nagyon erős ráhatásra változtatnak életmódjukon. Ilyen volt a járvány. A tömegsír-képek Ukrajnából nem hatnak. Ha nem lesz gáz, villany vagy élelem – akkor kap mindenki észbe. Évek óta ismétlem, hogy – a háború nélkül is – a nagyváros halálos függőségben él. Ha megszakad a beszállítás, összeomlik. (Lásd: ökobetyár, Nagyváros védhetetlen, 2015).

RS

MIVEL TARTOZUNK SZÜLEINKNEK? - S. Flamm – ZEIT, Hamburg/RózsaS

 

Mit kell nekik adnunk, ha öregek, betegek és magányosak lesznek? Egyáltalán: Szabad nekik bármit is elvárni? Stefanie Flamm a ZEIT munkatársa.

 

Aki ma 50, az az „öregedő társadalom” fenyegető szcenáriójával nőtt föl. Így nem mehet tovább, több gyerek kell, különben nem lesz elég befizető, összeomlik a szociális rendszer, a biztosítók nem fizetik az ápolást. Mára a németek 1/5-e nyugdíjas. Több idős nem csak több kifizetést jelent, de több segítségre szorulót is. Anyák kerekesszékben, eltévedő apák, akik nem találnak haza.

 

Anke Lingnau-Carduck (LC) családterapeuta Düsseldorf-ban és a Deutsche Gesellschaft für Systemische Therapie, Beratung und Familientherapie (DGSF) elnöke. Mára a családalapítás nemcsak ritkább, de ki is tolódott. A nők 30 év fölött szülnek először – ehhez jön az állandóan változó munkavilág is. Így jön össze minden: Kamaszodó gyerekek, ingatag pályázati önéletrajz, csikorgó párkapcsolat, óriási hiteltörlesztés. Vagy: gyerek nélkül, de egy új szerelem. Esetleg stabil életrajz és fölfelé induló karrier. Vagy nincs hitel, de vannak kivándorlási tervek és egyéb rengeteg tennivalók.

 

Mivel tartozunk szüleinknek? LC-nek már a többesszám sem tetszik. Ez azt sugallja, lehetséges e g y válasz mindenkinek. És: „Tartozunk?” Mintha Ön egész életében a szülők iránti adósságot vett volna magára, amit le kell dolgoznia. Barbara Bleisch, filozófus, Svájc: Szülők gyermeket hoznak világra, akire az első perctől hálateher rakódik. Ez az eredendő bűnre emlékeztet, amire családot aligha építhetünk – írja bestseller-könyvében („Warum wir unseren Eltern nichts schulden”/Miért nem tartozunk semmivel szüleinknek).

 

Ám mi nem attól félünk, hogy örökké a tisztítótűzben fogunk élni, mintha Szent Péter ránk olvasná: „Nálad hiányzik 10 000 km szülőkísérgetés, 500 telefonálás, 3x karácsonyi látogatás, sült libával.” LC ügyfelei szociális nyomás és rossz lelkiismeret keverékétől szenvednek. Elvárások mások és önmaguk iránt. „Ön személyesen mit is akar? Mi akar szüleinek adni és miért? Hálából, együttérzésből, empátiából? Vagy csupán belátásból, különben senki sem gondoskodna róluk?” Mindez sokkal jobb ok, mint a bármennyire tisztelt konvenciót követni. Azzal ugyanis a probléma: Elöl-hátul nem stimmel. A többnemzedékes házak, ahol gyerekek, fölnőttek, öregek együtt gondoskodtak egymásról, mára eltűntek. A családtagok szétköltöznek, más városba, más országba is. A lányok, akik az ápolás főterhét régen viselték, ma szakmát tanulnak és dolgoznak valahol. Munkahelyüket nem akarják otthagyni, ezt idős szüleik sem kívánják. Ettől a dilemmától szenvednek.

 

LC sok olyan időst látott, akik nemrég még beutazták a világot, hegyeket másztak meg – most pedig nem képesek elfogadni, hogy ezeket már nem tehetik. Egy 88 éves, szinte teljesen vak ember még mindig egyedül akar az erdőben sétálni. Apám is ilyen lett. Parkinzonos, de átall járókeretet használni. Életében először láttam sírni, amikor az orvosa közölte vele, többet sem buszon, sem villamoson nem fog utazni.

 

Mivel tartozunk szüleinknek? Először talán a rádöbbenéssel, hogy az öregség nekik jóval nagyobb szerencsétlenség, mint nekünk. Hogy a hízelgő silver age-ből az aggságba való átmenetkor semmi példakép nem segítheti őket. Mint egy óriási XXI. századi kísérletben veszünk részt, ahol mindenki keresi a szerepét. Legalább egy világos: Amióta szétesett a nagycsalád, a fiatalok diktálnak. LC: „Hogy ki a jó leány és ki a jó fiú, azt csak Ön döntheti el.”

 

Jared Diamond etnológus olyan kultúrákat tanulmányozott, ahol a gyerekek érzései nem számítottak. A gyerekek úgy viszonyultak a szüleikhez, ahogy azok a nagyszülőkhöz. Ez folyamatosan öröklődött, az öregség nem volt sem dráma, sem tabu – csak egyszerűen a halál előtti utolsó életszakasz. Ám ez az élet minden más volt, csak nem „gemütlich”. Ma ezért az államügyész aktív lenne. A vadászók és gyűjtögetők az öregeket egyszerűen hátrahagyták. A szibériai Csukcsenben, még a XX. században is, ha a csoport úgy döntött, a gyerekek az öregeket öngyilkosságra szólították föl. Örök vadászmezőket ígértek nekik és egy lélekvesztőn a tengerre bocsájtották őket. Diamond: „Egy társadalom föláldozza tehetetlen tagjait, hogy ne veszélyeztessék az egész közösség túlélését” A fiatalok felelőssége először ott jelentkezik, ahol az öregek tapasztalata fontos a túléléshez. A gyógyító emberek, a bábák, a törzsfőnökök mind idős emberek voltak. Diamond a 70-es években a csendes óceáni Rennell szigetén egy olyan idős asszonyra lelt, akit a törzs nagy tiszteletben tartott. Ő volt az utolsó, aki az 1910-es tornádót túlélte és tudta, hol talál menedéket és élelmet a törzs, ha ismét jön a vihar.

 

Az idősek iránti felelősség egy civilizációs teljesítmény és végül is az emberi méltóság kérdése. A mai fiatalok is öregek lesznek, ezért a felelősség nem üres konvenció, hanem egy jó deal. A modern állam mentesíti a gyereket a szülőkről való gondoskodásról, ezt a feladatot átteszi a társadalomra. Nyugdíjat és orvosi ellátást biztosít és még az ápolási költségek egy részét is átvállalja. A szociális állam célja volt, hogy a lázadó munkásságot a császári birodalommal kibékítse. Most a fölvilágosodás régi követelésének kell eleget tenni, miszerint a szülők nem rendelkezhetnek gyerekeik fölött. A gyerekeknek nincs alkalmuk egy ilyen függőségre igent mondani. Immanuel Kant (Metaphysik der Sitten): „A gyerekek beleegyezés nélkül jönnek a világra.” Kötelességet csak a szülőknél lát. Ők kötelesek a gyereket etetni, védeni, nevelni – és életük végén minden költségről és ellenszolgáltatásról le kell mondaniuk ( »allem Anspruch auf Kostenerstattung für ihre bisherige Verpflegung und Mühe (...) entsagen«. Az egyetlen, amit a szülők gyerekeikre hagyhatnak, az a hála erénykötelessége (»Tugendpflicht« der Dankbarkeit).

 

A jó hír: Mint társadalom, már ott vagyunk, ahová Kant 1790-ben kívánkozott. Magunk dönthetünk a háláról, mivel ennyi szabadság a szülő-gyerek viszonyban talán még sosem volt. Elméletileg. Az állam azonban kívül marad, ha arról kell döntenem, a szüleimmel vagy a gyerekeimmel töltök el több időt. Tragikus, ha az idős hölgyet a takarítónő találja meg reggel a padlón és nem a fia. Egy barátnőm: „Az anyám egész életemben mindig pácban hagyott. Most hívja csak a nővéreimet.”

 

A család a védettség és a fejlődés helye, hosszú távú szolidaritásközösség. Még a nem-vérrokonok is szorosan élnek egymással. Nem tudatosan választották egymást és nem is szabadulhatnak meg egymástól egyszerűen. Ezért a család az a hely, ahol sok minden félre mehet. Kafka, 36 évesen, ezt pontosan tudta. A „Levél az apához”-ban az agilis, társasági vállalkozó apa csalódik a félős, tétovázó fiában. Barátnőm, a sikeres kutatónő, csak későn sejtette, miért kapott jóval kevesebb szeretetet anyjától, mint nővérei. Mint harmadikat, nem is kívánták? Miatta váltak el? „Vigyázok a formaságra, látogatás csak karácsonykor, születésnapkor – ennyi.”

 

„Ez olyan, mint a kamaszkor – csak más szereposztásban.” - mondja Andreas Kruse, Heidelberg-i gerontológus. Most a segítségre szoruló szülők nem ellenfelek, akiket le kell tagadni. A gyerekek fölnőttek és elég érettek ahhoz, hogy fölfogják, ők is egyszer vissza fognak nézni egész életükre, amelyben sok minden sikerült, sok minden nem; sokat hibáztak, az ő gyerekeik tekintetében is. „Itt olyan gyógyulások történhetnek, amikben senki sem hitt.”

 

Az Oldenburg-i ügyvéd, Michael Klatt, nemrég egy telefonhívást kapott. Egykori ügyfele, akit a Karlsruhe-i szociális hivatal ellen védett, örömmel újságolta, hogy anyja végre meghalt. Még gyerekként kiemelték a családból, mert anyja pszichikailag labilis és erőszakos volt. Évtizedekig semmit sem hallott anyjáról, mígnem egyszer kapott egy 30 000 €-s számlát, anyja költségeiről az idősek otthonában. Ez a szociálállam egyik hiátusa: Ha nincs vagyonfedezet, a gyerekek kötelesek a szülőket eltartani, itt a havi 1500 €-s számlát kiegyenlíteni. Bár 2020-tól ezt a kötelességet csak a 100 000 € fölötti éves jövedelműekre korlátozták, Klatt ezt is igazságtalannak tartja. „Bár a szegényeket nem büntetik többé, de azokat igen, akik prekárius viszonyokból küzdötték föl magukat.”

 

Egy jól szituált polgárgyerek mentesül a fizetéstől, mert a szülők rendszerint rendelkeznek vagyonnal. Akik gyerekeiket kínozták, azoktól egy szakügyvéd segítségével lehet elszakadni, ha sikerül a szülők „méltánytalan keménységét” (unbillige Härte) bizonyítani. Ezek hosszas, fájó procedúrák, amelyekben a gyereknek egész szerencsétlen gyermekkorukat kell bíró előtt igazolniuk. (Magam is találkoztam Dormagen-ben, a Bayer-munkásszállón egy szerencsétlennel, aki elpanaszolta, hogy apja nyomorékká verte. RS). Ha valamilyen iratban rögzítették, hogy a szülő pszichikailag labilis, azt mentesítésként értelmezik, a gyerek kárára. A hölgy, aki koccintott anyja halálára, nem bírta tovább a pereskedést és 15 000 €-ban kiegyezett a Karlsruhe-i Legfelsőbb Bírósággal.

 

Mivel tartozunk szüleinknek? Klatt: „Csak azzal, amit tőlük kaptunk- ez sok esetben a nagy semmi.” Megfordítja a kérdést: Mivel maradtak szüleink nekünk adósok? Nem mindig erőszakról van szó, sokszor elmaradt tartásdíjról, zűrös válásról, ahol az egyik szülő egyszerűen eltűnt egy új életben. Nem mindig pénzről van szó, hanem sok mindenről, ami hiányzott.

 

LC: Minden családban mindig hiányzik valami.

Sosem mutattad meg, mit jelent férfinak lenni.

Gyereked terapeutaként használtad.

Sosem jöttél, mikor kellettél.

Nővéreimnek kedveztél.

Tekintélyed fontosabb volt, mint az én boldogságom.

A férjemet mindig lenézted.

 

Sokan azonban bízhatnak abban, hogy a kötelék szüleikhez sosem szakad meg. Szüleink, hibáik ellenére, mindig azok maradnak, akik első éveinkben, mikor semmire sem voltunk képesek, etettek bennünket, vigasztaltak és támogattak. Ez a kötés mindennél erősebb, bármi menjen is félre. Erős késztetés alakul ki bennünk, hogy valamit szüleinknek visszaadjunk. Ez nem döntés kérdése, a tudatalattinkból jön.

 

LC-hez akkor jönnek, ha veszekedés van. A nővér az anyát magához venné, a báty inkább otthonba küldené, amit viszont a nővér drágáll. Vagy a fiú szeretettel gondoskodik az anyáról, de ezt mindig a nővér orra alá dörgöli, aki messze lakik. Ő otthont választana, hogy ne legyen rossz lelkiismerete. LC pragmatikus megoldást javasol. Először tisztázni kell, ki mit akar. Aztán megnézni, ki mit tehet. Kívülről nézve a közel lakó testvérek többet tehetnek, kevesebb fáradtsággal. Ők maguk is többet profitáltak a szülőktől. A távolabb lakók ezt sűrűbb látogatásokkal kompenzálhatják, hosszabban maradhatnak és papírügyeket intézhetnek. És ha otthonba kell menni, a házat rá kell áldozni. Ekkor a gyerekek semmit sem örökölnek, de így a legegyszerűbb. Kruse: A "filiális válság” után jön a „filiális érettség”. A gyerekeknek és a szülőknek sikerül higgadtan közös történetük napos és árnyékos oldalait megbeszélni. Ez kissé naivnak tűnik, mert ha valami kényes jön szóba, a papa hallókészüléke kiesik, a mama pedig megkérdezi: Ki kér még nachtisch-t?

 

Közelítünk az ideálishoz, ha szüleinket nem kezeljük gyerekként, hanem segítünk nekik gyötrelmeikről elfelejtkezni és azzal foglalkozni, ami még fontos nekik.

 

Az én szüleimnél ezek a klasszikus zene és a politika. Egyik sétánkon apám elmagyarázta, mért tartja a konzervativizmust emberbarátibbnak. „Nem ideológusok, hanem pragmatikusok vagyunk. Mindig megfontoljuk, milyen árat fizetünk a haladásért.” Apámat mindig is autoriter öreg csontnak tartottam, de sosem tűnt föl, hogy egész életében önmaga és a modern között egyensúlyozott. Másnap elindultak kocsival „haza” Rheinland-ba. Pokoli út lett, majd 3 napig tartott. Jobb lett volna, ha én viszem el őket és a gyerekeknek ígért Ostsee-kirándulást elhalasztom.

 

ZEIT, 5. 5. 2022

Was schulden wir unseren Eltern?

 

KOMMENT

Vertek otthon, az utcán, az iskolában. Azt kívántam, apám bárcsak halna meg. Később értettem meg: Családunk túléléséről volt szó. Ezért dolgoztattak, mint gyereket. Másrészt ezt meggyógyította a családi kör. A gangon álltunk, zuhogott az eső, verte az udvart, a virágokat. „Farmerek nézik az esőt.” - mondta bátyám. Nevettünk. A természet részei voltunk. Követtük az évszakokat, nyáron hajrá, télen lazítás. Állatokat nemcsak azért tartottunk, hogy megegyük őket - családtagok voltak. Az élelmet behoztuk a földről és megettük. Kukoricaszárral, csutkával fűtöttünk. A középiskolával szakadtam ki a természetből. Hiába történt velem azóta ez a sok minden, („heiße Doktor gar... Da steh ich nun, ich armer Tor! Und bin so klug als wie zuvor”) - a legértékesebb éveim a paraszti évek maradtak.

RS

 

 

7% INFLÁCIÓ = EGY HÓNAP INGYEN DOLGOZNI – TAZ Berlin/RózsaS

 

Ezt jelenti a 7,3% infláció – fizetésemelés nélkül és a statisztika alapján. Akinek elég ingatlanja, részvénye vagy kriptovalutája van, vállat von – ezeket nem eszi az infláció. Az ingatlanárak követik az áremelkedéseket. A tőkét át lehet pakolni nyerő részvényekbe, pl. a Rheinmetall-ba. Ha Ön a szerencsés tehetősökhöz tartozik, gazdagabb lett egy havi fizetéssel – kisujja mozdítása nélkül. A kapitalizmus nem ismeri a „mi” többesszámot. A megdrágult gáz-, olaj- és repülőjegy-áraknál nem mindenki visszakozik, hanem csak azok, akiknek erre már nem telik.

 

Aki a klímavédelem eszközét az energiadrágításban látja, ne csodálkozzon, ha az érintett lakosság inkább a jobb oldalra szavaz. A gazdagoknak a krízis egy lukratív befektetési alkalom – többieknek marad a nadrágszíj húzogatása. A FED és az EZB központi bankok kamatemelése tartós inflációra való fölkészülést jelent. A drágulás még a háború előtt megkezdődött, a zárlatok miatt. A beszállító láncok problémái termelékenység-visszaesést okoztak. Most erényes spórolást prédikálni tiszta cinizmus. A „közös” lemondás erősíti a szolidaritást? Az utóbbi két évben ennek ellenkezőjét láttuk. Émile Durkheim, francia szociológus: A pandémia ugyan elegendő „szolidáris” lemondást kényszerített ki, de nőtt az aszocialitás, az öngyilkosságok, az alkoholisták, a drogfüggők száma. Ezek a társadalom szétesésének jelei. Az oltás is növelte a gyűlöletet.

 

Szolidaritás lenne a magasabb fizetésekért és a kisebb lakbérért folytatott közös harc. Ám ez szembe menne a lemondás logikájával. Lemondást, vagy a végtelen növekedés végét követelni a kapitalizmus talaján (Greta Thunberg) egyet jelent az elnyomorítás és a szabadságról való lemondás követelésével. A kapitalizmus olyan mókuskerék, amely növekedés nélkül összeroskad.

 

Épp Németország legfelsőbb autólobbistája, az ADAC elnöke adta ki: „Spirit sparen, Putyin schaden!” SUV helyett kerékpáron menjünk a pékhez. A sok rövidtáv értelmetlenné teszi az autózást.

 

TAGESZEITUNG, 1. 5. 2022

Wider die Verzichtslogik

 

Mennyi vagyonra van szükségem, hogy többé ne kelljen dolgoznom?- kérdezte egy olvasó a DIE ZEIT-et.

 

Kedves Bäcker úr!

Először is tisztáznia kell, mekkora lábon akar élni?

Legyen 1000 € a havi lakásköltség és 2000 € az élet. Ez évente 36 000 €, ami 900 000 €, főleg részvényvagyonból jöhet. Ez az Ön éves kiadásainak 25-szöröse. A 4%-számítás az US William P. Bengen-től ered, 1994-ből. Ő fölbecsülte, mennyit szabad a tőkéből fölélni (4%-ot), 30 év nyugdíjidő alatt, anélkül, hogy elfogyjon és még örökségül is maradjon. Még a gazdaság ingadozásait is belekalkulálta.

 

Ám Bengen nem vette figyelembe az esetleges vagyonadót. Egy német csak 10 000 €-ig adómentes. (Ezen felül lecsap az „Einkommensteuersatz” vagy az „Abgeltungsteuer”). Mindez egy százalékot vesz el, tehát marad 3%.

 

Másrészt itthon a törvényes nyugdíj előnyt ad azokkal szemben, akik csak a takarékukból akarnak megélni. Tehát ekkor ismét 4% felé haladunk.

 

Legegyszerűbb a takarékot a maradó élethónapokra elosztani. Pl., ha egy 65 éves 150 000 €-t tett félre, havonta 500 €-t költhet el, míg 90 éves nem lesz. Ha számol az inflációval, kezdetben kevesebbet szabad kiadnia. Kockázatosabb, de lukratívabb, a pénzt nemzetközi részvényekbe fektetni. Ekkor 7% hozam jöhet, az inflációt levonva, 5%. Aki hajlandó kiadásait a tőzsde ingadozásaihoz illeszteni, egész jól járhat.

 

ZEIT, 5. 5. 2022

»Wie viel Vermögen muss ich haben, um nicht mehr arbeiten zu müssen und stattdessen von einer netten Rendite leben zu können?«,

 

SZANKCIÓK PUTYIN ELLEN? - P. Mishra, India – SPIEGEL/RózsaS

 

Végig gondoltátok? A nyugat szankciói nem őszinték, túlzottak és a globális Dél országait fogják sújtani.

Pankaj Mishra (53) neves indiai író, világ-bestseller könyvei a »Butter Chicken in Ludhiana« és „A harag kora”.

 

SPIEGEL: Mishra úr, melyik történelmi konfliktus a legtanulságosabb, hogy megértsük az ukrán háborút?

 

Mishra: Jobb nem hasonlítgatni. Ilyen geopolitikai helyzet, amelyben olyan nagyhatalmak, mint Oroszország és Kína ennyire fenyegetőleg lépnek föl, még nem volt. India szerepe is homályos. Egyszerű történelmi mintát keresni még veszélyes is lehet.

 

Sp: Ön nem rég 9/11-gyel vont párhuzamot.

 

M: Ha intő jeleket keresek, tényleg a Nyugat erre való reakcióját hozom föl és nem – mint sokan – Hitlert. A merényletben az Al-Kaida sok embert megölt és nagy károkat okozott. Ám ennél pusztítóbb volt a „háború a terror ellen”, amelybe sok államot belehúztak, ám végül vereséggel, megalázással és egész világrészek politikai szétesésével végződött.

 

Sp: Mi ebből a tanulság a mai konfliktusra nézve?

 

M: Putyin a biztos vereség felé halad, ahogy az al-Kaida is, 20 éve. Ám ha ma ismét katonai, gazdasági és politikai fegyverek túlzott bevetése következik, hosszú távon a kár még nagyobb lesz. Mi történik azokkal, akik Oroszországtól távol, mégis tőle nagy mértékben energia- és élelemfüggőségben vannak? Ha Putyint megdöntik, de helyére egy még kegyetlenebb jön? A nemzeti megaláztatás még nagyobb bajt okoz.

 

Sp: Ön szerint a háború hogyan állítható le?

 

M: Mit tett az USA Afganisztánban? Tárgyalt. Pontosan azokkal, akiket előbb még meg akart semmisíteni.

 

Sp: Hogyan akar Ön tárgyalni azzal, akit államfők sora nem tarthatott vissza a háborútól?

 

M: Nincs más út. Nem vagyok politikus, nem tudom, ez részleteiben hogyan folyna le. Attól tartok, ezek a szankciók olyan súlyosak, hogy végül az egész orosz gazdaságot szétzúzzák. Egy olyan nukleáris nagyhatalom gazdaságát, amelyet egy kissé őrült ember vezet.

 

Sp: Bucsa után lehet még Putyinnal egyáltalán beszélni? Ezt még maga Zelenszkij is nagyon nehéznek tartja.

 

M: Ennyi brutalitás után minden védőnek nehezére esik a párbeszéd, ám az ukrán elnök tudja, ezt sem szabad kizárni.Van más út is az igazságossághoz és a békéhez? A katonai és a retorikai eszkaláció lehet válasz arra az éhség- és inflációkrízisre, amely Délen elindult?

 

Sp: Ezt a reakciót Putyin váltotta ki.

 

M: Igen, de kire irányul most ez a reakció? Oroszország ellen – vagy maga a globalizált világ ellen? Ezen politika következményei a globális kölcsönös függőségek szövetét zúzza szét. A Nyugat jelzi, hogy a globalizáció uralását fegyverként vetheti be. Ez a jel Kína és India felé is megy, melyek ezután okkal lépnek ki, digitális erődökké válnak, lerázzák a Nyugat befolyását. Kiszorítják a nyugati médiumokat...

 

Sp: Ezt Kína már eddig is megtette. Nem épül itt egy második blokk, mint a hideg háború idején?

 

M: A hideg háború antik modellje, demokrácia autokrácia ellen, ahogy Biden mondja, igencsak félrevezető. Mintha csak két blokk lenne. Valójában a világ keresztül-kasul át van szőve. Ha Oroszországot büntetitek, akaratlanul vele sújtotok sok más és szegény államot is. Szítjátok a paranoiát és bátorítjátok az autokratákat, hogy pontosan azon az úton menjenek, mint Kína. A kérdésem egyszerű: Végig gondoltátok ezt?

 

Sp: Ön ezt hogyan gondolná végig?

 

M: Nem tagadom, hogy a Nyugat egy óriási kihívással néz szembe. A XIX. század óta arról van szó, hogy a modern úttörői és élvezői, tehát az UK, az USA és Franciaország, hogyan elégítik ki a fölzárkózókat, először Németországot, aztán Japánt, Oroszországot és Kínát, Indiát, továbbá sok kisebb regionális hatalmat, mint Irán. Emiatt a XX. században két világháború tört ki. Most ez az opció elképzelhetetlen, mikor sok ilyen fölzárkózó hatalom atomfegyverekkel rendelkezik. A következő éveket csak úgy élhetjük túl, ha a kor egyedi konstellációját fölismerjük és óvatosan cselekszünk.

 

Sp: Nem maga Putyin a hidegháborús, amikor Hszi Csin-ping-gel együtt egy kiáltványt pecsételt le, amiben a Nyugat ellen fordulnak?

 

M: Kína és Oroszország először a nyugati modern része akart lenni. Putyin mint „westernizer” kezdte, később állt át a hideg háborúra. Kína dettó. A gondolat ez volt: Mi része vagyunk egy világrendnek, amit a Nyugat teremtett és ezt ki fogjuk használni. Beengedjük a nyugati tőkét és befektetünk Nyugaton. Az évek során azonban kiderült, a globalizáció végül is a Nyugat eszköze, hogy biztosítsa hegemóniáját.

 

Sp: Putyin egy „nyugatosító”? Egy KGB-ügynök, aki a hatalmát a brutális csecsen háborúval nyerte el?

 

M: Ne írjuk át a történelmet. Az USA-ban Bush, az UK-ban Tony Blair pompával fogadta. Putyin átölelte a Nyugatot és a Nyugat átölelte Putyint – és az oligarcháit. Tehetett bármit a csecsenekkel, senkit sem zavart, hisz Putyin a „mi emberünk” volt. Kollaboráns a terror elleni háborúban. Az USA és Oroszország nagyon közel kerültek egymáshoz.

 

Sp: Most Kína és Oroszország áll közel egymáshoz.

 

M: Csodálatos módon ugyanúgy gondolkodnak. Hszi Csin-ping hosszabb utat tett meg, Trump és a kereskedelmi háború alatt. Kína és Oroszország úgy látta, le kell szakadni a nyugati függőségtől. Ez barátságuk alapja és ez az oka, hogy Kína Ukrajnáról hallgat.

 

Sp: A »South China Morning Post« Önt sötét realistának tartja és szembeállítja Fukuyama-val. Az ő számára az ukránok ellenállása 1989 szellemét éleszti föl és a liberális világrend iránti törekvést.

 

M: Úgy nézem a világot és társadalmait, amilyenek. Aki így tesz, el kell könyvelnie, hogy pesszimistának tartják. Hogy a szabadság globális reneszánszával a történelem véget érne, képtelenség. 30 éve hallgatjuk, hogy a Nyugat liberális demokráciája az ultimatív modell és a legtöbb társadalom ezt fogja építeni. Ez az önhízelgés egyértelműen megcáfolódott.

 

Sp: Az ENSz 193 állama közül 141 Ukrajna oldalára állt, 35 tartózkodott és csak 4 szavazott Oroszország mellett.

 

M: Ha azokat nézi, akik tartózkodtak vagy akik nem hajlandók szankcionálni, az a világlakosság többsége. Mindegyik sajátos okból. Hogy az egész nemzetközi közösség egységes frontot képez Oroszország ellen, az önbecsapás.

 

Sp: Ön államokról beszél, nem volna jobb kormányok közt különbséget tenni, akik az ENSZ-ben szavaznak?

 

M: Csak Indiáról és talán Indonéziáról beszélhetek, ahol Putyin nagyon népszerű. Zavaró, de sok ember számára ő az, aki egy Nyugat által támogatott ország ellen vonul föl. Sokaknak ennyi elég. Indiában sokan vannak ilyenek, akik egyébkén Narenda Modi elnököt is támogatják. Itt is egy fragmentális nyilvánossággal van dolgunk, ahol még az abszolút gonosz ellen is nehéz egységet elérni. Ezen motiváció-sokféleséget fontos megérteni, moralizálás és elhamarkodott döntés helyett. (Lennél csak Mariupol-ban! RS).

 

Sp: Hogy India nem ítéli el Putyint, sokakat meglep Nyugaton.

 

M: Fogadni mernék, hogy nyugaton sokan nem tudják, hogy Modi elnök Kasmir alkotmányos autonómiáját szisztematikusan szétzúzta. Erről semmit sem lehetett hallani, nem szólva a tiltakozásról. Ez csak egy a sok ellentmondás közül. Kihez fordul a Nyugat olajért? Venezuelához és a szaudiakhoz. Sokan azon is megbotránkoznak, hogy a Nyugat vakcinát halmozott. A morális tartásról kiderül, hogy csak képmutatás és a szegényebb országokat Nyugat ellen hangolja.

 

Sp: A most egységes Nyugat ennek hogy tudná elejét venni?

 

M: Ha ez az egység a szankciókban kimerül, akkor ez egy destruktív egység. Ha nagyobbra tör, arra, hogy ilyen helyzetet a jövőben hogyan lehet elkerülni, akkor az nagyszerű. Mindenki gondolja át, milyen hibát vétett. (Pl., hogy a Nyugat nem verte idejekorán pofán Putyint. RS).

 

SPIEGEL, 30. 4. 2022

»Habt ihr das alles bis zum Ende durchdacht?«

 

KOMMENT

India messze van, a háború nem a szomszédjukban dúl. Putyin őket nem fenyegeti. Ha a szerző országának határán csapódnának be rakéták, másképp beszélne. Szomorú, ahogy relativizál és még a vakcinát is idehozza. Jól tudjuk Nyugat bűneit, azok közé nem tartozik gyerekgyilkosság. Az viszont megfontolandó, mi a célravezető egy őrült megfékezésében?

RS

AZ OLVASÁS HALÁLA – K. Zierer – ZEIT/RózsaS

 

Klaus Zierer oktatáskutató az Uni Augsburg-on.

 

Évek óta minden szemeszter kezdetekor fiktív újságcikket mutatok a Süddeutsche Sonntagszeitung-ból, több mint ezer hallgatónak. Elárulom, hogy ebben valami nem stimmel és kérdem, mi? Évek óta senkinek sem tűnt föl, hogy ez az újság nem is létezik. (Én is beugrottam volna. RS). Amit az egyetemistáknál látok, látom mindenkinél. Az olvasás megváltozott. Miért és mi lesz ebből?

 

Először is – kevés kivétellel – a print-újságok példányszáma évek óta esik. Sok hallgató nem olvas napilapot és nem is ismer ilyeneket. Információforrásuk a twitter és más közösségi csatorna. Hogy egy tweet 280 jelével egy komplex hírt nem képes visszaadni, nem kérdés.

 

Nemcsak információt, szórakoztató lektűrt sem olvasnak. Az új kiadványok és az eladott könyvek száma is évek óta csökken. Pisa, Pirls és Piaac mutatják, hogy a háború után emelkedő olvasásképesség mára nálunk is visszaesőben van – különösen a 90-es évek végén születetteknél. Náluk sem az olvasott szöveg/perc, sem a szövegértés nem éri el a régiekét. A járvány ezen csak rontott.

 

Ezen kultúrtechnika jelentősége úgy az egyén, mint a társadalomra nézve óriási, ezért a tendencia aggasztó. A magas olvasáskészség véd a munkanélküliségtől, segít fölismerni a fake new-okat, segít a gyerekeknél a fölolvasásban, ösztönöz szavazni menni, stb. Mivel nyíltságot és véleményszabadságot föltételez, ezért erős demokratikus akció. Nem szólva az iskoláról, ahol aki jobban olvas, az jobban is ír - jobb jegyet is kap.

 

A jelenség nem választható el a médiafogyasztástól. Ez összegében túl sok, fogyasztott egységei túl rövidek és vizuálisan túl egyoldalú. Akinek száz barátja van a közösségi oldalakon, 15 mp-enként kap videóüzeneteket. Bizonyára vannak területek, ahol a mozgó kép fölülmúlja a szöveget. Ám vannak szövegek – a költészetben és a szellemtudomány-történetben – amelyeket nem lehet képbe átvinni. Heidegger-t pl. fogyasszuk és értsük meg mp-es adagolásban? A digitális olvasás hátránya, hogy az emberek az oldalt gyorsabban törlik, nem mélyednek el és komplex témába bele sem fognak. Az elmélyülő olvasást tanulni és reflektálni kell – először analóg, majd digitális eszközökkel. Hogy egy technika művelőerővel bír-e, csak a használata mutatja meg.

 

Az olvasás reneszánszára van szükségünk. Nem mint vakáció előtti foglalkozásra, nem mint film-kísérőre, hanem mint a tanterv központjára - minden iskolatípusnál, minden tantárgynál. Az egyetemeken szintén. Ott is fontos a közös olvasás, szemináriumon és előadáson egyaránt. Így lesz közös élmény, tanárnak-tanulónak, az elmélyült olvasás.

 

ZEIT, 21. 4. 2022

Die Position

 

KOMMENT

 

Ez a szerző felüdülés! Világos, szabatos, rövid – semmi kidobálandó töltelék! (Ennyi helyet kapott?) „Információinkat elektronikus jelekből szerezzük” - állt a MTudEgy elleni tüntetés szórólapján, 2004-ben. A könyvesboltok dugig könyvekkel - olvasók nem lennének? Nincsenek. Mindez csak látszat. Ők nem olvasók, hanem fogyasztók! Megvenni, belelapozni, félretenni - kidobni. Ki olvas ma Zolát, Tolsztojt, Thomas Mann-t? (Bár a Bánk Bánnak a felét sem értem.) Még a kortárs írók is becsapják magukat, amikor számolják dedikációikat és ha életük végére érnek, csalárd hitben halnak meg. Talán jobb is nekik. Én is így szeretnék meghalni. Csak remélem, Te, kedves elmélyült Olvasóm, létezel és nem egy gép vagy!

RS

TÚL-AGGÓDÓ FIATALOK – R. Benkens, tanár – ZEIT/RózsaS

 

Robert Benkens (33) némettanár Oldenburg-ban. A félelem rossz tanító, optimizmus is kell a tantervekbe. Nemcsak a járvány és a háború árnyékában nő föl egy aggódó generáció.

 

Vodafone-Stiftung: A 12-24 évesek 86%-a aggódik a jövője miatt. Csak 23% hiszi, hogy 2050-re a klíma megregulázható. Mint tanár, azt látom, hogy sok fiatal magát tényleg az „utolsó generációnak” hiszi. Épp az a nemzedék, amelynek kora a szegénység és a betegség leküzdésében a legtöbbet elérte, a legmagasabb élettartam várományosa - hogyan lehet ennyire borúlátó? Amikor ezeket az Our World in Data, Uni Oxford, adataival alátámasztottam, bizakodás helyett kételkedést kaptam: „Ez nem stimmelhet.” Greta Thunberg óta a »Follow the Science« sok diákomnak ennyit tesz: „Közel a vég.” A média rátesz egy lapáttal. A ZDF-Terra X-ben, Schellnhuber, a PotsdamInstitut für Klimafolgenforschung alapítója, ezt mondta: „Gyerekeinket belegyömöszöljük egy globális iskolabuszba, amely 98%, hogy szerencsétlenül fog járni.”

 

Szeretném a diákjaimat rávenni, hogy kritikusan gondolkozzanak és lássák meg a pozitív fejleményeket is. Az IPCC 2022/2 jelentésében utalnak az életstílus-váltásra és az Energiewende-re. Zeke Hausfather, IPCC: Nem szabad a »Worst-Case-Scenario”-t, mint a legvalószínűbbet, kiemelni. Ez defetizmushoz vezethet. Brian O’Neill, IPCC: „Nincs Mad Max szcenárió.” A klímaváltozás nagy kockázatot jelent, de nem a világ végét. Persze, felelőtlenség volna tétlenül várni a klíma láncreakcióira vagy átcsapási pontjaira. Ám a pánik nem motiválja a fiatalokat új technológiák fabrikálására, sem racionális energiapolitikára, hanem fatalizmusra és vádaskodásra, forradalom fantáziálására, retorikai kitörésekre. Túlzások nélkül is világossá tehetjük a klímavédelem sürgősségét. Pedagógiailag helyes volna a jóléttel járó károsításokkal a reziliencia és a védelmi képesség erősödését szembeállítani.

 

A természeti katasztrófák áldozatai az utóbbi 100 évben 90%-ban csökkentek – köszönve a technikai haladásnak, miközben a világnépesség a négyszeresére nőtt. 1970-ben, a bangladesi ciklon fél millió embert ölt meg, 2020-ban a szuper-ciklon Amphan-nál 128. (Hurrá, már csak én haltam meg! RS).

 

Az ilyen perspektívák az iskolában alig fordulnak elő. Greta Thunberg elmondta, az iskolában bemutatott film rázta föl. Amikor ma ezt kiáltja: »Our world is on fire!«, a tanárok föladata lenne, ezt átvilágítani. A NASA azt mutatja, hogy a fölégetett erdők az elmúlt 20 évben negyedére zsugorodtak, a Föld zöldebb lett. (? Egyre több élelem kell egyre több embernek. RS). Bár az erdőtűz időszakok megnyúlnak, vagy felhőszakadások jönnek, azt is hozzá kell tenni, hogy az erdő- és az áradásmenedzsment is beleszól, hogy aszályból bozóttűz vagy sűrű esőzésből árvíz lesz. Friedericke Otto, klímakutató: „Ne kenjétek a katasztrófákat a klímára!” Figyelmeztet ugyan a klímakockázatokra, pl. a kánikulára, de hozzáteszi, a klímaváltozás hatása jelentősen gyengébb. A szélsőséges prognózisokat mindenütt idézik, ám William Nordhaus-t miért nem? Ő tűzte ki a 2*C-célt és Nobel-díjat kapott klímaökonómiáért. Nem tetszik, mert a radikális klímapolitika költségeire figyelmeztet?

 

Karl Popper a „Nyílt társadalom és ellenségei”-ben óva int a törzsi gondolkodástól. Kritikus racionalizmusával ezekben a fake news-időkben a felsős diákok is foglalkozhatnának. Szép a tudomány tisztelete, de többen alattomos hibába esnek. Rezo vagy Luisa Neubauer a klímatagadók irracionalitására autoritásfüggő pszeudoracionalizmussal válaszol. Ez saját modellünk felsőbbrendűségébe és fölényes intellektuális képességünkbe vetett hit. Beavatottságot sugall, azt, hogy a tévedhetetlen autoritás előre jelezheti a jövőt. 1986-ban a SPIEGEL fedőlapján a kölni dómot rakta ki, félig vízben, „a világklíma kibillent”.

A Club of Rome 1972-ben terjedő éhségről és nyomorról beszélt. Minden falszifikált untergangprognózis ellenére diákjaink a 70-es évek világképe nyomán váltak „generation doom”-má.

 

Az autoritás dominancia tükröződik a kovidvitában is. Jan Böhmermann „False-Balance-Logik«-nak tartotta, ha valaki (Henrik Streeck) a konszenzustól eltérő véleményen volt. Lauterbach is sokszor melléfogott. Utólag Streeck-nek adott igazat abban, hogy a járvány szezonális. Az olyan szaktekintélyek, mint Christian Drosten, Melanie Brinkmann, a Robert-Koch-Institut, a Nationale Akademie der Wissenschaft és a 19-tagú szakbizottság is részben mellé lőtt.

 

Hallgassatok a tudósokra – igen, de ne legyetek „táborhallgatók”! Popper épp a tévedésben látta a felismerés feltételét. „Tévedhetek, igazad lehet, de talán mi ketten közösen megközelíthetjük az igazságot.” Fafejűsködés és világkép-megerősítés helyett nyíltságra, hibatűrésre és párbeszédkészségre van szükségünk. Egy központi intézmény, ahol a gondolkodás ilyen szabadságát biztosíthatják, az az iskola. Politizálás (? RS) és szekértábor-gondolkodás beszűkíti rálátásunkat a világra és a tényekre. A tudomány elsősorban nem a konszenzusból, hanem a korrigálhatóságból él. Adjunk a diákoknak szabad teret a racionális és nyílt diskurzusokra. Amúgy is rátalálnak a klímaváltozás szociális válaszaira. Egy részük aktivista lesz, mások elfordulnak. Utóbbiak miatt aztán az aktívak azt gondolják, világvége-riadót kell fújni, és így tovább. Ezt az olyan tanóra akadályozza meg, ahol különböző megoldások kerülnek megvitatásra. Szakértőket is meg lehet hívni.

 

Ez lenne a „Schools for Future”.

 

ZEIT, 21. 4. 20222

Angst ist kein guter Lehrer

 

 

 

 

KOMMENT

 

„Nem fognak megöregedni” - tétovázva adtam ezt a címet zentai előadásomnak, 2019-ben. Ilyet a kismamáknak!? De nem volt miért aggódnom, vállrándítást sem kaptam. A város folytatta minden fölélését, az önfeledt dáridózást. Kit érdekel itt a gyerekek jövője? (Az ezoterikus előadás tömve volt). „Sok igazság van abban, amit mond.” - mondaná Bolgár az optimizmust követelő német tanárnak. „Ne legyünk előítélettel! Várjuk meg, mit csinál az oroszlán a báránnyal!” - mondja az Ökobetyár. Bármennyire is levonjuk a felét abból, amit a média fölfúj, marad elég, ami kitöri a nyakunkat. Jöhet bárki Popperrel meg a kritikus gondolkodással. (A tudománykritika más tészta. Megnyomorítja az embereket, aztán büszke a botra, amit föltalál nekik – évtizedek óta szajkózom.) „Pedagógiailag helyes volna...” Ezt mondták Lenintől kezdve és mi lett belőle! A Club of Rome-ot, Greta Thunberg-et. Christian Drosten-t - akik tettek azért, hogy nem lett rosszabb - megvádolni nem tisztességes. A tanár úr fölpanaszolja a kritikus gondolkodás hiányát – és maga is csak azt válogatja bele optimizmus-tézisébe, ami azt alátámasztja. Martin Luther-t kifelejtette, aki világvége esetén is ültetne egy almafát. Nem beszélve az Ökobetyárról: „Idd a borod és tiszteld az Istent. Ne múljék el nap ének és tánc nélkül!”

RS

AZ OROSZ KEGYETLENSÉG – Sztálin öröke vagy régebbi? - SPIEGEL/RózsaS

 

Az 1995-ös túszdrámánál először betegek haltak meg, mert a kórházat lekapcsolták az áramról. Azután, a csecsen terroristákon kívül, meghalt 120 túsz, részben rendőrgolyóktól. Meghoztak egy új törvényt, amely korlátlan erőszakot engedett meg az államnak.

Az új erős ember, Putyin, az 1999-es csecsen háborúban Grozni legnagyobb piacára rakétát lövetett – 130 ember halt meg.

2004-ben az É-Kaukázus-i Beslan-i túszdráma 3 napig tartott. 330 túsz halt meg, 186 gyerek, elsősök, csecsemők.

 

A mai Oroszországot Putyin 2000-ben, a Kurszk tengeralattjáró balesete után öntötte végleges formába. A demokratikusnak induló ország militaristává lett, fegyveres erők tartják. Putyin a médiát propagandagépezetté építette át. Hadseregét 2008-ban, a grúz háborúban próbálta ki. Itt látta, hogy a kritikus peremvidékek mennyire alkalmasak a terjeszkedésre. 2014-ben K-Ukrajnában heccelte föl a szeparatistákat. Az Ilovajszk-i csatában bekerített 7000 ukrán katonát, majd menekülő utat ígért nekik. A csapdában 366 katonát lemészároltak. Elillant az utolsó illúzió is az oroszokról – legalább is az ukránoknál.

 

Alexander Zipka, moszkvai filozófus: Az USA és Németország rendelkezik egy olyan politikai rendszerrel, mely ésszerűen reagál, ha támadás jön. Oroszországnak ilyen nincsen. Ezenkívül, az orosz hadvezéreket saját áldozataik sem érdeklik. „Nem kell sajnálni az orosz katonákat, az orosz nők szülnek helyettük másokat.” - ez még a cári időkből maradt fenn. A tragédia, hogy az emberiség függőben van ennek a betegesen önmagát szerető, mindent fölégető alaknak a Nyugat kihívásaira való reakcióitól.

 

SPIEGEL, 23. 4. 2022

Woher kommt die kalte Brutalität russischer Truppen in der Ukraine?

 

PUTYIN FEJÉBEN - M. Eltchaninov – SPIEGEL/RózsaS

 

A filozófus Michel Eltchaninov (53) Párizsban született. Könyvében („Putyin fejében”) a Putyint befolyásoló ideológusokat mutatja be. Ezek cáristák, fasiszták, metafizikusok.

 

SPIEGEL: Monsieur Eltchaninov, Ön leírja, hogy 2014-ben, a Krím annektálásakor, Putyin filozófiai iratokat küldetett polgármestereknek, pártvezetőknek. Mik voltak ezek?

 

Eltchaninov: „Feladataink” Iván Iljintől, „Az egyenlőtlenség filozófiája” Nikoláj Bergyajevtől és „A jó igazolása” Vladimír Szolovjovtól. Ők XIX. és XX. századi gondolkodók voltak. Iljin nem kiemelkedő, de P. kedvence, mindig keze ügyében tartja, sokat idézi. Iljin bolsevik-ellenes, a fehérek oldalán agitáló, szlavofil fasiszta volt. Egy posztszovjet állam és vezető elképzelésén munkálkodott. Ezekben P. fölismerhette magát. Nem nyugati demokráciáról szólnak. Iljin megfogalmazásai ma a putyinizmust definiálják, ahogy P. beszél, ahogy a világot látja.

 

Sp: És a másik kettő?

 

E: Szolovjov a XIX sz. metafizikusa, vallásos és álma egy európai keresztény állam volt. P. is a keresztény mítosz és vallás megmentőjeként hiszi magát, a Nyugat profanitásával szemben. Bergyajev egyike a nagy orosz filozófusoknak. P. egészen beleszeretett, különösen az 1917 után írt könyvébe az egyenlőtlenségről. Ebben B. szinte pánikkal beszél a forradalomról, erőszakról, fanatizmusról. A konzervativizmus fejezetben az utópizmust bírálja, szembeállítva egy fundamentális konzervativizmussal. Nem lehet egyszerűen elszakadni a múlttól, a hagyományoktól, a történelem gyökereitől. P. előszeretettel idézi ezeket és félremagyarázza. B. metafizikai konzervativizmust akart, egy utópia ellenmodellt, a totalitarizmus „új emberének” cáfolatát. Legyen kapcsolat a múlttal. Putyint mindez nem érdekli, ő csak igazolást keres politikai és szociális konzervativizmusára, amit gyakorol is – a modern, a melegek, a feministák, a kisebbségjogok ellen.

 

Sp: Mi akart Putyin elérni ezzel a könyvosztogatással?

 

E: Saját ideológiáját akarta valósnak föltüntetni. Itt egy orosz állammodell, melyet komolyan kell venni. A tisztviselők egy történelmi küldetésű államnak engedelmeskedjenek.

 

Sp: Ez fölbújtás a háborúra.

 

E: P. ideológiája csak egy patchwork. Elmélet variálható geometriával. Elárulja magát, ahogy a három nagy irányzat ellentmond egymásnak: A pánszlávizmus, az antimodern konzervativizmus és az eurázizmus.

 

SPIEGEL, 9. 4. 2022

Putin-Kenner Eltchaninoff

 

SPIEGEL-GESPRÄCH

Michel Eltchaninoff hat jene Philosophen studiert, die Wladimir Putins Denken prägen. Es sind Faschisten, Zaristen und Metaphysiker. Und seine Prognose für den Krieg ist düster.

Der Philosoph Eltchaninoff, geboren

1969 in Paris, ist Chefredakteur des

französischen »Philosophie Maga-

zine«. Seine Großeltern emigrierten

aus Russland nach Frankreich, seine

Eltern haben mit ihm Russisch gespro-

chen. 2015 hat Eltchaninoff sein Buch

»In Putins Kopf« (Klett-Cotta) veröf-

fentlicht, das sich mit den philosophi-

schen und ideologischen Einflüssen

Wladimir Putins befasst und eine Per-

spektive auf dessen Denken eröffnet.

Vergangene Woche ist das Buch in

einer um ein Kapitel erweiterten ak-

tualisierten Auflage erschienen.

SPIEGEL: Monsieur Eltchaninoff, Sie

beschreiben in Ihrem Buch, wie Wla-

dimir Putin zu Beginn seines Angriffs

auf die Krim im Jahr 2014 philoso-

phische Schriften an Funktionäre,

Gouverneure und Parteikader ver-

teilen ließ. Um was für Werke han-

delte es sich da?

Eltchaninoff: Putin verteilte im Kreml

»Unsere Aufgaben« von Monsieur Eltchaninoff Iwan Iljin,

»Die Philosophie der Ungleichheit«

von Monsieur Eltchaninoff Iwan Iljin,Nikolai Berdjajew und die »Die Rechtfertigung des Guten« von Monsieur Eltchaninoff Iwan Iljin,Nikolai Berdjajew und die Wla-

dimir Solowjow. Werke russischer

Denker des 19. und frühen 20. Jahr-

hunderts.

SPIEGEL: Wer sind diese Autoren, und

warum sind sie ihm wichtig?

Eltchaninoff: Iljin ist kein besonders

berühmter Philosoph, aber für Putin

der wichtigste. Er hat ihn mehrfach

in großen Reden zitiert. Im Oktober

2021 betonte der Präsident bei seinem

Vortrag im Waldai-Klub erneut, dass

Iljins Bücher in seinem Regal stünden,

nie weit von ihm entfernt. Iljin ist sei-

ne wichtigste Referenz.

SPIEGEL: Wer war der Mann?

Eltchaninoff: Ein Gegner der Bolsche-

wiken, Anhänger der Weißen Armee

und slawophiler Faschist. In den Vier-

ziger- und Fünfzigerjahren hat er sich

im Exil in Deutschland damit befasst,

wie ein postsowjetisches Russland

aussehen könnte. Und wie ein post -

kommunistischer Führer sein sollte.

»Da wusste ich, dass er einen großen

Krieg beginnen wird« In diesen Schriften gibt es Formulierungen,

in denen sich Putin wiedererkannt haben

muss. Denn natürlich ging es um eine Art

Russland, das nicht den Regeln der westlichen

Demokratie gehorcht. Ein Russland, das sich

auch nicht dem Diktat des Westens beugt. Ich

glaube, Putin hatte eine Art Schockstarre, als

er das gelesen hat. Es gibt Formulierungen

Iljins, die heute den Putinismus definieren.

Sie prägen die Art und Weise, wie Putin

spricht. Wie er die Welt sieht.

SPIEGEL: Oje. Wer sind die anderen beiden?

Eltchaninoff: Wladimir Solowjow ist ein Meta-

physiker des späten 19. Jahrhunderts, der

Dostojewski und Tolstoi gut gekannt hat. Er

vertrat eine religiöse Weltanschauung und

arbeitete an der Idee, einen christlichen Staat

in Europa zu schaffen. Auch Putin sieht sich

ja als Retter der christlichen Mythen und Re-

ligionen gegen die Profanität des Westens.

SPIEGEL: Und der Dritte?

Eltchaninoff: Nikolai Berdjajew ist einer der

größten russischen Philosophen. Putin hat

sich scheinbar in ihn verliebt, vor allem in

dieses Buch über Ungleichheit, das Berdjajew

nach der russischen Revolution von 1917 ge-

schrieben hat. Er äußert sich darin nahezu

panisch über die Revolution, über die Gewalt,

den Fanatismus. In dem Buch findet sich ein

berühmtes Kapitel, das »Konservatismus«

heißt. Darin trägt Berdjajew eine existenziel-

le, ontologische Kritik am Utopismus vor und

stellt diesem einen fundamentalen Konser-

vatismus entgegen. Berdjajew sagt, man kön-

ne sich nicht einfach von Vergangenheit, Tra-

ditionen und den Wurzeln der Geschichte

trennen. Putin liebt dieses Kapitel. Er zitiert

es oft. Leider interpretiert er es falsch.

SPIEGEL: Inwiefern?

Eltchaninoff: Berdjajew ging es um einen

metaphysischen Konservativismus. Es ist das

Gegenmodell zu einer Welt der Utopie, einer

Welt des »neuen Menschen«, wie sie dem

Totalitarismus vorschwebte. Stattdessen soll-

ten Verbindungen zur Vergangenheit herge-

stellt und erhalten werden. Putin hingegen ist

an dieser geschichtsphilosophischen Idee

überhaupt nicht interessiert, ihm geht es da-

rum, einen politischen und sozialen Konser-

vatismus zu rechtfertigen, wie er ihn ja auch

praktiziert. Gegen die Moderne, gegen

Homosexuelle, gegen Feminismus und Min -

derheitenrechte.

SPIEGEL: Meinte Putin es ernst mit dieser

Buchverteilungsaktion, was wollte er damit

erreichen?

Eltchaninoff: Das Ziel war es zu zeigen, dass

der Putinismus eine echte Ideologie ist. Ein

Gedankenmodell für den russischen Staat, das

man ernst nehmen muss. Und es galt, den

Beamten klarzumachen, dass sie nicht irgend-

einem Staat gehorchen, sondern einem, der

eine historische Mission hat. Weshalb Putin

Iljins Buchtitel so mochte: unsere Aufgabe.

SPIEGEL: Ein Aspekt, der für die Kriegsbereit-

schaft nicht unerheblich ist.

Eltchaninoff: Nur ist Putins Ideologie leider

ein Flickenteppich. Patchwork. Eine Theorie

mit variabler Geometrie. Das sieht man schon

daran, dass sich Komponenten der drei gro-

ßen Richtungen, derer er sich bedient, wider-

sprechen: Panslawismus, antimoderner Kon-

servatismus und Eurasismus.

SPIEGEL: Schon bei der Annexion der Krim

2014 hieß es, Putin verfolge einen eurasisti-

schen Plan, demzufolge Russland das Zen-

trum eines nach Osten ausgerichteten Reichs

werden soll. Und er sei beeinflusst von einem

sinisteren Vertreter dieser Bewegung namens

Alexander Dugin. Kennen Sie ihn?

Eltchaninoff: Dugin ist ein Vertreter des Neo-

eurasismus. Er vermischt Kunst, Philosophie

und Rassismus und geht von einer russischen

Zivilisation aus, die nichts mit Westeuropa

zu tun hat. Dazu kommen traditionelle rechts-

extreme Referenzen und faschistisches Den-

ken. Dugin ist selbst für Putin zu extrem, zu-

mindest um sich öffentlich zu ihm zu beken-

nen. Er hat eine rechtsextreme Zeitung, die

sehr beliebt ist, und posiert gern als eine Art

Guru, mit langem Bart und mystischem Blick.

Er ist ein harter rechtsextremer Ideologe.

Aber wirklich faszinierend ist: Einige seiner

Texte stimmen mit dem überein, was Putin

heute in der Ukraine tut.

SPIEGEL: Was meinen Sie damit?

Eltchaninoff: Als ich 2014 an dem Buch »In

Putins Kopf« gearbeitet habe, telefonierte ich

mit Dugin. Er sagte: »Wissen Sie, der nächs-

te Schritt nach der Annexion der Krim ist, das

Ostufer des Dnjepr zu nehmen und es in den

russischen Staat zu integrieren. Und dann auf

der anderen Seite des Ufers, im Westen, einen

kleinen folkloristischen Staat daraus zu ma-

chen, ohne jegliche Macht.« Alles ist wahr

geworden, was er gesagt hat: der große Krieg

gegen den dekadenten Westen.

SPIEGEL: Was bedeutet Eurasismus eigentlich?

Eltchaninoff: Es ist eine interessante und

ernsthafte Bewegung. Sie wurde in den Zwan-

zigerjahren von Denkern gegründet, die vor

der bolschewistischen Revolution geflohen

waren und sich in mehreren europäischen

Städten trafen, in Berlin, Prag oder Sofia. Sie

stellten eine Theorie auf, die besagt, dass

Russland das Herz einer physischen und zi -

vilisatorischen Einheit war, die sich grund-

legend von Europa unterschied, das damals

schon als dekadent betrachtet wurde. Eu-

rasien aber sei eine Symphonie aus slawischen

und Turkvölkern, in Harmonie zwischen or-

thodoxen und muslimischen Menschen und

dem gesamten östlichen Teil Russlands, aber

auch zentralasiatischen Ländern wie Turk-

menistan oder Kasachstan.

SPIEGEL: Kann die russische Bevölkerung mit

diesem ideologischen Überbau irgendetwas

anfangen?

Eltchaninoff: Nein. Muss sie auch nicht. Das

Ganze soll Putins Erhabenheit zeigen. Es ist

klar, dass noch nicht einmal Topbeamte diese

Bücher gelesen haben. Andererseits werden

die Botschaften von den staatlichen Fern-

sehkanälen fürs Volk runtergebrochen. Der

berühmte Filmemacher und Putin-Freund

Nikita Michalkow hat zum Beispiel für das

staatliche Fernsehen einen Dokumentarfilm

über Iwan Iljin gedreht.

SPIEGEL: Hat Putin das überhaupt alles gelesen?

Eltchaninoff: Er wird Iljin gelesen haben, von

Berdjajew zumindest das Kapitel über Kon-

servatismus. Aber seit einigen Jahren insze-

niert er sich vor allem als Historiker. Und er

spricht immer von »den Archiven«, in denen

er angeblich bisher unbekannte Unterlagen

gefunden hat. Als er Emmanuel Macron im

August 2019 in Südfrankreich in dessen

Urlaubsdomizil Fort de Brégançon besuchte,

sprach er auf einmal von dem SPD-Politiker

Egon Bahr. Er habe Archivmaterial über Bahr

gefunden, demzufolge Bahr zur Zeit der Ost-

politik einen Plan für eine europäische Ver-

teidigungsarchitektur ohne die Nato vor-

schlug. Auch als er im Juli 2021 einen Artikel

über die Einheit des russischen und des

ukrainischen Volkes veröffentlichte, gab er

vor, die Arbeit eines Historikers zu leisten.

SPIEGEL: Stimmt es, dass er keine Zeitungen

liest und auch das Internet meidet?

Eltchaninoff: Er hat mehrfach betont, dass er

dem Internet misstraut. Was nicht verwundert,

wenn man bedenkt, dass er seit mindestens

zehn Jahren seine eigene Propagandamaschi-

ne im Internet betreiben lässt. Wenn man sei-

ne Rede vom 21. Februar hört, in der er eine

große Geschichtsstunde über die Beziehungen

zwischen der Ukraine und Russland hält, ver-

mittelt er bewusst den Eindruck, dass er auf

historische Archive und Bücher zurückgreift

und nicht auf Informationen, die normalen

Menschen zugänglich sind. Die Botschaft da-

hinter ist: Der Präsident hat den umfassenden

Blick auf die Geschichte und die Zukunft.

SPIEGEL: Sie erwähnen die Rede vom 21. Fe-

bruar, die Putin im Fernsehen hielt, drei Tage

bevor er die Ukraine angriff.

Eltchaninoff: Es war nicht das erste Mal, dass

er über die Beziehungen zwischen Russen

und Ukrainern sprach und über die sowjeti-

sche Geschichte der Ukraine. Aber in dieser

Rede ist etwas passiert. Ich war im Hotel in

Zürich. Ich erinnere mich, es war abends, ich

konnte sie live hören, in meinem Hotelzim-

mer. Und da wusste ich, er wird einen großen

Krieg beginnen.

SPIEGEL: Woher?

Eltchaninoff: Weil er in der Rede den

Boden dafür bereitet hat, dass er jetzt

sagen konnte: Ich muss die Menschen

im Donbass vor den Nazis schützen.

Implizit bedeutete das, er würde die

Ukraine angreifen. Er hatte über die

Geschichte des Donbass gesprochen

und die Notwendigkeit, die Republi-

ken anzuerkennen. Doch diesmal gab

es eine zwanghafte Seite in seiner

Rede. Er sprach zum ganzen Volk,

das gerade zur Hauptsendezeit vor

dem Fernseher zu Abend aß, eine

Stunde lang. Er entschuldigte sich so-

gar ein wenig, aber sagte, er müsse

die ganze Geschichte erzählen. Er

hält also einen Geschichtsvortrag.

Noch umfangreicher, noch länger als

alles, was er zuvor nur Historikern

erzählt hat. Aber jetzt gibt es eine Art

ideologisches Destillat, das an diesem

21. Februar entsteht. Und zwar aus

dem Willen, eine Vision der Ge -

schichte der UdSSR, Russlands und

der Welt zu entfalten. Er wollte end-

lich aus dem Patchwork rauskommen

und ein kohärentes System schaffen.

SPIEGEL: Worin besteht das System?

Eltchaninoff: Er spann einen Faden,

der bis zum Zarenreich zurückreich-

te. Dann sprach er über die Gründung

der Sowjetunion und den Fehler Le-

nins, der auf Stalin hätte hören müs-

sen. Lenin, der Antichauvinist, woll-

te, dass die einzelnen Republiken

einen Grad an Selbstbestimmung er-

halten sollen. Stalin war dagegen. All

das wurde in seiner großen Rede zu

einem System. Und plötzlich ent -

stand eine ideologische Geschlossen-

heit, die es vorher nicht gab.

SPIEGEL: Im Westen wird diskutiert, ob

er an einer psychischen Störung leidet.

Eltchaninoff: Jemand, der sich selbst

von seiner Ideologie überzeugt hat,

ist für mich nicht unbedingt ein Ver-

rückter im psychiatrischen Sinne.

SPIEGEL: Nein?

Eltchaninoff: Was mich beunruhigt:

Ich studiere seit Jahren die Ideologie

Putins, die sich immer mehr verhär-

tete und auf pragmatische Weise dazu

diente, diese oder jene Handlung zu

rechtfertigen. Aber jetzt habe ich den

Eindruck, dass es keine Beweglichkeit,

keine offenen Türen mehr in diesem

System gibt. Er glaubt womöglich

wirklich, dass die ukrainischen

Machthaber Neonazis sind. Er wie-

derholt auf obsessive Weise die glei-

chen Dinge: über die Bombardierung

Belgrads im Jahr 1999, über die Nato,

über die ukrainischen Neonazis. Es

macht den Eindruck einer ideologi -

schen Gefangenschaft. Nicht unbe -

dingt ein psychiatrisches Problem,

aber auf jeden Fall eine ideologische

Selbstradikalisierung.

SPIEGEL: Haben Sie für diese Radika-

lisierung eine Erklärung?

Eltchaninoff: Es gibt da zwei Etappen:

2018 wurde er zum vierten Mal ge-

wählt, nachdem er angekündigt hatte,

Russland verfüge nun über neuartige

Waffen, gegen die der Westen kein

Mittel habe. Nach der Rückkehr Russ-

lands auf die internationale Bühne,

nach der Annexion der Krim, nach

der Intervention in Syrien 2015 –

nach alldem sollte die Idee Russlands

für die Menschen im Vordergrund

stehen. Das war seine Agenda für

die Zeit nach 2018: ein Russland für

die Menschen. Stattdessen folgten

Jahre, in denen es eine große Putinis-

mus-Müdigkeit gab. Die Korruption

ist immer noch hoch, das Volk sieht

nicht, dass sich das Leben wesentlich

verbessert. Die Armut nimmt zu, der

Lebensstandard sinkt. Die Menschen

hatten auf bessere Krankenhäuser,

Schulen und Straßen gehofft.

SPIEGEL: Wie hat Putin auf diese Lage

reagiert?

Eltchaninoff: Es ist komisch. Ich habe

ihn beobachtet und mich gefragt, wa-

rum er sich nicht wieder aufrafft. Seit

2018 habe ich mich das gefragt. Wa-

rum er nicht mit einer Aktion zu-

rückkehrt, die wieder Begeisterung

hervorruft. Iwan Iljin beschreibt die

Demokratie der neuen Art, von der

Putin träumt, als System, das auf der

Zustimmung des Volkes beruht. Auf

Begeisterung! Nicht auf der Arithme-

tik der Stimmen, nicht auf der Quali-

tät der Debatten, nicht auf den Na-

men der Gegner, sondern auf der Be-

geisterung über eine historische

Handlung.

SPIEGEL: Einen Krieg?

Eltchaninoff: Zunächst noch nicht. Er

änderte erst mal er die Verfassung,

um bis 2036 an der Macht bleiben zu

können, okay. Dann, na gut, ließ er

Nawalny verhaften. Doch inzwischen

war Covid da. Auch das war ein

schwerer Schlag für ihn. Zunächst

verkündete er stolz, dass Russland

das erste Land der Welt sei, das einen

Impfstoff hat. Er drängte die Bevöl-

kerung, sich impfen zu lassen. Zwang

seine Tochter, das öffentlich zu tun.

Doch die Russen vertrauen dem Sput-

nik-Impfstoff nicht.

SPIEGEL: Könnte die ideologische

Selbstradikalisierung auch mit Iso-

lation während der Pandemie zu tun

haben?

Eltchaninoff: Wir erlebten tatsächlich

einen Putin, der sich körperlich stark

isolierte, weil er große Angst hat,

krank zu werden. Aber dieser Putin

bereitet sich schon auf die Zeit nach

Covid vor. Meiner Meinung nach ist

der Plan für die Ukraine mindestens

ein Jahr alt. Er saß da im Keller und

tippte manisch an seinem Essay über

die Einheit von Russen und Ukra-

inern. In der Isolation, zweifellos ent-

täuscht von einem Volk, das sich nicht

mit Sputnik impfen lassen will. Daher

war es Zeit, die Maschine wieder in

Gang zu bringen.

SPIEGEL: Und aus einer Ideologie

endlich Realität werden zu lassen?

Eltchaninoff: Ideologie, so hat Han -

nah Arendt es mal gesagt, entsteht,

wenn eine Idee ihre eigene Logik ent-

faltet. Putin hat gezeigt, dass er in

seiner Ideologie lebt. Und dass er ein

Problem mit der Realität hat. Deshalb

hat er viele Fehler gemacht, als er die-

se Invasion beschloss. Sie sind ent -

standen, weil er sich in seiner eigenen

Rhetorik verrannt hat, die sich immer

wieder um die gleichen Sätze drehte:

Wir werden unsere ukrainischen Brü-

der vor den Neonazis retten. Die

Europäer sind ohnehin zu schwach,

denn sie sind zu tief in der homose-

xuellen Kultur, der Kultur der Woke-

ness verfangen, als dass sie etwas

Männliches tun könnten. Und die

Amerikaner sind eh woanders, sind

längst auf China konzentriert.

SPIEGEL: Es fehlte der Abgleich mit

der Realität?

Eltchaninoff: Während es durchaus

Rationalität in seiner Ideologie gibt,

scheint das Problem die Verbindung

dieser Rationalität mit der Realität zu

sein, wie sich in dem Massaker von

Butscha zeigt: Russische Soldaten

haben ukrainische Zivilisten mas-

sakriert. Dabei waren das in Putins

System doch Brüder, das gleiche Volk.

SPIEGEL: Kann Putin in seinen Bü-

chern und Theorien irgendetwas fin-

den, mit dem er die Gräueltaten

rechtfertigen könnte?

Eltchaninoff: Er findet dort keine

Rechtfertigung, wohl aber sehr viel

über Strategie. Hier greift der Präsi-

dent auf bewährte sowjetische Praxis

zurück und erklärt, dass es die Ukra-

iner selbst gewesen seien, die die Zi-

vilisten getötet haben. In seiner Rede

vom 3. März, zu Beginn der zweiten

Kriegswoche also, war Putin gezwun-

gen, Verluste der russischen Truppen

zuzugeben. Zuvor hatte er schon ge-

sagt, wir kämpfen, wie unsere Groß-

eltern gegen die Nazis gekämpft ha-

ben. Und schon die Nazis hätten da-

mals mit menschlichen Schutzschil-

den gearbeitet. Das täten die Ukra-

iner jetzt leider auch. Putin erklärt

damit, dass die getöteten Zivilisten

menschliche Schutzschilde seien, wie

damals bei den Nazis.

SPIEGEL: Und Teile der russischen Be-

völkerung scheinen ihm immer noch

zu glauben.

Eltchaninoff: In einem posttotalitären Land

ist es möglich, die Realität so auf den Kopf zu

stellen. Sie kennen vielleicht den sowjetischen

Witz: Wenn ich die »Prawda« lese, dann sage

ich mir insgeheim das Gegenteil dessen, was

dort steht. Dann weiß ich, was passiert. Putin

folgt immer noch einer posttotalitären Logik.

Sie ermöglicht es ihm, die Vereinten Nationen

anzurufen und sich darüber zu beklagen, was

die Ukrainer mit den Zivilisten machen. Es

ist eine Rechtfertigung, die in der Sowjet-

union seit Jahrzehnten angewandt wird. Wie

wurde die Berliner Mauer im sowjetischen

Kosmos genannt?

SPIEGEL: Antiimperialistischer Schutzwall.

Eltchaninoff: Da haben Sie es.

SPIEGEL: Der Putin-Vertraute Wladislaw Sur-

kow, der auch als Putins Rasputin bezeichnet

wird, hat vor ein paar Jahren einen Artikel

veröffentlicht, in dem er den Putinismus als

Modell der Zukunft empfiehlt.

Eltchaninoff: Surkow kann sehr unterhaltsam

schreiben. Er ist Autor mehrere dystopischer

Science-Fiction-Romane. Und seine Texte zur

Verteidigung des Putinismus garniert er mit

modischem Kunstvokabular. Surkow hat das

Exportpotenzial des Putinismus verstanden

und eine weltweite Verführungskampagne

gestartet. Es ging darum, in anderen Ländern

Motive zu finden, die Teile der Bevölkerung

zu Putin hinziehen können. In Frankreich die

antiimperialistische extreme Linke, die vom

Führerkult faszinierte extreme Rechte, sogar

die Gaullisten und Rechtskonservativen. Sur-

kow hat die theoretische Grundlage für einen

globalen Putinismus geschaffen. Er glaubt,

dass der Putinismus Putin überleben wird.

Auch den Trumpismus sieht er als ein Kind

des Putinismus. Während die liberale Demo-

kratie die Saat der Selbstzerstörung schon in

sich trägt, ist der Putinismus dazu berufen,

die Zeit zu überdauern.

SPIEGEL: Was kann Menschen im Westen am

Putinismus im Westen faszinieren?

Eltchaninoff: Er spricht all jene an, die gegen

die politische Korrektheit sind. Menschen, die

nicht unbedingt politischen Parteien angehö-

ren, aber nach einem echten Bad Boy gesucht

haben: Gaullisten, Brexiteers, katalonische

Separatisten, Trumpisten. Überall auf der

Welt hat er Anknüpfungspunkte gefunden,

denn überall gibt es den Willen zu spalten,

Polemik zu erzeugen, gegen Gendertheorie,

gegen Minderheitenrechte, gegen Wokeness.

Putin appelliert an die romantische Sehnsucht

nach einer Welt, die nicht vollständig globa-

lisiert ist. Wo es noch kulturelle Unterschiede

gibt, eine russische Seele und einen chinesi -

schen Fernen Osten.

SPIEGEL: Wie wurde aus einem russischen

Präsidenten, der 2001 nach einer Rede im

Deutschen Bundestag mit Standing Ovations

gefeiert wurde, der internationale Bad Boy?

Eltchaninoff: Während seiner ersten Amtszeit

hat er gern Immanuel Kant zitiert. Er las aus

»Zum ewigen Frieden« und sagte, wir seien

die Generation, die Konflikte anders als durch

Krieg lösen werde. Trotzdem hat er, kaum an

der Macht, den zweiten Tschetschenienkrieg

entfesselt. Die gleiche Ambivalenz sehen wir

bei seiner Tätigkeit in den Neunzigerjahren,

als Putin dem liberalen Bürgermeister von

Sankt Petersburg, Anatolij Sobtschak, nahe-

stand. Der galt als Reformer, unterhielt aber

gleichzeitig Verbindungen zur Mafia. Es war

also ein Scheinliberalismus. So auch bei Putin.

SPIEGEL: Er hat es nie ernst gemeint mit dem

Westen?

Eltchaninoff: Ich glaube nicht. Dazu kam

schnell eine Reihe von Ereignissen, die ihn

zusätzlich vom Westen wegtrieben: die Ro-

senrevolution in Georgien 2003, die Orange

Revolution in der Ukraine 2004, die Nato-

Beitritte der baltischen und osteuropäischen

Staaten. Vor allem die Revolutionen haben

ihm zugesetzt, denn Putin kann als ehemali-

ger KGB-Mann eine Revolution nicht anders

als eine von Geheimdiensten inszenierte Ope-

ration sehen.

SPIEGEL: Fühlte er sich möglicherweise nach

seinen Versuchen der Annäherung vom Wes-

ten nicht für voll genommen?

Eltchaninoff: Ich kann mit dieser These wenig

anfangen. Erstens weil das, was er als De -

mütigung erlebt hätte, eigentlich vor seiner

Machtübernahme beginnt: der Fall der Mau-

er, die Wiedervereinigung Deutschlands, er

selbst in Dresden, als er Angst vor der wü-

tenden Menge hat, die seine KGB-Villa stür-

men will. The end of history. Aber ja, er hat

mit der Theorie der Demütigung gespielt. Er

hat eine Erzählung daraus gemacht, dass

Russland immer in die Ecke gedrängt wird.

SPIEGEL: Er erzählt das bis heute.

Eltchaninoff: Aber er hat begonnen, seine

Ideologie offensiver zu gestalten. Der Wes-

ten war nun nicht nur für die geopolitische

Isolation Russlands verantwortlich, sondern

auch ein spiritueller, ideologischer Gegner.

Das zeigte sich, als sein Freund Patriarch

Kirill nach Ausbruch des Krieges sagte, dies

sei ein metaphysischer Krieg zwischen

der westlichen Zivilisation und der russi-

schen Welt.

SPIEGEL: Ein metaphysischer Krieg würde

die Sache komplizierter machen, oder?

Eltchaninoff: Oh ja. Einen geopolitischen Kon-

flikt kann man im Grunde lösen. Man kann

sich einigen. Aber ein Wertekonflikt, ein zi -

vilisatorischer Krieg, der kann nur mit einem

Sieg oder einer Niederlage enden. Man kann

nicht mit diesen Leuten diskutieren, die

Gay-Pride-Paraden veranstalten, wie der Pa-

triarch Kirill sagte. Deshalb ist es ein grau-

samer Zivilisationskrieg. Ich glaube, er hat

zu dem geführt, was wir heute in Butscha

sehen. Die Ausrottung der Kultur des anderen.

Was schrecklich ist.

SPIEGEL: Wenn man nun wie Sie ahnt, was in

Putins Kopf vor sich geht: Können wir daraus

Schlüsse ziehen, wie man ihm in diesem

Konflikt am besten gegenübertreten kann?

Eltchaninoff: Ja. Aber die Erkenntnisse sind

nicht ermutigend. Das Vorbild für Putin sind

die Opfer des sowjetischen Sozialismus. Er

hat zwei seiner Brüder verloren, die vor sei-

ner Geburt gestorben sind, kurz vor und wäh-

rend des Zweiten Weltkriegs. Putin bietet

seinem Volk die Mythologie des Zweiten

Weltkriegs an: mit Nazis, Opfern und Ukra-

inern, die befreit werden müssen. Dafür müs-

sen die Soldaten sterben. Die Verluste werden

groß sein. Aber er kann nur mit dem Sieg

Russlands enden. Putin kann sich nicht vor-

stellen, diesen Krieg zu verlieren. Er will

in dieser Mythologie bleiben, egal wie viele

Opfer er den Russen oder Ukrainern zumu-

ten muss. Wenn man also versucht, Putins

Sowjetismus zu verstehen, bereitet man

sich auf einen Krieg vor, der leider sehr weit

gehen kann.

SPIEGEL: Und die berühmte Schuld des Wes-

tens?

Eltchaninoff: Ich glaube, wir haben alle ge-

sündigt. Wir haben nicht ernst genommen,

was Putin seit Jahren sagt. Er sagt seit zehn

Jahren das Gleiche: Der Westen. Der Libe-

ralismus. Die Bedrohung Russlands. Und

ich glaube, dass wir ihn nicht ernst genom-

men haben, weil wir dachten, ein Krieg wäre

unmöglich.

SPIEGEL: Monsieur Eltchaninoff, wir danken

Ihnen für dieses Gespräch.

 

»Iljin ist

Putins

wichtigste

Referenz.

Er war ein

slawophiler

Faschist.«

Rechtsextremist Dugin in Moskau 2007

Eltchaninoff beim SPIEGEL-Gespräch*

* Mit Redakteurin Britta Sandberg und Redakteur Philipp

Oehmke in Paris.

Ehrendoktor Putin in Athen 2001

Putins Ideengeber:

1 | Iwan Iljin (1883 bis

1954) 2 | Nikolai

Berdjajew (1874 bis

1948) 3 | Wladislaw

Surkow (geb 1964)